Keressen minket

Vadászat

A fogfájós disznó

Közzétéve:

Feltöltő:

Print Friendly, PDF & Email

Háromszor találkoztunk, és minden alkalommal éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel a disznóval. Ideges viselkedése, rapszodikus megjelenései, ok nélküli meg-megugrásai szöges ellentétben álltak a nagyobb disznóknál általánosan tapasztalható óvatos, lopakodó jellegű mozgással, gyanakvó fülelgetéssel. Mindig egyedül járt, nem csatlakozott a szóróra járó kisebb kondához, sőt úgy tűnt, a kiszórt takarmány sem izgatta különösebben.

Először holdfény nélküli havas, de nem hideg estében a kényelmetlen lesülésen kucorogva figyeltem fel rá, amikor szinte vágtában robbant ki az akácos sűrűből, és fejét furcsán lóbálva törtetett a szóró felé. Megdöbbenésemre azonban hozzá sem nyúlt a kukoricához, hanem a néhány lépésre terpeszkedő dagonyához ugrott, és mohón inni kezdett, illetve nekem úgy tűnt, hogy a vizet inkább szürcsölte. Hosszú percek teltek el, de nem hagyta abba az ivást. Sajnos a sötét háttérben nem tudtam megállapítani, hogy kan-e, vagy egyedül járó koca az „én disznóm”, ami persze még egyáltalában nem volt az enyém. – De fene szomjas ez a vándor, pedig még egy szemet sem vett fel a kukoricából! – füstölögtem magamban. Mivel azonban kocát most január végén már semmiképp sem akartam lőni, tovább vallattam a kereső távcsővel, gondolván hátha mégis kan az illető. Ennek eldöntésére sajnos kevés volt a fény, itt a hó sem segített. Úgy okoskodtam hát, hogy várakozásra játszom, esetleg egy havas rész felé mozdul a vad, és akkor el tudom bírálni biztonságosan. A magányos fekete csuhás azonban mást gondolhatott, mert váratlanul beugrott a dagonyába, és nagy locsogás közepette annak túlsó oldalán kikapaszkodva egyetlen rugaszkodással eltűnt a bodzás bozótban.

Csalódottan hallgattam az egyre halkuló zörgést, és biztosan tudtam, hogy ez a disznó ma már nem jön vissza. Arra nézve, hogy miért hagyott faképnél, semmiféle elképzelésem nem volt. Szagomat nem vehette, hiszen a nyugati szél pontosan felőle fújt, zajt nem csaptam, még csak nem is mozogtam, hogy megláthatott volna. A lesülés magasságát figyelembe véve ez a lehetőség teljesen kizárható volt. Másik disznótól vagy más vadtól sem ijedhetett meg, hiszen a közel százéves, aljnövényzet nélküli bükkösben látó- illetve hallótávolságig semmiféle vad nem mozgott.

Második randevúnkra úgy két hét elteltével, a több napos jeges esőt követő, elviselhetően hideg estén került sor. A bükkös vastag avarpaplanát még fagyos, maradék zúzmara borította, lépéseimtől – hiába óvatoskodtam –, harsogott az erdő. A vizes, itt-ott még jeges magasleshez érve azonnal láttam, hogy semmi értelme a felkapaszkodásnak, hacsak nem akarok egy nagyot zuhanni, jobb esetben az ülésen gatyáig elázni. Így hát jobb híján a les mellett posztoló hatalmas bükk terpeszei közül elkotortam az avart, és szerencsére kéznél lévő vadászszékemre kuporodva vártam a jó szerencsét, vagyis inkább múltkori „ismerősömet”.

Esélyeim itt a talajon jóval szerényebbek voltak, de hát szelem jó, és ugye sohasem lehet tudni… A látási viszonyok kielégítőnek tűntek, a foltokban még megmaradt zúzmara és pici holdfény együtt egészen jó képet adott a kereső távcsőben. Éppen elrendeztem vackaimat, amikor megmozdult mögöttem az erdő. Népes bikarudli érkezett a szőlők felől, és valószínűleg a közeli akácfiatalos lehetett az úti céljuk, ahol a rengeteg szederlevélből akartak lakmározni. Távcső nélkül is jól láttam őket, fiatal bikák, spíszertől a tizesig minden akadt közöttük. Nem sok időm maradt a gusztálásra, máris szelemet kapták, és olyan vágtába kezdtek, hogy tán nem is maradt fa lábon amerre elrohantak. Aztán lassan helyreállt a világ rendje, és olyan csend szakadt rám, hogy szinte nyomasztó, az előbbi dübörgés után.

