Hubert
MESE: 8. rész – Hubert és a hortobágyi rőt sakál
A híres Kilenclyukú híd után, visszafelé Debrecennek, balkéznek esik a híres csárda. Ez, meg lejjebb, már Debrecen alatt, a Látóképi Csárda az, ahol még a betyárok is megfordultak. Régi falak ezek, régi idők titkait őrzik, ahogyan őrzik a titkokat a manók is. Hubert, a hátizsákja tetejére felkötözte a vadludat és igyekezett hazafelé. Fáradt volt, de ragyogó zsákmányának rettentően örült. Tempósan haladt keresztül Hortobágy községen, mert nemcsak a pusztát, hanem községet is így hívták. Nem tetszett neki, hogy az egész puszta hangos a vadludaktól és a darvak is meglehetősen alacsonyan szálltak. Komisz szél cibálta meg-meg a magasabb füveket. Megfordult az idő!
Gyenese Emese: Sakál a hortobágyi tavaknál
A hortobágyi ember nagyon büszke a pusztára és nehezen hagyja el. Jobbára, ide csak születni lehet, mert az számít igazán hortobágyinak, de vannak, akiket elfogadnak, pedig nem is itt születtek. Csendes, de szókimondó népek lakják szerte körbe a Hortobágyot. Akkora, hogy három megyébe is elnyúlik. Északon Heves, keleti részein Hajdú-Bihar, míg nyugatról Jász-Nagykun-Szolnok megyét is elfoglalja. szóval mondhatjuk, hogy Szolnok után hamar elérjük. Fel, Debrecennek, olyan nagy legelők és rétek vannak, amelyeken annyi, de annyi falka és gulya elfér, hogy kimondani is sok. A juhnyájakra szokták volt mondani, hogy falka és Hubert sose felejti el, amikor vendégségben volt, lent, Nádudvaron. A városból gyalog vittek ki, úgy 300-350 birkát. A juhász fia, aki az egyetemről akkor ment haza segíteni, magával vitte a jóbarátját is. Persze vitték azok a drankákat, meg mindent, ami az egész nyári legeltetéshez kellett, csak éppen elfelejtettek szólni a szomszédnak, hogy az apjáék megindultak Nádudvarról.
Mikor aztán a nagy kilencszázas nyáj észrevette a kisebbet, azok meg emezeket, alig bírták a kutyákkal megállítani, hogy össze ne menjenek. Úgy volt az, hogy egyszer csak azt vette észre a juhász, hogy a nagy falka megmozdul, akik meg „lábon” jöttek, ott meg arra lettek figyelmesek, hogy a nyáj irányt váltott és megszaporázták a lépést. Annak aztán fele se volt tréfa! Amikor ez megesik, mert az ilyen azért csak-csak előfordult, akkor nincs mit tenni, egyesével kell kiválogatni, melyik juh kié? Sok munka, meg persze idő. De azok az öreg pásztorok se ma kezdték a szakmát, s a juh minden rezdülését ismerve, tudták, hogy kell a falkát kiverni a sodrából. Persze kutya nélkül nem sikerült volna. Ahogy vadászni, úgy pásztorkodni se lehet kutya nélkül és a pumi, a mudi, meg a puli a legjobbak a terelésre. Azok egy része olyan fogas és úgy hallgat a gazdájára, hogyha kell, még a csillagot is lehozná az égről. Az, hogy a birkát megforgatja, hogy mindent megcsinál, amit a juhász kér tőle, még csak-csak megszokott. De vannak közöttük olyanok is, amelyek a vad, szilaj szürke marhával is boldogulnak. S bár sok száz kilós is a szürke marha, a kis mudi meg úgy 10 kg körül van.
A mudi, Hubert legkedvesebb pásztorkutyája, amely talán ma is a legritkább fajták között szerepel. Onnan lehet megismerni, hogy feltűnően hegyes az orra és hegyesek a fülei. Jobbára feketék, de van egy igen ritka változata, a cifra mudi. A háború után csaknem kipusztult, de a Hortobágyon is voltak emberek, akik annyira ragaszkodtak a hagyományokhoz, a kutyáikhoz, hogy azért csak, csak maradt egy-két kutya, amellyel sikerült újra indítani a fajtát. Egyébként vaddisznóvadászatra is meg lehet tanítani és még a kotorékmunkára is kiképezhető. Bár erről már inkább Arthur mesélt Hubertnek, mert ő többet utazott.
Hubertet azonban ez nem zavarta, mert még fiatal volt és nem igen vágyott messzebbre. Szerette nagyon Magyarországot. Ahová azonban vágyott, azok a környező országok, mert nagyon szerette a népművészetet és a különféle népek konyháit, szokásait. Szóval elmondhatjuk, hogy Hubert szerette a hasát, bár ez nem látszott meg rajta.
Hogy is látszódott volna meg rajta? Hubert ugyanis rengeteget mozgott. Mindig volt valami feladata és ha nem vadászott, ami nagy ritkaságnak számított, akkor legfőképpen madarászkodni szeretett. A távcső, ha kellett, ha nem a nyakában lógott és a kis könyv, ami most is ott van a táskájában, már szinte rojtos, elmaradhatatlan kelléke volt a túráinak.
Hubert, míg mi itt beszélgettünk, derekasan tartotta az irányt és elérte a vadászházat. Az utcán már nem tudott úgy körbenézni, de nem is törődött vele, hogy milyen nagy idő jön fel. Sietett és miután megkoppózta a ludat, tehát forró, lobogó vízben megmártotta, leöntötte egy nagy vájlingban, ami végeredményben olyan, mint egy lavor, csak szélesebb és az alja keskeny, takarosan kihúzta az összes tollát. Na, most azt nem egyesével tette, hanem a forró vizes tollat, a hüvelykujját erősen rányomva, szinte tisztára tudta koppasztani. Persze, a nagy karevező tollak a szárnyánál, már komoly munkát jelentettek a manónak, de azokat is ki kellett húzni. A nyakát szépen óvatosan, aztán a fején is körbe meg kellett takarítani. Szó nem lehetett róla, hogy nyúzza, mert a libasült csak a bőrével jó és a leves is úgy finom. Na, most ott volt még a lába, amire jobban kellett vigyázni, de azzal sem volt sok baj, mert, ahogy megmártotta a koppóvízben, a külső bőrréteget szépen le lehetett húzni. A körmöket levágta és hideg tiszta vízbe kerültek azok is. Ott volt már a combja, a szárnya, aztán sorban, ahogy bontotta szét a ludat Hubert. A csőrét levágta, de a nyelvét megkaparva az is ment a többi falathoz. Mikor levágta a mellehúsát, akkor ott volt még a háta. Szépen tisztán dolgozott. A vad tisztes távolból került terítékre és mondhatjuk úgy is, ahogy szokták mondani a vadászaton, hogy ajándéknak is jó, mert nem volt szétlőve. Legvégül már csak a májat, a szívét és a zúzáját kellett csak megtakarítani!
Sokat nem is szöszmötölt vele és egy fazék hideg vízben odatette főni. Még egy öreg majsai nénitől tanulta Hubert, lent, amikor vendégségben volt Ferdinándnál Ksikundorozsmán, hogyan is kell vadlúdból sültet és levest készíteni.
Sokat törte a fejét Hubert, hogyan ossza el, de abban maradt, hogy a két nagy combból, a melle húsából és a nyakából is sültet készít. A többiből meg főz egy igazi libalevest. Azt a kevés hájat, amit össze tudott szedni, betette egy nagy fazék aljába. A húsokat bevagdosta és alaposan megsózta. Azon kívül semmit nem tette bele. Lassú tűzre feltette, majd kristálytiszta, hideg vízben odatette a maradék húst. A szárnyakat, a nagy hátat, a farrészt, a zúzát, a szivet, aztán észrevette, hogy ott a máj, amit gyorsan áttett a sülthöz. Szépen lassan odatett mindent, ceruzavékony lángon főtt minden. A hűtőben, a vadászház hűtőjében minden volt. csak rakta egy tálba: sárgarépa, burgonya, zöldség, aztán a zöldje, zeller, de karalábét is lelt, egy gerezd fokhagyma és persze vöröshagyma! Füzéren lelt (talált) szárított fűszerpaprikát, de akadt ott még egy paradicsom is, amit egészbe rakott oda. Mikor felfőtt a leves, mindent takarosan belerakott. Keresett még szemes borsot és igen megörült, amikor egy kis üvegben szerencsendió virágra bukkant! Na, akkor még ebből is egyet! A levessel több gondja nem volt, a hús is lassan kezdett áthevülni és olyan a libazsír, mint a legfinomabb vaj, hogy igen hamar megolvad.
Gyenese Emese: Sakál a hortobágyi tavaknál
Hubert ezt a hortobágyi vadászházat nagyon élte, hiszen akár hova nyúlt, minden volt ott. A konyhában nem tudott olyat kigondolni, amit ne tudott volna megfőzni! Egyszerűen az a mennyiségű zöldség, gyümölcs amit ott felhalmozott a házigazdája, felvette a legjobb vadászházakkal is versenyt. Bár nem volt akkora, mint mondjuk, a budakeszi vadászház, de, hogy a konyhája versenyezhetett vele, az már biztos! S persze tegyük hozzá, hogy mi, itt kint vagyunk a Hortobágyon, mindentől messze. A főváros legszebb piacai, áruházai, a legjobb boltjai, azok száz kilométeres távolságra vannak.. de ez nem baj, mert itt terem a legjobb szilva és itt lehet a legjobb füstölt sonkákat, kolbászokat, szalámikat megtalálni, amelyeket hátul, az északi oldalra nyíló kamraablakok alatt érlelnek meg az emberek… s mi több… itt vannak a legfinomabb fagyos, sózott szalonnák is, amelyek soha nem kerülnek a boltok polcaira… Itt teremnek a legjobb sziki csiperkék, ilyentájt meg tele van a határ lilatönkű pereszkével és olyan halat hoztak be a halászok a minap, hogy nem győzték sütni a hortobágyi csárdában, meg Látóképen, mert úgy fogyott.
Már minden főtt, minden a helyén volt, amikor a nagy lilakáposztát, amiben az előbb, majd felbukott, csak elkezdett felszelni. A liba mellé csak kell káposzta is. Na, most egy percet sem kísérletezett. Minden úgy csinált, ahogy az öregház régi lakójától tanult el Peszere-pusztán. A legyalult káposztát, amit mindig úgy forgatott, hogy jó hosszú szálak legyenek, alaposan besózta és félretette. A lábasban, zsíron, karamellt készített, amin megsütötte a köménymagot, majd a szálasra vágott hagymát és úgy tette bele a sótól alaposan kicsavart káposztát. Így párolta meg, aminek a titkát nem árulta el senkinek. Ez a legfinomabb receptjeinek az egyike volt, amit csodák, csodájára Malvinka is tudott. Egyszer meg is kérdezte tőle, hogy lehet ez, de Malvinka ahogy szokott, nagyon titokzatos volt és mivel nem akarta magától elmondani, hát Hubert udvarias volt és nem kérdezősködött többet! Sose felejti el, mert Arthur is ott volt, aki csak úgy pipázás közben, a nagy hintaszékből megszólalt!
- Hubert! Tanuld meg! Úri manó sohasem kérdez, nem csodálkozik és persze, sohasem siet!
Ez utóbbiban, na meg a többiben is, volt még némi kivetnivaló, de Hubert törekedett arra, hogy ezeket mindig betartsa. Forgatta a húsokat, döfködte, kóstolta a levest. Ez az, ami Hubertnek mindig tetszett. Jaj, nagyon szeretett főzni és ha tehette, el is vállalta. Azért vadászni jobban szeretett, de a főzés, a vadak előkészítése, nyúzása, koppasztása hozzátartozott ahhoz, hogy valaki vadász legyen. Enélkül nincs is értelme. Hubert, ugyanis úgy tanulta, hogy ami vadat elejtünk, azt el is kell készíteni!
Mikor már minden szépen főtt, rendben volt a konyha és maga után össze is takarított, mert a sok pucolás, hámozás, azért el lehet képzelni, hogy mekkora piszokkal járt. Úgy, azt a szép konyhát, nem lehetett hagyni és hiába lett volna a sok finom falat, ha maga után annyi mosatlant és rendetlenséget hagy.
