Az Ipoly és Dobroda-patak között terül el a balassagyarmati Ipoly Erdő Rt. egyik vadászterülete. A folyóparti részen legelők húzódnak, kisebb szántóföldekkel, nádasokkal, fűz- és égerligetekkel vegyesen. A Komra-völgyi víztározó, Piliny, Nógrádszakál, Ludányhalászi és Szécsényfelfalu közötti dombvidéket cser-, tölgy- és akácerdők borítják, a bükk is megél az árnyékos, magasabban fekvő oldalakon, meg persze előbbiek mellett jó pár elegyfaj. A 3200 hektár 65 százaléka erdő, az adottságok pedig már csak azért is kiválóak, mert a terület belsejében nincs lakott hely.

– Gímszarvas, őz, muflon, vaddisznó fordul elő a területen – tudtuk meg Páris Istvántól, az Ipoly Erdő Rt. szécsényi erdészetének helyettes vezetőjétől –, az apróvadak közül a mezőgazdasági területeken kevés fácán és mezeinyúl is él, de utóbbiak állománya nem jelentős. Ami az eredményeket illeti, vadászidényenként 20––25 gímszarvas, 50––55 őz, 15 muflon és 100––110 vaddiszó kerül terítékre. Az utóbbi években mind a mennyiség, mind a minőség jelentős mértékben javult.

Ami a minőséget illeti, első helyen érdemel említést a tavalyi szezonban a Ludányi-réten puskavégre került megyei rekord, országos hatodik helyezett, 631 grammos, aranyérmes őzbak trófeája. Ugyancsak a tavalyi szezonban lőttek egy, a nógrádi átlaghoz képest jónak mondható, nyolc kilogrammos agancsot viselő gímszarvasbikát is. Korábban ennél még nagyobb, 9,75 kilós bika is került már terítékre az erdészeti területen.

A muflontrófeáink is nagyon szépek, az idősebb kosok 70––80 centiméter közötti csigákat viselnek. A vaddisznó társas vadászatára érkező vendégek rendkívüli élményekkel térhetnek haza, mert hajtásonként átlagosan 12 feketecsuhás kerül puskavégre! Ez az Ipoly Erdő Rt. vadászterületei között a napi terítékátlagok vonatkozásában a második legjobb eredmény.

Honnan érkeznek a vendégek?
Zömmel külföldiek, elsősorban németek és osztrákok érkeznek hozzánk. A trófeás nagyvadfajok egyéni vadászata mellett a téli disznóhajtások a legvonzóbbak. Egyébként egyre nagyobb a hazai bérvadászok részéről megnyilvánuló érdeklődés is.

Mi jellemzi a vadföldgazdálkodást?
A terület több pontján alakítottunk ki a vad táplálkozását biztosító agrárkultúrát, ezekkel is csökkenteni kívánjuk az erdő- és a mezőgazdasági károkat. Összesen 25 hektárnyi vadföldet művelünk. Általában őszi búzát, kukoricát és vegyes takarmánykeveréket termelünk, és elsősorban a szarvasok számára lucernaföldjeink is vannak. A vadetetést egész évben folytatjuk, értelemszerűen nyáron kevesebb, télen több takarmány fogy. A kihelyezett mennyiségeket az időjárástól függően növeljük vagy csökkentjük. Évente 350–400 mázsa szemeskukoricát, mellette lédús takarmányként 200 mázsa silót etetünk fel. Nemrég nagyobb mennyiségű sárgarépát is sikerült beszereznünk, amit folyamatosan etetünk.

–Észrevehető-e a területen a vadkár?
–A tekintélyes mennyiségű takarmány feletetése mellett kicsi! Emellett mind az erdőterületeken, mind a mezőgazdasági kultúrákban törekszünk persze a károk elhárítására, így a makktermést állandó kerítések építésével igyekszünk megóvni a vaddisznóktól. A mezőgazdasági kultúráktól villanypásztorral próbáljuk távol tartani a vadat. Ez nagyon jó és hatásos megoldás, kevesebb gond van vele, mint drótkerítéssel. Utóbbinak nagyobb az anyagköltsége, a munkadíja, ráadásul, miután teljesítették feladatukat, le is kell bontani őket. Egyébként a területen két kerületvezető erdész dolgozik, ők látják el a hivatásos vadász feladatait is. Közreműködésükkel történik a szakszerű selejtezés is, így jelentős mértékben kiveszik részüket az állományszabályozás munkájából.

