Az eset nem velem történt, hanem egy ismerősömmel, aki hosszas győzködés ellenére sem járult hozzá, hogy nevét leírjam, nehogy mindenki rajta nevessen.

Pedig a történet tanulságként szolgálhat mások számára is. Azért is írtam meg, mert én sajnos negyvenéves korom ellenére – sok fiatalabb vadásztársammal ellentétben –, nemhogy nem lőttem, de még fegyverem sem emelhettem bikára.

Fotó: Csizmadia Lajos

Biztosan sok vadász volt már úgy, hogy egy bizonyos vadra elszántan vadászott, így történt ez az én ismerősömmel is. Tudtak a területen egy jó bikát, amelyet látni csak kevesen láttak. Barátom vadászvérét felpezsdítette a lehetőség, és időt, fáradtságot nem nézve kereste a vaddal való találkozás lehetőségét.

A bika soha nem bőgött, mindig csendben járt a háremével. Barátom leste párás hajnalokon, hűvösödő estéken, de hiába, a találkozó nem jött létre. Szinte mindig máshol váltott, sokszor napokra eltűnt. Már kezdte azt hinni, hogy talán a szomszédok elejtették. De amikor másnap hajnalban újra megtalálta a nyomait, megnyugvás töltötte el, és a remény újra élt, hátha egyszer sikerül találkozni vele.

Egy szeptemberi hajnalon barátom egy erdőszéli lesen várta a reggelt, amikor az erdő egy távoli részén, két nagy lapátfület látott meg, amelyek egy tehénhez tartoztak. A vad tétovázott, néha hátranézett, majd lassan kilépett az árvakeléstől zöldülő tarlóra. Ekkorra már, mint a mágnes a vasra, úgy tapadt barátom szemére a keresőtávcső. Tudta, hogy tehén ilyenkor ritkán jár egyedül. Az erdőt szegélyező bokrok lassan szétnyíltak a nagy test előtt, és kilépett Ő, akit már régóta keresett.

A látvány teljesen lenyűgözte, gyönyörű, páros 14-es bika volt. Bár nem az első bikáját látja és lövi, mégis a higgadtság és a vadászláz közötti pengeélen táncolt. Talán a sok türelmeskedő les, cserkelés, nyomozás gyümölcse most van beérőben?

A két vad gyanútlanul a les felé legelészett. Lehettek vagy 100–150 méterre, amikor valami gyanúsat hallottak az erdő irányából, és arra fordultak. A koronában lévő ágak, mint négy gyertya, úgy villogtak. De ezeket már a céltávcsövön keresztül látta. Talán eljött a pillanat, sem fa, sem bokor nem állhatja útját a golyónak. A szálkereszt a bika testén táncolt, amikor barátom útjára engedte a golyót, sőt talán még fohászt is küldött utána.

A becsapódás tisztán hallatszott, a tehén fejvesztve menekült a biztonságot nyújtó erdőbe. A bika pedig mintha villám érte volna, tűzben összerogyott.

(Illusztráció)

Barátom alig akart hinni a szemének. Lemászott a lesről, kalapját levéve odalépett a vadhoz, megmarkolta az agancsot, bírálgatta, forgatta, élvezte a siker ízét. Aztán megfordult, és elindult, hogy elhozza a hátizsákban hagyott felszerelést, hogy a vadat feltörhesse, szállításra alkalmassá tegye.

Menet közben, mintha egy hang azt súgta volna: fordulj hátra! Még a vér is meghűlt benne, amikor látta, hogy a bika talpon van, és egyre nagyobb erőre kapva menekül az erdő felé. Barátom lekapta a válláról a fegyvert, hogy még az erdő előtt rálőhessen újra. De fájdalmasan hasított belé a felismerés, hogy az első lövés után nem töltötte újra a fegyverét. Az imént elkönyvelt siker újra álommá, reménnyé vált. A bikát elnyelte az erdő.

Keserű szájízzel és önvádaskodásokkal teli napok következtek. Utánkeresés kutyával, cserkelés, lesek, a dagonyák felkeresése – egyik sem járt eredménnyel. A bika végleg eltűnt, és hamarosan kiheverte a gerinctüskelövést, mert a jelek szerint az volt a bika villámcsapásszerű összeesésének az oka. Barátom még néhány hétig kereste, érdeklődött, de nem jutott többé a nyomára. Még a téli hajtásokkor sem bukkantak rá. Örökre eltűnt.

„Pedig már a markomban volt a bika” – adhattam volna ezt a címet is írásomnak, az is helytálló lett volna. A történet hitelességét igazolni is tudom az esetleg kételkedő vadásztársaim számára. Szolgáljon ez mindannyiunk számára tanulságképpen!