Mikor a kötényében kilépett az udvarra a fellegek már ott tornyosultak szinte felettük. A sötét, ólomszürke ég nem jelentett semmi jót és olyan alacsonyan járt a liba, hogy a kúpcserepet egy-egy, a hasával, szinte csaknem leverte. Kavargott ott a daru is és a verebek is inkább itt, a ház előtti bokrokon gubbasztottak. Az etetőjük szépen feltöltve, de azon már madár egy szál se volt. Teleették magukat. Mindenki az estére készült. Eközben innen úgy 80-100 kilométerre, a geszti kastély belső udvarán, Arthur bácsi is kiállt és errefelé nézett. Nagyon nem tetszett neki, amit látott, mert akkora felhő érkezett Hortobágyra, hogy odalátszott. Akár hisszük, akár nem, a nyári nagy tűz is, a nagy fekete füstje is látszódott. Sőt, a szagát is elhozta. Odalátszott a zsadányi határig. Huebrt egyáltalán nem hitte, de a kastélyba befelé menet, kint Orosi-pusztán, a titkos öreg kútnál, az orosi juhász is azt mondta Arthurnak, hogy minden bizonnyal úgy van…már pedig az a juhász igencsak tudja, hogy mit beszél…
Látóképet ekkor már régen elhagyta Hubert vendéglátója, Ferenc, aki, ha nem is bosszankodott ezen az időn, de megjegyezte, hogy a fene enné meg, hát egy kicsit még kitarthatna, mert akkor könnyebben kiérne a vadászházhoz. Szokásához híven a hátizsákjában Debrecen legfinomabb csemegéi voltak takarosan összecsomagolva. Volt ott egy tábla olyan vastag füstölt szalonna, amit csak egyhelyt lehetett kapni és azt úgy készítették külön, mangalica disznóból. Slambuc alá, vagy bárminek, lilahagymával, puha kenyérrel talán az volt a legjobb. De volt ott valami különleges eperpálinka, amit Károly komájának hozott, meg ki tudja még, mi minden. Legfelül, tehát a legtetején, egy házi, kovászolt, egy napon át kelesztett, vastag, ropogós héjú kenyér. Azért a tetején, hogy ne törjön össze a piros kérge. Igencsak tempósan haladt. Örült már, hogy túl van Látóképen, mert ott most akkora felfordulás volt. Biztos Budapestről jöttek, akkor van így. Ahogy a hátizsákja, úgy a feje is tele volt a sok feladattal. Megbeszélések sora, egyeztetések és a sok terv, feladat, amit felvállaltak a manók, azok mind, mind Arthur, Ferenc és megannyi manó vállát nyomta. Hubert nem igen szerette az efféle megbeszéléseket, mert nem értette, hogy miért kell annyit egyeztetni. Ő úgy képzelte el, hogy mindenki a saját dolgát végezze, de azt a lehető legpontosabban és a lehető legjobban. Őt még nem érdekelte az emberek fura dolga. Nem hitt benne, hogy valaki érdem, munka, tanulás nélkül bármit is elvállalhat. Csak abban hitt, amiben felnőtt. Aki nem értett a Pádison a lovakhoz, nem ment ki az erdőre, aki nem értett a gombához, nem szedte, mert előbb utóbb beteg lett volna, vagy akár meg is hal és az, aki nem tudott a hegyi legelőkön pászorkodni, a farkassal szembeszállni, az nem ment fel. Ha fel is ment, előbb utóbb pórul járt. Hubertet így nem érdekelték az Erdészeti Minisztérium üdvöskéi: a majd megtanulja, majd belejön felkiáltású emberei. Nem érdekelték, hiszen nem is voltak körülötte olyan manók, akik elvállaltak volna valamit, amihez nem értettek. Egyszerűen számára ez a fogalom nem létezett. Persze Arthur, Valter, Ferenc és a megannyi öreg azonban tudta, hogy nem dughatják homokba a fejüket és itt is, ott is összegyűltek, beszélgettek, amire az országos erdészeti manógyűlés, no meg a téli nagy hajtások, mind jó alkalmat biztosítottak. Hiába no, a sarkos véleményeik mögött olyan tapasztalat volt, amit se pótolni, se tanulni nem lehetett. Egyszerűen nem és igen érdekes közösség volt ez, mert a vadászat miatt bizony sok szakma is találkozott s olyan embereket is, no meg manókat is megismert Hubert, akiről, ha találkozott korábban bárhol az országban, nem is gondolta, hogy vadászik. Egy újvidéki barátja mondogatja neki mindig, hogy: Hubertkém, a vadászat, kiskomám összeköt!
A vendéglátójának a szeme, a Ferenc szeme, mint a metsző északi szél, úgy járt. Szinte vágta a levegőt, amikor szétnézett. Akinek takargatnivalója volt, azt rögtön észrevette. Arthur nagy pipája alól, csak mindig nevette. Néha furcsa volt ez az Arthur bácsikája, mert úgy csinált, mintha kettőig nem tudott volna számolni, de Ferencnek kint a pusztában nem volt más lehetősége. Ott nem volt nád, nem volt vízi világ, nem voltak ott a hegyek. Így természetéből fakadt, hogy az ellenséggel rögvest szembefordult. Ott nem volt egy percig sem tétovázás és már jó előre figyelmeztetett mindenkit, persze a “mihez tartás” végett. Jaj, ez nagyon tetszett Arthur bácsinak, de Hubert azért komolyan vette és ő sohasem tiszteletlenkedett vele. Nem mintha Arthur ez tette volna, de ők mégiscsak gyerekkori barátok és az azért sokat elbír és sokat megengednek egymásnak. De csak egymásnak! Azokba az ugratásokba eszébe ne jusson senkinek se bekapcsolódni és jobban is teszi mindenki, ha a mosolygást is visszafogja. Persze, már ilyenkor az is megtiszteltetés, ha idegen vagy valami fiatal előtt ugratják egymást. Az már bizonyosan jót jelent, de ha tölteni kell az ultizás közben egy-egy kis fröccsöt a nagy öregeknek, akkor tölteni kell…
Gyenese Emese: Sakál a hortobágyi tavaknál
Ferenc feje igencsak főtt, hogy Károly barátját hogyan is látja vendégül, de úgy volt vele, hogy a sok finomság, a különleges spanyol sajt, amit most hoztak be a reptérről, az eperpálinka, meg az egy éves kispálanyja vagy ahogy itt mondják: a gömböc (szalámi hússal töltött, akár egy kilogrammos füstölt áru) éppen elég lesz egy kis beszélgetésre. Nem így tervezte, bosszankodott magában, de olyan sok egyengetnivaló volt a megyében is, hogy kifutott az időből. Mikor már látta a községet és egyre közelebb jött, már a vadászház kéményét vizslatta.
- Jól van. Ennek az Arthurnak csak igaza van, hogy rendes gyerek ez a Hubert, mert legalább begyújtott – nyugtatta magát.
Aztán csak morgott kicsit magában. A sok, szépen felhasogatott fát csak be tudta tán vinni, hogy az ördög vigye el! De nem haragudott az Hubertre, csak nehezen, döcögve, göröngyösen mentek a dolgok és azt ez a manó nagyon gyűlölte. Úgy utálta az akadékoskodó, tehetségtelen embereket, hogy azt elmondani is nehéz. Úgy szokott az lenni, hogy a gyűléseken hallgat, hallgat, aztán csak megszólal. Arthur szokta is nézni, hallgatni, hogy akkor minden szava ül. Nehéz vele vitatkozni.
Na, Ferenc, ahogy egyre közelebb jön már nem egy kéményt lát füstölni, hanem látja ám, hogy a másik is bojtol. Már éppen felfortyan, hogy minek fűt több helyen, hogy minek pocsékolja a fát, amikor eszébe jut Arthur levele aki megírta, hogy vigyázzon, mert, ha Hubert meglát egy serpenyőt, abban is képes főzni. Na, ennek megörült, de aztán csak megint morgóra fogta, hogy az ő konyhájában! Na, elég az hozzá, hogy még messze volt és a szél is szemből fújt, a táskája nehéz volt és mire odaért a hőn szeretett vadászházához, már sikerült egy kicsit megnyugodnia. Nem ez bántotta, hanem minden, ami mögötte volt és persze, hogy Károly barátját ma estére hívta. Azt szerette, ha minden pontosan, precízen a helyén van és minden rendben előkészített. Ettől vagyunk mérnökök! – vallotta! Mert Ferenc, bár nagyon szeretett vadászni, azért ő egy valóságos agrármérnök volt…
Mikor az udvarra ért, már egy-két illat megcsiklandozta az orrát, de mikor kinyitotta az ajtót, akkor döbbent meg igazán! Nagyon szerette a tisztaságot és tudta, hogy ilyen szagok mögött komoly problémák lehetnek a konyhájával is, de sem az előszobában, sem a nappaliban, sehol egy piszkos nyomot, egy tányért nem látott. Aztán ahogy belépett a konyhába, azt látta, hogy a régi sparhelten ott fő a leves, egy másik fazékban valami és egy tepsi kikenve, üresen várakozik. A sparhelt szélére lehúzva egy fazék, hogy éppen csak melegen legyen – ezt igencsak megnézte, mert ilyet gyerekkora óta nem látott máshol. Régi praktika volt az. Aztán a ceruzavékonyra felhasogatott fa, amivel takarosan éppen tüzelt Hubert. Nagy láng nem kellett, csak éppen főnie kellett a levesnek. Ferenc nem hitt a szemének!
- Hubert! Az öreganyád térdje kalácsát! Hát mit csinálsz itt a konyhában! – zörrent rá, de már csak azért, hogy ijesztgesse, mert a vadászház és az ő becsületét is megmentette ez a kölyök! Hiszen jöhetnek a vendégek.
Hubert, ha nem is ijedt meg, de meglepődött. Ismerte már Ferencet, de kicsit húzta is magát, mert önállósította magát és – mivel nem volt itthon senki, – hát elfoglalta a konyhát! A Ferenc konyháját, amiről országszerte tudja mindenki, hogy itt nem lehet csak úgy hozzányúlni egy-egy fazékhoz! Hortobágyon?!
- Na, ne magyarázkodjál! Nem kell megijedni! Mutasd mit főzöl, azután a többit bízzad rám!
Hubertnek esélye sem volt Ferenccel szemben. Mindent meg kellett mutatni, mindent meg kellett kóstolni s mikor kiderült, hogy a leves is van, sült is, meg a káposzta is igen jól sikerült, el kezdtek teríteni. Hubertnek fogalma sem volt, hogy vendégség is lesz, s mikor megtudta, hogy ki jön hozzájuk, úgy kellett rászólnia Ferencnek, hogy hozzá ne nyúljon semmihez, mert minden úgy jó, ahogy van!
Csak hát desszert nem volt – sóhajtott, de Ferenc nem esett kétségbe. Bevitte a kamrába: ott sorakozott a megannyi befőtt! Meg Hubertkám, tudod, leesett az első hó, most már szabad! Hubert megdöbbenve nézett rá, mert ez régi történet volt és ezt éppen ugyanúgy nem tudhatta volna Ferenc, ahogy Malvinka sem tudhatta volna a régi karamellás párolt káposzta receptet.
– Sok mindent nem tudsz még, Hubert! – tette hozzá Ferenc, aki pontosan azért mondta Hubertnek amit mondott, mert oka volt annak, hogy ő most Hortobágyon vadászott…
A délután hamar eltelt, lassan sötétedett és hófehér abroszon terítettek meg a vadászházban. Nagy leveses tál került elő, aztán hollóházi porcelánok, ezüst étkészlet. Hubert már jó előre félt, hogy miként fognak mosogatni. Nagyon féltette a drága étkészletet, de azon mindegyiken egy-egy vadász jelenet is volt. Egytől, egyig kézzel festett minden tányér. Villák, kicsi, nagy és annak mindegyiknek helye volt. Úgy terítettek meg, mintha a legfontosabb külföldi delegáció érkezne. Jóízűen urizáltak, de azért azt sem felejtették el, hogy egy kézben tudták tartani a kenyeret, a hagymát, és a szalonnát! Ilyen manók voltak ezek!
Igen kellemesen telt az este. A vendégük élvezte a különleges ízeket. Régi időket idézték meg Károlynak és bizony előjöttek azok a történetek is, amikor a hátsó ajtón toppantak be a betyárok. Jaj, azok tudták ám a járást és még olyan messziről is, mint Szeged…mert Ferdinándot ismerték erre is. Hubetnek a málhájában volt egy kis 20 dkg-os fűszerpaprika és előkotorta Károlynak…no, igen. Akkor derült ki, hogy milyen régi is a csárda és hogy micsoda szó volt, a szegedi, kézzel csipedött fűszerpaprika….
Mikor búcsúzóra fogták, Hubert kinézett és elfogta valami türelmetlenség. Valami, ami akkor jön elő az emberből, amikor érzi, hogy mennie kell. Menni kell valahova! Amikor megismer valakit, amikor egyszerűen azt érzi, hogy itt az idő. Most Hubert azt érezte, hogy ki kell mennie a pusztába. Mert most talán elejthet egy sakált.
- Most akarsz kimenni? Ilyenkor? Eltévedsz!
De Hubert csak kötötte magát. Egy percig sem követelődzött és egy percig sem volt udvariatlan, miközben Ferenc tudta, hogy ha menni akar, akkor el fogja engedni, de féltette. Mivel Ferenc apja is valaha vadász volt, hát megértette. Igazából csak azt sajnálta, hogy annyi idő elment Debrecenben és abban maradt magában, ha tehetné, igazából ő is menne a gyerekkel. Akkor meg miért ne engedné?
