Január közepén járunk, és nyoma sincs a télnek, hónak meg éppen csak hírét hallottuk erdélyi barátainktól. Az utca embere többnyire elégedett a rendhagyó időjárással, hiszen nem kell fagyoskodni napközben, az autó még nyári gumival futhat, a gázóra is csak takarékon pörög. A gazdák, kertészek azonban már nagyon ráncolják homlokukat, felrémlik előttük a várható aszály, a fagy híján megmaradó kártevők tömege, amelyekkel meg kell birkózniuk az év folyamán.

Morognak a vadászok is, hiszen a kora tavaszt idéző napokban csak meglehetős eredménytelenséggel hódolhatnak szenvedélyüknek. Az egyre kevesebb apróvad szerteszét kószál a határban, egész nap lehet kajtatni egy-egy óvatlanabb fácánkakas, magáról megfeledkező nyúl elejtése érdekében. A szarvasok, őzek nem álltak igazán rudliba, nehézkes az eredményes selejtezés. A disznók sem veszik fel a szórót, miért is tennék, amikor a friss szántásokon, kukoricatarlókon terített asztal várja őket, megközelítésük a szabad térségen úgyszólván lehetetlen vállalkozás.

Mit tehet a vadász ilyen mostoha körülmények között, ha nem akar végképp elmacskásodni a várakozásban? Áthidaló megoldást keres, amolyan kondicionáló tréninget kezdeményez, mely nem kecsegtet nagy zsákmánnyal, de mégis jóindulattal vadászatnak nevezhető tevékenység.

A sokadik szürke reggelen jómagam is erre az útra lépek, amikor „Megyek, járok egyet a kutyával, elég a tehénkedésből!” felkiáltással előkotrom a sörétest, mellém szólítom deresedő, és alaposan ellustult vizslámat, majd mivel rendnek kell lenni, irányt veszek a beírókönyv felé. Miközben regisztrálom magam a kutyaidomításra kijelölt biztonsági körzetbe, tapasztalom, hogy több vadásztársam is választotta már az elpuhulás elleni harc eme sajátos módszerét. Azt is sejtem, hogy nem lőttek el két zsebre való patront – „idomítás” közben egy kakas lőhető –, de biztosan alaposan kimászkálták magukat a bokros, sásos, vizes területen. A hivatalos teendők után mi is a tettek mezejére lépünk, széllel szemben megkezdjük a bokorfoltokkal, kisebb nádasokkal tarkított rét bejárását.

Deresedő magyar vizslám, Szultán, korát meghazudtoló lendülettel veti magát a munkába, hosszan előrefut, amivel azonnal kivívja nemtetszésemet. Látszik, hogy régen fegyelmeztem, most igyekszem pótolni a mulasztásokat. Szigorú dorgálásaim, sőt néhány farba billentés kilátásba helyezése úgy fél óra múltán meggyőzi a túlbuzgó ebet, hogy jobb a békesség. „Beáll a sorba”, röviden keres, első szóra bebújik a legsűrűbb kökényesbe is, csak hangos szusszantásai jelzik, hogy éppen merre jár. Tudja ő a szakmát, csak ugye régen kellett visszafogottan dolgoznia, és bizony őt is viszi a vadászvér. Sajnos azonban hiába az igyekezet, egyre többször jön elő a bozótból csalódott pofával, és néz rám tanácstalanul, hogy akkor most mi van, hiszen ő mindent megtett, és íme sehol egy kóbor fácán, még tyúk se, pedig az is jó lenne a szimatot felfrissíteni? – Tudod kiskutyám, itt is érvényes a régi igazság: Ahol nincs, ott ne keress! – simogatom meg deres fejét, ő pedig egyetértően rázza kobakját, hogy csak úgy csattognak tüske tépte fülei.

Miután ezt megbeszéltük, fordulunk, és a Zala folyó partján indulunk hazafelé. Reményünk azok a tőkés récék, melyek így télvíz idején a frissen csobogó folyó kiszélesedő öbleiben kaszinózgatnak, és innen húznak ki este a maradék kukoricatarlókra. Egyelőre híre sincs a madaraknak, annál lehangolóbb látvány fogad a folyókanyarban. A Zalának ezen a részén nemrég kivágták a partokat kísérő koros fűzfákat, melyek aztán egy hőerőműben biomasszaként fejezik be pályafutásukat.

Nem akarok igazságtalan lenni, látszik némi szakértelem a kitermelés nyomán, kék festékkel megjelölték a megmaradó kőris-, éger- és fűzfákat, és valóban meg is hagyták őket. Hanem az öreg, kivágásra ítéltek egy részét vajon miért fűrészelték el derék- sőt embermagasságban? Ja, hát úgy kényelmesebb volt, és ami a mederbe dőlt, annak egy részét bent is hagyták, ugyan ki vesződik vele a jeges vízben? Erdész énem háborog e tőlünk keletre dívó fakitermelési módszer láttán, és tudom, hogy a kétméteres fűzcsonkok évtizedekig szomorú mementóként meredeznek majd a vadregényes folyóparton, emlékeztetve napjaink érthetetlen tájrombolására.