Vagy egy óráig nem is változott semmi, lábam fázni kezdett a fagyos avaron, egyre inkább foglalkoztatott a hazamenés gondolata. – Még tíz percet adok magamnak! – döntöttem, de mint annyiszor az életben, most sem tőlem függtek a bekövetkező események. Alig rámoltam el időmérőül is szolgáló telefonomat, harsogó avarzörgést hallottam balról, majdnem a hátam mögül. Arra tekertem a nyakam, és már láttam is a nagy fekete gombócot, amint rézsút előttem igyekezett a szóró irányába. Kapkodni kezdtem, bár jobb lett volna nem mozdulni, ugyanis a disznó egyre közelebb oldalazott felém, alig tizenöt méterre keresztben trappolt el előttem útban a szóró felé. Furcsa mód nem kapta el a szagomat, én pedig ilyen közelről szabad szemmel is megállapíthattam, hogy múltkori ismerősöm bizony termetes kan, és néhány télen már sikerrel elkerülhette a disznóhajtás veszedelmeit.

– Most meglövöm! – sutyorogtam csak úgy magamnak, és némi fészkelődés után térdemre támasztott fegyverrel igyekeztem megcélozni a disznót, „aki” már úgy, mint az előző alkalommal, a dagonya szélén forgolódott. Jó a céltávcsövem, de a kép, amit láttam azért csak gyengébb a kereső produkciójánál. A távolság ideális, azonban a kan folyton izgett-mozgott, fejét rázta, azt is nehezen láttam, hogy éppen hol van az eleje. Aztán eljött a pillanat, amikor viszonylag nyugodtan, keresztben megállt, a piros pont a lapockáján, én pedig megérintettem a gyorsított billentyűt.

Az öreg bükkös többszörösére erősítette a dörrenést, én semmit sem láttam a torkolattűztől. Miközben ismételtem és a céltávcsővel keresgéltem, az öreg fákról apró jégdarabok hullottak a nyakamba. Néhány pillanatnyi csend, aztán meghallottam a jól ismert egyenletes zörgést, a távolodó disznó búcsúüzenetét. Magamba roskadva üldögéltem a széken, majd jó idő múlva felkapcsolt lámpával a rálövés helyére baktattam. Jól sejtettem! Nincs itt egy fia disznó sem, az elugrás helye egyértelműen árulkodott. Most már két lámpával kerestem, de sem vér, sem vágott szőr nem mutatkozott az egyre táguló körben.

Szerencsére a bodzásban megmaradt a havas zúzmara, ebben hamar megtaláltam a menekülő disznó nyomát, amit hosszan, könnyen követni tudtam. Ha lenne találat, itt már biztosan vérezni vagy feküdnie kellett volna. Még jó ideig kajtattam a sűrűben minden eredmény nélkül. Tetszik vagy nem, tudomásul kellett vennem, hogy a szinte biztosnak látszó zsákmányt annak rendje-módja szerint eltoltam. Az, hogy hova lőttem, igazából érdektelen, és tudtam, hogy nem a fegyver a hibás, a „vége” volt gyenge a mai estén. Lógó orral baktattam kifelé az erdőből, és egyre az járt a fejemben, hogy ezzel a disznóval többé nem fogok találkozni.

Néhány nap múlva meglepődve tapasztaltam, hogy pesszimizmusom alaptalannak bizonyult. A szóró feltöltésekor a dagonya sáros oldalában azonnal megláttam a kan már jól ismert nyomait. Várakozásommal ellentétben a rossz lövéssel nem riasztottam el a disznót, és várhatóan a továbbiakban is látogatni fogja megszokott etető- és ivóhelyét. Fokozódó izgalommal vártam a holdfényes estéket, bízva abban, hogy legközelebb sikerül az, amit egyszer már elpackáztam. Szorgalmasan koptattam a les kemény ülődeszkáját, és gyönyörködtem a holdfényes bükkösben, ahol a hatalmas fák sima, ezüstszürke törzse gótikus katedrálisok sejtelmes hangulatával vette körül leshelyemet. Felajzott lelkiállapotban vártam a magányos lovagot, de bizony nem történt semmi, a szokásos őzkavalkádon kívül nem akadt látogatója a szórónak.