– Idefigyelj! Most mondom neked, hogy ha valami bajod lesz, apáddal, meg Arthurral, te fogsz elszámolni! Csak azért mondom, hogy tudjad!
Még morgott egy kicsit, de csak magában és a szeme, mint a karvalynak úgy villogott. Legszívesebben lakat alá tette volna, de tudta, hogy a kölyök igen jó vadász. Hallotta a hírét is, de egy vendéglátónak mégiscsak nagy a felelőssége. Még inkább morgolódott, amikor megtudta, hogy a nagy tölgyerdei sakál nyomába indul…
- Na, még más se kellett! Megmondtam Gabinak, hogy egy árva szót se, ne hogy Hubert meg tudja… – így is feküdt le. Hát nem is jött álom a szemére…
Ferenc csak forgolódott, rettentően féltette Hubertet, mert a nagy sakál bevette magát a tölgyesbe, amely fel Balmazújvárosnak húzódott és olyan sűrűk voltak benne, hogy abban egy rendes hajtást se lehetett egyben tartani. Nem lehetett egyszerűen meghajtani. Persze, hogy a sakál bevette magát ide.
Hubert ekkor már a Sóvirág teret régen elhagyta, már a vasúton is túl volt és hó lassan ellepett mindent. A ködnek nyoma sem volt és egy pillanatra megállt. A nadrágját kihúzta a csizmából és azt kívülre húzta. Ott aztán boka felett lekötötte. Így most már minden rendben lesz. Az erdő már ott feketéllett előtte. Egy magasles oldalánál ellépett, majd jó 300-400 méterre megkerülte. Volt kint egy nagy tó, amelyen vadkacsák és libák húztak ki a délután. Tényleg hallotta a helyi vadőrt, amikor a manólakás előtt a fiával beszélgetett: a nagy sakál nem megy be a csapdába és ha most, a havon nem lövik meg, bottal üthetik a nyomát.
Bizony, ezt hallotta meg Hubert. Ahogy megbeszélték, hogy merre látták, merre járhat, hogy merre vannak a tavak, azt Hubert szépen megjegyezte. Az ablakot résnyire kinyitotta, amit Gabi, azaz a fineszes hortobágyi vadőr meg is hallott, de a bokrok miatt nem láthatta. Tudta azt is, ha van is rajtuk kívül valaki ott, az csak Ferenc lehet, azt meg igencsak tisztelték. Biztosak voltak, hogy van otthon valaki, mert füstöltek a kémények.
A nappaliban volt egy hatalmas nagy térkép, azon Hubert minden átjárót, megjegyzett. Betájolta magát az iránytűjével és úgy készült fel az estére. A 20 kis Franchit vitte – megint. Csakhogy a bal csőbe postát, a jobb csőbe gyöngygolyót tett. Azért csak abba, mert a szűkítés abban nem volt olyan erős, mint a bal csőben és abból a fegyver károsodása nélkül lehetett kilőni a töltényt. Ez nagy merészség volt, mert vihetett volna golyós puskát is, de azt is tudta, hogy a sötétben a távcsőben nem fog látni semmit. Lámpát, a hó miatt nem tudott vinni s mivel teliholddal jött a havazás, úgy világított a puszta, hogy semmi nem maradt észrevétlen.
Hubert legújabb kedvence a kis huszas, dupla Franchi Esprit Fotó: Hubert
Az erdő a havazás ellenére ott feketéllett a távolban. Egyátalán nem tetszett Hubertnek sem. Nagyon sűrű kökények vették körbe, amilyeneket csak itt lát az ember. A marha, a birka körülrágja és sűrűbb, feketébb, mint bárhol máshol, amit eddig látott. A fák nem magasak, de a göcsörtös törzsek mutatják, hogy itt sokkal keményebb az élet, mint bárhol máshol az országban. Aki itt megmarad, az bárhol megállja a helyét. Télen hideg, nyáron meleg van és az ország legszárazabb része a Hortobágy. Vékonyszálú füvek. Aki itt kaszálni akar, annak nemcsak jól kell fennie a kaszáját, de meg is kell azt tudni kalapálnia, ami olyan tudomány, amit csak gyakorlással, türelemmel lehet megtanulni…ma már kevesen tudják, mert van gép…
Az erdőn túl, tovább, félkörívben a tó felé tartott. Jó nagy ívben, mert nem akarta a pusztát összetaposni. Bízott benne, hogy a sakál arról jöhet, ahonnan a Gabi nevű vadőr sejtette. Ahogy a tóhoz közelített, egyre hangosabb lett a víz. A kisebb vízben darvak ácsorogtak, beljebb voltak kacsák. Mindenféle. Nyílfarkú, kanalas és a ludak megannyi fajtája. Mindegyik arról beszélt, hogy jobb lett volna lejjebb menni, a Balkánra, vagy azon is túl, de már késő volt. Az öreg gúnárok, szembe fordulva a széllel, tűrték az időt és egy percig sem aludtak. A fiatalok hangoskodtak, ahogy a darvak között is, mert havat most látnak az idei fiókák először. A nagy idő széllel, hideggel jött. S a légnyomás, amit a madár nem tud, de mi ismerjük, olyan alacsony, hogy a vadászházban a barométer öreg mutatója szinte már a pincében járt…nem bírja ezt a vad sem.
A gát ott magaslott Hubert előtt jobbra. Felkúszott és csak éppen kilesett, amikor megpillantotta a milliónyi madarat. Emide mélyebb volt a víz, de balkézre sekélyebb és ott álltak a darvak, de voltak ott szép számmal ludak is. Jobb lett volna azoknak a mélyebb víz, de valahogy itt fogta őket az idő. Nem volt már arra lehetőség, hogy megkeressék a mélyebb tavakat. Egy részüket a halászat miatt leengedték, de volt amelyiken, például a telelőkön, volt víz. De most itt nem volt akkora, hogy úszni tudjanak. Az idő úgy tört rá a madárra, hogy a fiatalokat igen nehéz volt a vezérgúnároknak egyben tartani.
Ilyen helyt persze nem szabad vadászni. Szorult helyzetét kihasználni a vadnak, tisztességtelen és utolsó hitvány munka lenne. Még zavarni sem szabad a vadat és Hubert visszacsúszott. Ahogy ereszkedik le a gátról, a távolban, a hóesésben egy fekete pontra lett figyelmes.
Nem hitt a szemének! A szele igen jó volt és ahogy meghordták a gátat, az alatt egy kis árok maradt. Ide ereszkedett le Hubert, de nem ám gyorsan, csak lassan, centiről centire. Nagy nehezen elérte!
Mikor kifújta magát, akkor kikukucskált!
A sakál, mint akit zsinóron húznak, csak jött és jött. Kissé eltért az eredeti iránytól és Huberttől jobbra tartott már. Hubert egy percig se várt. A táskáját hátrahagyva az árok takarásában már négykézláb vágott is elé. Sietnie kellett, mert nem akarta, hogy az árkot elérve, majd a gáton felkapaszkodva, eltűnjön. Ott kell még meglőni a nyílt terepen! Csak ott van esélye – tudta ezt Hubert is!
A nagy sakál egy helyen megállt. A hóban talált valamit, amit kikapargált, de az csak egy, a sólymok által levágott, réce maradványa volt, egy kupac toll és csont – semmi más.
Nem bosszankodott rajta, csak az orrának engedelmeskedett. Akár lehetett volna egy jó falat is. Jól élt. Kövér, hatalmas öreg kan volt. Ereje teljében és a tél neki kedvezett, amikor a hideg vasfoga megmarja a gyengét, a beteget. Ez az ő ideje…tudta és nyugodt volt. Igazán nem félt semmitől, könnyedén megtalálta a számítását. Erős volt és egyre többen voltak már. Ugyan a kölykei elindultak északra, de neki már jó itt s tudta, hogy a vadludak között lesz neki való. Lesz közte a vándorút alatt elfáradt, beteg, vagy éppen egy-egy söréttel a szárnyában, nem oly fürge lúd, amit meg lehet kaparintani. Az éjszaka az ő ideje!
Túl óvatlan volt. Túlontúl hitt az erejében. Ha nem is volt olyan éhes, azért mohóságában a vadlúd csemegének nem tudott ellenállni. Tudta, az első hó neki kedvez és a hangos, a zavarodott csapatok az év egyik legjobb pillanatait hozzák el. Mondjuk, a sakálok mindig megtalálják a számításukat, mert okosak…nagyon okosak.
Csakhogy most Hubert is itt volt. Míg szaglálódott, Hubert szerzett némi előnyt, csakhogy a kalapján, a toll, felkeltette az érdeklődését a sakálnak. Bár szerette a szelet és bízott az orrában, most a szemének hitt!
Mikor Hubert úgy gondolta, hogy jó pozícióban van, kikukucskált! Kis híján a vesztébe rohant a manó, mert a sakál már ugrásra készen állt, de amikor meglátta a manót, egy pillanatra megmeredt, hiszen egy emberhez hasonló, valami kicsit látott maga előtt. Hubertnek gyorsan kellett fordulnia, mert arra számolt, hogy kissé jobbra érkezik a sakál, de az balra volt tőle!
Gyenese Emese: Sakál a hortobágyi tavaknál
A sakál megtorpanása, ha egy leheletnyi is volt, elég volt hozzá, hogy Hubert elengedje az első lövést! Alig 15 méterre volt és a kapáslövés miatt, a gyöngygolyó nem állította meg, ugyanis az hátracsúszott – óriási bajba sodorva ezzel a manót. Hiszen a sakál nem hátrált meg, hanem szeme szöktéből ugrott rá a manóra!
Csakhogy Hubert volt már ennél keservesebb helyzetben is! Akinél puska van, ne hátráljon meg. Másszon fára, aki gyáva! Így hallotta, amikor Magyarkanizsán volt a vaddisznóhajtásban!
De nem is foglalkozott ő ezzel. Csak maga elékapta a kis Franchit és a nyolcszemes magnum töltet másodjára is belecsattant az éjszakába…
Olyan közel volt a sakál és olyan erővel ugrott, hogy ahogy meglőtte, szinte a lába elé csúszott és a hidegben érezte a meleg leheletét. Egy percig sem szenvedett, mert a posta, a nyolcszemes posta, a fejét alulról érte…Ha dúvad is, jár neki a tisztelet. A hortobágyi, nagy rőt sakálnak meg különösen.
Hubert megtörte a kis Franchit, a kis 20-ast. Jó választás volt és ahogy oldalra fordította a fegyvert, egy kissé megcsillant a baszkülje. A kulcs könnyedén fordult el és az olajozott cső lebukott. Nem annyit, mint egy boch puskán, hanem elegánsan, csak annyit, hogy ki lehessen venni a kilőtt hüvelyeket.
Ahogy végigrobajlott a pusztán a lövés, voltak ludak és voltak darvak is, amelyek felszálltak, de az idő visszanyomta őket. Még a pusztához szokott embernek is szokatlanul erős vihar volt ez. Hubert is kezdte komolyan venni. A havat egyébként is mindig komolyan vette, mert mégiscsak a Pádison nőtt fel, de egy biztos, hogy idekint is van olyan arca a téli viharnak, amelyre még a hegyi ember is azt mondja, hogy ez már tényleg nem játék. Lent a síkon, lent az Alföldön nem állja útját a szélnek semmi. Úgy nyargal, hordja, viszi a havat, hogy egy-egy helyen csak kopaszodik a szik, míg máshol buckákat, falakat is képes építeni. Ki érti ezt?
Hubert megtöltötte a puskáját, aztán elzárta és a hátára keresztbe átvetette. A nyomát már nem találta, de nem kellett sokat keresni a táskáját, hiszen az árok fenekén hagyta. Egy nagy fehér halom várta, de nem aggódott, mert vízhatlan volt és ha rá is olvadna a hó, akkor is lepereg róla a víz.
Pár pillanat múlva már a sakál mellett térdelt és egy erős perlonkötelet kötött a sakál fejére, úgy indult meg hatalmas sakállal befelé a Sóvirág térre. Egy pillanatra azonban még hátranézett. A vízen megannyi liba, daru figyelte, hogy mi történik. Már nem ijedezett egy sem, csak lesték a vadászt. Tudták, hogy ott jár közöttük. Egyik, másik öreg gúnár talán lőtávon is lehetett, de még megsem fordult a manó fejében, hogy elejtsen akár egyet is. Nem, a vadászat nem erről szól. A vadászat ma véget ért. Irány a vadászház.
