A magyarországi vadászok számára egy erdélyi vaddisznóvadászat – szerintem – csábítóbb, mint bármi a világon. Az esetleges újságírói túlzást engedjétek meg nekem. Szóval érkezett a telefonhívás, január 13-án indulni kell, hogy szombaton és vasárnap ott legyünk a Kászonaltízből induló vaddisznó-hajtóvadászaton.

Fotó: Agro Jager News

Takács Károly barátom és fia, Tibold pontosan érkeztek és irányt vettünk a csengersimai határátkelő felé. Románul invitáció, magyarul meghívó nélkül senki se induljon el vadászni, mert vagy visszafordítják, vagy faxon – szerencsénkre így történt – a román vámosok fogadják a meghívót.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A legnagyobb télre érkeztünk, illetve a hátunkon vittük a friss havat a Hargitára, illetve a másnapi vadászat helyszínére a Polyán bércre és a Gac patak völgyébe.

Szombaton Kászonaltiz központjában, a Vackor presszóban találkozunk. Állítólag soha ennyi vadász –- 34 puskás és 14 hajtó -– nem volt vaddisznóhajtó vadászaton. Feltételezem nem a NIMRÓD szerkesztőségének jelenléte, vonzotta székely vadászbarátainkat, hanem annak a híre, amit Bajkó Attila vadászmestertől hallottak, hogy a Polyán bécen és a Gac patak mentén a friss hóban több disznó nyomot találtak, illetve lehet lőni farkast és hiúzt is. Elindultunk. A kezdeti lendületem egyre fogyott a 25 centis hóban és azon a kaptatón, ami a több mint 1100 méter magas tetőre vezetett. Tulita András helybéli vadászbarátom, amikor megmutatta, hova kell mennünk és még az útnak a felét sem tettük meg, azon morfondíroztam, mit tudok levetni magamról, hogy bírjam tartani a lépést. Hála Istennek vendéglátóim megkönyörültek rajtam és az első standra állítottak a Glatz patak partjára. Szerintem én is voltam 9oo méter magasan.

Lőttem, de nem találtam

Popescu Jenő, aki huszonöt évig volt vadászmester kioktatott, amikor a hajtás végén elhallgatnak a puskák, akkor figyelj a visszatörőkre, itt jönnek majd balról a patak mentén. Na hiszen, akkor van időm bőven, ezért egy kis száraz avart igyekeztem a hóból elővarázsolni, amikor azt láttam, hogy a patak alján jobbról már három süldő is a sűrű biztonságában oson, az utolsó is, ha két lépést tesz bevált a sűrűbe. A bükkfához támasztott puskámat felkaptam, lőttem, de alá. Odalett a lehetőség. Később kiderült egy vaddisznó esett, láttak két farkas nyomot és sokan a disznónak színét sem látták, így Károly és Tibold vadászbarátaim sem. Ennek ellenére jó hangulatban érkeztünk le a bércről, sőt Mihály Andrást hargitai vaddisznóvadásszá is avattuk. Megjegyzem az erdélyi szokások szinte semmiben sem térnek el az anyaországitól. Van botütés és néhány jó tanács is… Szívesen feláldoztam volna tomporomat magam is… Holnap sikeresek leszünk… A remény hal meg utoljára.

Vasárnap újra a Vackorban, a mínusz 12 fok leküzdését segítendő a melegítő kávék után a Lesődi hegy felé vettük utunkat, de azt is megtudtuk, hogy a helyismerettel rendelkező vadászok elindulnak szakítani, azaz nyomot olvasni. Az eredménytől függ majd, hogy a Tilalmaska Csereerdő, netán a Szarvaskő kerül meghajtásra. Ennek tudatában tüzet raktak csíki barátaink, és jókat adomáztunk, illetve sült a szalonna és a kolbász. Feltétlenül meg kell említenem Szász Pál nevét, aki saját pajzán és kevésbé pajzán verseivel szórakoztatott bennünket. Már előző nap hírét vettem, hogy a földeáki Dózsa Vadásztársaság négy tagja is itt van. Évek óta ápolják a vadászbarátságot ezzel a brigáddal, tudtam meg Váczy József elnöktől. Most a magyarországi apróvad vadászat viszonzásaként érkeztek, de magánemberként is barátságot tartanak a Bajkó családdal.

A Tilalmaska Csereerdő ajándéka: öt disznyó

Szóval a szakítás után megszületett a „haditerv” a vadászmester irányításával a Pap mezőn át Tilalmaska Csereerdő felé vettük utunkat. Számításaik szerint 6–8 „disznyó” van a sűrűben. Nem részletezem, hangtalanul körbe álltuk a területet és falhangzott a jellegzetes „Auuu….Auuu…’ és a hosszú nyelű baltával a fák ütése, amely akkorát szólt, mint egy puska. Alig hangzott el az első kiáltás a szemközti hegy ritkásabb részein láttam is a disznókat sorjázni a magas part felé. Nekem balról Pali a költő, mellette Levente álltak. Lentebb már szóltak a fegyverek, majd a két szomszédom is rákezdett. Találtak is és sebeztek is. Majd előttem és mögöttük jött ki egy serte állat. Nem jutottam lövéshez, illetve a biztonság kedvéért nem lőttem… Állítólag jött még egy hatalmas kan, de én nem láttam. Talán az meg a hátam mögött osont el, de Karcsi barátom sem látta. Rálőttem még egy rókára, de eliszkolt a koma.

AA nyúzás alkalmat kínált egy kis beszélgetésre a vadgazda mérnökjelölttel, Bajkó Csanáddal. Két nap alatt hat disznyó nem rossz eredmény – kezdte –, de a kevés művelt terület miatt, át kell térni az etetésre, ha itt akarjuk tartani a vadat. Különösen rossz makktermés idején fenyeget az a veszély, hogy elmennek olyan vidékre, ahol van törökbúza (kukorica), pityóka (burgonya), stb. Vadgazdálkodást kell folytatnunk úgy, mint Magyarországon, ha vadászni akarunk.

Minden jó, ha jó a vége, tartja a közmondás. Minden esetre egy kan, egy koca és három süldő került a terítékre. Mi magyarországi vendégek nem lőttünk disznyót, de nagyon jól éreztük magunkat, amit köszönünk vendéglátóinknak. Személy szerint hálás vagyok Popescu Jenőnek, Takács Károlynak és Tibold fiának, hogy bepillantást nyerhettem egy erdélyi vaddisznóhajtás kulisszatitkaiba.

Kászonaltiz, 2012. január 14-–15.

A sikeres vadászok. Balról György József, Bodó Sándor, Szőllősi Gábor és Inets Levente duplájával

Balról a harmadik Szász Pali testünket lelkünket megmelegítette

Emlékfotó a kászoni vaddisznó-hajtóvadászatról

Irány a Polyán bérc

Karcsi, és fia Tibold, akiknek vendégszeretetét élveztem

Balról a harmadikTulik András, akinek a bíztatása nélkül nem jutottam volna fela hegyre

Lefelé a hegyről. Balról a második Popescu Jenő vadászbarát, akinek az invitálására érkeztünk Kászonba

Erdély Mihály András a nap legsikeresebb vadásza

Erdélyi tájkép