„Áldozatokat kell hozni, amit senki sem szeret. Most az áldozatot a teremtett természeti környezetünk hozza, s ezen keresztül mi méhészek vagyunk az elsők, akik látjuk indikátor méheinken a folyamatos romlást” – Nyilatkozta Horváth János méhész szakmérnök, a Magyar Méhtenyésztők Országos Egyesületének elnöke, akivel a nagyüzemi mezőgazdasági termelésről és az élővilágban általa okozott pusztításról beszélgettünk – tájékoztatott a vasarnap.hu internetes hírportál.

A ’60-as évek kollektivizálása óta egyre nagyobbak a mezőgazdasági táblák és egyre homogénebb a táj. Ez okozza a méhek és élőhelyeik pusztulását?

Magyarországon a tagosítás és az azt követő iparszerű szántóföldi növénytermesztés, melynek alapja a nagytáblás művelés és a kemizáció, alapjaiban megváltoztatta a tájhasználatot és nagy befolyással volt az élővilágra. Ennek az átalakulásnak talán a legjobban látható, tipikus indikátora a fogoly, mely valaha az egyik leggyakoribb apróvadfaj volt az országban. A fogolycsibék fiatalon főleg rovarral táplálkoznak, és mivel azt megfelelő mennyiségben változatos kisparcellás területeken találják meg, a mezőgazdaság nagyüzemivé tételével együtt eltűnt ez a madár az ország nagy részéről. Mivel a táplálékláncban törés állt be, a számára kedvező élőhelyek megváltoztak, összeomlott a populációja.

Azért hoztam példának a foglyot, mert mindenki számára látható, feltűnő volt, mint egy intenzíven hasznosított vad. Nehezen becsülhető meg más, kevésbé „szem előtt” lévő élőlények állományának az összezsugorodása. A helyzet kettősségét mutatja, hogy míg egyes fajok egyedszámban csökkennek, addig más fajok – főleg az alkalmazkodóbb nagyvadak – állománya viszont jelentősen megnőtt.

Fogoly. Képünk illusztráció (Pixabay.com)

Ez csak magyar jelenség, vagy más európai országokban is így van?

Ez a folyamat már korábban végbement az erőszakos tulajdonviszony-változtatásoktól mentes Nyugat-Európában is, sőt ott sokkal nagyobb méreteket öltött. Ha nyugatról eljönnek hozzánk, gyakorta csodálkoznak azon, hogy nálunk van még madár, s nem csak veréb vagy varjú, de még gólya és sas is. Mindezt azért is fontos megemlítenem, mert a mézelő méh a fogolyhoz hasonlóan nagyon jó környezeti indikátor. Azonban ne csak a házi méhekre koncentráljunk!

Kevesen tudják, hogy hazánkban legalább hatszáz, többnyire magányos méhfaj él, melyek nagyon fontos beporzók!

Ezek közül a laikus ismeri a poszméheket, a kissé tájékozottabb a fadongót és talán a fali méheket is. Sok kötődik egyetlen növénycsoporthoz – így ha azok kipusztulnak, akkor az a rovarfaj is halálra lesz ítélve. Rajtuk kívül van még számtalan beporzó rovarfaj, melyek életükkel biztosítják a biodiverzitást és az élelmiszer-termelést, mely a becslések szerint 70%-ban beporzásfüggő. Ma a mezőgazdasági termelés sikerességét veszélyeztető károsítók és más kellemetlen és veszélyes rovarok miatt hatalmas mértékű rovarirtást folytatunk, felborítva a táplálékláncot. Rovarmentes világot akarunk, ezért tömegével hullanak az ártatlan áldozatok is – úgy, hogy közben megszüntetjük számos élőlény táplálékbázisát.

Hogyan lehetne a mezőgazdaság és a természeti környezet harmóniáját fenntartani?

A probléma, hogy egymással ellentétes kettősségnek kellene megfelelnünk. Egyrészt biztosítani kellene az életteret az embereknek és ellátni őket élelmiszerrel, eközben pedig meg kellene őrizni a természetes élővilág maradékát. Ez nehezen megy, hiszen azok, akik a termőföldet birtokolják, a lehető leghatékonyabban akarnak gazdálkodni, a legnagyobb hozamot kívánják elérni. Ez viszont áldozattal jár – mely áldozat ma leginkább a teremtett természetes élővilág. Ma a Föld mezőgazdaságra alkalmas területein, így Európában és benne Magyarországon sokkal több élelmiszert állítanak elő, mint amit a helyi lakosság képes elfogyasztani. Környezetpusztító túltermelés zajlik hazánkban is. Ezt a profitéhség által gerjesztett, óriási méretűvé nőtt ökológiai lábnyomot csökkenteni kellene, s tudatosan lokalitásokban gondolkodni. Ami most folyik, az az erőforrások gyorsuló felélése – és ez a végzetes játék nem win-win szituációval, hanem együttes vereséggel fog végződni.  Ráadásul a megtermelt élelmiszerek harmada a becslések szerint kidobásra kerül, vagyis pazarolunk, ráadásul a túlevéstől egyre kövérebbek és betegebbek leszünk.