* * *

Tavasz van – elméletileg. Előbb Pilinyt, majd a faluvégi majort is elhagyva rátérünk a Komra-völgyi víztározó üzemi útjára, ami egyben a vadászterület határa is. Alig pár száz métert haladunk az erdészet terepjárójával, amikor őzeket látunk az akácos oldalban. Megállunk, a vad pedig, bár bizalmatlan, de a közelben marad. Az őzek egymás után mozdulnak meg, így kiderül, hogy öten vannak. Amikor a fotós kolléga kiszáll, hogy jobb képet csinálhasson róluk, egymás után menekülnek el a kocsi közeléből. Fehér tükrük villog a fák között, mintha csúfolódnának…

A következő őzet ezek szerint majd a kocsiból kell fényképezni, mert az ajtó csapódására elszaladnak. Tovább hajtunk, s egy perc múlva már előttünk egy újabb, barkás agancsot viselő bak. Megugrik, aztán Páris István füttyére megáll, felénk figyel – gyönyörű látvány éppen két fa között –, csakhogy már a teleobjektíveknek is túl messze van.

Tovább hajtunk, alattunk feltűnik a Komra-völgyi víztározó. Be van fagyva, de a levegőztető körül állandó a vízmozgás, ott nem áll be a jég, s a folyékony elem kétféle halmazállapotú változatának éles határa pár száz méteres hosszúságban húzódik keresztbe a tavon. A jég szélén tőkés récék pihennek: a szorosan egymás mellett üldögélő madarak tömege egyetlen, szürke sávvá olvad össze, parttól partig. Háromszáz? Négyszáz? Ötszáz? Ki tudná megszámolni…

Rászoktak a récék az erdei szórókra is – jegyzi meg Páris István. – Esténként jönnek, megeszik a szemes takarmányt, mozgásukkal, hangoskodásukkal az óvatos nagyvadat, még disznót is, elriasztják…

A víztározó partjáról az erdő felé vesszük az irányt. Nemsokára két őzet látunk a sűrűben, aztán egy magasleshez és a közelében kialakított szóróhoz érünk. A nyomok tanúsága szerint őzek és néhány vaddisznó járt erre. A magasles alatt ismeretlen rendeltetésű lemezhordó áll. Néhány napra való szemes takarmány elfér benne – mondja kérdésünkre vezetőnk. – Amikor olyanok a terepviszonyok, hogy a traktor sem tud kijönni ide, ebből pótoljuk, amit a vad megeszik.

Megnézünk még néhány szép fekvésű magaslest és szórót, aztán egy helyen gyalogos sétát teszünk egy völgy aljába. Szóró, kupacba lerakott siló két helyen is, fatőkén elhelyezett sózó, magasles, szarvasetető egymás közelében, – körülöttük pedig milliónyi nyom. A terület nagyvadállományának minden képviselője megfordult itt, gímszarvas, vaddisznó, muflon, őz – lehet ismerkedni, melyik, miféle patalenyomattal írja nevét a hóra.

Az őz reggel tovább marad a szórón, mint a többi vad, azért tűnik úgy a nyomok alapján, mintha sokkal több lenne belőlük – jegyzi meg Páris István.

Körülnézünk alaposan. A szarvasetető mellett nagy kupac, frissen kihozott siló, zsáknyi sárgarépa, az oldalán pedig kukoricával feltöltött önetető, kizárólag szarvasnak alkalmas magasságban. Megnézünk még egy szórót egy nehezen művelhető, ököl nagyságú kövekkel borított vadföld közelében. Nagyobb mennyiségű répa várja itt is a vadat.

Különösen fontos ilyenkor a lédús takarmány etetése, mert a vad inkább csak szénához, szemestakarmányhoz, rügyekhez jut, inni pedig nem tud, mert a vizek befagytak – mondja kísérőnk. Azt is megtudjuk tőle, hogy a közelben egykor tanya volt, a terület akácosait és többnyire csenevész tölgyeseit valószínűleg a régi, rossz birkalegelőkre ültették.

Aztán megnézzük a volt vadászházat a víztározó közelében, – most egy cég nyaralója –, közelében az őz- és muflonnyomokkal teli szórót, aztán a Mihálygerge és Litke felé húzódó kisebb-nagyobb vadföldeket. Út közben szerencsénk van: az út mellől három őz ugrik meg közeledtünkre, de amikor a kocsi fékez, megállnak. Páris István rájuk fütyül, mire szépen felénk néznek, s néhány fotó erejéig várnak. Persze nem tartós a fütty hatása, eliramodnak végül… Litke közelében még három őz kerül elénk. Nyugodtan legelnek, ám amikor megpróbáljuk fotózható távolságra megközelíteni őket, hosszú szökkenésekkel menekülnek a takarás nélküli mezőről.

Visszafelé Litkétől a vadászterület határa mellett megyünk végig, az ipolyparti úton. Nógrádszakál és Ludányhalászi között mezőgazdasági terület húzódik: éppen itt került puskavégre tavaly az országos hatodik, megyei rekord nagy őzbak. Közvetlenül a néhány helyen jól látható folyóterasz alatt magasles áll, közelében most is két őz keresgéli táplálékát. Talán a csodatrófeát viselő bak utódja valamelyik? Reménykedhetünk benne!

FARAGÓ ZOLTÁN
Nimród Tudósítói Hálózat