Néhány nap kihagyással, túl a teliholdon, fogyó optimizmussal ismét rászántam magam a lesre. A szokott időnél korábban, már szürkület után a magaslesen ücsörögtem, abból a régi igazságból kiindulva, hogy a disznó akkor és ott jön, amikor és ahol akar. Elmélázva hallgattam az erdő apró neszeit, ekkor alattam a völgyben felcsendült szülőfalum harangjának jól ismert hangja.

– Ejnye de későn harangoznak, hiszen már fél kilenc is elmúlt! – Persze már rég nem Gyula bácsi húzza a kötelet, őhozzá órát lehetett igazítani. Automata vezérléssel működik az ódon hangszer, aminek frissen csengő – és nem kongó – dallamára ébredtem gyermekkoromban, este pedig a harang figyelmeztetett, hogy ideje véget vetni a játéknak, és hazaballagni a szülői házba. Az emlékezés magával ragadott, és fülembe tolult a határőrőrsön, később pedig erdészházak mélyén baráti társaságban némi itóka mellett annyiszor énekelt régi, szép katonanóta: „Harangoznak a mi kis falunkban…”

Emlékeimből halk ágpattanás riasztott fel, amit a dagonya mögötti bozótosból érkező halk motoszkálás követett. – Persze, megint az őzek – gondoltam, de azért készenléti állapotba rendeztem magam. Múlt az idő, a Hold már magasan szórta fényét az erdőre, de nem történt semmi. Jobb híján a les két oldalán elterülő szálast távcsövezgettem, hátha látok valami mozgást az aljnövényzet nélküli bükkösben. Miután nem mozdult semmi, ismét a szóró felé fordítottam a gukkert, és nem akartam hinni a szememnek. A sáros gödör szélén felém fordulva, mozdulatlanul állt a kan, majd oldalát mutatva felkapott néhány szem kukoricát, és beugrott a bodzásba.

Engem ekkor már a vadászláz vacogtatott, kapkodva kerestem a pozíciót a lövéshez, közben a fegyver agyát sikeresen a deszkához koppantottam. – Még elugrasztom! – dobbant belém, de a kan, kanságának minden külső jelét bemutatva már ismét kint forgolódott a szabad térségen.

Próbáltam célba venni, ám megismétlődött az előbbi jelenet: rövid, kapkodó falás, majd vágta a sűrűbe. Ekkorra már összeszedtem magam, és a következő kiugráskor nyaktövére húzva a piros pontot, ujjam a gyorsított ravaszra görbült.

A dörrenés után mély csend támadt, a disznó felől sem hallatszott egy pisszenés sem. Ismételtem, és a céltávcsőbe pillantva azonnal láttam, hogy itt már nincs további teendő. Disznóm ott feküdt mozdulatlanul ahol a golyó érte, valószínűleg a lövéssel azonnal elszállt belőle az élet. Adtam magamnak időt a megnyugvásra, közben arra gondoltam, hogy érdemes lett volna mérni a vérnyomásomat az előző tíz percben. Nagyra becsült háziorvosom bizonyára elszörnyedt volna az eredményen, és melegen ajánlotta volna a hasonló kardiológiai erőpróbák mellőzését.

Megnyugodva lépegettem zsákmányom felé, melynek megtört szemén tompán csillant a lámpa fénye. Aztán mellé guggolva beletúrtam dús, szürke sörtéjébe, és éreztem, hogy ennél többet nem adhatott ma nekem ez az erdő. Örömömet nem rontotta, hogy a legalább négy éves kan mindkét nagyagyara törött, a végek tompára csiszolódtak. Meglepett viszont, hogy a bal felső kisagyar szintén törött, és csak a fogíny tartotta a helyén.

Később az orrcsont levágásakor kiderült, hogy a betört fogtő körül erős gyulladás alakult ki, a csonk iszonyú bűzt árasztott, amit még a kifőzéssel sem tudtam megszüntetni. Ez a probléma magyarázhatta a disznó furcsa viselkedését. A bizonyára nagy fájdalom késztethette arra, hogy ormányát a vízben áztassa, csak kapkodva tudott néhány szem kukoricát felvenni, és a gyakori fejrázás is a nagy fájdalom következménye lehetett. Bár súlya közel járt a mázsához, egészében leromlott állat benyomását keltette. Lövésemmel valószínűleg nagy kínoktól szabadítottam meg, ezen túl pedig mutatós trófeával és maradandó vadászélménnyel gazdagodtam.

