Természetvédelem
A Nemzetközi Farkas Központ és eredményeik
Lori Schmidttel, a Nemzetközi Farkas Központ kurátorával a 21. század technológiájának köszönhetően sikerült megismerkednem. Segítségért fordultam a központhoz, hogyan lehet olyan vadkamera rendszert kiépíteni, amely használható lehet a magyarországi, azaz a közép-európai természeti körülmények között is. A mai világban számos olyan információ és technológia érhető el, amelyet mások különböző helyeken a Földön sokkal jobban ismernek, és mélyreható tapasztalatokkal is bírnak. Lori 1989-tól dolgozik a központban, ahol a mai napig hetente körülbelül 24 órát foglalkozik a farkasokkal. Az összes meglévő tapasztalatát azonnal átadta a vadkamerákról, amit itt is szeretnék megköszönni. Lori segítségével sikerült megismerni a Nemzetközi Farkas Központ munkáját és céljait. Nemzetközi Farkas Központ számos farkaskutatóval, intézettel dolgozik együtt. Ilyen például az Egyesült Államok Geológiai Szolgálata (USGS) illetve nemzetközileg elismer kutatókkal a világ bármely pontjáról.
A kutyafélék családja harmincöt élő fajból áll. Ezekből a fajokból nyolc Észak-Amerikában fordul elő. Ezek közé az észak-amerikai fajok közé tartoznak a szürke farkasok, vörös farkasok, prérifarkasok, vörös róka, szürke róka, préri róka, kitróka és sarki róka. A farkasok tudományos viselkedése azért fontos, mert például Minnesota államban a faj az elmúlt évtizedekben elkezdett délre terjeszkedni, ami 1978-hoz képest jelentős változás.
A központ azon dolgozik, hogy megvédjék a farkas populációt nemzetközi szinten úgy, hogy iskolás gyerekek és felnőttek egyaránt tanulhatnak a farkasok viselkedéséről, valamint a vadon élő állatok kapcsolatairól az emberrel. Sajnos még számos olyan sztereotípia él a farkassal kapcsolatban, amit higgadtsággal, tanítással és számos tudományos kutatási eredmény bemutatásával pozitívan lehet befolyásolni. A látogatók miután beleláttak egy kicsit a farkasok életébe felvilágosodva távoznak: teljesen másképpen ítélik meg a farkas szerepét az ökoszisztémában, valamint ezt követően másképpen tekintenek a farkasra.
A farkassal való együttélés főleg tanítással, meglévő tapasztalatok átadásával, illetve állattartók meglévő tapasztalatainak átadásával támogatható, illetve megfelelő óvintézkedések mellett csökkenthető ember-állat közötti összeütközés. Emellett a központ sok esetben problémás, vagy bajban lévő farkasok elköltöztetését is megszervezi. Vagyis hasonlóan, mint a tanuvédelmi programhoz, egyes farkasok új esélyt kaphatnak az emberi fajtól távol új életet kezdeni.
Ez a ragadozó hazánkban és Közép-Európában is kezd visszatérni, előbb-utóbb a farkas-ember interakciók is felerősödnek, ami konfliktusokhoz vezethet. Ez a tudás, ami egykoron megvolt Közép-Európában, elveszett, mivel a farkas a kihalás szélére került az emberi hatások miatt. Ennek köszönhetően hazánkban, és a környező országok többségében védetté nyilvánított faj lett. Szlovákia felől minden évben lehet hallani híradásokban, hogy farkas/farkasok kisebb-hosszabb időre megjelentek.
A farkas, mint régi-új faj a hazai ökoszisztémában eddig kevésbé volt mérhető, ami vélhetően változik a következő évtizedekben. Hazánkban nagyragadozó gyakorlatilag nincs, a csúcsragadozó az ember lett, versenytársak nélkül. A farkas természetvédelmi státusza szerint nem fenyegetett, azonban fokozottan védett, eszmei értéke 250 ezer forint.
