Örömmel látom, hogy megérkezett a tavasz minden színével, illatával. Rügyeznek a fák, zöldell a határ, madárcsicsergésre ébredek minden reggel. A kutyám is érzi a kikeletet, ásatásokba kezdett a kert némely szegletében. Eddig csak a macska itatótálját ásta el, no meg az én papucsomat szokta, amikor kint felejtem, de az ejnye-bejnyén kívül más büntetést nemigen kap. Pedig nem így kezdte ám az életét nálunk…

Augusztus volt, meleg, és olasz vadászokkal teli fürjező szezon. Hajnalban keltem, napközben a vendégeket vezettem, este vacsorát szerveztem nekik, meg az aznap lőtt vadat tisztítottuk és raktuk a fagyasztóba. Így ment ez minden áldott nap. Eszembe sem jutott kölyökkutyát hozni a házhoz. A kedves feleségem még engem is nehezen viselt el, nemhogy egy kiskutyát! De a sors könyvében más állt.

Janó barátom, vadásztársam, kapott egy néhány hónapos, tüneményes kis magyar vizslát. Nem volt hol tartania, így sunyi módon meghívott magához, és ott közölte velem, hogy szerzett nekem egy kiskutyát. Vigyem is mindjárt haza — tette hozzá. Böbe, a drága, leült elém, és okos tekintettel addig bűvölt, amíg fel nem vettem — onnantól már nyert ügyük volt, nem volt szívem otthagyni. Pedig éreztem, hogy ezt nem fogom simán megúszni!

Életem párjának sosem volt kutyusa. Nem is vágyott rá, kutyaházunk sem volt, meg rendes kerítésünk sem. Abba már beleegyezett ugyan, hogy majd egyszer, valamikor, ha minden feltétel adott lesz hozzá, lesz kutyánk, no de az a valamikor nem most kellett volna, hogy legyen. Mondhatom, igen ferde szemmel nézett rám, amikor meglátott a kis vizslával. Pedig a titkos fegyvert is bevetettem: előbb a gyerekeknek mutattam meg a kis jövevényt. A nejem nem szidott, néha azonban a csend is vérfagyasztó tud lenni.

Már-már azt kívántam, bárcsak kiabálna. Dobozból csináltunk házikót, megitattuk, megetettük a kis ebet, és bementünk a szobába. Ott meséltem el, hogy hogyan kaptam ezt a kiskutyát. Próbáltam megmagyarázni, hogy nem hagyhattam ott, hiszen ráment volna a barátom házassága. — Igen?! — kérdezte párom. — A mi házasságunk meg smafu! Majd itt fog nyöszörögni ez az alig gombóc! Te elmész vadászni, én meg hallgathatom meg rendezhetem. Le fogja taposni a virágokat, elhordja majd a cipőinket. És különben is: meg sem kérdeztél, hogy hozhatod-e?! — duzzogott. Igaza volt, visszacsinálni azonban már semmit sem lehetett…

Én valóban elmentem vadászni, és késő éjjel értem haza. Beköszöntem csendben, válasz azonban nem volt. Lezuhanyoztam, és odafeküdtem békíteni a kedvest. Ám akárhogyan tapogattam a hitvesi ágyat, ifjú nejemet nem találtam. Pánikba estem, felkapcsoltam a villanyt, és akkor szembesültem a keserű ténnyel: szép szavú bülbül madaram hazament a szüleihez aludni! Hátramentem, nézem Böbe kutyust, amint alszik, és néha álmában nyöszörög meg rúg egyet. Hagytam tovább aludni, én meg átvirrasztottam az éjszakát. Találgattam, mit is fogok majd mondani, kedvest, szépet, s tán’ nem veri szét rajtam a képet.

Reggel ismét vadászni mentem, délután pedig otthon várt a család, persze a kiskutyával együtt. Nem mondtam semmit, párom sem veszekedett velem, csak közölte, hogy otthon aludtak. Mondtam, hogy tudom, és ennyiben maradt a dolog. Néhány hét múlva Janóéknál szülinap volt. Mi is hivatalosak voltunk, éppen vacsorázni készültünk, amikor Janó nevetve mesélte, hogy aznap, amikor hazavittem a kölyökkutyát, olyat kapott a drágámtól, hogy ijedtében még a telefont is majdnem kiejtette a kezéből. Ő kapta azt, amit nekem szánt a szépem.

Azóta a kiskutyából nagy kutya lett, és a család kedvence. Hát így lett nekem vadászkutyám meg egy felejthetetlen élményem. Ja, és akkor este mérgemben, amiért a barátom kapott ki helyettem, gyalog indultam haza, de félúton felvett a drágám. Itt a tavasz, éljen a szerelem!

hetnap.rs