Letörölte a térképről Békés szerteágazó, népes tanyavilágát az 1980-as árvíz. Huszonnégy óra alatt három métert emelkedett a Körös vízszintje, mielőtt átszakadt a gát. A negyven éve történt természeti katasztrófa sokkolta a helyieket. A hömpölygő áradat tanyákat, állatokat, emlékeket sodort el, és felszámolt egy református közösséget is. A még élő túlélők nem tudják elfelejteni a történteket. Az egykori Rosszerdő reformátusaira egy harang emlékeztet, amely most újra megkondítható a békési templom kertjében.
Békésnek hatalmas kiterjedésű tanyavilága volt – mondja Mucsi András történész, a békési református gyülekezet tagja. A város 1711-ben települt újra, miután története során háromszor már teljesen elpusztult. Pedig száraz vidék volt ez: hiába folytak közel a Körösök, árvíz nem volt jellemző. Kamut és Murony települések olyan elszórt tanyás vidéken jöttek létre Békéstől nyugatra, amilyet Hódmezővásárhely környékén és Bács-Kiskun megyében ismerhetünk, ahol akár több száz méterre is állnak egymástól az épületek. A békési tanyavilág keleti fele pedig sűrűn lakott, belterülethez hasonló vidék volt, így egymás mellett épültek a házak Rosszerdőn is – mondja a történész. Az árvíz itt okozta a legnagyobb pusztítást, alig néhány épület maradt meg, hiszen a házak szinte kivétel nélkül vályogból épültek. A téglaalap nélküli otthonok nem bírták hetekig a vízben.
REFORMÁTUS KÖZÖSSÉGET IS ELMOSOTT AZ ÁR
Rosszerdőn erős református közösség élt, saját templom vagy imaház nélkül – idézi fel Katona Gyula békési esperes. Elődei, a békési lelkészek minden héten kijártak ide, a rosszerdei iskolába istentiszteletet tartani. Ennek az udvarán állt egy harangláb: harangját a helyi lakosok öntették. A negyven évvel ezelőtti árvíz elmosta az iskola épületét, a harangot azonban sikerült megmenteni, a területen később működő TSZ központjában állították fel. Három éve került vissza a reformátusokhoz – mondja Katona Gyula. Felidézi: először Mester Péter, a Békési Városvédő és Szépítő Egyesület egykori, azóta elhunyt elnöke vetette fel, hogy a harangnak a gyülekezetnél lenne a helye.
Miért Rosszerdő?
A tanyaközpont nevének eredete Mucsi András történész szerint nem bizonyított, de a legvalószínűbb teória szerint a 18. században antiszociális embereket telepítettek ide, így kaphatta nem túl kedves nevét ez a közösség. De biztosan éltek itt dolgos, gondos emberek már a 19. században is, például olyan reformátusok, akik az emlékek szerint keményen dolgoztak, hogy ezt a mocsaras vidéket termőre fordítsák. Rosszerdő csaknem kétszáz ember otthona volt.
Végül az áradás negyvenedik évfordulójára alakították ki az új haranglábat a békési templom kertjében, majd helyére került a harang is, amelyet a július 28-i ünnepélyes megemlékezésen szenteltek fel. – Mindez természetes, hiszen a rosszerdeiek élete mindig is része volt a békési gyülekezetnek, a tanyavilágban élő többi reformátussal együtt. A harang most már nemcsak az egykori rosszerdei református közösségre, hanem a kelet-békési tanyavilág lakóira is emlékeztet – fogalmaz az esperes. A békési gyülekezet presbitériuma úgy döntött, hogy az egykori rosszerdei harangot iskolai alkalmakon – például a hétfői és pénteki áhítatokon – használják majd, ezzel is emlékeztetve arra, hogy a harang egykor az iskola mellett állt. Emellett akkor is megkondítják majd, ha valaki az egykori rosszerdei lakosok közül meghal.
GÁTSZAKADÁS
Az ár nemcsak Rosszerdőt, de több más tanyás részt is elöntött, víz alá került Ludad, Povád és Vizesbánom térsége is. Az azóta már önálló Tarhos és Bélmegyer – szerencsére nem szó szerint – megúszta, de a víz őket is fenyegette, Bélmegyeren ezért kitelepítették az embereket. Mindkét települést heroikus védekezéssel sikerült megmenteni – avat be Mucsi András történész.