Az idő kedvezett Hubertnek és a nagy havazásban minden nyomot eltüntetett a szél. Annyira havazott, hogy ahogy húzta maga mögött a sakált és az megnyomta a havat, az is eltűnt csakhamar mögöttük. Az erdőhöz most már közelebb ment el és úgy neki, mindig neki a vadászháznak. Iránytű nem kellett, mert köd már nem volt, csak havazott. Egy-két árok, gát, sinek azért feladták a leckét Hubertnek, de a hosszú kötél miatt, mikor átment valamilyen akadályon, szépen áthúzta sakált. Elhatározta, hogy mindenképpen beviszi. Ha ez nem lesz aranyérmes, akkor nem is érdemes vadászni. Ezt a koponyát ki kell főzni, a gereznát, a bőrét meg majd meglátjuk, hogy érdemes-e megnyúzni.
Nem tudni, mikor ért haza, a vadászházhoz Hubert. Csak annyit tudunk, hogy a vadászházban mikor az udvaron csendesen leverte a bakancsáról a havat egy ajtó halkan becsukódott. Reggel, amikor Gabi a vadőr megérkezett, a nagy sakál ott lógott a fán. Nyom, egy szál sem volt, amit kiolvashatott volna a vadőr. Csak lövéseket hallotta az éjjel és azon gondolkozott, hogy mi történhetett a pusztában…
December 14-én folytatjuk…
Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter
Illusztrálta: Gyenese Emese
Hubert
Hubert nap Kiskundorozsmán
Hubert napot szervezett Dr. Szilágyi Bay Péter, a Hubert ifjúsági regények írója, Kiskundorozsmán, amelyen a szegedi Béke Utcai Általános Iskola két osztálya vehetett részt. Összesen 57 gyermek látogatott ki a programra, amelynek központi helyszínét a Dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Ház és a Somogyi Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtára biztosította.
Hubert napot szervezett Dr. Szilágyi Bay Péter, a Hubert ifjúsági regények írója, Kiskundorozsmán, amelyen a szegedi Béke Utcai Általános Iskola két osztálya vehetett részt. Összesen 57 gyermek látogatott ki a programra, amelynek központi helyszínét a Dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Ház és a Somogyi Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtára biztosította. Dr. Szilágyi Bay Péter kiemelte, hogy a szervezésbe és a lebonyolításba bekapcsolódott Kalcsevics Csaba vadászékszerész, Miklós Zsolt, a kiskundorozsmai Szélmalom Vendéglő tulajdonosa, a Daru Csaba, a sándorfalvi Déli Farkasok Íjász Egyesület alelnöke, Ruzsa Roland önkormányzati képviselő, valamint az író családja.
Szeged belvárosából 57 kisiskolást köszöntött Dr. Szilágyi Bay Péter és Kalcsevics Csaba Kiskundorozsmán, a Hubert napon. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Dr. Szilágyi Bay Péter kiemelte, hogy a szegedi Béke Utcai Általános Iskola két negyedikes – Varga Valéria és Scherer Mária tanítónők – osztályában olyan érdeklődés mutatkozott az egész éves rendhagyó irodalom órák során, hogy arra senki nem számított. A gyerekek rajzokkal, olvasó naplókkal készültek óráról órára és a lelkesedés egész évben kitartott.
Kalcsevics Csaba, országosan ismert vadászékszerész szabadidejét áldozta fel, hogy a Hubert napon akadálypályát építsen a kicsiknek. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Az ötlet, hogy a gyerekekkel a természetben is megfigyelik az állatokat, már korán megfogalmazódott Varga Valéria és Scherer Mária tanárnőkben és ehhez keresték a megfelelő helyszínt.
Diákjai gyűrűjében: balról Scherer Mária, a Béke Utcai Általános Iskola tanítónője, aki Lévainé Jakus Edinával, a Dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Ház igazgatójával beszélget. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
A vadászati szereplők, a vadgazdálkodás, országosan igyekszik bemutatni, hogy mit is jelent vadásznak lenni, de megértetni a mai, technológiával teli világunkban, lássuk be, igazán nem könnyű feladat – mondta az író. Azonban Huberttel azonosulva a gyerekek megérthetik, hogy vadásznak lenni kötelesség, hiszen látva magunk körül zajló világot, segítenünk kell a bajba jutott állatoknak, még az olyan veszedelmes ellenségnek is, mint az Apát-nyara-klán fejének, a félelmetes borznak.
A Hubert napon a Petőfi Sándor Művelődési Ház udvarán a Béke Utcai Általános Iskola tanítónői. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
A helyszín tehát kérdéses volt, amikor jött az ötlet, hogy a Hubert, a vadászmanó folytatásaként megjelent kötet helyszínén, Kiskundorozsmán találkozzanak az íróval és a második kötet főszereplőjével Ottokárral, a német vizslával.
A Hubert napon balról, Lévainé Jakus Edina, a Petőfi Sándor Művelődési Ház igazgatója mutatja be a tevékenységüket Kiskundorozsmán Varga Valériának, a Béke Utcai Általános Iskola tanárnőjének. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Az ifjúsági regény második könyve is valós helyszíneken, valós eseményeken alapul és minden, a kötetben szereplő épületet, utcát, iskolát, a könyvtárat meg lehet benne találni. Innen visszatekintve egyenesnek tűnt az út, mert a dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Ház támogatta a rendezvényt és térítésmentesen biztosította a helyszínt. A Dorozsmai Fiókkönyvtár is tárt karokkal várta a gyerekeket, akiknek rendhagyó könyvtárhasználati órát tartottak, amelyen kiderült, hogy egész nyáron, minden szerdán, kézműves foglalkozásokat tartanak a könyvtárosok. Erre sok kicsi szeme felcsillant, arról nem is beszélve, hogy az is kiderült, hogy a Művelődési Ház folyamatosan tart foglalkozásokat, amelyre olyan sok jelentkező volt, hogy Lévainé Jakus Edina igazgató az Agro Jagert arról tájékoztatta, hogy létszámlimitet kellett húzni, mert fizikailag sem tudták volna végigvinni a nyári programot.
Hubert napon Kiskundorozsmán: Ottokárral jó játszani, míg Molly a magyar vizsla éppen most érkezik. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
A Hubert nap két szakaszból állt. Míg az egyik osztály bejárta a kiskundorozsmai Hősök ligetet, ahol a második kötetben Hubert megismerkedik Ottokárral, addig a másik osztály a Déli Farkasok alelnökével, Daru Csabával és tagtársával kipróbálhatták, mit is jelent íjászkodni.
Megbízható távcsövet keresel? Távolságmérős távcsövek és minden, ami a megfigyeléshez kell – > FROMMER Fegyverbolt! Kattints a fényképre!
Eközben Kalcsevics Csaba vadászékszerész, aki korábban élsportolóként, Európa- és világbajnokságokon mérte össze erejét a tatamin, irányításával ügyességi pályát építettek az Agro Jager News csapatával, hogy a gyerekek sorversenyen mérhessék össze erejüket és ügyességüket. Az évtizedekig élsportoló ikerpár idősebbek tagja kijelentette, hogy a sport, a csapattagok szurkolása óriási adrenalint ad a gyerekeknek és hihetetlen energiákat szabadít fel bennük, amikor is megtanulhatják, hogy nemcsak magunkért kell küzdeni, hanem a csapatért, a másik emberért is.
A Hubert második része, a Hubert, Kiskundorozsmán című kötet azonban nemcsak a helyi általános iskoláról, a híres templomról és a könyvtárról szól, hanem a Szélmalom vendéglőről is, így Miklós Zsolt, a Szélmalom Vendéglő tulajdonosa úgy döntött, hogy vendégül látja a két osztályt és támogatva a rendezvényt, kedvezményesen biztosítja a kicsiknek a déli ebédet. A Szélmalom vendéglő történelmi falai bizonyosan sokat tudnának mesélni, hogy miként érezte magát Kossuth Lajos itt, de az biztos, hogy a kicsik fergeteges hangulatot kerekítettek s míg feltálalták az ebédet, ők különféle énekekkel szórakoztatták egymást, tanáraikat és természetesen a Szélmalom Vendéglő minden munkatársát, valamint az ebédelő közönséget.
A Déli Farkasok alelnöke tartja az íjász oktatást. A képen Daru Csaba alelnök a Béke Utcai Általános Iskola diákjaival. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Dr. Szilágyi Bay Péter kiemelte, hogy véleménye szerint várakozásaikon felül sikerült a nap, amelyben rengetegen vettek részt és rengetegen tettek azért, hogy eredményes lehessen ez a rendezvény. Hozzátette, hogy egész évben, az irodalom órák hatalmas élményt jelentettek számára, mert ahogyan a gyerekek komolyan vették Hubertet, neki is éppen olyan komolyan kellett venni a kicsiket, akik ezt óriási érdeklődéssel hálálták meg.
A Szélmalom Vendéglő tulajdonosai a Miklós család, akik 1960. óta foglalkoznak vedéglátással. A képen Miklós Zsolt édesapja, aki óriás rakott palacsintával várta a Béke Utcai Általános Iskola diákjait. Hajnal négykor keltek, hogy elkészüljön a csemege, amelyet többek között fügelekvárral készítettek. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Az egész éves foglalkozáson a gyerekek megismerhették milyen egy német vizsla, Ottokár és milyen különbségek vannak egy magyar vizsla, Molly között, amely vadászbarátja, Kalcsevics Csaba kutyájaként szintén több alkalommal elkísérte őket. A gyerekek azonban láthatták, hogy egy tacskó, mint Ottokár legjobb barátja Gusztáv, már más alkat és hagyni kell időt arra, hogy elfogadja az érdeklődő gyerekek közeledését. Megtanulták, hogyan kell megfigyelni az állatokat és egyáltalán hogyan kell viselkedni a természetben.
Kiskundorozsma szívében található, a könyvtárral és a művelődési házzal szemközt a méltán híres Szélmalom Vendéglő, ahol már Miklós Zsolt tulajdonos várta a kicsiket. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Azonban a tanári kar, a Béke Utca Általános Iskola munkatársai, a pedagógusok nyitottsága is kellett ahhoz, hogy nemcsak ez a két osztály, hanem a szünetekben mondhatni az egész iskola érdeklődjön például Ottokár iránt. Nem cél, hogy mindenki vadász legyen. A cél az, hogy nyitott, az információkat mérlegelni képes, tájékozott ifjúsággal gazdagodjon a társadalom, akik majd eldöntik, hogy mit szeretnének választani. A vadászat nem jó vagy rossz. A vadászat végigkísért bennünket történelmünk során és el kell tudni helyezni a mai világunkban is. Nekünk most ez a feladatunk és ebben Hubert, Arthur bácsi, Malvinka manó és az újabb kötetben Ottokár, fontos szerepet kapott.
A Hubert napon így köszönték meg a Béke Utcai Általános Iskola diákjai a Szélmalom Vendéglőnek az óriás rakott palacsintát.
Dr. Szilágyi Bay Péter hozzátette, hogy a napokban átadott geszti Tisza-kastélyban játszódó regény második kötete már Kiskundorozsmát mutatja be, de Hubert a harmadik kötetben újra visszatér a Kis-Sárrétbe, Nagyszalonta alá, Gesztre, ahol a kastély felújítása alatt Hubert, a vadászmanó, Malvinka manó és Arthur, majd a Sófalváról megérkező erdélyi rokonság újabb kalandokba keveredik, mikor is meg kell menteni a kastély kincsét. A kaland mellett azért jut idő a vadászatokra is, amelyekben újabb településen bukkan fel Hubert, mint a Sebes-Körös menti Komádiban, ahol Hubert további barátait lehet majd megismerni. A kötet előkészítése már zajlik, de Dr. Szilágyi Bay Péter annyit még elárult, hogy a borítót Csavajda Dóra már elkészítette.
Hubert napon Kiskundorozsmán a Béke Utcai Általános Iskola kisdiákjai, Ottokárral, a Hubert Kiskundorzsmán című kötet főhősével. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik munkájukkal és szabadidejükkel támogatták a Hubert nap sikeres lebonyolítását:
a Dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Háznak,
a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtárának,
a kiskundorozsmai Szélmalom Vendéglőnek és a Miklós családnak,
a sándorfalvi Déli Farkasok Íjász Egyesületnek,
Kalcsevics Csaba vadászékszerésznek,
Ruzsa Roland önkormányzati képviselőnek,
és végül, de nem utolsó sorban Varga Valéria és Scherer Mária tanárnőknek és a Béke Utcai Általános Iskola munkatársainak.
Írta: Dr. Szilágyi Gergely PhD, főszerkesztő
Fotó: Agro Jager News
Hubert
Ajánlott olvasmány lett Hubert, a vadászmanó
A végéhez közeledik a tanév és lassan befejeződik a Hubert, a vadászmanó című kötethez kapcsolódó rendhagyó irodalmi órák sorozata, amelyet a Béke Utcai Általános Iskolában szerveztek meg a 2023/2024-es tanévben Szegeden – erről Dr. Szilágyi Bay Péter író, a Hubert ifjúsági regények megálmodója számolt be.
