Dr. Hagymási László tanár úr 2003 augusztusban töltötte be hetvenedik életévét, ám rendíthetetlenül okítja a vadgazda hallgatókat a Szegedi Tudományegyetem Mezőgazdasági Főiskolai Karán. Tanár urat az életéről faggattam.

– Tanár úr hol született, hogyan kezdődött a vadászat iránt az érdeklődése?
–– A Békés megyei Endrődön születtem 1933–ban. A vadászat iránti fogékonyságom aránylag korán megnyilvánult, hiszen öt–hat éves koromban már érdeklődtem a vadászat iránt, ami későbbiek folyamán behatárolta egész életemet. Mezőtúr határában egy uradalmi birtokon nőttem fel, ahol édesapám gépészként dolgozott. Amikor a szántás munkálatai folytak, akkor én a hatalmas hantokon szabad kézzel próbálkoztam a mezei nyúl elfogásával. Ezek voltak az első megnyilvánulásaim. Ezt követte a csúzlis korszak, amit sokan tévesen parittyának neveznek, de az egy merőben más eszköz. Három erős zsinegre bőrdarabot kötve, ebbe kavicsot helyezve, megforgatva, s majd az egyik zsineget elengedve röpítjük ki a kavicsot. Nemsokára, amikor nagyobbacska gyerek lettem légfegyverrel vadásztunk főleg házi verébre, később varjúra, szarkára. Ha nem ügyeltünk eléggé, hát bizony elhordták a csibéket az udvarból.

– Biharugrán én is a nagyszülői házban légpuskáztam, de nagyapám letörte a derekam érte. Tanár úr ifjúkori cselekedeteit hogyan tolerálták az otthoniak?
– Abban az időben rengeteg veréb volt faluhelyen és nem volt védett. Ám számunkra elképzelhetetlen volt, hogy esetleg más, az ember számára hasznosnak ítélt madárkát lőjünk. A gyümölcsösben szükség volt a gébicsekre, cinkékre, harkályokra s más énekes madarakra.

–– Hol kezdett iskolába járni, merre folytatta tanulmányait?
– A tanulmányaimat a falusi iskolában kezdtem, majd a II. világháború után Hódmezővásárhelyre kerültem középiskolába.

– Volt–-e diákként kedvenc olvasmánya, írója?
– Bizonyára sokan észrevették hallgatóim közül, hogy Széchenyi Zsigmondot idézem a legtöbbször. Én Széchenyi Zsigmond könyvein nőttem fel és őt tartom a legnagyobb vadásznak, a legjobb tollú vadászírónak.

A felsőfokú tanulmányait hol folytatta?
1950–-ben érettségiztem Hódmezővásárhelyen, és az érettségit követően azonnal jelentkeztem a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre. Akkor még Budapesten volt a székhelye, majd amikor harmadikos illetve negyedikes egyetemista lettem, költözött ki Gödöllőre. Itt teljesen eljegyeztem magam a vadgazdálkodással. Dr. Bertóti István jött az egyetemre, s mint országos vadászmester oktatta a vadászatot. Jó néhányan részt vettünk ezen a kurzuson.

– Amikor Pesten lakott, hogy tudta gyakorolni a vadászatot?
– Kollégiumban laktam s ott nem nagyon nyílott lehetőség a vadászatra, néha azonban lövészetet tartottunk légfegyverrel különböző tárgyakra, amennyire ezt a zuglói kollégium engedte. Ezt követően különböző lehetőségeim adódtak. A nagygombosi tangazdaságban a nyári gyakorlatok akkoriban még igen hosszúra nyúltak. Ezeken a hathetes gazdasági gyakorlatokon bőven nyílt alkalom különböző állatok tanulmányozására, így élénken emlékszem, hogy rókát is fogtunk. Aztán szopós kisnyulakat vettünk magunkhoz, neveltük ketrecben, amelyet haza is vittem. Ám süldő nagyságra cseperedtek, akkor annyira nagy volt bennük a szabadulási vágy, hogy verték magukat a ketrechez. Megsajnálva szabadon bocsátottam őket.

Nagy örömünket leltük még, hogy a rágcsálókat a nagyobb állattartó telepeken légpuskával lelőjük. Nagyon jó lőkészséget igényelt, hiszen álló helyzetben ugyan könnyebb volt a dolgunk, de futtában egy vándorpatkányt már igazán nehéz volt elejteni. Meg kell, hogy mondjam, nem mindig volt ez eredményes. A későbbiekben ennek a gyakorlatnak a vaddisznóvadászatban vettük hasznát, valamint rókahajtásokban, igaz más fegyverrel.

–– Mikor végzett az egyetemen s hol kezdett el dolgozni?
– 1958-–ban végeztem el az egyetemet, ezt követően vidéki városba, Túrkevére kerültem, majd itt városi főagronómusként tevékenykedtem.Ezek után a Mezőtúri Tangazdaság következett, és itt próbálkoztam már a vadásztársaságba való belépéssel. Sajnos ebben az időszakban nem vettek fel a mezőtúri vadásztársaságba. Az indok az volt, hogy az 56–-os események elindulását a pesti egyetemisták robbantották ki, s ezidőtájt én is tagja voltam az egyetemi ifjúságnak. Ez a vita 1962-–ig húzódott, s ha lassan is, de sportvadász lettem. Szintén ettől az évtől gazdasági tanárként dolgoztam, majd ezt követően az orosházi felsőfokú Mezőgazdasági Technikumban kezdtem oktatni, azóta is Orosházán lakom.