Nagytáblás gazdálkodás. Képünk illusztráció (Forrás: Pixabay.com)

Hogyan alakult ki ez az önmagát felélő mezőgazdasági rendszer?

A jelen gondjainak megértéséhez meg kell ismernünk a múlt viszonyait is. A kollektivizált világban, amikor „mindenkié” volt a TSZ, vagy a gyár, másképpen álltak a dolgozók a tulajdonhoz és a munkához. Úgy is mondhatnám, mivel mindenkié volt, ezért kevesen érezték sajátjuknak, s aki mégis a sajátjának érezte, az is úgy, hogy többnyire gyakran hazavitt belőle: persze nem a munkából, hanem annak hasznából… Sokakban él hamis nosztalgia a TSZ-világgal kapcsolatban, emlegetve a nagyüzemre átállított mezőgazdaságunk világraszóló eredményeit… Szilárd meggyőződésem, hogy a ’70-es, ’80-as évek eredményeit a kollektivizálás nélkül is megközelíthette volna a magyar mezőgazdaság – valós tulajdonviszonyok között, erőszakos beavatkozás nélkül is. Ha a birtokkoncentráció és technológiai fejlődés természetes úton haladt volna, akkor egészségesebb szerkezetű agrárium fejlődhetett volna, mert a magyar föld termékenysége és a földművelők generációkon át öröklődött szaktudása a magas szintű szakoktatás biztos és erős bázisa volt.

Mi változott a rendszerváltoztatás után?

A szocializmus alatt kialakult táblaszerkezet megmaradt. A rendszerváltás sokakban új reményt keltett; a termőföldek magánkézbe kerültek, és talán egy évtized útkeresés után a magántulajdonra jellemző fegyelmezettebb és pontosabb gazdálkodás indult meg. Ma már nem jellemzőek az elhagyott táblaszegélyek, rosszul sikerül gazos táblák, parlagföldek. A m²-alapú támogatási rendszer miatt táblaszélig, vagy még azon is túl megművelnek minden földet. A technológia fejlődött, a korszerű, nagy teljesítményű eszközök és a hatékony módszerek hamar megjelentek a magángazdaságokban is. Nem állt vissza a változatos táblarendszer, a kisparcella, a családi gazdaságok csak részben alakultak ki, jellemzően a gazdálkodást gazdasági társaságok végzik, a nagyüzemi jelleg, ha kisebb üzemméretben is, de megmaradt.

Kiszárad talaj. Képünk illusztráció (Forrás: Pixabay.com)

Ilyen körülmények között a méhészek sem tudtak a korábban termelt növényekhez visszatérni?

Sajnos nem. A hazai méhészetnek az akác mellett egykor volt egy másik nagy bázisa: a tarlóvirág, vagy más néven egynyári tisztesfű. A tarlóvirág a gabona aratása után ellepte a tarlókat, és a fagyokig virágzó növény volt. A nyár végére akár két akácnak megfelelő termést is adhatott. Fejlett, erős családokkal mentek a tarlóvirágon tartott méhesek a télbe. Világos, lassan kristályosodó és nagyon finom, lágy, selymes ízű méze jó telelő élelem volt. A 90-es években, amikor az agrárrendtartás nem volt ennyire szigorú, több helyen is újra megjelent ez a növény. A parlagfű miatti tarlóhántások és a vegyszeres gyomirtás azonban gyorsan ismét eltüntette. Az agráriumban jelentős változás állt be, a növénytermesztés és az állattenyésztés egyensúlya alaposan eltolódott a növénytermesztés irányába. Jelenleg az állattenyésztés csökkent mértéke miatt hiányoznak a szálastakarmányt termő területek, hiszen ezek a takarmánynövények általában jó mézelők is. Ebből adódik, hogy a termesztett növények száma is csökkent. Ezekhez a folyamatokhoz köthető, hogy a rétek elvesztése a legfájóbb, melyek a kaszálások után pár héttel újra virágba borultak. Ezeket a területeket, melyek több esetben ősgyepek voltak, általában feltörték, szántók lettek, szerencsésebb esetben erdőket telepítettek a helyükre.

Ilyen körülmények között milyen növényfajokra épülhet a hazai méhtartás?