A végéhez közeledik a tanév és lassan befejeződik a Hubert, a vadászmanó című kötethez kapcsolódó rendhagyó irodalmi órák sorozata, amelyet a Béke Utcai Általános Iskolában szerveztek meg a 2023/2024-es tanévben Szegeden – erről Dr. Szilágyi Bay Péter író, a Hubert ifjúsági regények megálmodója számolt be.
A Béke Utcai Általános Iskola 2/B osztálya. Az első sorban jobbról, Dr. Szilágyi Bay Péter író német vizslájával, Ottokárral és a család kedvencével Gusztávval, a tacskóval. Mellette jobbról, vadászbarátja, Kalcsevics Csaba világ-és európa bajnok birkózó, aki Molly hívónevű magyar vizslájával egész évben, ingyenesen segítette a programot.
A 2023/2024-es tanévben a szegedi Béke Utcai Általános Iskolában két negyedik osztályban, választható olvasmánynak javasolták a „Hubert, a vadászmanó” című ifjúsági regényt, ami óriási megtiszteltetés, hiszen a kiválasztása előtt alig két évvel jelent meg. Ezek után további alsótagozatos osztályok is érdeklődtek a könyv iránt, így került arra sor, hogy a szerző és vadásztársai, Ottokár, a német vizsla és Gusztáv, a törpe fekete tacskó rendhagyó irodalom órát tartottak az iskolában.
„Természetesen igent mondtunk, – tájékoztatott a szerző -, hiszen a Béke Utcai Általános Iskola két negyedikes osztálya egész évi rendhagyó órái után hatalmas kihívásnak számít, hogy második osztályos gyerekekkel is beszélgessünk. Ilyen kicsi gyerekekkel már találkoztunk a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár Francia utcai Fiókkönyvtárában, ahol a Rókus II. Általános Iskola másodikosaival találkoztunk és olvastunk közösen részleteket a könyvből. Míg a negyedikesek már komoly szakmai kérdéseket tesznek fel és ez a korosztály már meglehetősen kritikus szemmel tekint a világra, azért a legkisebbeket sem szabad figyelmen kívül hagyni és a miértekre nekik is válaszokat kell adni.
Az ember természetétől fogva vadászik és az ember társa, – még ha az egy kedvtelésből tartott városi kutya is, az ösztöneit nem tudja letagadni. Séták alkalmával láthatjuk, hogy a kis társállat is megkergeti a galambokat, megugatja a macskákat.
Bemutató a Honvéd téren. Vadat áll Ottokár, a német vizsla.
A városban, ha nyitott szemmel járunk, észrevesszük, hogy madarak fészkelnek a fákon, hogy megannyi cserjét, fákat gondoznak a városi emberek is és még egy olyan forgalmas parkban is, mint a szegedi Honvéd tér, megfigyelhetjük a vadonélő állatokat. Sőt sokkal közelebbről is tanulmányozhatjuk őket, mivel a városban élő állatok hozzászoktak az ember jelenlétéhez. Láthatjuk, hogy a köztéri kutak víztócsái mennyire fontosak a városainkat elfoglaló, urbanizálódott állatoknak és a vízhez érkező madarak példáján keresztül könnyen megértik a kicsik, mit jelent, mennyire fontos a víz.
Az ifjúsági sorozatban Hubert alakja ezt a korosztályt varázsolja el, akik szeretik a környezetüket megfigyelni. A gyerekek a vadászmanóval azonosulhatnak és még azok a gyerekek is felfigyelnek a kalandjaira, akiknek nincs lehetősége a városi környezet miatt annyit a szabadban lenni, mint egy vidéken élő gyereknek. A kicsik olvasás közben megtalálják a vadászmanóban azt, amiben szimpatizálnak vele, hiszen valaki a madarak iránt rajong, van, aki evezni szeret, vagy éppen érdeklődik a főzés iránt. Komoly kérdéseket vetnek fel Hubert választásai. A jó és a rossz, az élet, a természet megbecsülése, a gyengék megsegítése, mind karakteres válaszokat vár a gyerekektől.
Dr. Szilágyi Bay Péter kiemelte, hogy mindazokat a fogásokat, ami a csúzli készítéshez kell, vagy ahhoz, miként kell főzni, gyógynövényeket gyűjteni, összeszedte. Jól ismer és kipróbált mindent, ami a könyvekben szerepel. Általános iskolás éveit ugyan Szeged belvárosában, az akkori Juhász Gyula Tanárképző Főiskola 1.sz. Gyakorló Általános Iskolájában töltötte, miközben nagyszülei, különösen anyai nagyanyja, a körösnagyharsányi származású, szigorú, de gyerekszerető nagymamája mellett megismerhette, mit is jelent a vidéki lét egy városi gyerek életében.
Megjelent a Hubert, a vadászmanó c. folytatása, a Hubert Kiskundorozsmán c. ifjúsági regény. A képre kattintva lehet megrendelni.
Játszani minden gyerek szeret, de egy vidéki gyerek sokkal közelebb kerül a természethez és azt sokkal könnyebben értheti meg. Tanulás nélkül azonban nem lehet beilleszkedni, nem lehet segítséget nyújtani és mai szóhasználattal élve, fenntartani a környezetünket. Ahhoz, hogy megértsük a körülöttünk lévő természetet, jó segítséget nyújt Hubert, a vadászmanó alakja, aki nemcsak a falu ügyes-bajos dolgait simítja el, hanem mindig segít a bajba jutott állatoknak is.
A kötetekben minden egyes esetben élesen elkülönül a jó és a rossz és Hubert alakjával azt is megérthetjük, hogy nincs alku: a rosszal nem lehet alkudozni, a rossz mellé nem lehet beállni. Akkor sem, ha az pillanatnyilag nyerő pozícióban van, mert az egyetemes emberi értékek, a becsület, a tisztesség, a kitartó munka, a példamutató élet, a végén mindig győzedelmeskedik. A kötetben fejezetről fejezetre együtt járják Huberttel a legkisebbek Peszere-puszta vadregényes tájait, a szíki pusztát, a tavakat, a Fekete Hántás komor erdőrengetegét, megismerik Hubert faluvégi öreg házát is, valamint az ott élő állatokat.
A sorozat folytatásaként már megjelent a Hubert Kiskundorozsmán c. könyv, amelyben már feltűnik Ottokár, a német vizsla is, akinek a segítségével kalandos úton mentik meg a bajba került gyerekeket a település körüli tűzvészből.
„Az irodalmi órák alatt minden alkalommal elkísér bennünket Ottokár, a német vizsla is – folytatta az író. A kutya maximális pontszámmal teljesítette a Vadászati Alkalmassági Vizsgát, fegyelmezett és pontosan teljesíti az utasításokat. Kiképzése során – a vadászati feladatain túl – felkészítettem arra is, hogy bemutassa a gyerekeknek, milyen szerepe van a munkakutyáknak és a vadászkutyáknak a mai felgyorsult világban. Például a vadászkutyákat bevetik drogkeresésre, de az eltűnt személyek felkutatása, katasztrófák után a túlélők megtalálásához is szükség van a különleges képességű, kifinomult a szaglású munkakutyákra. Ottokár lelkesen keresi elő az iskolaudvaron, vagy a parkban a gyerekek által eldugott plüssjátékokat, lobogó fülekkel vesz részt az élőnyúl-befogásban és töretlenül tűri a sok kis kéz simogatását. Gusztáv, a tacsi már egy más jellem. Nem marad el a barátjától, kis kurta lábával folyamatosan követi, de simogatni nem hagyja magát.
A városi ivókutakon keresztül is megértették a kicsik, hogy minden állat számára milyen fontos a víz. A képen Dr. Szilágyi Bay Péter író és kutyái Ottokár, a német vizsla és Gusztáv a fekete színű tacskó.
Dr. Szilágyi Bay Péter hangsúlyozta, hogy nem az a cél, hogy még több vadász legyen, hanem az, hogy a társadalom egyensúlyban maradjon, hogy a természetvédelem és a vadgazdálkodás egymás lehetőségeit kihasználva szélesedjen, de ne váljon sem egyik, sem a másik irány szélsőségessé. Ehhez azonban olyan felkészült pedagógusokra van szükség, akik felvállalják a gyerekek érdeklődésével együtt járó többletfeladatokat, hogy másokkal szemben elfogadó, magával szemben kritikus, visszafogott felnőtteket neveljenek. Mint ahogy teszik ezt a Béke utcai Általános Iskolában. A tanári kar mellé felzárkózott egy együttműködő, támogató szülői közösség is, akik hozzájárulnak a közös célok megvalósításához.
Dr. Szilágyi Bay Péter bejelentette azt is, hogy az utolsó simításokat végzik a Kastélylakók című újabb köteten, amely a sorozat harmadik részeként érkezik meg. A kötetben újabb kalandokban vehetnek részt a gyerekek. Természetesen lesz benne vadászat, a kislányok kedvéért sütés-főzés. Hubert Kiskundorozsma után visszatér a Tiszántúlra, a Kis-Sárrétben kalandozik. A Sebes-Körös völgye vízi világában újabb természeti értékeket ismerhetünk meg, miközben a manónemzetség összefogásával megmentik a geszti kastély kincsét a rablók és tolvajok elől…
Az író kiemelte, hogy Kiskundorozsmán, a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtárában több ingyenes nyári program, tábor várja a gyerekeket – a könyvtár oldalát itt lehet elérni. Ezek között június 18-án és június 26-án vele és Ottokárral is lehet találkozni. Akiknek nincs lehetősége beszerezni a könyvet, azok kikölcsönözhetik a Dóm téren, illetve a Dorozsmai Fiókkönyvtárban is, ahol emelt kötetszámmal állnak az érdeklődők rendelkezésére. Az Agro Jager News jóvoltából pedig a HUBERT rovatban további, mintegy 24 mese érhető el, amelyeket ide kattintva lehet elérni.
További programokról, hírekről pedig itt, a Hubert, a vadászmanó oldalon lehet tájékozódni – tájékoztatta az Agro Jager Newst, Dr. Szilágyi Bay Péter író.
Agro Jager News
Hubert
MESE: Karácsony a Pádison
Hubert a karácsonyt a szüleinél, a Pádison tölti, ahova elkíséri Arthur bácsi is. Persze, ahogy lenni szokott újabb kalandokba keverednek és a fennsíkre menet farkasokkal találkoznak.
Karácsony előtt járt az idő és Hubert egyik délután bejelentette a kastélyban: úgy döntött, a karácsonyt fent tölti a szüleinél, a Pádison. Egyébként nagy havak jöttek, régen volt fent és elkél otthon a segítség. Malvinkának, így karácsony előtt, rettentő sok dolga akadt, mert amilyen hosszú volt az ősz, olyan hirtelen változott meg az idő. Hol fújt a szél, hol havazott, hol esőre váltott, hol meg fagyott és sok lett a beteg gyerek a faluban, meg ahogy számolgatta, úgy karácsonyra, szentestére is vártak egy babát.
Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra
Tudta, hogy ez a karácsony más lesz, mint a többi, hiszen valószínű, sok más emberhez hasonlóan, munkával telnak az ünnepek. Mert mindig vannak, akik a többiek érdekében, még az ünnapnapok alatt is, dolgoznak: az orvosok, a mentősök, a rendőrök, de indulnak a hóeltakarítók is, ha szükség lesz a munkájukra. Az adventi időszakban Hubert jött-ment Peszere-puszta és a kastély között. Vendégek is meg-megfordultak a faluban, a környező erdőkben és voltak, akik libára is lestek. Van, akinek sikerült egyet, egyet elejtenie, de Hubert sajnálta a libákat és mindig leadta a drótot, hogy merre húzzanak ki, hol nem ülnek vadászok. Valahogy ezen az őszön nem érzett rá nagy hajlamot, hogy vadásszon és ez, ha nem is mondott egy szót sem, Arthur bácsinak nagyon tetszett. Nagy pipája alatt elmorzsolta: erdész lesz belőle, erdész!
- Tudod is te, Arthur! Tudod is, te! – mondta neki Malvinka, de azért neki is tetszett, hogy többet volt a vállán a mordálya Hubertnek, mint a kezében.
Malvinkának volt egy sarka a kamrában ott gyűjtögetett mindenfélét karácsonyra. Na, nem mindenkinek ám, csak akit szeretett: Etrééknek, Arthur öccsének, Hubert apjáéknak ott gyűjtögette az ajándékokat, amit felküld a hegyekbe. Tüsténkedett. Az átlagosnál is többet, mert nem mindig tudott úgy mozogni a kastélyban, mint régebben. Ha Pelyhecskétől kellett valami, azért jobban Arthur tudott kimenni, mert a kastély felújítása miatt egyre jobban lezárták a környéket és a tavaszi átadó miatt is sok idegen jött ide. Hirtelen nagyon fontos lett a régi miniszterelnök, a Tiszák fészke, de legalább már nem hagyják tovább pusztulni a kastélyt. Aztán meg ki tudja, mi lesz vele. Sokan fontoskodnak, de a történelmet nem lehet átírni, a történelmet nem lehet kisajátítani. Nagy idők tanúja volt ez a kastély, kormányülések zajlottak a nagy teraszon, országos nagy döntések születtek itt.
