Természetvédelem
Az Ornis Hungarica sikere, a hazai madártan elismerése
Komoly szakmai sikert ért el az MME szakmai folyóirata, az Ornis Hungarica
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület tudományos munkájának egyik pillére az Ornis Hungarica tudományos folyóirat, amely most abban az elismerésben részesült, hogy a világ vezető folyóiratai között szemlézik a Web of Science Emerging Sources Citation Index új lapjaként és megkapta az ún. impakt faktort (a tudományos folyóiratok színvonalát jelző mérőszám), amit eddig nagyon kevés hazai lap tudott megszerezni.
Az Ornis Hungarica a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület folyóirata. A lap 1991-ben indult és 2012-től rendszeresen évente kétszer jelenik meg, eredeti tudományos cikkekkel, rövid közleményekkel, áttekintő (review) tanulmányokkal a madártan minden területéről (ökológia, etológia, anatómia stb.), de közli az olyan faunisztikai vizsgálatokat is, amelyek pl. biogeográfiai vagy természetvédelmi szempontból értékes eredményeket mutatnak be. Az online megjelentetését és nemzetközi elérhetőségét a Sciendo kiadó biztosítja.
A lap, alapítója és első főszerkesztője Moskát Csaba volt (Magyar Természettudományi Múzeum Állatökológiai Kutatócsoport). Az évek során a főszerkesztők cserélődtek, a szerkesztőbizottság bővült. 2011-től Csörgő Tibor (ELTE) a főszerkesztő és 23 fős hazai és nemezetközi vezető madártani szakemberből álló szerkesztőbizottság biztosítja a lap magas színvonalát. Hozzá csatlakozott, 2016-ban technikai szerkesztőként, 2021-ban ügyvezető szerkesztőként Nagy Jenő (HUN-REN-DE Természetvédelmi Biológiai Kutatócsoport).
A szerkesztők kitartó munkájának köszönhetően 2024-ben az Ornis Hungarica egyike lett annak az 544 tudományos folyóiratnak, amely első ízben kapta meg a tudományos folyóiratok minősítésére használt impakt faktort (Clarivate – Web of Science), és ezzel bekerült a közel 22 000 lap közé, amelyek világviszonylatban rendelkeznek ezzel a mérőszámmal. A 29 madártani lap között a 14. legjobb értéket kapta, holtversenyben az 1894-ben alapított Wilson Journal of Ornithology folyóirattal. A Clarivate rangsorában – más mutatókat is figyelembe véve – a 25. helyen áll. Ez hatalmas mérföldkő mind az alapítók, mind a jelenlegi szerkesztők, a szerzők, a bírálók, az MME és természetesen Magyarország tudományos elismerésében. A lap történetéről további részletek az MME50 könyvben találhatók, míg a hivatalos kiadói weblap a következő linken érhető el: https://sciendo.com/journal/ORHU
Az Ornis Hungarica honlapja: http://www.ornis.hu/
Forrás: MME
Június elsején Dunaföldvár belterületén, a 6-os út mellett fészkelő gólyapár egyik tagját áramütés érte. A bejelentők kérték a fiókák kimentését, attól félve, hogy az egyedül maradt gólyaszülő nem lesz képes ellátni őket.
A természetvédelmi őrök munkáját napi szinten segítették a Dunaföldvári Mezőőrség mezőőrei, a Dunatúra Egyesület tagja, valamint helyi lakosok, akik rendszeresen beszámoltak a fiókák állapotáról. Július elejére a fiókák olyan nagyok lettek, hogy fészek már lassan kicsi nekik. Szemmel láthatóan mind az öten jól fejlettek, egészségesek, a fészek elhagyása előtt állnak. A gólyaszülő egyedül is tudta teljesíteni a feladatát, és mind az öt fiókát felnevelte.
Köszönjük a segítséget mindenkinek, akik Dunaföldváron folyamatosan figyelték a gólyákat, és tájékoztattak bennünket az állapotukról!
Forrás: Varga Zsolt – DDNP
Természetvédelem
Rekordszámú szalakóta-fészekaljak a dél-alföldi Cserebökényi pusztán
Kiemelkedően sok szalakóta fiókát találtak a Cserebökényi pusztán
A szalakóta hazánkban idősebb fák természetes vagy harkály által készített üregekben és mesterséges odúkban költ, fészekalja általában 4-5 tojásból áll. A hat tojásos fészekaljak minden évben elő szoktak fordulni, de ritkának számítanak. Idén a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatósága illetékességi területén található Cserebökényi pusztán három szalakóta fészekalj is túlszárnyalta ezt: egy 10, egy 8 és egy 7 fiókás fészekaljat is ellenőrzött a nemzeti park munkatársa.
Ahogy idén már hírt adtunk szalakótáink sikeres évéről, kiemelkedő szezonja van ennek a szép, fokozottan védett fajunknak.
Bővebben a szalakótáról
Feltűnő volt az 5 tojásos fészekaljak nagy száma mellett a kiemelkedően sok 6 tojásos odú is.
A Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság illetékességi területén található Cserebökényi-puszták Különleges Madárvédelmi Terület-en kihelyezett mesterséges szalakóta-odúk ellenőrzése során Őze Péter természetvédelmi területfelügyelő három odúban is kiemelkedően sok fiókát talált: az egyik odúban tíz, egy másikban nyolc, illetve egy hét fiókás fészekalj is előkerült.
A 10 fiókás fészekalj rendkívül ritka világviszonylatban is, a tavalyi év során a Felső- Kiskunságban, Lajosmizse határában fordult elő.
A tíz és nyolcfiókás család minden valószínűség szerint úgynevezett „összetojás” lehetett, azaz két tojó madár egy odúba rakta le tojásait és a kotlás, illetve a fiókák felnevelése csapatmunkában történt, kérdés hogy a hím madár mennyiben vette ki a részét a kotlásból, bár a szalakóták esetében a hímek is felváltva szoktak kotlani a tojóval.
A szalakóta pusztai madárfajként jól alkalmazkodik az aszályos évekhez és főleg egyenesszárnyúakból álló tápláléka bőséges idén, valószínűleg ennek köszönhető az egyre növekvő állománya és a fiókák idei nagy száma.
A szalakóta állománya az 1980-as években csaknem összeomlott, mindössze 300-400 pár maradt csak fent. Az MME helyi csoportjai elkezdték segíteni a fajt nagyméretű D-típusú mesterséges odúk tömeges kihelyezésével, a 2000-es években pedig két nagy EU-pályázat is hozzájárult ahhoz, hogy a hazai szalakóta-állomány jelenleg már 2500-2600 pár felett van, és a faj egyre nagyobb arányban zöld küllő és fekete harkály által készített természetes odúkban költ, ami a védelmi program legfontosabb eredménye.
A magyarországi szalakóta-állomány napjainkban a legnagyobb az Európai Unióban és folyamatosan növekszik, a kelet-európai állomány fennmaradásának záloga.
Írta: Dr. Tokody Béla – MME
Természetvédelem
Csaknem hétszáz sztyeppi sirály gyűlt össze a kardoskúti Fehér-tónál
Június derekán már 680 sztyeppi sirály éjszakázott a Körös-Maros Nemzeti Park területén
Június derekán már 680 sztyeppi sirály éjszakázott a Körös-Maros Nemzeti Parkhoz tartozó kardoskúti Fehér-tavon. Nappal a környező gyepeken táplálkoznak, egereket, pockokat, rovarokat fogdosnak.
A sztyeppi sirályt, a sárgalábú sirályt és az ezüstsirályt korábban egy fajként kezelték, csak az 1990-es években választották külön a három fajt. Éppen ezért külön-külön nehéz a történetükre visszatekinteni. Míg a sztyeppi sirályok elsősorban Európa és Ázsia belső területein fordulnak elő, addig a sárgalábú és az ezüstsirályok inkább a tengerparti részeken költenek – természetesen ebben lehet némi átfedés. A Magyarországon átvonuló sztyeppi sirályok az Adriai-tenger partján töltik a telet.
Érdekesség, hogy a faj korábban Kelet-Kazahsztántól egészen a Földközi-tenger keleti partvidékéig, illetve a Fekete-tengerig költött, az elmúlt 15-20 év során azonban erőteljesen nyugati irányba terjeszkedik. Magyarországon 1997-ben jelent meg költőfajként. Az első években csak néhány pár fészkelt itt, de 2018-ban már 100-160 pár költött, legtöbbjük a Kiskunságban és a Hortobágyi Nemzeti Park területén. Elsősorban azonban továbbra is mint vonuló és kóborló faj van jelen hazánkban.
A nyár eleji gyülekezéskor csak azok a sztyeppi sirályok jönnek össze a vizes élőhelyeken, amelyeknek valamilyen okból nem sikerült a költésük, illetve amelyek még nem ivarérettek (négyéves korukban válnak ivaréretté). Az egyik ilyen gyülekezési helyszín a kardoskúti Fehér-tó, melyben a tavaszi kiszáradás után, május végén ismét lett vízborítás. Ahogy nőtt a vízszint, úgy nőtt itt a sztyeppi sirályok száma is. Május végén még csak néhány tucatnyi példány jelent meg, június 20-án, a kora reggeli kihúzáskor azonban már 680 példányt számoltunk a tavon.
A sztyeppi sirályok a nappalokat a környező gyepeken töltik, ahol elsősorban rágcsálókat, rovarokat esznek. Kaszáláskor, aratáskor a munkagépeket követve a kifordított pajorokat, egereket, pockokat kapkodják. A többi sirályfajhoz hasonlóan a sztyeppi sirályok is egyre gyakrabban keresik fel a szeméttelepeket, ahol rágcsálókat, rovarokat esznek. A déli órákban aztán újra bemennek a vízre, ahol isznak, fürdenek, pihennek. A sztyeppi sirályok népes csapatában néhány sárgalábú és heringsirály is előfordul.
A legtöbb sztyeppi sirály az őszi vonuláskor figyelhető meg a kardoskúti Fehér-tó térségében. Számuk ebben az időszakban szinte minden évben ezer fölé emelkedik.
Forrás: KMNP