A méhek és a méhészek számára van előny és hátrány is. Előny, hogy a nagy táblákon tömegben adnak áruméz gyűjtésére lehetőséget az ott termelt növények, amelyek közül jelenleg a legfontosabbak a repce és a napraforgó. A repce vetésterülete 1980 óta megötszöröződött (250 eha), a napraforgóé megduplázódott (600 eha). Viszont ezek a növények növényvédelmi szempontból rendkívül kényesek, főleg a repcének rengeteg rovarkárosítója van, az ellenük való hatékony védekezés nélkül nincs gazdaságos termesztés. A méhészek és a növényvédelem közötti konfliktusok zöme is ehhez a két növényhez kapcsolódik. Korábban méhészeknek ez ügyben csak a helyi termelőszövetkezettel vagy az állami gazdaság szakemberével kellett kapcsolatot tartania, ma azonban sok kisebb tulajdonossal.

Napraforgón nektárt gyűjtő méh (Forrás: Pixabay.com)

Megváltoztak a vegyszerek is, nagy eredmény volt a legkeményebb szercsoportok korlátozása és a méh kímélő-technológia bevezetése. Újabb gondot jelent azonban, hogy az együttesen, úgynevezett „koktélban” használt vegyszerek a felerősítik a toxicitást. A szinergens hatás miatt a gombaölőszerrel együtt kijuttatott rovarölőszer sokkal mérgezőbb. Ennek következtében ma a méheink egyfajta folyamatos szubletális jellegű mérgezésben léteznek, melynek hatására rövidebb ideig élnek, a környezeti terhekkel szemben kevésbé ellenállók, a betegségekre fogékonyabbak. A 22-es csapdájában élünk; nélkülözhetetlen a nagyüzemi mezőgazdaság a méhészek számára, mert méztermelésünk több mint fele a termesztett növényekről származik – ugyanakkor számos súlyos problémánknak az okozója is egyben. Se vele, se nélküle.

A nagytáblákról szerzik a méhek is a táplálékukat. De a betakarítás után mi marad a szántókon?

Az élővilág az intenzíven használt nagyméretű táblákon megsemmisül. Hiába zöldek, ökológiai szempontból sivatagok. Aratás, tarlóhántás után pedig szó szerint is azok. Nincs búvóhely, változatos táplálék, csak a vegyszerekkel terhelt talaj. Az élővilág a szűkülő szegélyekre, az utak mellé, a gyepekre és az erdőkbe szorul vissza.

„Az élővilág az intenzíven használt nagyméretű táblákon megsemmisül. Ökológiai szempontból sivatagok, aratás, tarlóhántás után pedig szó szerint is azok.” (Forrás: Pixabay.com)

Ebben a helyzetben pedig felettébb különleges, hogy a hazai flóra legjelentősebb mézelő növényei, a termesztett haszonnövényeken felül, az idegen honos betelepített vagy behurcolt, kivadult növények. Ezeket viszont a zöldmozgalmak hatására a természetvédelem jogi szabályozása agresszív invazív fajoknak minősítette, és mindent megtesz a visszaszorításukért. Ilyen az aranyvessző, a selyemfű, a bálványfa. Részben ide sorolták a magyar méhészet és az erdőgazdálkodás zászlóshajóját, a fehér akácot is.

Nem kedvez a beépített területek folyamatos növekedése sem. Ez hazánkban kb. 4%, de a BENELUX államokban több mint 10%. Növekednek a térkövezett, aszfaltozott felületek. A nem burkolt, hanem növényzettel fedett települési területeken pedig olyan intenzív a növényzet ápolás, hogy ha tartalmaz is mézelő fajokat, azok nem virágzanak a gyakori kaszálás miatt. A közmunkaprogram kifejezett sikerként értékelhető, mert valóban sok embert visszavezetett a munka világába, illetve segített sok lemaradó térség lakóinak. Eredménye viszont sokszor a növényzet pusztítása volt, árokpartok kipucolása, gyepük és bozótosok kiirtása. Gyakorta a méhek számára fontos rekettyét, kökényt, galagonyát és szedret vágták ki, nem is beszélve arról, hogy megszüntették az apró gerincesek búvóhelyét, közlekedési folyosóit, az énekesmadarak fészkelési lehetőségeit…

Aki kivág egy bokrot, az megöl egy madarat is, ahogy a régi mondás tarja.

Ezek a körülmények is mind a méhek egészséges, vegyszermentes és változatos táplálék forrását szűkítik. A méhek táplálkozásában ugyanis hasznosabb a vegyes, több növényről gyűjtött virágpor, mint az egy növényről gyűjtött, ami egysíkú táplálkozást okoz, s ez még az embernél sem vezet jóra. Szóval nem egyszerű, hogy milyen prioritást tűz ki a társadalom, a politika minek kíván megfelelni. Egy biztos, áldozatokat kell hozni, amit senki sem szeret. Most az áldozatot a teremtett természeti környezetünk hozza – s ezen keresztül mi, méhészek vagyunk az elsők, akik látjuk indikátor méheinken a folyamatos romlást.

Forrás:

A Magyar Méhtenyésztők Országos Egyesületének elnökével, Horváth Jánossal készült interjút Tóth Gábor jegyezte le, amely a vasarnap.hu honlapon jelent meg 2020. szeptember 28.-án.