… sok vitának volt már szülője. Számtalan írásban, könyvben olvastam már felőle, számtalan tudós véleményét tanulgattam róla — azt szokták mondani, egyike azoknak a bundás ragadozóknak, amelyikről mindent kiderítettek, nincs titka már az ember előtt.

Senkivel sem akarok vitába szállni, értelmét sem találnám, mert azért róka a róka, hogy ne csak áldozatait, hanem az embert is elámítsa, becsapja, megtévessze. Csak annyit kívánok jó előre megállapítani róla, hogy tévednek azok, akik úgy vélekednek — „mindent tudnak a rókáról!”. Annyiban igazuk van, hogy életmódját, körülményeit, táplálékát ismerjük. Kétségtelen, erről az oldaláról nincs már rejteni valója. De bátran felteszem a kérdést: vajon ismeri-é valaki tökéletesen a róka „lelkét”? Merné-e valaki biztonságának tudatában kijelenteni, hogy semmi újat nem tanulhat a rókától, nincs olyan cselekedete vörös úrnak, ami meglepné, elámítaná a természetjárót? Nem hiszem.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

[…] Nyári róka, egerészés közben, pocakrengető mulatság. Tanyaudvarban, jó néhány házőrző kuvasz ellenére beóvakodó róka, jobb szórakozás minden kémfilmnél. Ligetekben, fácánt, foglyot áhítozó, sündörgő, lapuló róka pedig felér sok-sok érdekfeszítő olvasmánnyal. Mert a rókánál nem az a fontos — értem megfigyelés, szórakozás tekintetében — hogy mit csinál, hanem ahogy csinálja. A menyétke villámgyors röppenése, ahogy az erdő harasztján pipiskélő madarat lefogja, bravúros, de pillanatnyi élmény. A nyest kígyómozdulata, igazszívű emberben — bennem mindig — undort kelt. Túlságosan vérszomjas, túlságosan kegyetlen. A patkány lompossága, mocskos tömege, amint vándorútján meglepi a baromfiólat, hihetetlenül hasonlít a lázadó, rabló emberi hordák tetteihez. A róka azonban minden esetben ötlettel, humorral, előkelő finomsággal oldja meg a legvéresebb feladatot is. Ember nem lehet olyan előkelő vadász, annyira számító, meggondolt, passzionátus cserkész.

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

[…] Több helyen olvastam már, legkedvesebben Nemeskéri Kiss Sándor „Egyszer volt…” című nagyszerű könyvében, hogy a rókát nem szabad úgy tekintenünk, mint valamilyen „első számú közellenséget”, melyet tűzzel-vassal kell irtanunk. Nos, a híres, igazi nagy vadász szavához nékem csak annyi hozzáfűzni valóm van, hogy sok bajom volt a rókával, hiszen több száz baromfi éldegél a tanyában, sok hasznot hajtanak, de bizony nagy tél idején, soha nem bántam, ha a vén Mari néni jajongva szaladt Anyámhoz, hogy — így, meg úgy az Úristen mit tegyen szegény vörös úrral, már megint ellopott két szép tyúkot. Ha Anyám ilyenkor rám nézett, csak ez volt rá a szavam:

— Had egyék még néhányat. Azért róka, a csirke meg majd szaporodik tavaszra. Ha nagyon méltatlankodik Anyácskám, hát még azt a néhány pengőt sem sajnálom megtéríteni a „háztartáshoz”, mondván gondolja azt, hogy a piacon keltek el.

A róka — nincs igaza ellenségeinek — elsősorban hasznos (!!!) állat. A csenevész, amúgy is pusztulásra ítélt vadat takarítja el leginkább. Hiszen nem kell csak arra gondolunk, amit a nyúlnál mondottam. A nyúl, már fejlődőképes süldőkorában is eliszkol előle, a fogoly nagyon hamarosan felröppen, a fácán ugyancsak. Az a néhány pedig, amelyik egészséges állapotban belebotlik vörös úr fogába, hát Istenem… Amennyivel több kárt okoz az emberek tudatlansága, a falusi kölykök játékos gonoszsága, vagy a vén fejjel is tolvajlásból élő „kerülők” és hasonszőrű puskáshivatalnokok „működése” — a róka oktalan, gyámoltalan, jámbor állat hozzájuk képest.

Felrójják számlájára a kisnyulak ritkitását. Igazuk van. Csak azt felejtik el, hogy mindez törvényszerű, egészséges ritkítás. Hiszen — és ezt tudják talán, még tapasztalt vén vadászok is legkevésbé — a Természet nem ember. A Természet mindent, amit alkot — tökéletesen alkotja. Aki tudja ezt, kultúrvidékeken segítheti a Természet munkáját, őserdőknél vagy védett területeken azonban ne szóljon bele. Ne akarjon okosabb lenni, mint a Természet, mert annak a vadszegény őserdők és síri csönddel hallgató szálerdők lesznek következményei.

Amit ezekben az időkben nagyon sok nagybirtokon és erdőbirtokon láttam, mély undort keltett bennem és még jobban meggyőzött arról, hogy az ember nemcsak „dúvad”, ahogy Apám mondotta, hanem hidegvérű, tudatos, megfontolt sintér is. Bárhogy nem szívlelik a rókát, mégsem volna szabad forróvízzel, kénvirággal, bottal, vasvillával menni ellene, a szoptatós szukát felnyársalni, az apróságokat falhoz, fához, szekérkerékhez verdesni. Nem volna szabad kénfüstbe fojtani a békén szendergő famíliát. Állati dolog ez. Azaz — engedelmet — túlságosan emberi dolog!!