Vadászat

Aranysakál hajtás Szerbiában

Print Friendly, PDF & Email

Aranysakálhajtást szerveztek a Vajdaságban

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A Vajdaság Autonóm Tartomány Szerbia északi részén terül el, a magyar határ közvetlen szomszédságában. Etnikai összetétele rendkívül sokszínű: több mint 25 különböző etnikai csoport teszi ki a régió lakosságának egyharmadát. A Vajdaság Autonóm Tartománynak  hat hivatalos nyelve van, amely tükrözi az itt élő népek kultúráját, nyelvét és sokszínűségét.

2024. február 28-án Bognár Rudolf a Budapest-Belgrád vasútvonal és a Szabadkai út mellett társas vadászaton vett részt a Horgosi Graničar-Határőr vadásztársaság területén, ami megközelítőleg 4500 hektár nagyságú. A terület nagyban hasonlít az ásotthalmi, mórahalmi erdős-homokos vidékre. Szinte minden földet, ami növénytermesztésre alkalmas, késő ősszel felszántottak a helyi gazdák. Magyarországon a táj természetközelibb, jóval több azon területek aránya, ahol szinte alig látható az emberi aktivitás. Ezt jól tudják Szerbiában élő vadászok, mivel sűrűn kapnak meghívást a magyar oldalról. A vadászati turizmus mellett a magyar gyógy-, és termálfürdők is kedveltek. Szerbiában a vadászati idények eltérnek a valamelyest a magyartól. A társasapróvad-vadászatok október elsejével kezdődnek és január 31-ig tartanak. Kivétel a mezei nyúl, amelynek a vadászati idénye december 15-el befejeződik.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A vasárnap megrendezett hajtáson több száz hektárt mozgattak meg a helyi vadászatra jogosultak és a vendégek. A reggeli eligazítást Horváth Ferenc elnök tartotta, akit a helyiek csak Komicá-nak ismernek. Mivel az aranysakálhajtás nagy szervezést igényel, jött egy helyi kutyáscsapat is. A 18 főből álló hajtók a brak jazavičar-nevű kutyafajtával vettek részt a vadászaton. A “braki tacskó” Szerbiában, illetve a Balkánon, elterjedt kutyafajtának számít. Kedvelt fajta a vaddisznóvadászatokon is, valamint a szőrmés kártevők vadászata során is előszerettel alkalmazzák, ezt az alacsony, rövidlábú tacskófajtát. A vadászaton résztvevőktől fokozott odafigyelést kértek, mivel a sakál sokszor lapul az aljnövényzetben. Kivár.  A 25 vendég és helyi vadász, akik végig leállók voltak, egy kalapból sorsolták ki a helyeiket. Ezeket a helyeket napokkal korábban a helyi vadászok előre kijelölték. Azért, hogy következetes legyen a vadászatszervezés, mind a három hajtásban a leállók helyei nem változtak. A horgosi Graničar-Határőr vadásztársaság költségeinek csökkentése érdekében, minden vendég megközelítőleg 8 ezer forinttal járult hozzá a költségvetéshez, ami magában foglalta a tartalmas reggelit és a nap végén, a késő délutáni ebédet is.

Horváth Ferenc, a társaság elnöke minden vendéget megkért, hogy kövessék a helyi vadászok utasításait, tanácsait. A vendégjog Szerbiában és Magyarországon is “szent”, de ehhez úgy is kell viselkedni a vendégnek. A leállók nem beszélhettek, nem cigizhettek közben. A balesetek elkerülése érdekében, a vadászkutyákon és vadászokon egyaránt egyedi, jól látható, megkülönböztethető jelzést kellett viselni. Ha sebzés történt, mindenkit megkértek arra, hogy az utánkeresést a tacskókra és hajtóikra bízzák.