Rengeteg eső esett 1980 júliusában a Körösök vízgyűjtő területén, a hegyekben: napokig ezer milliméternél magasabb értéket mértek. Ez a hirtelen jött csapadék okozta az áradást. Azt, hogy mennyire gyorsan jött a víz, jól mutatják a Szabad Földnek egykor nyilatkozó gátőr, Nagy Gábor szavai, aki szerint a gátszakadás előtt hat nappal huszonnégy óra alatt három métert emelkedett a vízszint. A gát 1980. július 28-án reggel, 6 óra 35 perckor szakadt át. A víz gyorsan folyt, de a terület elég nagy volt ahhoz, hogy csak lassacskán emelkedjen a vízszint. Így adódott a lehetőség, hogy az embereket és az állatokat is megmenthessék. – Közvetlenül az árvíznek nem is volt halálos áldozata, az állatok többségét is sikerült kimenekíteni, de sajnos még így is több ezer lábasjószág pusztult el – mondja a történész.
A TÚLÉLŐK NEM FELEJTENEK
Az árvíz nemcsak azzal alakította át a tájat, hogy sok tanyát elmosott, hanem azzal is, hogy az otthonukat elveszítő embereknek emeletes házakat, lakótelepeket építettek Békésen. Itt előtte sosem voltak ekkora épületek, és ez megváltoztatta a belváros látképét.
A békési templomkertben felállított harangláb emlékeztet a negyven évvel ezelőtti árvízre. – Már szerveztük a megemlékezést, amikor jelentkezett az egyik ismerősöm, hogy ő az utolsó rosszerdei harangozó, Hrabovszki Pálné unokája – idézi fel Mucsi András. Az évfordulón ő, az unoka szólaltatta meg a harangot.
AZ ELMOSOTT VILÁG
Vissza 1980-ba: az árvíz napján egy házaspár elbújt a mentőosztag elől – olvasható a Szabad Föld korabeli riportjában. Tettüket azzal indokolták, hogy „itt éltek, s ha dől a fal, temesse el őket inkább, minthogy ne tudják holnap: megvan-e, megmarad-e a tanya, az ősi fészek”. A cikk így folytatódik: „Nem marad meg: a venyigealapra húzott-vert sárfal néhány óráig marad függőleges a vízben, aztán roggyan a fehérség, mint az öreg test, holnap már fuldokló gémeskút, kutyatetem, szénakéve, kopott kerti szék jelzi: itt is laktak emberek.” A korabeli újság megsárgult lapja egy aranyos, ma úgy mondanánk, bulváresetet is megörökített: egy elöntött ház tetejéről két kiscicát mentettek ki sikeresen.
Egy másik, a tanyájához a végletekig ragaszkodó lakos esetéről Szalkai Imre, egykori rosszerdei lakos ír a most megjelent „Az elmosott világ” című kötetében, amelyet a cikkünkben már idézett Mucsi András szerkesztett. A könyv szerint volt olyan ember, akit éjszaka, helikopterrel kellett menteni, mert elbújt a mentőalakulatok elől a tanyája padlására, és amikor már recsegett-ropogott az épület, rongyokat gyújtva jelezte, hogy ott van és segítségre van szüksége.
A szerző maga is átélte az árvizet. Tizenhét éves volt akkor, a gátszakadás hírét Békésen tudta meg. Apja kint volt a tanyán, nagyon aggódott érte. Hiába próbált átjutni a hídon, a katonák már nem engedték oda. Órák teltek el, mire végül találkoztak. Édesapja biciklivel, a kosárban a kutyájával menekült a víz elől, és csak akkor sírta el magát, amikor a város főterén végre meglátta a fiát.
Pap Gáborné Marikát pedig negyvenkét évesen érte az árvíz. Ekkor már nem a család – beszédes nevű – vizesbánomi tanyáján éltek, hanem Békésen, de a tanyát is rendszeresen használták, idézi fel az idős hölgy. Állataik már nem voltak, de mezőgazdasággal még foglalkoztak. A negyven évvel ezelőtti eseményekre élénken emlékszik. A nagy bajban hatalmas volt az összefogás, az emberek segítették egymást. Az ő tanyájuk is összedőlt az áradat miatt. – Nagy keserűségünk volt ez – mondja, hiszen ott nőttek fel. A mai napig eleven seb számára, hogy a régi fényképek, iratok, gyerekkori naplók, jegyzetek a tanyán voltak, a pótolhatatlan emlékek mind odavesztek. Az 1980-as években nem lehetett visszamenni az elöntött területre, sőt az áradást túlélő nyárfaerdejüket is kivágták. – Fájó, de szinte elűztek onnan minket – idézi fel Marika néni. Azért a rendszerváltás után a területet visszakapták, és újra gazdálkodni kezdtek az ősi családi földön.