Vadnak persze itt sincs nyoma, mi is maradna meg ebben a letaposott, tönkretett bozótosban? Pár éve hódok is tanyáznak a Zalán, lehet, hogy rájuk kellett volna bízni a favágást, ők biztosan nem hagytak volna ilyen magas tuskókat, igaz a fát sem az erőműbe vitték volna.

Lógó orral baktatunk folyásirányban, és a medret fürkésszük hápogó népség reményében. Tavaly még a túlsó parton jártunk utánuk, sajnos szegény barátom hirtelen halála megváltoztatta a viszonyokat, ugyanis a túlpart már a szomszéd vadásztársaság területéhez tartozik. Akárhogy is van, a meder az közös, és a kacsák amúgy sem foglalkoznak holmi területhatárokkal.

Előttem ballagó kutyám lassít, és az errefelé még békén hagyott fűzek alá pislog. Követem „orrmutatását”, és olajzöld récefejet pillantok meg a gallyak nyílásában. Csúszik le a puska a vállamról, és máris három tőkés robban ki a mederből, keresi a helyet a fatetők között a meneküléshez. Egy gácsérnak és egy tojónak sikerül is a szökés, a harmadik zöldnyakú azonban odadobott lövésemre visszatoccsan a vízbe, és már sodródik is lefelé a bizonytalanságba.

– Szultán hozd! – vezényelek harsányan ebemnek, aki azonnal be is lép a neki térdig érő vízbe, pár ugrással utoléri a már élettelen madarat. Azonban ahelyett hogy felvenné, szinte unottan megszagolja, és máris lábalna kifelé. Jómagam a parton állva hüledezek ekkora gazemberség láttán. „Ez a lókötő elfelejtette a kacsa szimatát, vagy csak engem akar bosszantani?” találgatok, majd ugyancsak ráripakodok a sztrájkoló kutyára: – Hozod az apád teremtésit, vagy délig ki sem jössz a patakból!

Szultán azonnal fordul, de a gond egyre nagyobb. A récét a sodrás egy mélyebb, limányos rész fölé sodorta, és most ott köröz a legalább méteres vízen. A kutya nem jön zavarba, úszva közelíti a gácsért, egy kemény fogással rögzíti, és már tempózik is kifelé. Most már kissé sajnálom, végtére is januárban egy simaszőrű vizslának nem a legjobb egészség javító az ilyen fürdőzés. De íme, már a parton van, és olyan büszkén lépeget a zsákmánnyal, mintha ő lőtte volna. Alig akarja odaadni, pedig nagyon dicsérem.

Aztán futtatni kezdem, bár nem kell biztatni, tudja ő jól, hogyan kell elkerülni a megfázást. Felkapaszkodunk a vasúti töltésre, ahol lobogó hajú fiatalember téblábol köteg papírral a kezében. Köszönés után érdeklődik, hogy nem ismerem-e véletlenül az előttünk nyújtózó rétek tulajdonosait? – Az a gondja – magyarázza –, hogy valahol itt egy birtokrész az övé, lenne rá vevő, de a térképekről nem tudja azonosítani a területet. Némi malíciával megnyugtatom, hogy mostanában sokan keresik a földjeiket – gyakran hiába –, és vigasztalom, hogy egy jól beárazott műholdas kimérés árán azonosíthatja „földbirtokát.”

Mivel segíteni nem tudunk, továbbállunk, és kutyám hamarosan egy kétszobányi kecskefűz – öregapám szavajárásával rakottya – bokrot kezd kerülgetni, majd keményen állni kezd, valószínűleg fácánt érez a sűrűben. Átkerülök a másik oldalra és biztatom Szultánt, hogy nyomja ki a rejtekhelyről a reménybeli zsákmányt. Ő azonban ehelyett furcsa dolgot művel: – véreb módra állóra csahol, ami egy vizslától szokatlan produkció. „Talán macska, vagy nyest lapul odabent” tanakodom, de máris oldódik a rejtély. Kettőnk között egy kakas süvít elő a bozótból, és laposan repülve kanyarodik a vasút felé. „Gyorsan azzal a lövéssel!” sürgetem magam, de simán megy a dolog. A szökevény nagy puffanással csapódik a töltés oldalába, vadásztársam máris büszkén trappol felém a szép, színes madárral, aminek elejtése nagyrészt bizony az ő érdeme.

– Jól van kiskutyám, mára befejeztük! – simogatom okos fejét, és a fegyverpakolásához kezdek. Ő pedig elém ül, és rövid vakkantásokkal közöl velem valamit. Úgy érzem, azt akarja tudatni, hogy „látod-látod, milyen jót vadásztunk csak úgy kettesben!”. Mit lehet erre mondani? Öregek vagyunk mindketten, de reméljük lesz még sok ilyen szép vadásznapunk!

Szultán a kacsával