Vadászat
Kró
Elolvadtak az utolsó hófoltok is a hegytetőn, a sziklák repedéseiben pedig szirmot bontottak a kökörcsinek. A lila virágok ráfeküdtek a barna kövekre, mert az egyre magasabban járó nap felmelegítette a bazaltot, a kemény, élettelen anyag pedig kisugározta a hőt sötétedés után is.
Ez a kis enyheség annyira jól esett a tavasz első vadvirágainak, hogy egymás után emelték fel bimbófejüket a sokszor csak késpengényi sziklarepedésekben összegyűlt kevéske termőtalajról. Pár nap múlva a legelő szélén álló rekettye bontott barkát, a fényes, szürke, nyúlfarkforma képződmények tövén pedig sárga pihék bomlottak ki, hogy nektárt találjanak bennük a kaptárokat elsőként elhagyó méhek.
Fekete kökörcsinek
Így kezdődik a kisregény, hogy aztán a hollófészek mindennapjaival folytatódjon és a nagy, fekete madarak kalandjain keresztül mutassa be a vadászat igazi arcát néhol humorral, néhol keserűen, ahogyan az élet is írja a maga forgatókönyve szerint. A lényeg, hogy a hazai középhegységi erdőktől az Alföld szívéig előforduló vadfajok többségével részletesen, a Kárpátokban élőkkel, ritka kóborlókkal pedig legalább az említés szintjén foglalkozik a mű.
A négy holló hajnalban még csipegetett egy kis maradékot a róka csontvázáról nem sok volt már belőle amikor a holtág felől lövéseket hallottak. Ezek nem csattantak, hanem dörrentek, s miután rövid idő alatt jó néhány elhangzott belőlük, csend lett.
A madarak felköröztek a magasba és utána néztek, hogy mi történhetett. A folyópartra vezető úton három embert vettek észre, egy kutya is járt velük. A kalapos, zöldruhás kétlábúak madarakat cipeltek: zöld fejű tőkésréce gácsérok és barna színű, kék szárnytükrű tojó madarak lógtak az aggatékokon.
– Jól kezdődött az idény – mondta az egyik ember. – Tavaly összesen hetet lőttem, most meg a legelső napon négyet!
– Kutya nélkül nem érdemes kijönni – toldotta meg a másik. – A fele sem lett volna meg!
– Mi az, hogy kutya? – mordult fel erre a harmadik ember. – Jegyezd már meg, hogy ő vizsla! Mondani ugye nem lehet csupa nagy betűvel, csak leírni, de magyar vizsla!
A másik meghökkenését látva gyorsan megtoldotta:
– Esetleg, kellő tisztelettel, szólíthatod Alinak
A vizsla, nevét hallva megcsóválta a farkát és megtorpant az útszélen.
– Mélyen tisztelt, nagyságos vizsla úr, írásban csupa nagy betűvel – hajolt meg kellő tisztelettel a másodikként szóló ember Ali felé – hálás szívvel köszönjük a ma reggeli vadászatot! Ön nélkül nyolc helyett négy kacsa sem lógna az aggatékainkon! Ugye, nem szabad tegezni? – fordult az előtte megszólalóhoz.
Ali lihegett, ajkai kissé lefittyedtek, amitől úgy tűnt, mintha nevetne. Jól nevelt és képzett vadászeb volt, túl a kutyaközépkoron és az az évi első galambászásokon, amelyeken volt alkalma feleleveníteni az elmúlt évek során összegyűjtött sok-sok tudást. Most is megállt az út szélén, figyelt, hogy elhangzik-e valamilyen parancs, de mivel gazdája nem utasította semmire, hátsó lábát felemelve alaposan meglocsolta a gazt.
– Értékeli a mondanivalódat – húzta el a száját az egyik kacsavadász. – Látod, egy vizslának még arra is van esze, hogy a gúnyolódást mély megvetéssel visszautasítsa! Azzal elnevették magukat, még a kárvallott is szívből kacagott.
A hollók hallották ezt a magasban, de a lövések most nem jelentettek számukra élelmet. Ami réce szárnyazottan elveszett a nádasban vagy a vízen, az a róka, esetleg a vidra zsákmánya lett.
Azon az estén újra szólt a puska a holtág körül, de folyó árterén is. Megkezdődött a récevadászat, mert akkor fordult szeptember első napjára a kalendárium.