Látott már vajjon az ilyen ember szerelmes rókát? Látta már, milyen végtelen bájjal, odaadással udvarol a kan a szukának? Látta már valaha, milyen buzgalommal dolgozik a rókaszuka az elválasztás idején, hogy kölykeit ellássa koszttal?

Nem hiszem. Ha valaha látott volna ilyesmit, kétszer is meggondolná, míg ilyen és ehhez hasonló bestiális tettekre vetemednék. Mert nincs az a legfinomabban „nevelt és ápolt” szobakutya, amelyik annyi kecsességgel, annyi udvariassággal venné körül leendő párját. Melyiknek jutna eszébe az a kis figyelem, amit a Guthy-erdő tisztásán figyeltem meg? A szuka ott hentergett a tavaszodó erdő világoszöld fűszőnyegén. Láthatóan várt valamire, mert egyre leste a velem szemben fekvő vékonyka vágást. A magaslesről kitűnően láthattam, a szél tőle vágott, igazán páholyból leshettem minden mozdulatát. Jó tíz perc múltán, halk orrhangon hallatott, „voakk, voakk” szólalt a sűrűből, majd megjelent egy gyönyörű, nagy termetű legény, pofájában derék rántanivaló csibével. Úgy tette le a szuka elé, mintha azt mondaná:
— Magának hoztam lelkem, fogyassza jó étvággyal.

Egyetlen falatot sem evett belőle, csak amíg „menyasszonya” falatozott, tapintatosan sündörgött körülötte, hozzá-hozzádörgölődzött, nyalogatta itt-ott ritkásabb bundáját. Mikor aztán szépen befalta a kisasszony az ajándékot és odaadó kedvességgel maga is elkezdte a tekergőzést, mórikálást, akkor fordította komolyabbra az udvarlást.

Olyanok voltak a világosodó, hajnali tisztáson, mint két lángtalan tűzcsóva. Hajladoztak, kergetőztek, fel-fel borították egymást, tömött zászlójuk, mint az üstökös farka, húzódott utánuk. Mindezt hangtalanul. Nagyritkán a kisasszony nyikkantott egyet-egyet. Aztán mozdulatlanul lehasaltak egymásmellé, olyan szorosan, mintha szobrász faragta volna őket. A szuka lehunyt, vagy hunyorgó, szűkre vont szemmel meredt maga elé, a kan viszont kis idő múltán mocorogni kezdett. Nem vadul, csak éppen bundája emelkedett néha. Akkor, mintha valami megriasztotta volna, helyben, akár a bábjátékos bábuja, a szuka magasra szökkent és amint visszahuppant a fűre, remegő gerinccel, de mozdulatlanul maradt.

Oly szépen, annyira odaadó, végtelenül felolvadó szerelmi táncot kezdtek, hogy önkénytelenül arra kellett gondoljak — a primitív népek sok effajta szokása csak a Természet törvénye és nem, mint sok elfogult szemlélő írja, perverz orgia kell legyen.

Hát a kicsinyeit gondozó róka? Olyan soványra „leszívják” a mohó kis vörös csemeték anyjukat, hogy szinte hallhatóan zörög a csontja. Ennek ellenére nem kímél fáradtságot és a májusi réten ezerszámra felbukkanó egeret oly gonddal gyűjtögeti, hogy az már szinte több, mint ösztön. Az már tényleges „anyai szeretet”. Hogy mennyi egér pusztul el egy-egy népesebb rókafamília nevelkedésénél, azt mondanom sem kell. Márpedig a gazdának erre is legyen gondja, ha annyira szereti területét. Az egérnél, vagy tudományosan a „mezei pocoknál” kevés kártékonyabb „fenevadja” van a mezőnek. Szörnyű pusztítást végeznek egy-egy szaporább esztendőben. Kimondhatatlan hasznot hajt ilyen években az a néhány tagban csellengő róka.

FROMMER, Magyarország legnagyobb fegyverboltja!   Kattints a képre és keresd meg a hozzád legközelebb lévő vadászboltot és a szerződött fegyvermestereket!

Nem! Állítom, hogy a róka — módjával természetesen — felényire sem olyan kártékony, mint azt a régi hiedelem és ennek alapján a harciaskodó, konzervatív öregek állítják. Attól pedig ne nagyon féljenek, hogy túlságosan szapora lesz, az okkal, móddal kímélt róka. Sajnos ez a szép, színes, élvezetes csavargó is a vadak, legfőként a bundás ragadozók, kísérteties ösztönével megérezte halálraítéltségét és már csak a régi mesékben, régi vadászadomákban hallunk 8–10 rókafit számláló vermekről. Itt is — rókáéknál — hódít már minden népek legnagyobb átka a születéscsökkenés, mely lassankint ritka, védett, nemesvaddá „silányítja”, az egyébként oly életrevaló, csavaros eszű állatot.

El kellett ezt mondanom a róka védelmében, de azért is, hogy mindazok számára, akik téves hallomásból, vagy tudatlan mesékből ismerik a rókát, néhány adattal szolgáljak — ellenkezőjéről.

Részlet Ilosvay Ferenc Jó vadászatot! című könyvéből (1943)