Természetvédelem
A növények kihalása
Japánkeserűfű, réti füzény, kudzu nyílgyökér, a mesquite cserjék, kaukázusi medvetalp, bitou bokor. Mi a közös ezekben a növényekben? A válasz könnyű. A bolygó leginvazívabb növényfajai közé tartoznak. Amikor az emberek, ezeket a rendkívül alkalmazkodóképes és gyorsan növekvő növényeket, új ökoszisztémákba viszik, akár szándékosan, akár véletlenül, az őshonos fajok élőhelyükről gyakran kiszorulnak, és ezzel egyidőben a kihalás útjára lépnek.
De ellentétben az olyan ragadozókkal, mint a patkányok és macskák – amelyek állatfajokat fenyegettek és kihalást okoztak szerte a világon –, az olyan növények térhódítása, mint a kudzu nyílgyökér, valójában ténylegesen kipusztíthat egy másik növényfajt? Az AoB Plants folyóiratban megjelent 2016-os cikk szerzői egyetlen megerősített esetet sem tudtak dokumentálni.
Még nem. De ez csak azért van, mert a globalizáció viszonylag új jelenség.
“A fő ok, amiért nincs egyértelmű bizonyíték a kihalásra, ami kizárólag az inváziós terjedésnek tulajdonítható, azaz, hogy ezek az inváziók nem léteznek elég régóta” – mondta Dave Richardson, a dél-afrikai Stellenbosch Egyetem Invázióbiológiai Központjának munkatársa. „Kutatásunk azt mutatja, hogy a növények kihalása gyötrelmesen lassú folyamat. Az aggodalomra okot adó jelek azonban már a világ számos pontján láthatók – ezek olyan fajok, amelyek jelenleg széttöredezett populációkban élnek, és már radikálisan csökkent a szaporodási lehetőségük.”
Richardson és társszerzője, Paul Downey, a Canberrai Egyetemről megvizsgálták ezeket a „vészjósló jeleket”, és hatpontos „kihalási szintmutatót” alkottak azon őshonos növényfajokkal kapcsolatban, amelyekre az invazív növényzet veszélyt jelent:
- A növények egyes helyeken gyorsabban pusztulnak el, mint ahogy utódaikkal pótolni tudnák.
- A növények bizonyos helyekről teljesen eltűnnek, de a potenciális utódok „szaporítóanyagként”, magvak vagy spórák formájában maradnak, amelyek új egyedcsoportot hozhatnak létre.
- Egyes helyek elvesztik az egyes növényeket és szaporítóanyagaikat is. Növények és magvak nélkül ez helyi kihalás.
- Az utolsó fajnak otthont adó helyek elveszítik az egyes növényeiket, de néhány helyen a magvak vagy spórák a talajban maradnak.
- A faj teljesen elveszett a vadonban, egyetlen egyed vagy szaporítóanyag nélkül. Az egyetlen túlélőket botanikai gyűjtemények őrzik.
- A megmaradt növények elvesznek, és a megmaradt magvak vagy spórák már nem képesek új növénnyé válni.
Downey szerint ez a kutatás azt sugallja, hogy a jelenleginél sokkal korábban kell elkezdenünk a veszélyeztetett növények kezelését.
“Ha megvárjuk, amíg elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre annak bizonyítására, hogy kihalások történnek, akkor sok fajt túl késő lesz megmenteni” – mondta. A szerzők figyelmeztetnek, hogy több száz növényfaj már funkcionálisan kihalt, és már csak „élő halottként” léteznek.
Úgy tűnik, hogy sok növényfaj számára a legnagyobb kockázati pont a Downey és Richardson-skála 2. és 4. pontja között van. Amint azt sok veszélyeztetett növénynél láthattuk, nem olyan egyszerű kitalálni, hogyan is tartsunk életben egy fajt botanikai környezetben, hiszen sokszor nem elég egyszerűen a földbe szúrni a magot. Sok növénynek nagyon speciális körülményekre van szüksége a csírázáshoz – némelyik például a tűzre támaszkodik, míg másokat egy állatnak kell elfogyasztania, ami után a gyomorsavak meglágyítják a mag külső rétegét, mielőtt az újból a talajba kerülne. Más növényeknek speciális beporzókra van szükségük, amelyek szintén eltűnhetnek, amikor az ember tönkreteszi az ökoszisztéma kényes egyensúlyát.
Megismerhetjük-e azokat a részleteket, hogy hogyan szaporodnak ezek a veszélyeztetett növények, hogy megmentsük őket? Ez sok faj esetében valószínűtlennek tűnik. A Conservation Biology egy másik, 2016-os tanulmánya arra figyelmeztetett, hogy a növényeket általában továbbra is kevéssé tanulmányozzák, miközben a tudósok az emlősökre és más karizmatikusabb fajokra koncentrálnak, ugyanúgy, ahogy a tudósok figyelmen kívül hagyják a „csúnya, nemszeretem” lényeket is. A szerzők ezt „növényvakságnak” nevezték, és azt sugallják, hogy súlyos következményei lehetnek számos faj megőrzésére most és a jövőben is.
Ahogy Downey és Richardson írták lapjukban, a kihalásra vonatkozó bizonyítékok hiánya „nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül kell hagynunk a szélesebb körű fenyegetést”, valójában a mihamarabbi cselekvést kellene sürgetőbbé tennie.
Írta és fényképezte: Lajtár Lili, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE – TTIK) harmadéves biológus hallgatója
***
A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.
