Háromszor találkoztunk, és minden alkalommal éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel a disznóval. Ideges viselkedése, rapszodikus megjelenései, ok nélküli meg-megugrásai szöges ellentétben álltak a nagyobb disznóknál általánosan tapasztalható óvatos, lopakodó jellegű mozgással, gyanakvó fülelgetéssel. Mindig egyedül járt, nem csatlakozott a szóróra járó kisebb kondához, sőt úgy tűnt, a kiszórt takarmány sem izgatta különösebben.

Először holdfény nélküli havas, de nem hideg estében a kényelmetlen lesülésen kucorogva figyeltem fel rá, amikor szinte vágtában robbant ki az akácos sűrűből, és fejét furcsán lóbálva törtetett a szóró felé. Megdöbbenésemre azonban hozzá sem nyúlt a kukoricához, hanem a néhány lépésre terpeszkedő dagonyához ugrott, és mohón inni kezdett, illetve nekem úgy tűnt, hogy a vizet inkább szürcsölte. Hosszú percek teltek el, de nem hagyta abba az ivást. Sajnos a sötét háttérben nem tudtam megállapítani, hogy kan-e, vagy egyedül járó koca az „én disznóm”, ami persze még egyáltalában nem volt az enyém. – De fene szomjas ez a vándor, pedig még egy szemet sem vett fel a kukoricából! – füstölögtem magamban. Mivel azonban kocát most január végén már semmiképp sem akartam lőni, tovább vallattam a kereső távcsővel, gondolván hátha mégis kan az illető. Ennek eldöntésére sajnos kevés volt a fény, itt a hó sem segített. Úgy okoskodtam hát, hogy várakozásra játszom, esetleg egy havas rész felé mozdul a vad, és akkor el tudom bírálni biztonságosan. A magányos fekete csuhás azonban mást gondolhatott, mert váratlanul beugrott a dagonyába, és nagy locsogás közepette annak túlsó oldalán kikapaszkodva egyetlen rugaszkodással eltűnt a bodzás bozótban.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Csalódottan hallgattam az egyre halkuló zörgést, és biztosan tudtam, hogy ez a disznó ma már nem jön vissza. Arra nézve, hogy miért hagyott faképnél, semmiféle elképzelésem nem volt. Szagomat nem vehette, hiszen a nyugati szél pontosan felőle fújt, zajt nem csaptam, még csak nem is mozogtam, hogy megláthatott volna. A lesülés magasságát figyelembe véve ez a lehetőség teljesen kizárható volt. Másik disznótól vagy más vadtól sem ijedhetett meg, hiszen a közel százéves, aljnövényzet nélküli bükkösben látó- illetve hallótávolságig semmiféle vad nem mozgott.

Második randevúnkra úgy két hét elteltével, a több napos jeges esőt követő, elviselhetően hideg estén került sor. A bükkös vastag avarpaplanát még fagyos, maradék zúzmara borította, lépéseimtől – hiába óvatoskodtam –, harsogott az erdő. A vizes, itt-ott még jeges magasleshez érve azonnal láttam, hogy semmi értelme a felkapaszkodásnak, hacsak nem akarok egy nagyot zuhanni, jobb esetben az ülésen gatyáig elázni. Így hát jobb híján a les mellett posztoló hatalmas bükk terpeszei közül elkotortam az avart, és szerencsére kéznél lévő vadászszékemre kuporodva vártam a jó szerencsét, vagyis inkább múltkori „ismerősömet”.

Esélyeim itt a talajon jóval szerényebbek voltak, de hát szelem jó, és ugye sohasem lehet tudni… A látási viszonyok kielégítőnek tűntek, a foltokban még megmaradt zúzmara és pici holdfény együtt egészen jó képet adott a kereső távcsőben. Éppen elrendeztem vackaimat, amikor megmozdult mögöttem az erdő. Népes bikarudli érkezett a szőlők felől, és valószínűleg a közeli akácfiatalos lehetett az úti céljuk, ahol a rengeteg szederlevélből akartak lakmározni. Távcső nélkül is jól láttam őket, fiatal bikák, spíszertől a tizesig minden akadt közöttük. Nem sok időm maradt a gusztálásra, máris szelemet kapták, és olyan vágtába kezdtek, hogy tán nem is maradt fa lábon amerre elrohantak. Aztán lassan helyreállt a világ rendje, és olyan csend szakadt rám, hogy szinte nyomasztó, az előbbi dübörgés után.

