Nem először rémisztgeti “nagymacska-híre” a kiskunhalasi tanyavilágot. Ám a régebbi időkben kiderült, hogy egészen más állat “támadta meg” a futóhomok békés népét. Napjaink “párduc-sztorija” mellett érdemes áttekintenünk néhány történti érdekességet a határban egykor leselkedő fenevadakról – közölte a Feketeváros.

Az “első halasi puma” (Kispéter Imre felvétele, Halasi Tükör, 1988. július 8.) 

A pásztorvilágban, a későbbi, pásztortüzeknél elmondott történetekben gyakran keveredett a közönséges farkas és az aranysakál (nádi farkas) alakja. A puszta rémei gyakran támadták a külterületet régebben is. Számos intézkedést igényelt anno is a közigazgatás és a rendvédelem részéről a kártevő ragadozókkal szembeni védekezés. Gyorsan tegyük hozzá, hogy a mai kiskunhalasi határ össze sem hasonlítható a régivel, amely a 20. század elején a történelemi Magyarország ötödik legnagyobb külterülete volt, összesen 112 ezer kataszter hold.

A halasi tanyavilágnak valóban volt mitől tartania régebben. Nagy Czirok László néprajzkutató így írt erről: “A téli állások közelében a homokbuckás tájakon volt fa elegendő, mert a természet maga is fásított: hordta a szél a pelyhes fa magokat (nyár, fűz), s így a vizek, tavak közelében is növekedtek fák. Az ilyen fás tájakon, kivált téli időben, a farkasok – néha egész csorda farkas – könnyen megközelítette a ménest és gyakran rá is tört. Az 1760-as évek egyik telén – mint Kerekes Gergely halasi ménesszámadó panasziratában olvasható, a Dunamenti Örjegekből kiszorult farkascsorda a szarkáspusztai ménest is megtámadta, s 70-nél is több lovat megölt, vagy megsebesített. A farkastámadás ellen pásztortüzekkel védekeztek a csikósok, mert a tűztől félt a farkas. Néha már napközben észrevették a csikósok vagy kutyáik, hogy farkas leselkedik a közeli erdőszéleken s várja az éj beálltát, hogy támadhasson.” (Nagy Czirok László: Lótartás a Kiskunságon, 2015., 12.)

Az 1826. februárban Kisszállás, Jánoshalma, Kiskunhalas és Kecel közös farkasvadászatot tartottak, mert úgy elszaporodtak a ragadozók a határban.1869-ben Szeged-Kiskunmajsa-Kiskunhalas és Kisszállás között nagy farkas-hajtóvadászatot kellett indítani a rengeteg kártevő miatt.

Kép: feketevaros.blog.hu

Az 1920-as évek végén egészen sok hír szólt farkasok, aranysakálok felbukkanásáról. 1928 telén még a városban is megjelentek a nádi farkasok. Persze a riadalom a határban nagyobb volt. A Felsőszállás környékén is feltűntek a dögevők. Így számoltak be erről a lapok: “Szombaton Fráter járásbíró felsőszállási tanyáján láttak három farkast. A farkasok közül az egyik egészen a tanya belterületére merészkedett be, a többiek pedig a közelben voltak. A járásbíró egyik gazdasági cselédje, amikor észrevette a farkasokat, beszaladt a lakásba és onnan fegyvert hozott. A fegyverrel azután rálőtt a farkasra, az azonban nem is látszott törődni a puskázással, mert továbbra is egészen nyugodtan ottmaradt. Ezután a cselédség közül öten-hatan vasvillákat fogtak és a farkasok felé rohantak. Ezt a rohamot még két lövés követte a farkasok felé, mire ezek elmenekültek. A farkasokat hosszasan üldözték, amíg azok elmenekültek a kötönyi erdők félé.” (Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1928. január 4., 3.)

Néha volt, hogy téves riasztást kapott a tanyák népe. Így jártak az 1930-as években a tajó-pusztaiak is: “Egyszer előfordult, hogy a csatorna tájékán haladva Gajdacsiék nádasából zajt hallottak. Bizony megijedtek, mert abban az időben az a hír járta, hogy farkasok jöttek le a hegyekből az Alföldre. Igyekeztek elhagyni a helyet. Másnap kiderült, hogy egy részeg ember eltévedt, s az csörtetett a nádasban.” (Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája. 2001., 139.)

És persze az sem mindegy, ha kilő valamit az emberfia, akkor előtte be tudja azonosítani az élőlényt: “Farkas história. – Csütörtökön sok nézője akadt a piaczon egy hatalmas „farkasnak,“ melyet egyik polgártársunknak sikerült Bodogláron elejtenie. […] Történt ugyanis, hogy miközben a szerencsés vadasz élénk előadással beszélte el az izgalmas „farkas“ vadászat lefolyását, megállt a piaczon egy kocsi, melyből nagy káromkodással leszállt egy bodoglári gazda, ki szemrehányással illette a vadászt, hogy miért pusztította el az ő jó Vitéz kutyáját. […] Megvizsgálták az állatot, és kiderült, hogy a farkasról bizony csak kutyabőrt lehet lehúzni. ” (Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1906. január 17., 2.)