A programban szereplő farkasok egy mesterséges környezetben élnek, ahol a nagy testvérnek, vagyis a számos kiépített kamerának köszönhetően monitorozzák a viselkedésüket. Mint úgy alakították ki, hogy a látogatók megfigyelhetik az állatokat, mintha azok természetes közegben élnének. Régebbi tapasztalatokra támaszkodva tükörfalakat helyeznek el azokra az oldalakra, ahol a látogatók állnak.
Ez a megoldás zavarja legkevésbé az állatokat. Mivel számos önkéntes megfordul (jelenleg 15 fő van), azt figyelték meg az elmúlt évtizedekben, hogy a farkas szereti az állandóságot. Új emberek megismeréséhez a farkasnak idő kell, nincs gyors barátkozás. Mivel ezek a farkasokat mesterséges körülmények között tartják, él a régi mondás: az éhes farkas mindig mérges is. -20,-30 Celsius fok alatt a farkasok mindig éhesek. Denali-nevű farkasuk például ételfüggő, ennek köszönhetően rendkívül agresszívvá tud válni a fajtársakkal szemben.
Megfigyelték, hogy a központban tartott farkasoknál a mesterséges etetés hatására megváltozik a farkasok szőrének a foltozása, ami egy fontos megfigyelésnek bizonyult. Mivel így az emberi hatás mérhető bárhol a Földön.
A központ célja nem a farkasok tenyésztése, hanem a lehető legmélyebb megismerése. Az esetek többségében fogságban született farkasok kerülnek a programba 4 évenként, vagy máshonnan kiöregedett farkasok kerülnek ide a kiadó helytől függően. A farkasok között minden alkalommal van egy kinevezett egyed, aki a nagyköveti szerepet látja el a két faj közötti diplomataként, aki mindig a gyerekek kedvence és a program arca.
Az összeszoktatás nehéz feladat a falkában, mivel nyugdíjas farkasokhoz hirtelen kölykök kerülhetnek, akik kevésbé tisztelik az idősebb fajtársaikat – vagyis rájuk másznak, ugrálnak, és egyes esetekben idegesítik az idősebbeket. Egy meglévő csapathoz hozzászoktatni új tagokat, hasonlóan, mint egy emberi közösségben, időt és türelmet igényel a csapat összes tagja számára, ami azonnal nem is sikerül.
A farkasok viselkedése során észrevették, hogy minden állatnak kilenc arca van, amelyek a következők: mérgesség, szorongás, félelem, barátságosság, boldogság, kíváncsiság, öröm, meglepettség. Ennek megértése azért volt fontos, mert a kutyákkal ellentétben a farkasok szoicális közösségben élnek egymással, az emocionális interakciók nagyon fontosak a falkán belüli problémamentes együttműködéshez. Az érzelmek átélése szoros kapcsolatban van a farkasok egymás közötti viselkedésében, ahol az alá-felérendeltség nagyon szerepet játszik a csoport egység megtartásában.
Azért, hogy a Nemzetközi Farkas Központ elláthassa a tudástranszfert bárki számára, angol nyelven minden hónapban webináriumot tart Lori, amely könnyen elérhető a legnagyobb videómegosztó portálon International Wolf Center kereső szavakkal és ingyenesen megnézhető. Lori 2020. februári előadása a következő linken érhető el:
https://www.youtube.com/watch?v=v2uGkXqWuc0&feature=youtu.be
A Nemzetközi Farkas Központ, és egyéb kutatók által legújabb kutatási eredményeit negyedévente publikálják, amely előfizetés esetén elérhető angol nyelven. Cikkünk csak egy részét mutatta be a központnak, ezért bármilyen egyéb más információ eléréséhez érdemes meglátogatni a Nemzetközi Farkas Központ honlapját, amely itt tekinthető meg: https://wolf.org/meet-our-wolves/
Cikket írta: Dr. Szilágyi Gergely PhD
Képek: International Wolf Center
Természetvédelem
A növények kihalása
Japánkeserűfű, réti füzény, kudzu nyílgyökér, a mesquite cserjék, kaukázusi medvetalp, bitou bokor. Mi a közös ezekben a növényekben? A válasz könnyű. A bolygó leginvazívabb növényfajai közé tartoznak. Amikor az emberek, ezeket a rendkívül alkalmazkodóképes és gyorsan növekvő növényeket, új ökoszisztémákba viszik, akár szándékosan, akár véletlenül, az őshonos fajok élőhelyükről gyakran kiszorulnak, és ezzel egyidőben a kihalás útjára lépnek.
