Egy hét eltéréssel, pontosan egy éve lőttem első őzbakomat Mezőtúron. Mintha minden ismétlődne, emlékeimben felidézve, az egy éve történt élményeket, szintén délután, kissé megkésve érkeztem Ádám Imre meghívóm, vadászbarátom házához.

Alig tudtam üdvözölni a többieket, már hallom az utasításokat, „ne hozz mást, csak a puskát, és néhány lőszert, és indulunk is. Köszönni ráérsz, ha már fekszik a bak!”

Gyorsan magamra kapkodtam a vadászruhám, mert ha rájuk hallgatok, mehettem volna úgy, ahogy utaztam, rövidnadrágosan. Vannak elveim, amiket nem szívesen adok fel, például borostásan, ápolatlanul, nem a vadászatra megfelelő öltözetben, nem indulok vadászni! Véleményem szerint ennyi tisztelet jár a vadnak, ha már az életére törünk.

Az autónál Badar Rudi hivatásos vadász és Simon Sanyi vártak rám, velük kiegészülve indultunk a területre. Meghívásom ezúttal is egy jó alföldi bak elejtésére szólt, nevezett barátaim ajándékaként.

Kerülgettük a tarlókat, amit néhol napraforgó, néhol kukorica tett változatossá, jó búvóhelyet nyújtva a vadnak. Már láthatóan tartott az üzekedés, bár még nem érte el a csúcspontot, de a bakok szinte szünet nélkül mozgásban voltak, sutáikat kergetve vagy egy rivális bakot kihajtva a féltve őrzött területéről.

Hirtelen lefékez Sanyi, „Ott a bak”, mondja, mire én is észreveszem, Rudi már a spektív lencséjén keresztül bírálja, majd szól.
– Gyorsan szállj ki és lőj!

Kapkodó célzás után lövök, szemmel láthatóan hibázok, a bak sértetlen, még talán most is fut.

Az éjszaka nagyon rövid volt, későn tudtam elaludni, viszont hajnal négykor már újra indultunk. A tegnap esti vadászat szinte teljesen megismétlődött, annyi különbséggel hogy valamivel rövidebb távolságra kellett lőnöm, ismét eredménytelenül.

– Biztos hogy pontos a puskád? – Kérdezték, amire hamarosan választ is kaptunk egy erre alkalmas helyen. Rudi lyukba lyukat lőtt fegyveremmel.
– A puskádnak semmi baja, szedd össze magad, mert bak nélkül nem mehetsz haza tőlünk.

A vadászatra szánt időm felén már túl voltunk, az otthoniak is már többen érdeklődtek, megvan-e már a bakom. A válaszom csak annyi volt, hogy megvan, de még legel…

Délután a horizont felé közelítő nap a Berettyót övező gáton talált bennünket. Jól beláttuk a végtelenbe tartó alföldi tájat, aminek a végén talán a világ pereme van, de nem láthatjuk, csupán a határtalan szabadságot érezhetjük. Miközben autónk lassan poroszkált előre, távol, a még lábon álló búzában apró fekete pontokat láttam. A spektív ismét felfedte kilétüket: Őzek! Három bak, egy suta. A bakok között volt az, amit nekem szántak.

A távolság hatalmas, ha kocsival megyünk rájuk biztosan elugranak. Volt egy vízelvezető árok, ami most száraz volt. Ha azon végig tudunk menni, akár száz méterre is meg tudjuk közelíteni őket, javasoltam Rudinak, közben Sanyi távcsővel szemmel tartja a bakot. Ez a megoldás már nekem is jobban tetszett, és több izgalmat is tartogat a vadász számára egy jó cserkelés.

Lapulva, mint a róka, lassan csúsztunk előre az árokban, néha óvatosan kilesve, merre mozognak. Szinte egy helyben állt a suta és a reá vigyázó bak, szemmel tartva a trónkövetelőket.

Elértünk arra pontra, ahonnan már kockázatos lett volna közelebb kúszni anélkül, hogy észrevettek volna. Óvatosan bújtam fel az árok szélére, lassan széthajtva a füvet, hogy lőhessek.

– Ne sokat tétovázz, amit látsz belőle, oda lőj! – Na, ezt már nem! Csupán a fejét és a nyakából talán tíz centit láttam, a többit takarta búza. Féltem, hogy szétlövöm a trófeát.

A megoldást az egyik betolakodó jelentette, amelyik támadásba lendült. Bakom meglepetésében felénk futott, hirtelen megállt, most már jóval többet mutatva életfontosságú szerveit rejtő oldalából. Sok idő nem volt gondolkodásra, útjára engedtem az élete végét jelentő Norma Vulkan lövedéket. A bak magas lapockalövéssel tűzben rogyott, oda ahol eddig féltve őrzött sutája állt.

Rudi törte meg a csendet: azt hittem, ráül a puskacsövedre, olyan közel volt már. Bevallom, ha ezt is elhibázod, esküszöm megvertelek volna!

Tettük mindezt már egymás kezeit szorongatva, vállveregetve, gratulálva. Közelebbről megvizsgálva vettük észre, hogy ez a bak egy igencsak kötekedő, harcos legény volt. Bal hátsó combján és felső ajkán egy másik baktól szerzett sérülések voltak láthatóak. Mégis ő uralta a sutát, bár a harcok hevében alaposan lefogyott. Most végleg megpihent, beállhat helyére egy fiatalabb, ígéretes bak, amit láttunk is. Ő lehet ezen a területen a trónörökös, egy újabb nemzedék alapítója.

Mutatós, nagyon hosszú szemágú, lefolyt rózsájú, öreg bak feküdt előttünk a búzában.

Időközben hozzánk ért Sanyi is az autóval, gratuláció, sok-sok fotó, majd zsigerelést követően telefonon hívtam mindazokat, akik várták a hírt Mezőtúri sikeremről.

Köszönöm! Ez a szó oly kevésnek tűnik ahhoz, amit érzek, amit viszonozni szeretnék barátaimnak az évek alatt Tőlük kapott élményekért. Azt biztosan tudom, hogy legközelebb Ők jönnek Baranyába, és én arra törekszem, hogy hasonló szép élményekkel, trófeával térjenek haza!

Bakom trófeája most Szolnokon van bírálaton, és miközben ezeket a sorokat írom, nézegetem szobám falát, vajon hova is kerüljön. Olyan helyet választok, ahol tekintetem akár naponta többször is rátéved, és újra és újra átélhetem, felidézhetem ezt a felejthetetlen vadászatot.

Nincs belőlük sok, ez lesz a második őzbakom. Van még két vaddisznóagyar, de ha rájuk nézek, pontosan fel tudom idézni elejtésük történetét. Ez emeli trófea szintjére, az emlékek nélkül csupán egy darab csont függne a falon.

A Kecse tanyai harcos „legény

Én és Imre barátom

Rudi és Sanyi

Elejtett bakommal

Barátaim és meghívóim