Keressen minket

Természetvédelem

Egy színpompás ragadozó madár – a barna rétihéja bemutatása

A Barna rétihéja ugyan nem tesz meg nagy utat, rövidtávú vonulóként azonban elhagyja az országot.

A barna rétihéja (Circus aeruginosus) a madarak osztályának a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj.

A Barna rétihéja ugyan nem tesz meg nagy utat, rövidtávú vonulóként azonban elhagyja az országot. A barna rétihéja (Circus aeruginosus) a madarak osztályának a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj.

1. kép: A barna rétihéja vadászat közben

Európában és Közép Ázsiában a legelterjedtebb, de a Közel-Keleten és Afrikában is találkozhatunk vele. Magyarországon márciustól októberig tartózkodik, rövidtávú vonuló. E hetekben hagyja el országunkat déli irányba. Hazai állományunk a Balkánon tölti a telet, azonban az Ország déli, határ menti területein télen is fel-felbukkanhat. Helyére téli vendégként, a Kárpátokból érkező a kékes-, valamint a fakó rétihéja érkezik. Enyhébb teleken jó pár egyed azonban áttelel nálunk.

A barna rétihéja közepes testméretű, az egerészölyvhöz hasonló nagyságú, de annál keskenyebb szárnyú és hosszabb farkú madár. A rétihéjákra (Circus spp.) jellemzően szárnyait siklórepüléskor V alakban tartja.

A barna rétihéját az ivari dimorfizmus jellemzi. A felnőtt hím szárnya és farka szürke, az elsőrendű evezők feketék, a szárnyfedők és a hát barna, a fej és a szárnyak elülső élei okkersárgák. A felnőtt tojó sötétebb, jellemzően barna, a fej és a váll krémszínű. A tojó valamivel nagyobb a hímnél. A fiatal egyedek jól felismerhetőek jellegzetes sötétbarna tollazatukról, valamint fejükön elhelyezkedő világosbarna sapkáról. Csőre fekete, lábai sárgák, a karom fekete, a szivárványhártya sárgásbarna. Testmagassága 48-56 centiméter, szárnyfesztávolsága 115-130 centiméter. A hím 400-670 gramm, a tojó 540-800 gramm. Teste, lábai nyúlánkak, feje arányaiban kicsi. Hangja sípoló, néha cirregő.

Elsősorban réteken, kaszálókon, pusztán és halastavak nádasai fölött találkozhatunk vele. Alacsonyan imbolyogva keresi zsákmányát, melyre hirtelen lecsap. Kisemlősökkel, rágcsálókkal, apró madarakkal, hüllőkkel táplálkozik. Nádasokban a vízi madarak fészkeit szívesen rabolja. Élőhelyi sajátosságai miatt a népnyelvben szokták nádi ölyvként, nádi sasként, tavi kányaaként, vagy vízi ölyvként is.

Áprilistól júliusig nádasokban költ. Nászidőszakban a hím ragadozómadarak körében kimagasló módon udvarol párjának, bizonyítván szülői képességeit. Nászajándékként zsákmányállattal a csőrében érkezik a tojó mellé. A falatot egymásnak adogatván jelzik rátermettségüket és önzetlenségüket. Fészeképítésnél szintén a hím horda a nád és gyékényszálakat, melyeket a tojó elhelyez az előző évi fészekben.