De ellentétben az olyan ragadozókkal, mint a patkányok és macskák – amelyek állatfajokat fenyegettek és kihalást okoztak szerte a világon –, az olyan növények térhódítása, mint a kudzu nyílgyökér, valójában ténylegesen kipusztíthat egy másik növényfajt? Az AoB Plants folyóiratban megjelent 2016-os cikk szerzői egyetlen megerősített esetet sem tudtak dokumentálni.
Még nem. De ez csak azért van, mert a globalizáció viszonylag új jelenség.
“A fő ok, amiért nincs egyértelmű bizonyíték a kihalásra, ami kizárólag az inváziós terjedésnek tulajdonítható, azaz, hogy ezek az inváziók nem léteznek elég régóta” – mondta Dave Richardson, a dél-afrikai Stellenbosch Egyetem Invázióbiológiai Központjának munkatársa. „Kutatásunk azt mutatja, hogy a növények kihalása gyötrelmesen lassú folyamat. Az aggodalomra okot adó jelek azonban már a világ számos pontján láthatók – ezek olyan fajok, amelyek jelenleg széttöredezett populációkban élnek, és már radikálisan csökkent a szaporodási lehetőségük.”
Richardson és társszerzője, Paul Downey, a Canberrai Egyetemről megvizsgálták ezeket a „vészjósló jeleket”, és hatpontos „kihalási szintmutatót” alkottak azon őshonos növényfajokkal kapcsolatban, amelyekre az invazív növényzet veszélyt jelent:
- A növények egyes helyeken gyorsabban pusztulnak el, mint ahogy utódaikkal pótolni tudnák.
- A növények bizonyos helyekről teljesen eltűnnek, de a potenciális utódok „szaporítóanyagként”, magvak vagy spórák formájában maradnak, amelyek új egyedcsoportot hozhatnak létre.
- Egyes helyek elvesztik az egyes növényeket és szaporítóanyagaikat is. Növények és magvak nélkül ez helyi kihalás.
- Az utolsó fajnak otthont adó helyek elveszítik az egyes növényeiket, de néhány helyen a magvak vagy spórák a talajban maradnak.
- A faj teljesen elveszett a vadonban, egyetlen egyed vagy szaporítóanyag nélkül. Az egyetlen túlélőket botanikai gyűjtemények őrzik.
- A megmaradt növények elvesznek, és a megmaradt magvak vagy spórák már nem képesek új növénnyé válni.
Downey szerint ez a kutatás azt sugallja, hogy a jelenleginél sokkal korábban kell elkezdenünk a veszélyeztetett növények kezelését.
“Ha megvárjuk, amíg elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre annak bizonyítására, hogy kihalások történnek, akkor sok fajt túl késő lesz megmenteni” – mondta. A szerzők figyelmeztetnek, hogy több száz növényfaj már funkcionálisan kihalt, és már csak „élő halottként” léteznek.
Úgy tűnik, hogy sok növényfaj számára a legnagyobb kockázati pont a Downey és Richardson-skála 2. és 4. pontja között van. Amint azt sok veszélyeztetett növénynél láthattuk, nem olyan egyszerű kitalálni, hogyan is tartsunk életben egy fajt botanikai környezetben, hiszen sokszor nem elég egyszerűen a földbe szúrni a magot. Sok növénynek nagyon speciális körülményekre van szüksége a csírázáshoz – némelyik például a tűzre támaszkodik, míg másokat egy állatnak kell elfogyasztania, ami után a gyomorsavak meglágyítják a mag külső rétegét, mielőtt az újból a talajba kerülne. Más növényeknek speciális beporzókra van szükségük, amelyek szintén eltűnhetnek, amikor az ember tönkreteszi az ökoszisztéma kényes egyensúlyát.