Vagy egy óráig nem is változott semmi, lábam fázni kezdett a fagyos avaron, egyre inkább foglalkoztatott a hazamenés gondolata. – Még tíz percet adok magamnak! – döntöttem, de mint annyiszor az életben, most sem tőlem függtek a bekövetkező események. Alig rámoltam el időmérőül is szolgáló telefonomat, harsogó avarzörgést hallottam balról, majdnem a hátam mögül. Arra tekertem a nyakam, és már láttam is a nagy fekete gombócot, amint rézsút előttem igyekezett a szóró irányába. Kapkodni kezdtem, bár jobb lett volna nem mozdulni, ugyanis a disznó egyre közelebb oldalazott felém, alig tizenöt méterre keresztben trappolt el előttem útban a szóró felé. Furcsa mód nem kapta el a szagomat, én pedig ilyen közelről szabad szemmel is megállapíthattam, hogy múltkori ismerősöm bizony termetes kan, és néhány télen már sikerrel elkerülhette a disznóhajtás veszedelmeit.

– Most meglövöm! – sutyorogtam csak úgy magamnak, és némi fészkelődés után térdemre támasztott fegyverrel igyekeztem megcélozni a disznót, „aki” már úgy, mint az előző alkalommal, a dagonya szélén forgolódott. Jó a céltávcsövem, de a kép, amit láttam azért csak gyengébb a kereső produkciójánál. A távolság ideális, azonban a kan folyton izgett-mozgott, fejét rázta, azt is nehezen láttam, hogy éppen hol van az eleje. Aztán eljött a pillanat, amikor viszonylag nyugodtan, keresztben megállt, a piros pont a lapockáján, én pedig megérintettem a gyorsított billentyűt.

Az öreg bükkös többszörösére erősítette a dörrenést, én semmit sem láttam a torkolattűztől. Miközben ismételtem és a céltávcsővel keresgéltem, az öreg fákról apró jégdarabok hullottak a nyakamba. Néhány pillanatnyi csend, aztán meghallottam a jól ismert egyenletes zörgést, a távolodó disznó búcsúüzenetét. Magamba roskadva üldögéltem a széken, majd jó idő múlva felkapcsolt lámpával a rálövés helyére baktattam. Jól sejtettem! Nincs itt egy fia disznó sem, az elugrás helye egyértelműen árulkodott. Most már két lámpával kerestem, de sem vér, sem vágott szőr nem mutatkozott az egyre táguló körben.

Szerencsére a bodzásban megmaradt a havas zúzmara, ebben hamar megtaláltam a menekülő disznó nyomát, amit hosszan, könnyen követni tudtam. Ha lenne találat, itt már biztosan vérezni vagy feküdnie kellett volna. Még jó ideig kajtattam a sűrűben minden eredmény nélkül. Tetszik vagy nem, tudomásul kellett vennem, hogy a szinte biztosnak látszó zsákmányt annak rendje-módja szerint eltoltam. Az, hogy hova lőttem, igazából érdektelen, és tudtam, hogy nem a fegyver a hibás, a „vége” volt gyenge a mai estén. Lógó orral baktattam kifelé az erdőből, és egyre az járt a fejemben, hogy ezzel a disznóval többé nem fogok találkozni.

Néhány nap múlva meglepődve tapasztaltam, hogy pesszimizmusom alaptalannak bizonyult. A szóró feltöltésekor a dagonya sáros oldalában azonnal megláttam a kan már jól ismert nyomait. Várakozásommal ellentétben a rossz lövéssel nem riasztottam el a disznót, és várhatóan a továbbiakban is látogatni fogja megszokott etető- és ivóhelyét. Fokozódó izgalommal vártam a holdfényes estéket, bízva abban, hogy legközelebb sikerül az, amit egyszer már elpackáztam. Szorgalmasan koptattam a les kemény ülődeszkáját, és gyönyörködtem a holdfényes bükkösben, ahol a hatalmas fák sima, ezüstszürke törzse gótikus katedrálisok sejtelmes hangulatával vette körül leshelyemet. Felajzott lelkiállapotban vártam a magányos lovagot, de bizony nem történt semmi, a szokásos őzkavalkádon kívül nem akadt látogatója a szórónak.