A barna rétihéja monogám, a pár általában egy szaporodási időszakra áll össze, de előfordul többéves párhűség is. A fészkelőhelyet vagy a hím vagy a pár közösen választja. Vízparti nádasok, magas-sásosok, rétek. A fészek a talajon van, olykor vizes környezetben, alapja avas nád, ágak, gyékény, gyökerek, vagy más kemény, régebbi vagy friss növényi részek. Évente egyszer költ, fészekpusztulás esetén sarjúfészkelése rendszeres. A tojások oválisak vagy rövid oválisak, fénytelenek, kékesfehérek, a fészekanyagtól néha foltosak. A fészekalj nagysága 3-6 tojás. Már az első tojások lerakása után megkezdődhet a kotlás, csak a tojó üli a tojásokat. A tojót és a fiókákat kezdetben a hím táplálja úgy, hogy a tojónak röptében adja át a zsákmányt, s a fészekbe a tojó viszi azt be. A fiókák 10 napos korától mindkét szülő vadászik. Ha a fiókák megerősödnek, elhagyják a fészket, annak környékén tartózkodnak. 28 napos korukra kitollasodnak, 38-40 napos korukra repülősek. Ezt követően még mintegy 2 hétig a fészek közelében maradnak, majd követik anyjukat, 2-3 hét után válnak önállókká.

Nászuk, valamint fészkük itt látható:

 

Szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján, de még mint nem fenyegetett. Európában biztos állományú fajnak számít. Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 50 000 Ft.

A faj állománya az 1970-es években nagyon megfogyatkozott. A dúvadirtás szabályainak szigorodása kedvezően hatott a fészkelő párok számára. A kedvező helyzet megőrzéséhez a vadászati és természetvédelmi szakemberek együttműködésére van szükség.

Forrás: Hortobágyi Madárpark

Természetvédelem

Felfedezték a kornistárnics legjelentősebb Dráva menti élőhelyét

Több száz tőből álló kornistárnics állományra bukkant a napokban Lakócsa mellett a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őrszolgálatának tagja, Csór Sándor. A Dráva mentén korábbról itt már ismertük a növény kisebb élőhelyét, valamint Rinyaújlak határában is van egy eltűnőben lévő állománya. A most felfedezett állomány a Dráva mentén a legjelentősebbnek számít.

Kornistárnics

A kornistárnics. (Fotó: Csór Sándor – Duna-Dráva Nemzeti Park)

Az 1990-es évek elején eredetileg Jugoszláviával közösen tervezett nemzeti park a közben bekövetkezett változások miatt nem alakulhatott meg, így a Duna–Dráva Nemzeti Park 1996-ban csak Magyarország területén jött létre. (Ábra: DDNPI)

Ez a lila színű, térdmagasságig megnövő vadvirágunk nyár közepétől ősz közepéig virágzik. Kiszáradó láprétek ritka faja, melyekre jellemző hogy a tavaszi elárasztás után nyár végére kiszáradnak. Termőhelyeinek változása, a csapadék- és talajvíz viszonyok változása miatt, valamint a gyepgazdálkodás átalakulása és az invazív fajok tömeges megjelenése következtében állománya csökken. Hazánkban 1982-ben nyilvánították védetté, természetvédelmi értéke 10.000 Ft.

A népi gyógyászatban a tüdőbaj kezelésére használták, tudományos elnevezése is erre utal (Gentiana pneumonanthe, a pneumo tüdőt jelent).
2018-ban az Év vadvirágának választották.

Forrás:  Schulcz Andrea – Duna-Dráva Nemzeti Park

Fénykép: Csór Sándor

Tovább olvasom

Természetvédelem

Dévaványára szokatlanul korán érkezett meg az első gatyás ölyv

A Körös-Maros Nemzeti Park dévaványai részterületén meglepően korán, már szeptember 2-án felbukkant az első, telelésre érkező gatyás ölyv.

Gatyás ölyv. (Fotó: Marik Pál – Körös–Maros Nemzeti Park )

Az 1997-ben alapított Körös–Maros Nemzeti Park a dél-alföldi területek egységes természetvédelmi kezelésének feladatát valósítja meg. (Ábra: KMNP)

A gatyás ölyvek élőhelye a tundra és az erdős tundra övben található. Magyarországra csak telelni jönnek, általában októberben tűnnek fel. Az egerészölyvekhez hasonlóan az alföldi sík vidékeket részesítik előnyben. Az egerészölyveknél kicsit nagyobb testűek, de elsősorban a kormánytollak felső részén található fehér faroksávjuk alapján lehet őket beazonosítani. Színezetük változó, vannak világosabb és sötétebb példányok is, de a fehér faroksáv minden gatyás ölyvnél megtalálható.