- Ne morogj már Arthur! Inkább hallottad, hogy szegény Pelyhecskét a minap kidobták – panaszolta Malvinka.
- Mondtam már neki, kerülje el a helyet, mert még valaki meg is veri.
- Eszedbe ne jusson, semmit csinálni!
- Azt hiszed, már félek?
- Tudom, hogy nem félsz, de semmi értelme. Fejezzék már be a munkát, aztán menjenek innen. Nem emlékszel mit mondott a gróf?
- Na, mit?
- Akkor leszek a legboldogabb, mikor az utolsó vendég is kihajtat a kapun!
- Ez igaz Malvinkám. Ez igaz!
Nehéz kibogozni, hogy mit is gondolhatott Arthur bácsi és Malvinka néni erről az egész felújításról. Annyi szent, hogy a lakást nem fedezték fel és úgy döntöttek, hogy nem csinálnak semmit, kivárnak. Addig is Malvinka, mint orvosmanó járja a falut, gyógyítja a kicsiket és majd meglátják hogyan alakulnak a dolgok. Nem ugráltak, de a régi világra, a régi okos világra nem igen hasonlít a mai, mert ha valaki össze tudta vetni, akkor ők igen. Rettentően hiányolták az okos embereket. A ragyogó, csillogó szemű, élénk tekintetű embereket és de sajnálták az öreg tiszafát is, amit valamelyik nagyokos kivágatott innen az ajtóból. Arthur eldugta a fűrészt s mikor a markolóval indultak, akkor elvágta az üzemanyagcsövet, de csak elpusztították. Pedig majdcsak egyidős volt a kastéllyal, évente jó, ha egy centit nőtt. Sokszor 500-1000 évig él, de ismernek 2000 évet megélt példányt is. Micsoda veszteség! Hatvan évig volt iskola a kastélyban és az iskolások is megértették, hogy a fa minden porcikája mérgező, nem szabad hozzányúlni. Sosem volt belőle baj. Most meg odavan. Pedig a kastély szimbóluma volt.
Malvinkáék Huberttel megbeszélték, hogy innen indul a Pádisra. Arthur egyik székről, a másikra ült, nem találta a helyét. Kiment, bement, megnézte az ablakot, az ajtókat s abból már Malvinka tudta, hogy készül valamire: jó két hétre felhalmozott annyi fát, ha reggeltől estig tüzelne, akkor sem tudná elégetni, de nem szólt semmit. Az előszobában a majdcsak térdig érő, hegyi, fűzős bakancsot is meglátta. Más egyéb véletlenül se volt kikészítve. Azért csak rákérdezett:
- Jó sok fát hoztál be!
- Sokat, mert esőt is mondtak és nem akartam dagasztani a sarat, meg valamiféle karácsonyi vadászat is lesz – úgy hallottam, mikor fent voltam a színházterem feletti alagútban.
- Érdekes.
- Azt mondta az egyik őr, hogy “nagy kutyák” jönnek!
Malvinka nem bírt magával és elnevette. Kicsit mosolygott Arthur is, mert hát a falubeliek csak aggódtak, mert nekik, a kis életükben ez jelentett mindent és ami egy nagyhatalmú embernek egy legyintés csak, az valakinek az élete. Ha jönnek, akkor tisztességgel fogadják őket, nem maradhat senki szégyenben, persze az más kérdés, hogy nagyon várja az itteni ember, hogy elmenjenek, de az már a legvége, akkor már mindenki örül. Csak addig ki kell bírni és meg kell élni….magyarul életben kell maradni – ahogy régen is.
Hubert és Arthur az elmúlt nyáron felújított egy öreg alagutat. Nem volt mit tenni, hiszen a restaurátorok, az építészek és mindenféle munkás, naphosszat jött, ment. Voltak éjjeli őrök és kutyák is, teljesen egy fogolytáborrá változott a park és mozdulni nem lehetett. Arthur aztán leakasztott egy nagy kulcscsomót és egy szép nyári napon megmutatta Hubertnek azokat az alagutakat, amelyeket évtizedekkel ezelőtt lezártak, olyan régen, hogy még Hubert, amikor itt nyaralt gyerekként, sem ismert egyet se. Titkos alagutak, arra az esetre, ha… és láss csodát, elérkezett újra ez az idő.
Megfigyelnéd az állatokat, a madarakat? Kattints a képre!
A konyhában aztán felvillant egy kis lámpa és jelezte, hogy az északi alagúton valaki mozog. Ki más lehetne, mint Hubert?! Arthur ment is az alagsorba, hogy várja a vendéget vagy aki jön, de ki más lehetett volna, mint Hubert? A folyosó nyílegyenes volt és a végén lámpafény imbolygott. Egy füttyjellel tudtára adta Hubertnak, hogy ott van, aki felismerve, visszaválaszolta pontosan ugyanazt a dallamot. Arthur ebből tudta, hogy Hubert az és Hubert is tudta, hogy Arthur várja. Ha erdőn lettek volna, akkor rigófüttyöt fújnak, ha éjjel akkor megint más madárét. Ha ugyanazt fújják vissza, akkor nincs veszély, ha mást, akkor el kell bújni. Mindig olyan madár hangját utánozták, aki abban az erdőben, nádasban él és akkor meg lehet figyelni. Ezért, aki érti is, ismeri is a madarakat, sem tudja, hogy manók járhatnak ott. Régi, betyárfogások ezek, de nem kell ezt mindenkinek tudni. Elképzelhetjük milyen, amikor sötét, ködbevesző, nádi éjszakán megszólal a madár, amikor némán várja a hajnalt minden állat. Még az ellenség hátán is feláll a szőr, annak is, aki ránk vadászik. A Sárrét és a régi titkai, benne az emberrel, a réti, a nádi emberrel, amelyiket sem a tatár, sem a török nem tudott megszorítani s ha nem is annyi, mint régen, de abból a fajtából most is ott él belőlünk s ha találkozunk vele a faluban se ismerjük fel…
Hubert hátizsákjába pakolja Malvinka a holmit. Fűszerpaprika a halászlébe, méz, ez mézeskalács, olvasnivaló, de csak a fa alatt kibontani, meg fűszerek, csokoládé és akasztós karácsonyfadíszek, amit csak a legvégén adott oda a naranccsal.
- Mondd meg édesanyádéknak, hogy nem tudok menni, mert sok gyerek beteg és várunk egy pici babát is, ahol az anyuka már most is nagyon gyenge. Remélem megérti.
- Biztosan Malvinka néni, biztosan!
- Ezt a pálinkát meg én küldöm apádnak, de az lesz a legjobb, ha én viszem, mert már nincs is a zsákodban hely!
- Arthur, te vén lókötő!
- Gondoltam, ne menjen ez a gyerek egyedül arra a nagy útra!
- Ezért hoztál be ennyi fát, de láttam én a bakancsot az előszobában!
Hubert csak nevette, hogy Arthur bácsi meg akar szökni a karácsony elől, de Malvinka meg igazából nem bánta, mert szentestére várták a picit és igazán nem akarta, hogy Arthur egyedül üljön a karácsonyfa alatt. Ilyenkor egy orvosnak sokkal több a dolga és Arthur is tudta, mindig is tudta valójában, hogy ez a gyerekorvos szakma egy teljes embert kíván és egy teljes férjet! Szerette Malvinkát és tudta, hogy a kötelessége olyan erős, hogy nem várhatja el, hogy itthon üljön, amikor annyi gyerek beteg. Segíteni nem tud, hát akkor felmenne a hegyekbe. Hubert ahogy elindult, még hallotta maga mögött Malvinka nagy cuppanós pusziját és ugyanazon az alagúton megindultak a kastélyból kifelé. Nem szóltak semmit, csak hallotta Hubert, ahogy Arthur mögötte meghúzza a lépteit és lassan be is érte. Arthur gondolatai is cikáztak, mert szerette Malvinkáját, de húzta haza a Pádis, ahol felnőtt, ahol született.
Két teljesen külön világ volt a két ember, bocsánat manó. Malvinka a nagyvilági, a városi orvosmanó és Arthur, aki, ha igen iskolázott is volt és ha tudott is viselkedni úri körökben is, de valójában egy igazi vérbeli erdész, vadász volt. Hubert nem is tudja, hogy találkozhattak, de az életben vannak véletlenek, amolyan egyszeri, megismételhetetlen véletlenek és Malvinka, ha egy picit tétovázott is, de eldöntötte és Arthurját választotta. Voltak, akik megvetették, voltak, akik lenézték, de amikor vendégséget, fogadást tartottak, ámult a rokonság, hogy mit is kapott Malvinka Arthurjától…olyan életük lett, ami messze híres lett. Hogy még két ilyen távoli szakma közel kerülhet egymáshoz, mi sem bizonyítja jobban, mint Malvinka orvostudománya, ami Arthur mérhetetlen nagy növényismeretével párosult. Arthur tudta, hol, mikor, mi terem, érik, fakad, rügyezik, Malvinka meg tudta, mi, mire jó. Csak azon vitatkoztak, hogy mi a neve. Még szerencse, hogy latinul tudtak, mert meg kell hagyni, mind a kettő beszélte és akkor aztán azon kiegyeztek, de Pelyhecskét Malvinkának külön- külön tanította, ami lássuk be, veszett fejsze nyele volt, mert Pelyhecske nem engedett a népi nevekből…
Hubert az elmúlt évben sokat változott. Igaz, egy év a manók életében nem jelent nagy időt, de szótlanabb lett és amit a fejébe vett, azt végrehajtotta. A faluban is sok minden változott, sok hangoskodó lett, erre is, arra is és rá kellett jönni, hogy teljesen felesleges vitatkozni, bosszankodni, majd az élet beigazolja, megoldja a problémákat és a sok hangoskodónak az orrára koppint. A nagy folyó előbb-utóbb partra sodorja a szemetet. De van úgy, hogy a Jóisten sokáig engedi. Csak mondják, csak hadd mondják, maradtak ebben az állatokkal, Tikkel, Húval is. Csak hát vizet akarnak ereszteni visszafelé, meg olyan fát akarnak ültetni, ami nem odavaló, de már a régieket kivágták. Aztán a falu egyik végén valaki kitalálta, hogy nem kell szántani, most meg ez terjed. Olyan dolgokat találnak ki, ami külön-külön is káros, de, ha mindenki egyszerre nekifog, akkor aztán abból kiverni már csak a Jóisten tudja őket. De ha az fog neki …márpedig ebből már csak az lehet, hogy felbőszítik. Szóval elég az hozzá, hogy ahogy mentek, sem Hubert, sem Arthur bácsi meg nem szólalt volna.
Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra
Mind a ketten nagyöbű fegyvereket vittek. Arthur mi mást, mint a 9,3X62-es duplagolyósát. Hubert meg egy jó kis .30-06-ost, egy olyan éjjellátó távcsővel, ami párját ritkítja. Arthur nem szerette, de be kellett látnia, hogy annyi a sakál, hogy arra nyugodtan lehet használni. Már rókát se lőttünk, na, még védeni kell azt is! – puffogott magában, mert hát Arthur elég mérges fajtából való volt és állítólag, Malvinka szerint, rá is szokott.
A vonat ablakából csak nézték a tájat és Nagyváradon a pályaudvar restije alatt, néhány ismerőssel találkoztak. Meglehetősen nagy volt a forgalom s ha nem is ment volna el Kolozsvárra Arthur, de hazudna ő is, ha azt mondaná, hogy nem fordult meg a fejében. Hubert is ott tanult és egy-két szót váltottak, hozták, vitték a híreket és sokan a háborúról is beszéltek. Voltak, akik északról, Kárpátaljáról jöttek, mentek tovább, vagy éppen a rokonokhoz igyekeztek. Legtöbbet a kantinos tudott s egy biztos, hogy Arthurral régi jó ismerősök voltak, ha nem kellett volna sietni, hogy elérjék a csatlakozást, fix, hogy még Arthurral üzletelnek is. De most tényleg nem volt idő.
- Arthur bácsi! Betolták a kocsit! – mondta Hubert.
- Kellemes ünnepeket, majd valamikor két ünnep között jövök le. – búcsúzott Arthur.
- Hozol le kesztyűket?
- Persze, mind a két fajtából!
Azzal eltűntek a forgatagban. Egy ideig látszódtak a puskatokok a vállukon, de nem törődött velük senki. Ha meg is nézték őket, talán csak elgondolkoztak rajta páran, hogy bizonyára vadászni mennek, de nem voltak sem piperkőcök, sem szakadtak és látszott rajtuk, hogy nem azért lettek vadászok, mert divat.