Néhány nap kihagyással, túl a teliholdon, fogyó optimizmussal ismét rászántam magam a lesre. A szokott időnél korábban, már szürkület után a magaslesen ücsörögtem, abból a régi igazságból kiindulva, hogy a disznó akkor és ott jön, amikor és ahol akar. Elmélázva hallgattam az erdő apró neszeit, ekkor alattam a völgyben felcsendült szülőfalum harangjának jól ismert hangja.

FROMMER, Magyarország legnagyobb fegyverboltja!   Kattints a képre és keresd meg a hozzád legközelebb lévő vadászboltot és a szerződött fegyvermestereket!

– Ejnye de későn harangoznak, hiszen már fél kilenc is elmúlt! – Persze már rég nem Gyula bácsi húzza a kötelet, őhozzá órát lehetett igazítani. Automata vezérléssel működik az ódon hangszer, aminek frissen csengő – és nem kongó – dallamára ébredtem gyermekkoromban, este pedig a harang figyelmeztetett, hogy ideje véget vetni a játéknak, és hazaballagni a szülői házba. Az emlékezés magával ragadott, és fülembe tolult a határőrőrsön, később pedig erdészházak mélyén baráti társaságban némi itóka mellett annyiszor énekelt régi, szép katonanóta: „Harangoznak a mi kis falunkban…”

Emlékeimből halk ágpattanás riasztott fel, amit a dagonya mögötti bozótosból érkező halk motoszkálás követett. – Persze, megint az őzek – gondoltam, de azért készenléti állapotba rendeztem magam. Múlt az idő, a Hold már magasan szórta fényét az erdőre, de nem történt semmi. Jobb híján a les két oldalán elterülő szálast távcsövezgettem, hátha látok valami mozgást az aljnövényzet nélküli bükkösben. Miután nem mozdult semmi, ismét a szóró felé fordítottam a gukkert, és nem akartam hinni a szememnek. A sáros gödör szélén felém fordulva, mozdulatlanul állt a kan, majd oldalát mutatva felkapott néhány szem kukoricát, és beugrott a bodzásba.

Engem ekkor már a vadászláz vacogtatott, kapkodva kerestem a pozíciót a lövéshez, közben a fegyver agyát sikeresen a deszkához koppantottam. – Még elugrasztom! – dobbant belém, de a kan, kanságának minden külső jelét bemutatva már ismét kint forgolódott a szabad térségen.

Próbáltam célba venni, ám megismétlődött az előbbi jelenet: rövid, kapkodó falás, majd vágta a sűrűbe. Ekkorra már összeszedtem magam, és a következő kiugráskor nyaktövére húzva a piros pontot, ujjam a gyorsított ravaszra görbült.

A dörrenés után mély csend támadt, a disznó felől sem hallatszott egy pisszenés sem. Ismételtem, és a céltávcsőbe pillantva azonnal láttam, hogy itt már nincs további teendő. Disznóm ott feküdt mozdulatlanul ahol a golyó érte, valószínűleg a lövéssel azonnal elszállt belőle az élet. Adtam magamnak időt a megnyugvásra, közben arra gondoltam, hogy érdemes lett volna mérni a vérnyomásomat az előző tíz percben. Nagyra becsült háziorvosom bizonyára elszörnyedt volna az eredményen, és melegen ajánlotta volna a hasonló kardiológiai erőpróbák mellőzését.

Megnyugodva lépegettem zsákmányom felé, melynek megtört szemén tompán csillant a lámpa fénye. Aztán mellé guggolva beletúrtam dús, szürke sörtéjébe, és éreztem, hogy ennél többet nem adhatott ma nekem ez az erdő. Örömömet nem rontotta, hogy a legalább négy éves kan mindkét nagyagyara törött, a végek tompára csiszolódtak. Meglepett viszont, hogy a bal felső kisagyar szintén törött, és csak a fogíny tartotta a helyén.

Később az orrcsont levágásakor kiderült, hogy a betört fogtő körül erős gyulladás alakult ki, a csonk iszonyú bűzt árasztott, amit még a kifőzéssel sem tudtam megszüntetni. Ez a probléma magyarázhatta a disznó furcsa viselkedését. A bizonyára nagy fájdalom késztethette arra, hogy ormányát a vízben áztassa, csak kapkodva tudott néhány szem kukoricát felvenni, és a gyakori fejrázás is a nagy fájdalom következménye lehetett. Bár súlya közel járt a mázsához, egészében leromlott állat benyomását keltette. Lövésemmel valószínűleg nagy kínoktól szabadítottam meg, ezen túl pedig mutatós trófeával és maradandó vadászélménnyel gazdagodtam.