Fő zsákmányuk a mezei pocok, így azokon a teleken, amikor rágcsáló gradáció van, nagyobb számban maradnak nálunk. Az, hogy mikor érkeznek, elsősorban attól függ, hogy a költőterületükön milyen a táplálékbázis. Ez a korai példány valószínűleg olyan helyről jött, ahol most nagyon kevés a táplálék.

Mivel az Alföld többi részéhez hasonlóan Dévaványa térségében is száraz volt a nyár, s ez kedvez az üregekben költő rágcsálóknak, így valószínűleg hamarosan növekszik majd a mezei pockok és güzüegerek állománya. Feltételezhető tehát, hogy a gatyás ölyvek bőven találnak majd táplálékot nálunk. A térségben az átlagos években mintegy 50 gatyás ölyv telel.

Forrás: Körös–Maros Nemzeti Park

Tovább olvasom

Természetvédelem

Virágzik a magyar gurgolya Veszprémben

Balaton-felvidéki Nemzeti Park: Veszprém szikláin, a Benedek-hegytől a Sintér-dombon, a völgyhidat szegélyező gyepeken és az út miatt keresztülvágott sziklafalakon át a Betekints-völgyig most jól láthatók a néhol tömegesen virágzó, tömött ernyőcskéjű magyar gurgolya (Seseli leucospermum W. & K.) magas növésű, virágzó példányai.

Magyar gurgolya. (Fotó: Cservenka Judit- Balaton-felvidéki Nemzeti Park)

A Balaton-felvidék, a Dél-Bakony, a Tapolcai-medence, a Keszthelyi-fennsík és a délnyugatra nyúló Kis-Balaton medencéje tartozik a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkhoz, amelyet 1997-ben hoztak létre. (BFNP)

Az egyébként különösebben nem feltűnő növény kizárólag hazánkban fordul elő, a Magyar Középhegység dolomithoz kötődő, bennszülött faja. Kizárólag a Dunántúli-középhegységben, a Pilistől a Keszthelyi-hegységig, azonban egy helyen a Dunát is „átlépi”, és a Vác fölötti Naszályon is előfordul. Tudományos leírása Kitaibel Páltól származik 1801-ből. A faj dolomit sziklagyepeken él, rendkívül jól bírja a meleget és a szárazságot, karógyökerével mélyre hatol a sziklarepedésekben. Levelei szinte szálakká redukálódtak, így kevesebb felületen párologtat. Pamacsszerű élénkzöld kis tőlevélcsomóiról már kora tavasztól felismerhető, olyan látványt nyújt, mintha valaki kis kaporcsomókat dugdosott volna a sziklák repedései közé.

A legtöbben nem gondolnák, hogy városaink közül nincs még egy, ahol belterületen ennyi és ilyen nagy természetvédelmi értékkel bíró, fokozottan védett természeti érték található. A tízezres egyedszámra becsült állománynagyságú magyar gurgolya mellett ugyan lényegesen kisebb egyedszámban – de szép számmal megtalálható az ugyancsak fokozottan védett Lumnitzer-szegfű is, amely ilyenkor szürkéskék párnáiról ismerhető fel a gurgolyáéhoz hasonló élőhelyeken.

Szerencsére a magyar gurgolya extrémnek mondható élőhelyei egyelőre nincsenek veszélyben, azonban a frekventáltabban látogatott kilátópontok közelében a bolygatás hatására megváltozó fajösszetételnek (gyomosodás) van leginkább negatív hatása a fajra is.

Forrás: Cservenka Judit- Balaton-felvidéki Nemzeti Park

Tovább olvasom