Már szürkült, amikor egy hegyi úton baktatattak fel. Lóval és egy hóekével Etre megtörette nekik az utat, de nem csinált nagy takarítást, nehogy a túrázók nekiveselkedjenek a hegynek és azután majd lehetett volna azokat is menteni. Szóval csak éppen annyi utat takaríttatott meg, húzatott meg az erdésszel, hogy fel tudjanak jönni. Jó órára lehettek már csak a fennsíktól, amikor Arthurnak már nagyon nem tetszett körülöttük az erdő. Kísérteties csend volt és szinte a bőrén érezte, hogy figyeli minden rezdülésüket a táj.
Hubert még fiatal volt, ezt még nem vette észre, ez még nem alakult ki úgy benne, de Arthur már megérezte a bajt. Nagyon tudta már. Pont olyan volt ez, mint régen, amikor Etrével mentették az embereket. Aludni se volt jó, mert felébredt miatta az ember, a manó s ha megnyugtatta magát, akkor csak utolérte a baj. Nem, nem szabad megnyugtatni magunkat, elaltatni azt a hangot, ami odabent megüti a vészharangot és alighogy elhatározta magában Hubert, megtorpant. A válla fellett látja ám, hogy előbb egy fiatal, majd még egy süldőfarkas ugrik ki az útra. Nem siettek, csak úgy nyurgán. Aztán jött egy csapzottabb öreg szuka, amelyik már őket nézti és mikor a két kölyök arrébb lépett, azok is visszanézték. Utoljára egy akkora, hatalmas kan bújt elő, hogy még Arthur ereiben is meghűlt a vér. Pontosan tudta, hogy kiket kell, miket kell keresnie az úton, de nem kereste az, hanem egyenest a szemükbe nézett. Esélyük nem volt arra, hogy elővegyék a puskákat, hogy betöltsenek s mintha a farkasok tudták volna ezt. Ha sokáig nem is, de az alfa még akkor is nézte őket, mikor a két kölyök és a szuka leugrált jobbra a szakadékba. Egyáltalán nem félt, ismerte már a fegyvert, az embert, a manót is.
Hubert és Arthur összenéztek és lehet, mondani is mondtak volna egymásnak valamit, de ahogy Hubert feje mellett megint elnézett Arthur, valami mozgásra lett szemközt figyelmes s megpillantotta Etrét, aki szemközt intett nekik.
- Apád elébünk jött!
Hubert igen megörült és szinte elhagyta Arthurt, mert sietett az apja felé, aki ereszkedett le, hogy hamarabb az úton legyen. Volt ott fent egy padka, onnan figyelték időtlen idők óta a manók ezt az utat. Nem véletlen, hogy Arthur odapillantott az előbb, mert arra számított, hogy Etre ott várja már őket.
Szeretsz a természetben lenni, akkor az EWIDENT ruháid válaszd! Kattints a képre és nézz körül a webáruházban!
Alig várták Huberték, hogy felérjenek a szülei házába. Mondhatni fogvicsorgató hideg volt már, de odabent az erdészházban is és lent a manólakban is rettentő jó meleg volt. Az erdész is és a manók is keményen tüzeltek. Fát hordtak be még az őszön és volt annyi, hogy tavaszig kitartott nekik. Etre nagyon örült a fiának és Arthurnak is. Minden, amit Malvinka küldött, kincset ért a hegyen, mert ott sem a paprika, sem más nem terem meg s ilyenhelyt a csokoládé igazán nagy ritkaság, mert bolt nincs és ha rendelne is az ember, ide senki fel nem tudna jönni. Hubert anyukája szerette volna hallani mi történt lent a Rétközben, mik a hírek, de a farkasok valóban aggasztóak voltak, tehát ki kellett várni, mert azt a legfontosabb megbeszélni. Sajnálta, hogy Malvinka nem jött, de a babák az elsők és ezt, ha valaki, az anyák biztosan megértették.
- Láttam én! Ott jöttek felettetek az ösvényen.
- Végig magamon éreztem a szemüket – mondta Arthur.
- Az meglehet, de még idegenek. – mondta Etre. – Pár napja fedeztem fel a nyomukat fent a Bihar-nyergen.
- Akkor tudsz róla!?
- Persze. Beszélik, hogy Kárpátalján lőnek és a vad is megmozdult, átjöttek erre, meg nagy a tél és tudod mozog a farkas is. Lenyomja őket a hideg, mint 1942-ben!
- Azt is láttam, hogy hirtelen lefordultak. Biztos lecsapta a szél a szagomat, mert egyik pillanatról a másikra letértek.
- Lőttél volna?
- Lőttem volna. A célon, a marján ült a szálkereszt a kannak. Még az úton is jó lett volna, de ti már irányban voltatok…
Arthur rettenetesen sajnálta. Szerette volna, ha testvérének sikerül elejtenie, de négy farkas már nem játék és valamit tenni kell. Elsőnek Hubertet kell elcsendesíteniük, mert ez már nem nádifarkas és ha jól saccolták 80-90 kilogramm is lehet, ami a toportyánféreg ötszöröse!
- Érted Hubert? Ötször nagyobb!
- Értem, de azt is éppen ugyanúgy fogja a sörét vagy a golyó, mint a sakált.
- Fogni, fogja, az biztos, de Arthur bátyád a megmondhatója, hogy egy vadászaton kétszer is rálőtt egy 8×68-as kaliberű fegyverrel és a farkas elvitte.
Mindenki elfáradt és a kandallóban is roskadozott már a tűz, amikor végre mindenki ágyba került. Odakint pedig havazni kezdett és minden nyomott eltüntetett, amin meg tudtak volna indulni a vadászok.
Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra
Reggelire friss hurka-kolbászt ettek, sült szalonnát, dinsztelt savanyú káposztával. A szalonnának úgy pattant a bőre, hogy Arthur nem hagyhatta ki, hogy Etre tudományát dicsérje.
- Ez igen! Ezt alaposan megperzselted!
Közben tervet eszeltek ki és eldöntötték, hogy ahhoz a forráshoz veszik be magukat, amelyik nem fagy be. Oda lejár a szarvas is és van ott egy etető is.
- Úgy gondolom, hogy megjelennek, mert ott sok állat megfordul és a farkas is, higgyétek, fel fog tűnni!
Arthur ott nőtt fel, nem igen tudott sok mást mondani, de Hubertnek volt egy nyaktekerése, ami igen furcsa is volt tőle, de csak észrevették.
- Én nem mennék messze a háztól.
- Hogy, hogy?
- Szerintem feljönnek a nyomunkon, ha már fel nem jöttek az éjjel.
- Mit beszélsz?
- Lehet, hogy igaza van – mondja Hubert édesapja.
Na, ezen aztán mind a három felbuzdult és kitört a házból. Éppen nem hajadonfőtt, de a kabátokat nem gombolták be. Édesanyja mondani akarta, hogy tegyék be az ajtót maguk mögött, de már késő volt, nem hallották meg.
A fennsíkon kutya hideg volt. Már nem esett a hó, de hordta, vitte a havat és nem volt ott egy nyom se sehol, amit meg lehetett volna nézni. Hubert azonban tudta, mit keres. Az egyik helyen lefújta a friss porhót, amit odahordott a szél és alatta kirajzolódott a félelmetes mancs az öreg hóban. Nem kellett azt mutatnia sem az apjának, sem Arthur bácsinak, mert mind a hárman itt nőttek fel. Hubertet ők tanították vadászni, de már lassan úgy látszik, ők tanulnak Huberttől. Hubert nem mondott semmit, csak nézte a nagy nyomot és nézte őket, hogy sokkal nagyobb a baj, mint azt eddig gondolták, mert az ukrán farkas egyáltalán nem félt sem az embertől, sem a háztól és még a nyomukon is fel mert jönni. Mind a hárman tudták, hogy ez a farkas pontosan jól tudja, hogy mit akar és azzal, hogy megnézte, merre mentek, hogy feljött a nyomukon, tudatja velük, hogy nem fél tőlük…
Alapjaiban változott meg az élet a Pádison. Mindenki tervet eszelt ki, mindenkinek volt valami ötlete. Azt tudták, hogy a falka veszélyes lehet együtt, de azt nem tudták, hogy merre induljanak el. Felmenjenek a forráshoz. Kiüljenek az esztenához? Lejjebb a völgybe vagy komolyabb váltókra. Csak úgy találomra üljenek ki?
Egyszer csak Hubert megszólalt, hogy:
- Nem vágott-e valaki disznót, lent a faluban?
- Ha vágott is, nem adja oda senki, mert itt mindent felhasználnak, kimosnak és abba töltik a kolbászt.
- Tegyünk egy próbát!
Etrének és Arthurnak nemigen fűlt hozzá foga, hogy kérdezősködjenek, de tudták, hogy Hubertnek igaza lehet, hát fogta a telefont Etre és felcsörgetett az erdészhez, eggyel feljebb. Kis diskurzus, persze kiderült, hogy az is hallott a farkasokról, mert a nyergen láttak a nyomukat, csak még azt nem tudták, merre vannak. No, szó, szót követett, amikor az erdésznek eszébe jutott, hogy egyhelyt elpusztult egy juh, a bárányok ugyan megvannak, de az anyjukat, ha kell odaadja a juhász, csak át kell érte menni a völgybe, nem a faluba!
Még jobb! A juhászt nagyon jól ismerik. Egyedül él az állataival a fennsík egyik völgyében. Az erdész pedig felajánlotta a lovát: vigyék. De ha baja lesz a Gábornak! Ha baja lesz…
Gábor csendesen szénázott, amikor az erdész felkantározta és kivezette. Ismerte már ezeket a manókat Etrét, Arthurt és Hubertet. Nem a nagy szánkót, hanem a kicsit kapták meg, az is elég lesz. A nagy fekete ló, a Gábor, csak nézte a szánkót, meg a manókat, majd megindultak. Rettenetesen hordta a havat a szél és az erdész rögtön megbánta, hogy egyedül engedte el kis barátait. Hamar meggondolta magát, ugrott a csizmájába és csak éppen a nyakába kanyarította a puskáját. Majd elébük vágok a völgynél – döntötte el magában
Csavajda Dóra illusztrátor weboldalát, a képre kattintva érheted el!
Gábort, a hatalmas magyar hidegvérűt nem kellett se nógatni, se biztatni, mert hát örült a lelkem, hogy kiszabadult az istállóból. Nem volt fázós fajta és már éppen meg is kellett volna járatni. Talán kapóra is jött ez az út. De miért nem mentem velük? Miért nem? -korholta magát az erdész. Ügyes erdész volt, ismert minden vágást és hiába a nagy hó, úgy tudta, hogy hova lehet lépni és hova nem, hogy azt nála jobban talán csak Etre ismerte. Lefelé, a gerinc után, már lécen ereszkedik – tervezte el.
Hubert anyja nem örült ennek a vadászatnak, egyáltalán nem szerette a farkast, mert okos, rafinált és kegyetlen ellenfele a manóknak. Ha meg sebzett, vagy a kölykeit védi, még az embernek is nekifordul, nemhogy a manóknak. Féltette őket, de az se lehet, hogy ez az idegen falka itt portyázzon, rettegésbe tartsa a fennsíkot. Tudta mindenki, hogy pocsék munkát végeznek. Egyáltalán nem szerencsés, hogy pont most, karácsonykor, amikor csendesedne az az erdő is, amikor ünnepre készülünk, garázdálkodjanak a farkasok.
Ahogy elhagyták az erdészházat, volt, hogy a szél teljesen elhordta a havat s volt, hogy vastagabb volt az úton, de még nagyobb torlaszokat nem épített és viszonylag könnyedén át lehetett jutni rajtuk. A nagy erős ló, persze akkor is elhúzta volna a szánkót, ha a hasáig, vagy még feljebb ér neki, de még attól messze voltak. Az ilyenfajta ló csontozata, az igáslovaké, sokkal erősebb, szörnyű nagy izomzata miatt lassabb, de rettentő erős és látszott rajta, hogy az erdésszel sokat dolgoznak kint. Az ilyen munkalovak, igáslovak kint az erdőn megedződnek s különösen, itt a hegyen, rettentő ügyesen tudnak manőverezni. Nagy segítségére vannak az embernek. Ez a magyar hidegvérű ráadásul hosszabb távon is képes kocsit húzni, ilyenkor meg, a pillekönnyű szánnal, rajta a három manóval, csak játszik.
A nagy fekete ló élvezte, hogy mehet és Etre hagyta is, hiszen a ló mindig be tudta osztani az erejét és egyébként is, nem mennek ma sokat, mert lemennek a birkáért, aztán azzal vissza, helyesebb utána kötik a szánnak és úgy húzzák majd fel a nagy magaslesig. Ott meg egy oszlopra felhúzatják. Ez volt a terv és felváltva kiülik a farkast. A nyomon, amit a szán után kötve hagynak, felcsalják, mert megannyi váltót keresztezni fognak.