Holtág
Kró virradat után elrúgta magát a vörösfenyő ágáról és egy keskeny, sziklás völgy felett kezdett körözni. A mélyben csermely bukdácsolt asztallapnyi gránitsziklák között. A forrása nagyon magasan volt, s az a jég táplálta, ami talán évszázadokkal és -ezredekkel korábban fagyott meg a sziklák árnyékában. A patak nagyon magasról indult, ezen szakasza mentén még nem éltek fák, csak a henyefenyő alkotott áthatolhatatlan bozótot itt-ott.
A holló lefelé tartott a csermely felett, aztán egyszercsak három nagy, barna állatot vett észre a sziklás oldalban. Egy anyamedve volt a két bocsával! Kró a következő pillanatban még valamit meglátott: a hegy gerincén egy zöld ruhás ember hasalt, miközben valamit a szeméhez tapasztott. Nem törődött most a kétlábúval, a medvék felett kezdett körözni, hogy szemügyre vehesse őket. A bocsok felkapták a fejüket azt hallva, hogy a szárnytollai között süvít a levegő, de aztán nem törődtek vele. Az évi fiatalok voltak, de tudták már, hogy a madaraktól nem kell tartaniuk.
Aznap délben az erdész széles mosollyal ült le az ebédhez.
– Reggel láttam az anyamedvét és a két bocsát! – mondta. – Csak az a baj, hogy a fényképezőgép mindig ilyenkor marad itthon
– Jobb vigyázni velük – intett a felesége, mert tapasztalatból tudta, hogy a gyerekekre ilyenkor könnyen átragad a lelkesedés és alkalomadtán megfeledkezhetnek az óvatosságról.
– Messze voltak
, áfonyáztak, majdnem ugyanúgy, mint az emberek! Csak nekik a karmaik és a mancsuk volt a fésűsdoboz, amivel lehúzzák a termést az ágacskákról
.
Kró aznap reggel egy elpusztult pisztrángot talált a patak mellett. Nem is mozdult mellőle addig, amíg egy falat is volt belőle, utána pedig némi szárnypróbálgatás után felrepült jó magasra és meg sem állt a Bölényesig. A tisztás szélén megszokott helyére, a bükk koronájába szállt le éjszakázni. Gondolkodni nem tudott, de talán érezte, hogy álomképei nyomán megtalált valamit mindabból, amire addig csak ősei tapasztalatai alapján emlékezhetett a zsigerei mélyén. Ő maga korábban sosem látott hiúzt, farkast, medvét vagy zergét, de mégiscsak tudta, hogy ezeknek a vadfajoknak is létezniük kell a gímszarvas, a dám, az őz, a vaddisznó, a muflon mellett.
A mélyben csermely bukdácsolt asztallapnyi gránitsziklák között. A forrása nagyon magasan volt, s az a jég táplálta, ami talán évszázadokkal és -ezredekkel korábban fagyott meg a sziklák árnyékában.
Vörösáfonya
Az időjárás ezúttal kedvére tett azoknak, akik november 6. napján a hivatásos vadászok emlékhelyét felkeresve adóztak tisztelettel a vadgazdálkodás napszámosainak. A hubertlaki emlékmű köré sereglett vadászokat, vadásztársasági vezetőket és tájegységi fővadászokat a Bakony Vadászkürt Egylet jóvoltából felcsendülő “Üdvözlet” szólamai köszöntötték.
A házigazda Bakonyerdő Zrt. képviseletében Varga László vezérigazgató a változó körülmények között is fenntartható természethasználat kihívásairól szólva a helyenként túltartott gím- és dámállományt, valamint az afrikai sertéspestist említette. A Bakonyerdő Zrt. minden jogi lehetőséget kihasználva biztosította a technikai feltételeket a hivatásos vadászok számára, hogy helyt tudjanak állni a mindennapokban. Ugron Ákos Gábor a Verga Veszprémi Erdőgazdaság Zrt. részéről elmondta: 140 vendéget fogadtak a bőgési idényben, az pedig különösen örvendetes, hogy közülük 17-en az első bikájukat hozták terítékre. A visszajáró vendégek magas aránya is a hivatásosok hozzáértésének fokmérője.
