Mint alföldi területen vadászó embernek, érthetően különös érzése támad, ha van lehetősége bőgés idején eljutni Zalába, ahol az erdeink királyának talán legpompásabb állománya található.

Így nem csoda, hogy én is hatalmas izgalommal mentem fel a lesre első alkalommal – idestova negyedik éve. Egy selejt bikát néztek ki nekem, jól megfigyelve mozgását.

Alig foglaltuk el a helyünket a magaslaton, máris csörtetésre figyeltünk fel, jelezte is a hivatásos vadász, hogy hol a bika. Már akkor megdöbbentett agancsának mérete, valamint fenséges megjelenése, bár a testét jórészt rejtette a növényzet.

El lehet képzelni azt a remegést, ami úrrá lett rajtam egyből, miközben igyekeztem célba venni. Jó ideig játszott velünk, hol szemből, hol oldalt állva mutatta a fejét, valamint csontkorona ékét. Eközben nem vehettem ki testét, elhelyezkedését, ezért továbbra sem mozdult a ravaszon pihenő ujjam. Ezt többször is eljátszotta velünk, már kezdett lemenni a nap, amikor ismét előbukkant a sűrűből, s ekkor már az oldalát is jól láthattam, ezért kisebb várakozást követően lőttem.

Jellegzetes felugrást követően iramodott meg, majd 20-30 métert követően feküdt el. Ezt ugyan csak sejthettük, mert nem volt látható a magas gazban. Feszült várakozást követően, amikor odamentünk az elejtett bikához, láttuk agancsának roppant méreteit. El is kezdte vakarni a fejét kísérőm, mintha lényegesen nagyobb lenne a vártnál. Én ki sem fejezhettem örömömet, ráadásul fényképezőgép sem volt nálam, csak a ravatalánál készíthettem róla képet. Később igazolódott az aggodalom: egy bronzérmes selejt bikát lőttem.

Viszont adós maradt a terület a szarvasbőgéssel. Bepótolta ezt másnap hajnalban, amikor inkább disznóra ültünk ki. Disznó ugyan nem mutatkozott, de az őszi szarvasnász jellegzetes hangja kísért végig minket. Csodálatos volt hallani a vetélytársak jelzéseit.

A következő évben sokkal borúsabb idő volt, amikor tavalyi sikerem színhelyére értem. A délután les akkor nem hozott szerencsét, messziről láttunk egy királyi felséget, de vagy 9 kilósra becsült aganccsal, így csak epekedve néztem a céltávcsőben.

Másnap hajnalban kellemetlen, szeles, de csapadék nélküli idő fogadott minket. Szinte pirkadatig csak a bőgést hallgattuk, hol mélyen, hosszan elnyújtva, hol magasabb hangszínben, szaggatottan. Ezek számtalan formája színesítette, hangosította a képet, túlharsogva a szél miatti zörejt.

Csaknem világos lett, mikor oldalt feltűnt több szarvas, ahogy épp átváltottak a les előtti terület felé. Szerencsémre egy bika is volt köztük, gyors bírálatot követően blatt tájékon célozva jó lövéssel sikerült elejtenem. Egyből megnyugtatott a hivatásos vadász, hogy ez biztosan nem lesz bronzérmes. Érdekes, összehasonlítva a tavalyival, ennek lényegesen vékonyabb szárú, de szabályosabb, koronával is bíró az agancsa. Felejthetetlen szép élménnyel ajándékozott meg a második ősz Zalában.

A 2005-ös év ismét csodálatos volt, egyik ismerősömet is elcsábítottam a kirándulásra Zalába. Hasonló vágy fűtötte őt is mint engem, akár első alkalommal, vagy bármikor, ha idevet a sors útja.

Ott töltöttünk egy egész hétvégét, minden vacsoránál bőgés adta a háttérzenét, ami látvány is ajándék volt számunkra, csak Hubertus kegyei voltak kissé mérsékeltebbek. Hol túl nagy, hol túl kicsi bika jelent, meg, így szó szerinti zsákmányszerzésben nem volt részünk, de páratlan élmény jutott mindkettőnknek.

Láttam játszadozó bikát, úgy ugrált akár egy macska, még hempergett is a les előtt. Ha nem látom, el sem hiszem, hogy az erdő királyának egyik képviselője ilyesmire is képes.

Hozzátartozik még az is a képhez, hogy osztrák vendégvadászok jelentkeztek be az utolsó pillanatban, így ők élveztek elsőbbséget. Ám ez nem szegte kedvünket egy cseppet sem, biztosak voltunk benne, hogy jövő ilyenkor az ég itt lel minket, legalábbis engem mindenképpen. Volt lehetőségem fényképezni szarvasborjút, megközelíthettük úgy 30–40 méterre, fantasztikus érzés volt. Esténként, alkonyat felé, a lehűléssel megjelenő ködfüggöny festői látványt nyújtott.

A 2006-os év ismét egyedül köszöntött itt. A szállás most nem a korábbi helyen volt, de itt is hallhattam bőgő bikákat este. Már a megérkezés délutánján kimentünk a lesre, ahol egy közepes bikát figyeltek meg, akár három éve. Azonban nem volt sikeres a randevú, csak két őz egy – bak és egy suta – jelent meg, szarvas csak a hangját hallatta, az is kissé távolabb.

Alkonyat táján, egészen távol, feltűnt egy bika. Amikor megkaptam a lövésre az engedélyt, szinte beleremegett az egész les, olyan izgalom fogott el. Hosszú percek teltek el, ráadásul nem mutatott megfelelő célpontot sem, háttal felénk állt, majd távoldott tőlünk.

Végül egy kicsit oldalt is fordult, így lőttem, majd ismétlés után még egyszer megkíséreltem elejtését, már a növekvő távolság miatt is. Persze nem talált az sem, így utána már csak csalódottan néztem utána. Próbált vigasztalni a hivatásos vadász, hogy biztos nagyon izgultam, amiben nem is tévedett, valamint szidta a bikát, hogy miért éppen ott jött ki. Hát ebben van a vadászat szépsége, nem lehet kiszámítani melyik utat választja a „darab másik szereplője”.

Másnap hajnalban egy letarolt kukoricás felé indultunk, s a bőgés hangját követve kapaszkodtunk fel a lesre. Szinte folyamatos volt a bőgés, sőt a verekedő bikák összecsapó agancsának hangját is hallottuk.

Mikor kivilágosodott, felkaptattunk a domboldalra, s egy gyümölcsös közelében láthattuk is a szereplőket. Előbb egy 9-10 kiló körüli bika jelent meg a kukoricásban egy tehénnel, majd már a fák között egy fejedelmi agancsos ment el előttünk, 12–13 kilós fejdísszel. Valószínűleg ő lehetett a csata egyik résztvevője.

Több spíszer, villás is mutatkozott, majd egy fiatal, de már koronával rendelkezőre megkaptam az engedélyt, s lőttem. Biztos voltam a találatban, de csak kutya segítségével találtuk meg a mellkasig érő gazban.

Ismét rendkívüli ajándékban volt részem Zalában.
Remélem a hagyomány folytatódik a jövőben is.