Hubert a szán hátuljában úgy döntött, hogy előveszi a puskáját és betölt. Átszámolta a töltényeket és elzárta a puskáját. Arthur hátranézett és meglátta Hubertet, amire csak elővette ő is a 9,3X62-est. A billenőcsövű duplagolyósba a két rettentő nagy töltényt behelyezte és a lábára tette, de megtörve. Etre nem szólt semmit, csak hajtott.
Ereszkedtek lefelé a szerpentinen és mit sem tudtak arról, hogy az erdész már valahol felettük jár, kigombolkozva, hátán keresztbe vetve a puskájával, már síléceire állva vág neki a lejtőnek. Mérges volt magára az erdész, de nagyon élvezte az utat, bár a felesége korholta, hogy ilyen időben kimenni. Mindenki tudta, hogy a farkas nem játék, ahogyan nem játék a téli idő, a hóvihar, különösen nem a Pádison. Ha úgy ismerte is, mint a tenyerét, csak eszébe jutott, hogy, ha most valami baj éri, pár óra eltelik, mire a manók meglelik. A szerpentinen aztán egyszer csak Gábor prüszkölt egyet, mert hát megérezte a farkasok szagát.
Biztos, hogy még a tegnapi – mondta Etre, de Hubert már nem hitt a meséknek és úgy leste fent a hegyoldalt, mint sas. Nem különben Arthur is, aki arra várt, hogy összecsapja a puskát. Valahogy Hubert azt érezte, hogy fentről lesz valami, nem tudta miért, de érezte és meg se merte gondolni, hogy az ereszkedő erdész szagára ugrottak fel a farkasok, akik, ha nem is ügyetlenül, de igen óvatlanul megugrottak és jöttek lefelé. Hubert már hátul állt a szán jobb hátsó talpán, hogy ha meglátná a farkasokat, akkor le tudjon lépni. Arthur gondolta, hogy hátramászik, de nem volt már rá idő, mert, ha tényleg ugranak, akkor késő lesz onnan előkecmeregni. Ideges volt, úgy érezte, hogy hamarabb felkészülhetett volna, talán úgy, mint Hubert.
Kavargott a hó. A ló, a nagy fekete ló, ismerte már a farkasok szagát és rettegett már attól is, nemhogy a látványuktól. A farkas átharapja az áldozata torkát, kihasítja a lágyékát és szörnyű munkát végez. A hatalmas nagy lucok sötétzölden magasodtak felettük és, hogy fújt a szél, hogy porhó esett, nem rakódott rájuk semmi. Zúgott, búgott az erdő s csak a ló orrában és a szemükben bízhattak, amikor Hubert csak mondja:
- Apja, apja! Húzd balra a szánt!
Etre már húzta is a szárat és megállította a szánkót, de még meg sem állt, amikor megszólalt a fegyver és az első farkas már tűzben is rogyott. Arthur, nem volt irigy, de már ugrott is előre és ahogy a ló keresztben megállt, annak a lábai közé ugrott és féltérddel, ahogy kint a fronton tanulta, már lőtte is a második farkast. A harmadikat csak sebezte Hubert, amit ő még az út szélén helyben marasztalt. Etre csak nézte, hogy miért késik, de a duplagolyósnak vissza kellett állnia, mert tudvalevő, hogy az egyik lövés elhúzza a másik csövet. Miután felborult a harmadik is, ízibe megtörte, hogy ürítsen, de Hubert ekkor már újra célon volt és a hatalmas, kapitális kant blatton lőtte. Az ösvényről, ahogy ugrott le, már nem volt ideje irányt változtatni vagy nagyobbat ugrani. Etre csak nézte, ahogy egyik farkas a másik után tűzben marad és csak tartotta a szárat. Még szerencse, hogy Gábort bevadásztunk már csikó korában, de hogy a hasa alatt is lőttek, azért már egy kicsit Etrének is sok volt. A nagy, hatalmas ló azonban tűrte és állta. Rettentően félt, hogy megtapossa Arthurt, miközben a félelmetes ellenség a farkas, alig volt előttünk 50 méterre.
Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra
Olyan szél volt, olyan vihar kavargott, hogy az erdész, aki alig volt már 100 méterre felettük valami morgást ugyan hallott, de ahogy jött lefelé, csak azt látta, hogy a szép fekete lova ott áll keresztbefordulva, neki a szakadéknak. Meghűlt benne a vér, azt hitte valami baja lett a manóknak. Még két kanyar – gondolta magában és lent vagyok az úton, amikor azt látja, hogy a három kis ember ballag felé s a lovon már pokróc, hogy meg ne fázzon. Előtte pedig, itt, ni, meg négy farkas…
Még meglepődni sem tudott és éppen úgy járt, mint a farkasok, mert ő se tudott megállni, mikor az út fölé ért és le kellett ugrania az útra. Arthur csak nevette és mondja is:
- Még szerencse, hogy jól célzunk, mert most kicakkozták volna lábad ikráját!
Ott álltak az út szélén szótlanul. Gábor aztán megunta, hogy hátrahagyták és kutya módjára közelebb húzta a szánkót, mindenestül, hátán a pokróccal.
Karácsony előtt egy nappal a Pádisra vezető hegyi úton, négy farkassal ott állt három manó, akik mellett sílécen ott csodálkozott a helyi erdész. Tombolt a vihar. A ló nagyokat prüszkölt a farkasokra. Mindannyian készültek a lesre, mert mégiscsak az a valami, de erre nem számolt senki, hogy meglövik a farkasokat. Aztán csak megszólalt az erdész:
- Tegyük fel mind a szánkóra és menjünk le azért a birkáéért, mert azzal is lesz majd valami. Ismerem Károlyt, vár bennünket s aztán ha nem megyünk, megindul elénk, mert azt hiszi bajunk van.
Sokat nem is teketóriáztak és felpakolták a farkasokat, aztán az erdész felült a bakra. Elővette a pipáját, amit Arthur igencsak megnézett, mert, hát akkora volt az, mint Arthurék üstje a kastélyban. Igen rácsodálkozott, pedig nem szokása és egy csipet dohányt adott neki az erdész, ami olyan sok volt, hogy jutott még a bőrszütyőjébe is. Aztán takarosan mind a kettő rágyújtott. A ló néha, néha hátra nézett, mert mikor úgy fordultak, érezte a farkasok szagát, de most, hogy itt volt az erdész, meg a két manó, meg hogy a pipafüstöt is ismerte, csak megnyugodott. Hubertet nem ismerte annyira, de nem félt tőle. Egyik se beszélt, csak Hubert nézte a farkasokat és néha, néha Arthur hátrapillantott. Tetszett neki az unokaöccse, mert a fiatalos tűz most jól jött. Nézte Hubertet és örült annak, hogy nemcsak a zsíros falatok, a hasa után megy, hanem a dúvad, a dúvad a mindene. Látszik, hogy él-hal érte. Az ilyet nem lehet tanítani.
Még igencsak fent voltak a fennsíkon, amikor a kutyák, lent a hodály mellett, jeleztek és Károly már kint állt. Várta a vendégeit. Egyszerű ember volt, de szerette az erdészt, a lovat ismerte és mikor leértek, akkor látta meg a manókat. Etrét jól ismerte. Persze Arthurt is, hiszen az is idevaló volt, de Hubert úrfinak örült meg igazán, tessékelte is őket be, de amikor hirtelen meglátta a négy farkast, megállt benne az ütő!
- Erdész úr! Mik vannak itt fent?
- Látja Károly, hogy farkasok, nem?
- Látom én, hogy azok, de, hogy egyszerre négy is?
- Miért lepődik meg, hiszen mindenki lőtt egyet, úgy illik nem?
Károly kerek szemekkel leste a farkasokat, meg a vadászokat, sehogy se tudta elképzelni, hogy lehet, de pokróc került a lóra és egy perce beléptek. Szépen meszelt fal, meleg, a kályha mellett felstócolva a hasított fa.
- Na, fogjad Károly! A nejem küldi! Bor, kalács, miegymás. Én nem néztem mi van benne, ne is pakold ki, majd lejövök a kosárért! Újévig csak találkozunk még, nem?
- Nagyon kedvesek vagytok! Hálásan köszönöm!
A kosárba, hogy pontosan mi lehetett még, nem tudni, mert a dugós boron mellett minden kendővel szépen le volt takarva. Károlynak nem volt senkije és ha el is volt látva mindennel, ilyen házi dolgokat, karácsonyi ízeket, nem küldött fel neki senki. Ha még küldött is volna, ilyen időben nincs, aki fel tudott volna jönni. Talán majd napokkal később, ha elül a vihar. Persze az erdésznek mindig is gondja volt rá, hogy figyeljen Károlyra, mert olyan bátor, ügyes ember ez a pásztor, bármikor lehet rá számítani.
Kicsit még beszélgettek, de ha folytatták volna, akkor igen neki kellett volna vetkőzni és a lovat se akarták, hogy megfázzon, ezért feldobták a birkát és visszaindultak a fennsíkra.
- Ne vigyétek! Nem megy arra már semmi!
Már majdnem hajlottak rá, amikor Hubert megszólalt.
- Csak vigyük el, mert hát ki tudja, régen volt már ilyen szóró fent a Pádison.
- Igaza van a gyereknek – mondta Arthur, aki kapva kapott az alkalmon, hogy éppen jó lehetőség lesz ez az ünnep arra, hogy kivadásszák magukat. Ha már Malvinka elengedte, nehogy a tűz mellett ücsörögjenek.
- Nem bánom, vigyük – mondta Etre – de karácsony első és másodnapján nincs vadászat!
Hubert, Arthur szinte egyszerre válaszolt, hogy:
- Nem, az kizárt! Biztos, hogy nem.
Az erdész is és Etre is lemondóan legyintett, nem Hubert miatt, hanem, hogy a vén lókötő, Arthur is úgy viselkedik, mint a gyerek, ha vadászatról van szó. Nem ismer tréfát. Az erdész is azon törte a fejét és Etre is, hogy de jó volna kiülni rá, de hát az már most Hubert és Arthur lese, hiszen ők már a Pádison mégiscsak vendégek.
Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra
Mindannyian felszálltak a szánkóra. A szánkóról hátul szinte lelógtak a farkasok, a birka és azok ott négyen, az erdész és a három manó kaptattak fel a nagy fekete hidegvérű lóval a hegyre. Károly még sokáig ott állt a kis ház előtt. Aztán belépett és ahogy betette az ajtót maga mögött és nézte a kis fenyőgallyat, megmelegedett a szíve is. Volt már pár szem szaloncukra, volt ott a fa alatt narancs, dió és csokoládé is, egy jóféle üveg bor és bejgli, töltött káposzta és még halászlé is. Biztos Hubert úrfi hozta a Rétközből a halat. Nézte, hogy miféle karácsonya lett neki, idefent a hegyen, ahová ilyen viharba senki, de senki nem tudott volna feljönni. Jöttek, jöttek őhozzá a fennsíkról a híres vadász és erdészmanók s nézte, nézte a rengeteg ajándékot, ételt, italt. Hát mégiscsak vannak csodák! Mégiscsak vannak…És megpárásodott a szeme, mert, ha egyedül is volt idefent és semmi, de semmi jel nem utalt arra, hogy történne bármi is a kis életében, hittel hitte, hogy eljön a kis Jézus és láss csodát, itt van, neki is lett karácsonya…
Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok!
Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.
Illusztrálta: Csavajda Dóra
Tel: +3630/394-4706
E-mail cím: dora.csavajda@gmail.com
A bronzérmes kan
Vadászjegyváltás – megszűnik az Ügyfélkapu!
Szajkók dolgoznak Budapest és környékének városi erdőiben
Egy őshonos rágcsáló új térhódítása – Az eurázsiai hód a Dunakanyarban és az Ipoly völgyében
Itt az ideje az őszi gyümölcsfaültetésnek
Mezei nyúl vadászata hajtásban – íjjal Dusnokon
A kakaó, a kávé és a tea árai drágítják a globális élelmiszerimport-számlát a gazdagabb országok számára
Egy élet az erdőn
Hamarosan benyújthatók az ökológiai gazdálkodás támogatási kérelmei
A jövő vadgazdálkodásának és vadászatának víziója
Az ormánsági szarvas nyomában: trófeabemutató a Drávamentén – GALÉRIA
Komádiban végéhez közeledik a búza vetése
A reformáció napján: Visszatért a Tisza-család Gesztre – GALÉRIA
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Mezei nyúl vadászata hajtásban – íjjal Dusnokon
I. Abaúj térségi Vadásznap és Trófeaszemle
A diplomaosztós kos
A csitári barkás gímbika
Harmadik vérebfajtánk: az alpesi tacskókopó