A második világháborút követően sokáig nem lehetett farkasról hallani. Újra az 1960-as évek végén pusztított farkas a kunsági határban, akkor Bugacon lőtték ki a ragadozót.

1985-1988-ban aztán ismét a címlapokon volt Kiskunhalas, majd szinte Bács-Kiskun megye teljes déli része. Ugyanis a közbeszéd szerint “puma” jelent meg a déli országrészben, és pusztította a tanyák állatállományát. Halason kívül három év alatt számtalan helyen észlelték, látták: Érsekcsanádnál, Kiskőrösnél, Harkakötönynél, Kunfehértónál, Kiskunmajsánál, Balotaszállásnál, Dunapatajnál, Zsanánál, Tajónál, Akasztónál stb. is. Először azonban a kiskunhalasi határban jelent meg, pont 36 éve, 1985 decemberében a “puma”.

Ilyen címszavak, cikkek hívták fel a figyelmet a nem mindennapi eseményre: “Pumaláz a Kiskunságban – Szökésben a puszta réme – Egyelőre bottal ütik és gipszbe öntik a nyomát” – “Négyszáz puska csöve irányul egyetlen vadra Bács-Kiskun megyében. A „hadiállapot” több mint egy éve tart. 1985. december 27-én jelezték először, hogy Kiskunhalas térségében, egy ismeretlen nagyvad borjút tépett szét.” (Dunántúli Napló, 1987. március 28., 10.) “A puma, amely csaknem 700 napja tartja láz­ban Bács-Kiskun megye népét, az utóbbi idő­ben nem hallatott magáról.” (Magyar Hírlap, 1987. április 20., 4.)

Az első “halasi puma” lábnyoma (Kép: feketevaros.blog.hu)

Vérdíjat is kitűztek a fenevad fejére: “VÉRDÍJ – Ismeretlen ragadozó tartja izgalomban a határt járókat május óta Bács-Kiskun megye déli részén. A dúvad tetemes károkat okozott, több mint száz birkát és borját ragadott el, több helyütt széttépett őzeket is találtak. A károkat Balotaszállás, Zsana, Harkakötöny, Kiskunmajsa, Kiskunhalas térségében észlelték, és a legtöbb kárt szenvedett Kiskunhalasi Állami Gazdaság a kártevő kézre kerítőjének tízezer forint jutalmat tűzött ki. ” (Nimród, 1986. november, 27.)

A beazonosítás akkor is nagyon nehézkes volt: “…Szenek Zoltán, a Kiskunsági Nemzeti Park felügyelője határozottan leszögezte: pumát látott. Véleményének  ellent mondani látszik az a lábnyom, amelyet Kiskunhalas környékén gipsszel rögzítettek. A mancsból ugyanis – ez felvételünkön is jól látható – hegyes körmök állnak ki, ami macskaféléknél nyugalmi helyzetben ritkán fordul elő. (Az állat nyomát egy itatógödörnél találták meg.) […] A vadászok mindenesetre nagyon fogadkoznak, bár az az igazság, hogy amikor egyszer-kétszer puskavégre került volna a szürke árnyék, senki sem mert rálőni. Lovat viszont már terítettek le Harkakötönyben. Az esti szürkületben pumának nézték.”  (Dunántúli Napló, 1987. március 22. 4.)

Szabad Föld (1988. július 22., 8.) /Kép:feketevaros.blog.hu)

Végül 1988 júliusában sikerült puskavégre kapni, de nem “a pumát”, hanem egy farkas családot. Halas régi határában, az egykori Fehértópusztán lőtték ki az üldözött vadat. A nagyra nőtt hímfarkas 58 kilós volt, teljes hossza: 162 cm, metsző fogai: 32-35 mm hosszúak voltak, az egyik szemén hályog volt. Egy tapasztalt, 66 éves kunfehértói, nyugdíjas erdész, vadász, Tarjányi István bukkant a nyomára a farkas famíliának, és számolta fel a “veszélyforrást”. 12-es IZS puskájával, 15 méterről végzett a “fenevaddal”.

A nőstény elmenekült a lövöldözés elől. A három farkaskölyök közül egy elpusztult. Az elfogott túlélőket a kecskeméti vadasparkba szállították. A hímfarkas tetemét a Természettudományi Múzeumba vitték. Úgy feltételezték, hogy a farkasok Romániából vagy Jugoszláviából “szökhettek át”. Biztos, ami biztos, 1988 augusztusában farkas hajtóvadászatot szerveztek a kunfehértói határban, ahol még két, 30-30 kilós süldőfarkast kilőttek. Az első “halasi” “puma” rejtély (úgy tűnt) megoldódott.

Az “első halasi puma” (farkas) kiterítve. (Kispéter Imre felvétele, Halasi Tükör, 1988. július 8.)

Most a fekete nagymacska megtalálására várunk, türelemmel. És persze minden felelősséggel gondolkodó, kiskunsági határt járó számára legyen világos: “a párduc nem játék”

Forrás: feketevaros.blog.hu – Végső István, vegso.halas.hu