Mivel több száz hektárt hajtottak meg a Horgoshoz közeli  területen, amit a helyiek csak Kűlaposként ismernek, gyorsan telt is az idő. A hajtók sokszor három méteres nádason, rekettyés, mocsaras részeken is átverekedték magukat. A hajtásban sokszor elhagyatott gyümölcsösökön vezetett az út, olykor szélviharban összetört erdőkön kellett áthatolni a hajtóknak és a tacskóiknak. Míg a nádban kifejezetten nehéz menni, addig a homokbányák veszélyesek is lehetnek, amit már a természet sok esetben vissza is foglalt. Könnyen belecsúszhat ember és állat, amiből kifejezetten nehéz kijönni, ha messze a segítség.  A mostani vadászat alkalmával viszonylag szerencsés volt mindenki, mert nem volt sár. Sajnos az idei télen kevés csapadék esett a Vajdaságban, ami itt is “vendégmarasztaló”-nak ismernek a helyiek. 1 mm csapadék sokszor bőven elég ahhoz, hogy autók egymás után elakadjanak a mezőgazdasági földutakon. Ahogy közeledett a hajtás, érezni lehetett, hogy mozdul a vad. A sakálok sokszor csak a legvégén ugrottak meg a tacskók miatt. Az egyik vadász előtt az egyik sakál 10 méterre ugrott – vesztére. Az első hajtásban két sakál esett, majd egy-egy az elkövetkezőkben. Vörös rókát egyszer sem láttak se a hajtók se a leállók, amit vélhetően kiszorított az aranysakál a területről. A hibázások, és az óvatosság megtartása miatt megközelítőleg ugyanennyi aranysakál tört ki a hajtásból, aminek az állománya az elmúlt 10 évben robbanászerűen ugrott meg.

Sajnos a változás szemmel látható. Az őz állományai drasztikusan lecsökkentek. Ritkaságszámba megy, ha látnak májusban gidát vezető sutát. A változás egyértelmű, amit a sakál okozott a Vajdaságban. Pontosan senki nem tudja megmondani, miért döntött úgy ez a faj, hogy meghódítja Szerbia egész területét. A Balkánon dúló háborús években gyakorlatilag összeomlott a vadgazdálkodás, amit kihasznált a toportyán.

Az utóbbi években megindult a változás itt Szerbiában is. Egyelőre még kevesen vadásszák ezt a fajt. Azonban sokan felismerték, hogy gyérítésükre egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetni és integráltan kell kezelni a faj terjeszkedését. A sakált csak kordában lehet tartani, megállítani már nem lehet. A gyérítésének fokozása érdekében megközelítőleg 16 euró/ egyed összeggel ösztönzik a vadászatukat. Hivatásos vadász státusz nincs Szerbiában, ezért a helyi tagoknak kell jóval több időt fordítaniuk a dúvadgyérítésre.

A magyar műszaki határzár, amit sokan csak déli határzárnak hívnak a magyar – horvát – szerb- román határon sem okoz problémát a fajnak. Közel a hármashatárhoz, ahol Románia, Szerbia és Magyarország találkozik, azt figyelték meg, hogy a sakálok a határ mindkét oldalán zsákmányt kerestek. A kerítés fizikailag zárja le a zöldhatárt, aminek a kiskapuit vélhetően ismerik a helyi állományok.

Kanizsa község minden évben megközelítőleg négy ezer eurót áldoz az aranysakál gyérítésének ösztönzésére – zárta beszámolóját Bognár Rudolf.

 

Írta: Dr. Szilágyi Gergely

 

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu

Tovább olvasom

Vadászat

Visszanéző: Június este

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Csibi Norbert egyéni vadászaton vaddisznóra vadászott. Élményeit megosztotta lapunkkal:

Kalandos júniusi este volt. Jöttek-mentek a disznók a horizonton. Előttem végig egy hosszú kaszáló. Mögöttem növekedett a kukorica, a disznót még nem érdekelte.

Fotó: Csibi Nobert – The Hunting Fishing Family – Agro Jager News

Éjfél körül, szemben a domboldalon, megláttam egy szép egyes disznót. Messze volt 240 méterre, de szépen lassan csordogált lefelé, a lesem irányába. Beletelt vagy másfél órába, mire “lőtávolba” ért. Lövés mellett döntöttem, mivel egyre többször emlegette a fejét, nagyokat szippantva a levegőbe.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Körülbelül 120 méterre lehetett, amikor keresztbe fordult. Rátettem az oldalára a piros pöttyöt és…. a disznó tűzben rogyott. Megveregettem a vállamat, hiszen másfél órán keresztül álltam a sarat, megálltam, hogy ne “verjek” oda neki.  Egy órára rá egy süldő követte nagyobb társát, szinte ugyan azon a váltón. A nagy disznó teste mellett sétált el (a videón látható). Száz méterre lehetett, amikor ezt a disznót is elejtettem.

Fotó: Csibi Nobert – The Hunting Fishing Family – Agro Jager News

Vártam fél órát, majd odasétáltam hozzájuk. Látom a nagy disznón, a bemenet a füle mögött, kimenet a lapocka mögött… Hogy történhetett? Gondolkodom. A disznó szépen keresztbe állt, mikor lőttem. A felvétel elemzése után jöttem rá – a videón látszik is – hogy lövéskor a disznó kissé befordult, így sikerült ezt a lövést produkálni. 127 kilogrammot nyomott a mérlegeléskor.