Korn Ignác, a Veszprém Vármegyei Vadászkamara hivatásos vadász alelnöke felidézte az emlékhely létesítése óta eltelt tíz évet. Mérleget vonva rámutatott, hogy számos területen történt előrelépés az ágazatot érintően: ilyen az Országos Vadgazdálkodási Tanács megújulása, a vaddal való ütközés és a vadászterületen kívüli károsítás észszerűbb jogi megítélése, vagy épp az Országos Vadgazdálkodási Alapból finanszírozott számos fejlesztés egyértelműen pozitív fejlemény, ugyanakkor a szakmai utánpótlás akadozni látszik, nagy a lemorzsolódás a hivatásos vadásznak készülő fiatalok között.
A köszöntők elhangzása után a Hubertlaki Kereszt kitüntetést Szabó Ferenc, a Somlótája Vadásztársaság hivatásos vadásza vehette át több évtizedes szolgálata elismeréséül. Méltatását ide kattintva olvashatják.
A megemlékezés végeztével az állami erdőgazdaságok, valamint a vadászati érdekképviselet képviselői elhelyezték az emlékműnél az emlékezés koszorúit.
Az őszi vadászidény egyik legfontosabb eseményére került sor a hétvégén, ahol a vadászok és érdeklődők egyaránt megcsodálhatták az idény legszebb trófeáit. A trófeaszemle nem csupán az elért eredmények ünneplése, hanem a vadállomány állapotának bemutatása és az értékes tapasztalatok megosztásának alkalma is. Idén különösen változatos gyűjtemény várta a látogatókat, akik közelebbről is megismerhették a megye vadgazdálkodásának sikeres pillanatait. 26 vadászatra jogosult több, mint száz trófeát tett közszemlére: 87 gímagancs mellett 8 mufloncsiga, 7 dámlapát, 6 őzagancs és egy ezüstérmes rókakoponya állt a hozzáértő, vagy épp csodálkozó kíváncsi tekintetek kereszttüzében.
Az vadászkamara országos szervezetét képviselő Jámbor László elnök rámutatott: a bemutatott trófeákkal nem vallanak szégyent a megye vadgazdálkodói, ám a sikerhez elengedhetetlen a hivatásos vadászok áldozatros munkája és a támogató környezet.
Az Országos Vadgazdálkodási Tanács elnöki tisztét is betöltő Takács Szabolcs főispán a vármegye idei trófeabírálati adataival ismertette meg a trófeaszemlére összegyűlteket: Eddig 1600 gímszarvas trófea került bemutatásra. Az érmes arány eddig 43%. A 10 kg feletti trófeák száma 26, ami megegyezik a tavalyival, de most esett 4 db 12 kg feletti trófea, amire tavaly nem volt példa. Az aranyérmek száma 43 db lett, ami szintén megegyezik a tavalyival. Az eddig elbírált legnagyobb, 12,91 kg súlyú trófea a Sümegi Kinizsi Vadásztársaság területén esett. Tovább emelkedett az idős bikák száma, arányuk eddig 10,5%. A dámról annyit lehet elmondani, hogy az eddig elbírált 91 trófea kicsit kevesebb a tavalyi időarányos 97-nél. Úgy tűnik, hogy a felrakáson némileg jobban nyomot hagyott a száraz forróság és kicsit alacsonyabbak a trófeasúlyok, de így is sokkal magasabbak az 5-10 évvel ezelőttieknél. A legnagyobb eddig 4,4 kg a Bakonyerdő Zrt Bakonyi vadászterületéről. 13 aranyérmes lett, az érmes arány 37%. Az őzek tekintetében a tavalyi 9 db 500 gr feletti trófeával szemben idén 8-nak örülhetünk, és sajnos nem került bírálatra bemutatásra 600 g feletti trófea. A legnagyobb egy 530 gr-os az Öregséd Vadásztársaságnál. Az összdarabszám a tavalyival gyakorlatilag egyező, 1840 db.
Pap Gyula megyei vadászkamarai elnök hangsúlyozta: nem köszöntőt, hanem köszönetet mond, amikor azok felé fordul, akik hivatástudatuk és munkájuk által lehetővé tették a trófeaszemle megtartását. Sok jó kezdeményezés létezik országszerte, mégsem bizonyul mind életképesnek hosszabb távon – Veszprém vármegye azonban sikeresnek mondhatja magát ebből a szempontból: a vadgazdálkodók, a hatóság, az érdekképviselet és az állami erdészetek összefogása garancia rá, hogy ami érték teremetődött, az meg is őrződjön. Pap Gyula köszönő szavai után gratulált és jutalomban részesítette Kasza József és Hári Csaba vadásztársainkat. Kasza József első, Hári Csaba hetedik helyezést ért el az idei vizsla főversenyen, tovább öregbítve megyénk hírnevét a kinológia terén.