Természetvédelem
Magyarországon először fogtak tamariszkusz poszátát
A szegedi Fehértavi Ornitológia Tábor munkatársai 2024. november 1.-én hazánk legújabb madárfaját, egy fiatal tamariszkusz poszátát (Curruca mystacea) fogtak meg és gyűrűzés után engedtek szabadon. Amennyiben az Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Nomenclator Bizottsága az adatot hitelesíti, ez a 427. faj, amely hazánkban bizonyítottan előfordult.
2024. november 1-én a szegedi Fehér-tavon, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Csongrád Megyei Helyi Csoportja által működtetett madárgyűrűzőtáborban, egy kisméretű poszáta-félét fogtak be a helyi csoport munkatársai, amely az alapos szemrevételezés után egy fiatal tollazatú tamariszkusz poszátának ( Curruca mystacea) bizonyult.
A faj rendkívül ritka egész Európában, mindössze két alkalommal került elő; egy 2007-ben Olaszországban, valamint 2012-ben Görögországban, Leszbosz-szigetéről.
A tamariszkusz poszáta Közép-Ázsiában költ, a Kaszpi-tenger régójában; Georgia, Örményország, Azerbajdzsán, Kelet-Törökország és Irán északi része a költőterülete.
Vonuló madár, a telelőterülete Irán, az Arab-félsziget és Északkelet-Afrika Szudántól egészen Szomáliáig. Néhány előfordulását feljegyezték Jordániában és Izraelben is.
A madárról részletes fényképek készültek, ezen felül az összes fontos biometriai adat lemérésre került. A helyszínre siető madarászok megerősítették a madár helyes meghatározását és ezek után a madár jó kondícióban elengedésre került.
Amennyiben az MME Nomenclator Bizottsága hitelesíti az adatot, a tamariszkusz poszáta Magyarország 427. madárfaja lesz.
Forrás: MME
Írta és fényképezte: Dr. Tokody Béla
Horgászat
Közép Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság – Kezdődik a Tisza-tó “téliesítése”
A Tisza-tó téli vízszintjének beállítását ezúttal két lépcsőben tervezik végrehajtani. Első lépcsőben a tározó vízszintjét az alacsonyabb téli vízszintre, tehát Kisköre-felső: 560 plusz-mínusz 10 cm-re csökkentik a Tisza-tavi Sporthorgász Közhasznú Nonprofit Kft. és a KÖTIVIZIG együttműködése alapján készített monitoring terv alapján. A vízszintcsökkentés végrehajtását természetesen befolyásolhatja, módosíthatja egy esetleges tiszai árhullám – tájékoztatott a Közép Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság.
A november 4-én kezdődő első lépcsőben kezdetben napi 10 cm-es, majd napi 7-8 cm-es ütemben csökkentik a tározó vízszintjét, így várhatóan november 24-én érik el a Kisköre-felsőn mért 560 plusz-mínusz 10 cm-es vízállást. A Tisza-tó téli vízszintje beállításának második lépcsőjéről, amelyben az alacsonyabb téli vízszintet a magasabb téli vízszintre állítják be, tehát Kisköre-felső: 620 mínusz 10 cm, itt külön tájékoztatót adnak ki.
A Közép Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság felhívja az érintettek figyelmét arra, hogy a vízi eszközök (hajók, csónakok, úszóművek, stégek) üzemeltetésénél, illetve lekötésénél, továbbá a kompok üzemeltetésénél a várható jelenségekre (vízszintváltozás) fokozottan számítsanak, és a szükséges intézkedéseket tegyék meg.
Közép Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság
Fotó: Téli Tisza-tó, Tóth Gábor
Természetvédelem
Magyar gyűrűs széki lilét figyeltek meg Olaszországban
Először figyeltek meg magyar színes gyűrűs széki lilét Olaszországban. A madarat idén június közepén gyűrűzte Sápi Tamás ornitológus még fiókaként a Kelemen-széken. A jelölt egyedet augusztus és október között négy alkalommal is megfigyelték Olaszország északi részén, az Adriai-tenger partjainál – tájékoztatott a Kiskunsági Nemzeti Park.
A széki lile (Charadrius alexandrinus) meglehetősen apró, átlagos testhossza 15-17 centiméter, szárnyfesztávolsága 42-45 centiméter, testtömege 39-56 grammot nyom. Felismerhető a nyakoldalon lévő foltról, ami a mellén nem ér össze. A hím tarkója vörhenyes barna, fehér homlokát felülről fekete tollak szegélyezik. A tojó ennél egyszerűbb, fakóbb színezetű.
“A faj hazánkban fokozottan védett,
természetvédelmi értéke 1 000 000 Ft.”
A talajon mozgó rovarokat, pókokat vagy a sekély vízben nyüzsgő apró gerinctelen élőlényeket fogyasztja. A földön fészkel, így fészekalja folyamatos ragadozóveszélynek van kitéve.
A széki lile állományának nagy része Eurázsia és Észak-Afrika tengerpartjain és sós tavain költ. Hazai állománya vonuló. A vonulási stratégia kevert: a többségük rövidtávú, de akadnak hosszútávú vonuló egyedek is. A mediterrán madarak állandók. Kárpát-medencei előfordulása kisszámú ugyan, de rendszeres. A fészkelő állomány szinte mindenütt fogyatkozik Európában, így hazánkban is. Magyarországon az egyik legveszélyeztetettebb fészkelő madárfaj, a megfigyelések szerint már csak néhány pár jelenik meg nálunk évente.
Forrás: Kiskunsági Nemzeti Park