Megismerhetjük-e azokat a részleteket, hogy hogyan szaporodnak ezek a veszélyeztetett növények, hogy megmentsük őket? Ez sok faj esetében valószínűtlennek tűnik. A Conservation Biology egy másik, 2016-os tanulmánya arra figyelmeztetett, hogy a növényeket általában továbbra is kevéssé tanulmányozzák, miközben a tudósok az emlősökre és más karizmatikusabb fajokra koncentrálnak, ugyanúgy, ahogy a tudósok figyelmen kívül hagyják a „csúnya, nemszeretem” lényeket is. A szerzők ezt „növényvakságnak” nevezték, és azt sugallják, hogy súlyos következményei lehetnek számos faj megőrzésére most és a jövőben is.
Ahogy Downey és Richardson írták lapjukban, a kihalásra vonatkozó bizonyítékok hiánya „nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül kell hagynunk a szélesebb körű fenyegetést”, valójában a mihamarabbi cselekvést kellene sürgetőbbé tennie.
Írta és fényképezte: Lajtár Lili, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE – TTIK) harmadéves biológus hallgatója
***
A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.
Természetvédelem
Gyűrűt kaptak az erdei szalonka fiókák
Szalonkafiókákat gyűrűztek a Nyírerdő Zrt.-nél.
Egy erdészet életében gyakran fordul elő, hogy várakozni kell. Várjuk a kedvező időjárást, hogy ültethessük a csemetéket, várjuk az esőt, hogy növekedjenek az erdősítések, vagy éppen a szárazságot, hogy ártéren is tudjunk dolgozni, közlekedni. De az elmúlt időszakban nem sok olyan esemény volt, amit úgy vártunk volna, mint a korábban megtalált szalonka tojások kikelését!
Néhány napja adtunk hírt arról a ritka szerencséről, ami kerületvezető erdész kollégánkat, Laczkó Andrást érte: munkája közben erdei szalonka fészekre bukkant. Kivételes szerencse, mert bár hazánkban rendszerint felbukkan egy-egy költő pár, regisztrált fészkeléséről kevés pontos információ van.
A fészek helyét később megjelöltük, ügyelve, hogy ezzel a kotló madarat ne zavarjuk. Az erdőgazdálkodási munkákat is úgy szerveztük, hogy a tojó nyugalma biztosítva legyen. Külön kihívás volt, hogy ezen a területen néhány napja zajlott egy tájfutó verseny, de a szervezőkkel közösen sikerült úgy alakítani a pályákat, hogy a fészek közelében ne legyen mozgás. A verseny után egy munkatársunk ellenőrizte is a fészket, a tojó zavartalanul ült rajta. Mivel az erdei szalonkát, mint „az erdő királynőjét” szokás emlegetni, mi ennek megfelelő izgalommal vártuk a kis „királylányok” kikelését.
A faj kutatóitól kapott információk alapján Petrilláné Bartha Enikővel úgy döntöttünk, hogy hétfőn próbáljuk meg először a fiókák gyűrűzését. Persze fel voltunk készülve arra is, hogy még tojásokon ül a madár, illetve arra is, hogy elkéstünk, és a kis fiókák – akik fészekhagyóak, tehát már egy-két napos korukban elég ügyesek ahhoz, hogy elrejtőzzenek valahol a fészek környezetében – már valahol az aljnövényzetben lapulnak.
A fészket először egyedül közelítettem meg, ahol már távcsővel láttam, hogy a tojások fel vannak törve, tehát a korábbi kis lakójuk már valahol bújócskázik. Ekkor került elő egy precíz hőkamera, amivel méterről-méterre átpásztáztam a talajszintet, ugyanis a kis madarak a fűben teljesen észrevétlenül el tudnak bújni. A keresést siker koronázta: először az tojót találtam meg, majd mellette a négy frissen kikelt szalonkacsibét! Erdész munkatársaink ekkor jöttek csak közelebb, és izgatottan néztük végig, ahogy kolléganőnk pár perc alatt elvégezte a madárgyűrűk felhelyezését, ügyelve arra, hogy ezek ne okozzanak sérülést a kis fiókáknak.