Másnap világosban jöttem rá, hogy mit csináltak órákon át. A kaszáló tele volt vad szamócával, azt csemegézték. Másnap búzára ültem, vadász barátommal, Attilával. Sikerült lövést tennem egy disznóra. Májlövés. Hosszas keresés után, felkelt előttünk, majd elrohant.

Fotó: Csibi Nobert – The Hunting Fishing Family – Agro Jager News

Másnap kutyával keresték, de egy ponton a kutya mindig elakadt, mintha ufók vitték volna el a disznót. Kiderült, hogy a disznó már a hűtőben pihen. Amikor megugrasztottuk, meg sem állt a szomszédos lesig, ahol is egy vadásztársunk “igazoltatta” és a vad beszállításra került.

Írta: Csibi Norbert

További részletekért a The Hunting Fishing Family -ről kattints ide

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu

Tovább olvasom

Vadászat

Veszettség

Print Friendly, PDF & Email

A NÉBIH szakemberei cikket írtak a veszettségről

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A veszettség heveny, agy- és gerincvelőgyulladással járó vírusos betegség, amely elsősorban a veszett állat harapásával, marásával terjed, és általában halálos kimenetelű. Emberek esetében, ha már kialakultak a betegség tünetei, a túlélés orvostörténeti ritkaságnak számít. A vírus valamennyi melegvérű állatot megbetegíthet, így a házi és vadon élő emlősállatok minden fajában kialakulhat a betegség, a madarak azonban kevésbé fogékonyak a fertőzésre. 

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

A betegség világszerte előfordul. Európában az elmúlt két évtizedben a sikeres mentesítési programoknak köszönhetően jelentősen visszaszorult az észlelt esetek száma, a nyugat-európai országokban egy-egy ritka, behurcolt esettől eltekintve a klasszikus veszettség napjainkban már nem fordul elő. A közép-európai régió országai közül Romániában és Lengyelországban az elmúlt néhány évben még viszonylag nagy számban állapítottak meg veszettség eseteket, a régió többi országában szórványos volt a betegség előfordulása. A harmadik országokkal határos EU tagállamok területén (például a balti tagállamokban) elvétve előfordulnak behurcolt esetek. Ukrajnában még nagy esetszámmal fordul elő a veszettség, de az Európai Unió támogatásával néhány éve Kárpátalján is megkezdődött a rókavakcinázási program.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A program célja az, hogy a lakosság felismerje a betegségre utaló tüneteket és jelentse a veszettségre gyanús állatokat az állategészségügyi hatóság felé, ugyanakkor a városokban is egyre gyakrabban megjelenő, egészséges rókák ne okozzanak felesleges riadalmat.

A veszettségmentesítési programról minden információ megtalálható a következő honlapon:

Fontos tudnivalók

1. Kutyáját évente oltassa be a kötelező veszettség elleni védőoltással!
2. A kijáró, nem csak lakásban tartott macskákat szintén ajánlott beoltatni veszettség ellen!
3. A veszettség leggyakrabban harapás útján terjed, ezért soha ne fogjon meg szelídnek tűnő rókát vagy egyéb vadállatot, denevért sem!
4. Ne ijedjen meg a lakott területen felbukkanó rókáktól, de kerülje az állattal való közvetlen kontaktust; a lakhelye környékén való találkozás lehetőségét csökkentheti, ha gondoskodik a hulladék megfelelően zárt tárolásáról!
5. Ha olyan rókát vagy egyéb vadállatot lát, amely hagyja magát néhány lépésre megközelíteni,
vagy támadó magatartást mutat, illetve vadállat tetemet talál, értesítse a helyileg illetékes állategészségügyi hatóságot, vagy hívja a Nébih Zöld számát, a +36 80 263 244 telefonszámot!
6. Ha a rókák számára kihelyezett, vakcina tartalmú csalétket talál, ne nyúljon hozzá, és kutyáját is
tartsa távol tőle!
7. Kerülje az ismeretlen kutyákkal és macskákkal való közvetlen kontaktust!
8. Ha Önnek kutya, macska, vagy vadállat sérülést okoz, haladéktalanul forduljon orvoshoz!

Forrás: NÉBIH

Tovább olvasom
Cart
  • No products in the cart.