Városi gyerekként gyakran kint töltöttük az iskolai szüneteket apai nagybátyámnál, a Kiskunsági tanyavilág egyik békés zugában, – megnyugtató messzeségben minden városi civilizációtól (villanyáram nélkül), távol a szülői felügyelettől, szinte „paradicsomi” állapotok között.

Ez a hely több szempontból érdekes volt, ugyanis volt egy kölyökcsapatunk, részben unokatestvérekből, részben a környékbeli tanyákról, de a helyszín is az volt, mivel a tanya előtt kiterjedt, több négyzetkilométeres, zsombékos, nagy puszta terült el, a tanya mögött pedig egy hosszú gyümölcsösön keresztül 100 holdas erdőbe juthattunk, ami sok felfedeznivalót rejtegetett a kamaszodó kompánia számára.

Nagybátyám, természetjáró vadászember lévén, mindent és mindenkit ismert a határban, és mivel vadászmester is volt a társaságnál, így hamar rácsodálkozhattam a természet és a vadászat szépségeire. Többször részt vettünk hajtásokon, vadetetéseken, gyakran kint aludtunk a fácánnevelde mellett, és emlékszem a nagy telekre, az esti tölténykészítésre, a vadászatokra való felkészülésekre, és ma is a számban érzem a karácsonyi fokhagymás nyúlgerinc és a fácánleves ízét. Többször volt a kezemben (üresen) a szépséges Simson 16-os, tudtam, hogyan működik, hogyan kell szétszedni, illetve összerakni.

Nekem is volt saját készítésű íjam, majd puskám, amit magam készítettem fából, ami egy ideig kitűnően szolgált, ami után a légpuska következett. Időközben minden irodalmat beszereztem, és már az állatok latin neveit is tudtam, mivel mindent magamba szívtam, ami a témával kapcsolatban hozzám eljutott. A családban már így is könyveltek el, ha hajtásra vagy vadászatra kellett menni, akár éjfélkor is „menetkész” állapotban vártam az indulást, Pufival a magyar vizslával.

Így történt a 60-es évek végén, „még a békebeli” időkben, hogy egy iskolai szünetben, kint voltam és arra vártam, hogy egyszer célba lőhessek az igazi puskával, céltáblára, ahol az új fegyvereket volt szokás belőni, de ez mindig csak váratott magára. Ezért meglepetésként ért, amikor egy gyönyörű májusi hajnalon fél öt körül, vagy még korábban, nagybátyám ébresztett:
–– Na fiam, ami a bögölynél nagyobb, azt lelőheted!
S mutatta szabatos mozdulattal a hüvelykujja felét, az ő ízes beszédével. A másik kezében ott volt a 16-os sörétes, s mellé egy féldoboznyi töltény!
–– Ezer dolgom van, de kint a szőlőben meg a seregély dézsmálja a cseresznyefákat, közibük kéne köszönnöd, hogy maradjon a cseresznyéből későbbre is!

Azonnal felugrottam és követtem az erdőt a tanyával összekötő gyümölcsösbe, ahol szinte egymást lökdösték a seregélyek. Nagy hangoskodással voltak a mintegy 25 cseresznyefán, mintha csak ők lettek volna ezen a szép hajnalon az egész határban. A nagy sietségben csak egy póló volt rajtam, a reggel pedig még csípős volt, szikrázott a nap, mindenfelé harsogott a természet, de eszem ágában sem volt visszamenni valami ruháért, mert éreztem, hogy nem csak a hűvös miatt remegek…

Az első két lövés nem talált, de kezdtem ráérezni, hogyan is kell lőni. Nagybátyám fél szemmel kísérte az eseményeket, de nem szólt semmit. A következő már bukfencezve pottyant le, majd a következő és az azt követő is. Megjött a bátorságom, hat darabig meg sem álltam. Büszkén vittem be a kiskonyhába, madzagot kötni a lábukra és kivinni őket a fákra.

Ez azonban nem változtatott a seregélyek elszántságán, mintha esküt fogadtak volna, hogy még írmagját sem hagyják meg a cseresznyének! Lassan melegedett a levegő, egyszer csak meglibbent az egyik szőlőtőke levele, s egy üregi nyúllal néztem „farkasszemet”! Felálltam és átkiáltottam;
– Pista bácsi, itt egy vadnyúl, lelőhetem?

Ő éppen egy karaszolóval foglalatoskodott, közben én a puskacsővel tovább követtem a „vadat”, ami megijedt tőlem, és épp nagybátyám irányába tartott!

– Le ne lőj te gyerek, kiáltotta vissza, miközben kiegyenesedett, –mire a „vad” tőle is megrémülve, kettőnk között keresztben kezdett futni!

Ekkor, ahogy a könyvekben láttam, a nyúl elé tartva az irányzékot, eleresztettem a bal csőből egy lövést, mire az szabályosan karikára bukfencezve „megfeküdte a birtokot”.
–– Ember vagy fiam, „vadász lesz belőled”!
S odaszaladt hozzám és megveregette a vállamat.

Sok-sok élményem volt vele később, amit soha nem fogok elfelejteni, nemcsak a vadászatokat, hanem az emberségét, tartását, humorát. Szerencsés voltam, hogy mellette ismerhettem meg az erdőt-mezőt és a vadászatot, – nekem az ő emléke jelenti az „erdőzúgást”.