Bár már jó néhány ezer madár lábára helyezett gyűrűt, ez a különleges helyzet még őt is meghatotta. Néhány fénykép és videófelvétel készítése után a lehető leggyorsabban elhagytuk a helyszínt, az egész művelet mintegy 5 percet vett igénybe. A tojáshéjakat persze magunkkal hoztuk, ilyen kincset nem hagy ott az ember!
Szalonkafiókát nagyon nehéz gyűrűzni, 1908 óta hazánkban mindössze 15 példányt sikerült eddig. Bízunk benne, hogy a kis szalonkacsibék egészségesen repülnek majd tovább, és hosszú életet élnek meg, madárgyűrű-adataikkal hozzájárulnak a faj vonulásának eddig is izgalmas kutatásához – tájékoztatott Szokolovszki Géza, a NYÍRERDŐ Zrt. Nyíregyházi Erdészet igazgatója.
Forrás: Nyírerdő Zrt.
Természetvédelem
Tanyaromok: ahol egykor gyerekek játszottak, ott most madarak nevelik fiókáikat
A madarak visszafoglalták az elhagyatott tanyákat a Csanádi pusztákon
A Körös-Maros Nemzeti Parkhoz tartozó Csanádi pusztákat járva még napjainkban is láthatók az egykori tanyasi élet nyomai – igaz, már csak romokban. Az udvarok zöldellő fáin és a romos padlásokon azonban ma is van élet: a hajdani lakhelyek most madaraknak adnak otthont.
Manapság már nagyon kevesen adják arra a fejüket, hogy a településektől távol, tanyán éljenek. Nem is olyan régen, néhány évtizede azonban még kifejezetten általános volt a tanyasi életforma, kiterjedt tanyavilág működött az egész magyar Alföldön, így a Csanádi puszták térségében is.
Bár sok tanya teljesen eltűnt már a föld színéről, néhányuknál a valamikori tanyaudvart megkímélték a beszántástól, műveléstől, így az ott régen ültetett fák még megvannak, sok esetben sűrű bozót nőtte be a tanyahelyeket. Ezek a pusztákba, szántóföldekbe beékelődő kis facsoportok jelzik a hajdani otthonokat. Az egyébként igencsak fátlan vidéken ezek, a régi tanyasiak által ültetett fák felértékelődnek, pihenő-, kilátó-, fészkelőhelyet biztosítanak például a térség ragadozó madarainak, egerész- és pusztai ölyveknek, parlagi sasoknak.
Nemcsak a tanyaudvarok fái, de maguk az épületek, a régi otthonok is élőhelyet jelentenek számos védett madárfaj számára. Ezek a tanyaépületek még természetes anyagokból, sárból, szalmából, nádból épültek. Mióta nem lakják, és nem tartják karban őket, lassan omladoznak, összedőlnek, végül újra eggyé válnak a földdel. A tetők beszakadnak, az omladozó falakban számos üreg keletkezik. Ezeket a helyeket keresi például több bagolyfaj is. Egyik legimpozánsabb megjelenésű éjjeli ragadozónk, a gyöngybagoly például előszeretettel rakja tojásait a romos épületek padlásaira, ahol védett körülmények között nevelkedhetnek fiókái. A lakott emberi településeket is kedvelő kuvikok szintén szívesen választják költőhelyül a romok falainak üregeit, padlásait. Vörös vércsékkel is találkozhatunk, ha a tanyaromokon találnak olyan alkalmas párkányt, üreget, ahol költeni tudnak. A színpompás szalakóták és búbosbankák is gyakran költenek ezeken a helyeken, a nagyszámú mezei veréb és seregély mellett. Az énekesmadarak közül még a házi rozsdafarkúra jellemző a romos épületekben való fészkelés. Nem egyszer előfordul, hogy az épületekben maradt, korhadó, poros bútorokban találkozunk madárfészkekkel.
A pusztákat járva épp ezért érdemes alaposabban szemügyre venni egy-egy régi tanyahelyet. Az udvarok, melyeken nem is oly rég még gyerekek játszhattak, ma már madárzsivajtól hangosak.
Forrás: KMNP