– Hogyan folytatódott tovább az élete?
– Dr. Bertóti István tanítványaként 1968–-ban, amikor a Magyar Vadászok Országos Szövetsége megyei szervezeteket állított fel s ezeknek az élére függetlenített szakembereket kerestek, akkor meghívtak, hogy teljesen vegyem át Jász–-Nagykun-Szolnok megyének a vadgazdálkodási irányítását. Ám akkor a családi körülményeim nem engedhették meg, hogy teljes egészében a vadászattal foglalkozzam. 1972–ben elvállaltam Békés megyében a fővadászi állást, ami sajnos nem váltotta be a hozzá fűződő reményeimet. Eközben Vásárhelyen megindult a főiskolai képzés és megalakult Vadgazdálkodási Tanszék, amelynek tanszékvezetője dr. Fekete Gyula igazgató lett. A tanszékvezető meghívott a tanszékre oktatónak és ahelyettesének.

– Úgy tudom sokáig azon fáradozott, hogy legyen itt a főiskolán vadgazda szakirány, és rövidesen akkreditációs képzés is indul. Elégedett?
–– Elég hosszú út vezetett a vadgazdálkodási képzésben az 1973-as beindulásától a vadgazda szak következő évi indulásáig. 1973-ban vadgazdálkodási ágazatként működött itt az oktatás, majd a főiskola életében bekövetkezett profilváltás miatt 1980-ban a Vadgazdálkodási Tanszék megszűnt. Az itt dolgozó szakemberek különböző irányba kerültek. Nekem a fő munkaköröm a továbbképzés lett.

A vadgazdálkodási tanszék megszűnésével a vadászati oktatás nem szűnt meg. A nappali és levelező tagozatok fakultatív formában folytattuk az oktatást. Az általam irányított Továbbképzési Osztályon megindult a vadgazdálkodási szakmérnökképzés, ami egyébként mai is folyik. Összesen vadgazdálkodási szakmérnökként már háromszázan végeztek. Nappali tagozaton most vadgazdálkodási szakirányon folyik képzés, s nagy örömömre szolgál az, hogy ettől az évtől kezdve ismét megalakult a Vadgazdálkodási és Környezetvédelmi Tanszék, amely azt jelzi, hogy vadgazdálkodás illetve az ökológiai és a természetvédelmi oktatás erősödni fog a karon, hiszen ez az EU-csatlakozás óta ez még szorosabban összetartozik.

– Úgy tudom, unokái vannak tanár úrnak, fogékonyak-e a vadászatra, szokott-e velük vadászni?
–– Házasságomból két gyermekem született. Lányom a pedagógiai pályát választotta, fiam pedig sportvadász, de nem kizárt, hogy vadgazdálkodással foglalkozik majd a jövőben. Három unokám van, két lány és egy fiú. A lányok érdeklődése az élővilág iránt feltűnően nagy, azonban a vadászat nem annyira érdekli őket, mivel nehéz megmagyarázni nekik a koruknál fogva, hogy a vadászatban mi a szépség, miért végzi az ember. A fiú unokám 12 éves, ő inkább érdeklődik a vadászat iránt, bár manapság, mint városi gyerek, elsősorban a céllövészetet tartja fontosnak. Jártunk már együtt vadászni, de ő a vadászat természetvédelmi részét élvezte, a zsákmányszerzés kevésbé érdekelte.

– Van-e kedvenc vadfaja tanár úr?
–– Nagyon sok vadásszal ellentétben nekem nem a vaddisznó az elsődleges és kedvenc vadam, hanem az őz. Több dolog motiválja, hogy ezt a vadat szeretem a legjobban. Miért? A trófeájának a formagazdagsága miatt, mert azt hiszem, egyik vadfaj sem tud olyan változatosságot felmutatni, amit az őz. Széchenyi Zsigmond is ezt a vadfajt tartja a legfontosabb fajnak.

– Milyen érzéssel gondol vissza tanár úr a hátrahagyott évekre, ugye nem vonul még vissza?
–„– A vadászat az olyan mesterség, hogy az egész élete folyamán tanulja az ember” – mondta ezt Széchenyi Zsigmond, és nem biztos, hogy tökéletesen megtanulja. S amíg egészségem engedi, nem csak tanítom, hanem gyakorlom a vadászatot. Hetvenéves kor után túlzottan nagy célokat már nem tűzök ki. Ám célként lebeg előttem, hogy amíg fizikailag és szellemileg tudok segíteni a vadásztársadalomnak, illetve a magyar vadgazdálkodásnak, addig ezt meg fogom tenni, hiszen több bizottságnak is aktív tagja vagyok.

Szilágyi Péter
Nimród Tudósítói Hálózat