A mustrát követően a házigazdák vendégszeretete jóvoltából feltálalt ebéd mellett nyílt lehetőség a kötetlenebb beszélgetésre, az élmények felidézésére, a tapasztalatok kicserélésére.
Legközelebb Alsóperén, a kamarai évzárón, november 28-án találkozunk!
Forrás: OMVK
Vadászat
Szabó Ferenc, a Hubertlaki Kereszt kitüntetettje
Szabó Ferenc, a „Somlótája” Vadásztársaság hivatásos vadásza vehette át a Hubertlaki Kereszt kitüntetést
Szabó Ferenc, a „Somlótája” Vadásztársaság hivatásos vadásza vehette át a Hubertlaki Kereszt kitüntetést 2024. november 6-án. Szabó Ferenc 1960. június 17-én született Nagyvázsonyban. 1977 júliusában végzett Oladon, mint szakképzett hivatásos vadász, és még ebben az évben elhelyezkedett a Somlótája Vt. elődjénél, az Iszkázi Hunyadi Vadásztársaságnál.
Igazi hűséges típus, született vadőr. Folyamatosan gyarapította ismereteit és tapasztalatait a vad tiszteletéről és a vadászat alapjairól. Ismeri a Somlótája Vadásztársaság területének minden zugát, hol, merre milyen a vadmozgás, mire van szüksége a vadnak.
Termetét meghazudtolva nagyon határozott és kemény fellépésű. Nem ismer megalkuvást, mind a vadnak, mind a vadásznak megadja, és megköveteli a kijáró tiszteletet. Tökéletesen bírálja el a kilövésre szánt őzbakot, illetve gímszarvas bikát. .A munkában, és a szaktudásban szinte felülmúlhatatlan. Ugyanakkor nagyon jó emberi kapcsolatot tart munkatársaival. Tudását atyai módon megosztja fiatalabb kollégáival és vadásztársaival.
Tökéletes összhangot és egyetértést tud teremteni a rábízott vendégvadászokkal, függetlenül a nyelvi nehézségektől. Akit vadásztatott, az mindvégig ragaszkodott Ferihez.
Pályája elején komoly sikereket ért el megyei és országos vadászversenyeken. 1992-ben az ő kíséretében került terítékre az akkori világranglista 8., az országos ranglista 2. helyezését elérő gímszarvas bika trófeája 260,3 pontszámmal.
Az elmúlt 47 év munkássága maradandó értéket teremtett a „Somlótája” Vadásztársaság életében mind szakmai, mind gazdasági, mind pedig vadászetikai területen. Vadászati körökben elismert, és tiszteletre méltó vadászként tartják számon.
A Veszprém vármegyei Vadászkamara szívből gratulál az elismeréshez!
Forrás: OMVK
Vadászat
Vadkamera buktatta le az orvvadászokat
Az elmúlt hetekben tucatnyi hurkot helyeztek ki ismeretlenek Bázakerettyén egy erdőbe. Elfogták őket
Egy vadász tett bejelentést a rendőrségre, hogy az elmúlt hetekben tucatnyi hurkot helyeztek ki ismeretlenek Bázakerettyén egy erdőbe. Ezért az erdészet vadkamerát szerelt fel, hogy lebuktassák a rapsicokat. A felvételeken látszott, hogy ketten rendszeresen kijártak ellenőrizni a csapdákat, míg november 4-én elejtettek egy vaddisznót.
A rendőrök aznap el is fogták a két elkövetőt, akikről kiderült, hogy hegyi birtokuk egymás szomszédságában van. A vadállatot személyautóval vitték el egyikük lakására, ahol feldolgozták. A disznó bőrét és belsőségeit visszavitték az erdőbe és szétszórták.
Az 50 éves bázakerettyei és az 58 éves borsfai férfiakat lopás vétsége és orvvadászat bűntette miatt hallgatták ki a Nagykanizsai Rendőrkapitányság nyomozói.
Forrás: Rendőrség
You must be logged in to post a comment Login