Szögi Tibor vadászlevelei

Szia Barátom!

Eddig szép, igazi öregasszonyok nyara volt, húsz fok fölötti hőmérsékletekkel. Ma reggel arra ébredtem (öt órakor), hogy csörög a csatorna, szakad az eső, és elég hűvös van. Vasárnapra már száraz időt jósolnak, remélem most beletrafáltak az időjósok, mert kezdődik a fácánvadászat.

Lehet, hogy egy nagy hülyeséget csináltam, de most már mindegy, nem tudok visszatáncolni. A mi csoportunkba (Nagy Tibi csoportja) huszonheten vagyunk. A Szénási-csoportban viszont úgy néz ki, hogy csak ketten-hárman maradnak, így nem tudnak vadászni. Megkértek néhányunkat, hogy menjünk át hozzájuk. Félek, hogy majd nem jövünk jól ki, a Pekó Antikának a kutyája állandóan marakszik (eddig az volt az egyetlen kutya a csoportjukban). Attól tartok, hogy ebből nézeteltérések lesznek, és akkor lőttek a vadászatnak, ha nem élvezem a dolgot. Ha állandó feszültségben telik a vadászat, akkor bele lehet tojni az egészbe. De megfogadtam magamnak, hogyha az első pár alkalommal nem működik a dolog, én visszamegyek.

No de hagyjuk a nyavajgást, inkább a szép dolgokra figyeljünk. Október 8-án, szerdán kivettem egy szabadnapot és a disznók után jártam. Reggel korán indultam, a kocsit Hász tanyánál hagytam. Végignéztem a hófogót, majd le Morotvaaljba. Nyúl, őz, fácán mindenfelé, disznónyommal is találkoztam lépten-nyomon. Közben gombát is szedtem egy nagy zacskóval.

Odaérek Gólya-szigetre, egyenest a szélkerekes kúthoz veszem az irányt. A szélkerék forog, de a víz nem folyik. Jobban szemügyre veszem. Az excenter, ami a dugattyút mozgatná, el van törve. Fölhívom a Nagy Tibit és jó hangosan (vesztemre), legalább egy jó percig beszélgetünk. Amikor befejeztük, fogom a cókmókom, visszamegyek az útra és megindulok rajta a Telecski tanya irányába.

Alig megyek el egy húsz méternyit, megáll az ütő az ereimben. Azon a sárga szlatinás úton – te is jól ismered – mindig megmarad a víz a traktornyomban. Most is úgy volt. Ám amíg a többi nyomban szép tiszta a víz, itt föl van kavarva a latyak. Érzem a disznó orrcsípő, szúrós szagát. A kicsapott víz és sár még csak meg se szikkadt a tócsa szélén. A disznó nyoma, ahol elment, fél méter széles latyakos sárral van kirajzolva. Megérintem a fűszálakat, egészen friss a sár rajtuk, némelyik most egyenesedik föl. A disznó csak pár percnek ezelőtt kelt föl a dagonyábol. Lehet, hogy a telefonálásom ugrasztotta el? A körmök hagyta nyomak alapján olyan 100–110 kilós lehetett őkelme. Lefényképezem és megindulok a nyomon.

Úgy húsz méter után elfogyott a festék az ecsetekről, megszűnt a pengálás, de a puha talajon könnyen tudom követni a csülkök nyomát, egyenest be a Gólya-szigeti nádrengetegbe. A nád néhol hónaljig ér, de legtöbb helyen a fejem fölött van a bugája, nincs értelme, hogy most rögtön utána menjek. Még valószínűleg izgatott, túl figyelmes, hagyok neki időt, hogy megnyugodjon, nekifeküdjön valahol.

Visszamegyek az útra, és megkerülöm a nádast déli irányból. Az etetőm a keleti oldalon, a régi magasles helyén áll. Itt elidőzök egy kicsit, meg is reggelizek (finom házisonka, friss cipó, erős, kosszarvú paprika, fokhagyma). És hogy ez a finom étek nehogy azt higgye, hogy a disznó ette meg, nyakon öntöm az egészet jófajta melegítő itallal.

Egy jó óra múlva, miután megvolt a haditerv, nekivágok. Mivel a szélirány délnyugati, az északi oldaltól indulva oda-vissza járok kelet-nyugat, nyugat-kelet irányba. Abban reménykedek, hogy Pamacs kutyám kitűnő orrába jut az a savanyú disznószag, kutyám csaholásával elvonja majd a disznó figyelmét, én pedig szél alá járva megközelítem és lövéshez jutok.

Ez volt a terv. Csakhogy az nem volt betervezve, hogy a Jézuska így betüzel. Olyan meleg lett, mint nyáron. Előbb lekerült a pulóver, majd a hosszú ujjú katonaing. De még igy is olvad a hájam. A lábamon a gumicsizma, mintha parázson taposnék. Én még csak parancsolok magamnak. Magamnak igen, de a kutyáimnak – úgy két óra keresés után a zsombékos nádas területen – már nem tudok parancsolni. Ott kullognak a nyomamba. Lili földig érő nyelve tiszta vér, kirontotta az éles fű, a nádlevél. Pamacs okosabb volt. Ő nem vágtázott, elejétől kezdve szépen, lassan kerülgette a zsombékokat. De most már neki se volt kedve előre menni. Ott kullogott ő is a Lili után.

Nagyon sok ígéretes nyom volt a nádasokban, a tisztásokon. A rengeteg túrás, az állandóan használt disznócsapás mind a disznók ittlétét bizonyítja, mégis föladom délután egy körül. A kutyáim segítsége nélkül nincs esélyem. Még ha rá is találok a fekvő disznóra, ha a kutyám nem figyelmeztet időben, biztos hogy elugrasztom és ebben a nádrengetegben nincs esély, hogy puskavégre kapjam. Ej, ha itt lenne az én Barátom, meg ha itt lennének Bobi, Bogár és Betyár, kedvenc volt terrierjeim! De hát nincsenek. Elindulok lassan, lógó orral, égő talppal, sajgó szívvel a kocsi felé.

Közben rátalálok egy hatalmas boszorkánykörre. Három méter átmérőjű, szép fehér kör a bokáig érő zöld fűben. Szekszárdi csiperke. És majdnem mind fiatal gomba. Tyúktojás nagyságúak. Kiöntöm a már megszedett gombát és púposra tömöm a zsákom a fiatal gombákkal.

Jó másfél óra az út a kocsiig. Van időm átgondolni még egyszer a dolgot a tervezett puskavásárlással kapcsolatban. A kaliber adott, .223 Rem. (a 7x65R mellé). Nagyon meg voltam elégedve az előző, mini karabélyommal ebben a kaliberben. A lőszer újratöltéséhez is megvan a matricám és minden más kellék. Tehát, csakis a típus a kérdés!

Mire a kocsihoz érek, megvan az is. Végleges a döntés. A választásom egy IŽ–18-as modell, billenő csövű, egylövetű gavallérpuska, .223 Rem. kaliberben. Originál IŽ gyári szerelékkel rakom majd föl a tőled kapott 3–9×40-es világító szálkeresztes céltávcsövet. A puskámat megnézheted majd az interneten. Nagyon megtetszett, szép, karcsú, elegáns. Csak a tusát fogom lecserélni egy szép diófatusra. És da vidis, a Mannlicher bácsi is megirigyelheti!!!

Zárom soraim, csókollak benneteket, barátod Tibi.

Zenta, Vajdaság