Lélek a vizek felett
Lélek a vizek felett Komoly férfiarc figyeli a gátakat a berregő helikopter ablakából. Az árvízvédelem embere. Valahol a Körösök vidékén a medréből kilépett őselem fölött vizsgálódik az emberi értelem, a sokkezű társadalom „lelke”, hogy meg tudja fékezni a szennyes áradatot. Figyel, tájékozódik, aztán dönteni fog, hogy merre induljon a gépek, homokzsákot hordó teherkocsik és a mentés hivatásos és önkéntes katonáinak „ellenáradata”. Rájuk gondolunk, a több ezer éjjel-nappal helytálló segítőre, a veszélyeztetett helyen élő emberekre, gyülekezeteinkre ezekben a nehéz napokban, s értük imádkozunk.
Az általános kegyelemről szóló református tanítás szerint abban a helikopterről figyelő tekintetben valamiképpen az a Lélek lebeg a vizek felett, akit nem kell kisbetűvel írni és idézőjelbe tenni, mert maga a természetben, a történelemben, és az emberben munkálkodó Szentlélek. Ha a Lélek lebeg a vizek felett, akkor nyomában Szó csendül és Rend támad.
Így volt ez a teremtés hajnalán. Isten Lelke lebegett az örvénylő, lehúzó, halállal tajtékzó vizek felett, ahol „sötétség volt a mélység színén”. A Lélek azonban erősebb volt, nem ijedten repdesett, mint a megriadt sirály, hanem biztonsággal „lebegett”, mint a fészkét melegítő, költésre kész anyamadár. Szó csendült a vizek felett: „Legyen világosság!” És Rend támadt: Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől.
A megváltás hajnalán is a Lélek szállt a vizek felett. Mint egykor Nóé galambja az olajággal, míg „lábainak nyugvóhelyet nem talált”. Most ott körözött a Jordán felett, de nem talált „nyugvóhelyet” sem a vámszedők fején, sem a „viperák fajzatai” farizeusok hadonászó karjain, még csak a szikár Keresztelő János teveszőr csuháján sem, egyes-egyedül a Názáretből érkezett Mária fia, Jézus vállán. Ott megpihent. Szó csendült a vizek felett: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvemet lelem.” S érvényre jutott az új szövetség: Isten Országa Rendje, ahol az egyetlen Ártatlan önként beáll a bűnösök sorába.
Minden keresztelőnél is a Lélek lebeg a vizek felett. A tengeri vihar története – melynek során Jézus lecsillapította szavával a háborgó hullámokat és a tanítványok ijedtségét – vezet át ahhoz a gondolathoz, hogy az emberi lélek kaotikus örvényei felett is ott lebeg a Lélek. Ilyenkor a toronymagas gondhullámok, félelemtajtékok és a mély indulatforgók felett csendül meg az isteni Szó: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!”. Nyomában – mint az elvonuló árvíz után – új Rend támad. Még ott éktelenkedik szennyes hordalékként az égető szégyen, a keserű önvád, de már – vízből kiemelkedő szirtként – láthatók az új élet magaslatai: Nóéként oltárt építünk a szívünk Ararát-hegyén, s joggal magasztalhatjuk a Szentlelket a régi énekkel (372. dicséret 3. verse): „Te vagy (…) lelki háborúinknak csendesítője.”
Bolyki János (Reformátusok Lapja 1980. augusztus 17.)
Marika néni gyermekkora óta tagja a békési gyülekezetnek. – Ősi vallásunk a református – mondja határozottan, amikor a hitéletéről kérdezzük. Elmondása szerint szüleivel kezdetben csak gyalog jártak a tanyájukról öt kilométerre található békési templomba. Később lett biciklijük, azzal karikáztak az istentiszteletre. Az évtizedek szaladnak, de Marika néni ma is a gyülekezet tagja, ugyanabba a templomba jár, ahová gyerekként besétáltak a családjával. A templomkertben felállított harangról azt mondja, habár ők nem Rosszerdőn éltek, mégis úgy érzi, az ő tanyájuknak, a szüleinek, a tanyásoknak is emléket állít a harangláb: – Szívet melengető volt, amikor hallottam megszólalni a harangot.
EMLÉKPARKOT SZERETNÉNEK
Az árvíz által elmosott tanyavilágban áll még egy Csonkafa névre keresztelt tölgyfamatuzsálem – írja Szalkai Imre a már idézett könyvében. Nevét arról a családról kapta, amelyiknek a tanyája udvarán állt. Mivel ágai rohamosan száradnak, törzse megsérült, talán már csak néhány éve lehet hátra. A szerző makkokat gyűjtött alatta, amelyekből később magoncokat nevelt. Nem tudja, kap-e hozzá támogatást, de így ír álmáról: „A sarjakból a legszebbet mellé ültetjük, egy pár pihenőpaddal, szalonnasütővel emlékhelyet állítunk fel, adózva egy eltűnt világ emlékének.”
Forrás: Református.hu
