Vadászat
Menetpróba: Suzuki Vitara – 2014.
Ha azt mondom, nincs benne felező, a keményvonalas vitarások felhördülnek. Ha hozzáteszem, felező sincs, sőt, a futómű ugyanolyan egyszerű, mint egy Swifté, talán még lázadás is kitör az esztergomi gyár előtt. Itt az idő, hogy felemeljem hangomat az új Vitara védelmében.
Felejtsük el azokat az időket, amikor a vitarás csávó már eleve sáros bakancsban, kockás flanelingben és füstölő blázzal a szájában pattant a volán mögé, csak hogy az első helyen lekanyarodjon az aszfaltozott útról, és megmerítkezzen autójával a finom, süppedős dágványban. Flanelinges csávók már nincsenek, s amióta az összesározott Vitarák látványával inkább olajfoltokkal tarkított overallos, traktorszerelő kinézetű egyedek, illetve lila susimacis, seggrészeg osztrák önjelölt természetrombolók képe kapcsolódik össze a fejünkben, azóta a Suzuki legerősebb termékneve is besározódott kicsit. Új, masszívan terepképes Vitarát vásárolni 2014-ben, lássuk be, már nem menő.
A Suzuki azonban egy központilag irányított, konzervatív, kevés visszajelzést elfogadó kisvállalat, kívülről nézve hangulatában hasonlít a hajdani Agrimpexhez, tehát egy névváltást itt keresztülvinni kisebb rendszerváltás. Annyit azért látnak ott is a vezetők, hogy egy kemény, füstszűrő nélküli terepjáróra vajmi kevés szüksége van manapság a cégnek, pláne a vevőknek, viszont egy kisméretű, könnyű léptű, kedvesen marcona kinézetű szabadidőautóra óriási lehetne a kereslet. Szemléletet muszáj volt váltani, de a névhez ragaszkodtak.
Következett egy megbocsátható történelemhamisítás – feltehetőleg csak hogy megmentsék a hosszú használatban fényesre koptatott, kellemes fogású Vitara nevet. Merthogy állítólag az eredeti Vitara is már SUV-nak, azaz sportos szabadidőautónak készült annak a folyamatnak a mentén, ahogy a darabosabb Jimnyből valami személyautósabb komfortú izét próbáltak fabrikálni.
Az a Vitara nagy siker lett, mert akkor még őszintébb cuccokra vágytak az emberek, a porckorongsérv pedig nem volt oly divatos nyűg, mint ma. Persze, 1988-ban még eszébe sem jutott a Suzukinak a SUV-címke, hiszen – ha emlékezetem nem csal –, azt a Toyota vezette be a RAV4-nél 1994-ben. A RAV4-nél, ami mai szemünkkel is igazi SUV, kissé emelt személyautó-futómű, önhordó karosszéria, az egyszerű 4×4-es hajtáson kívül szinte semmiféle terepképességre való utalás nélkül. A Vitarának viszont mostanáig köze sem volt a SUV-sághoz.
Húzzunk egy vonalat, zárjuk le a kesergést a régi Vitara-erények elvesztése fölött. Csukjuk rá a koporsófedelet a felezőre és a diffizárra azzal az elszántsággal, ahogy a kockás flanelinget is kihajítottuk a ruhatárunkból jó pár évvel ezelőtt.
Ha ebből az irányból nézzük a 2014-es Vitarát, épp a jó gombokat nyomkodja. A Suzukinak, ugye, kétféle formatervezési vonulata van, a reménytelenül, arány-vesztetten, érthetetlenül elcseszett (S-Cross, Celerio, Liana, X90), illetve a váratlanul jól sikerült, már-már divatteremtő (2-es, 3-as Swift, eredeti Vitara, Cappuccino). A mostani Vitara szerencsére az utóbbi fazékból került elő, egészséges arányérzékkel sarkos és éles, épp a jó helyeken lóg túl, domborodik ki, huppan be, csillog és kétszínez. Bár személyesen is érintett vagyok e plágiumban, de azt kell mondanom – még az 1962-es Mercedes Pontonomról lekoppintott hátsó sárvédődomborítás is jól áll neki. Ahogy a háromféle új színben pompázó – halvány kolbászzsír-metál, türkizes-középkék-metál és törtfehér – autók a nizzai szállodánk előtt parkoltak, arra gondoltam, jól mutatnának ezek még a design-ikonként egy hete bevezetett Fiat 500X mellett is.
Belül ugyan már kicsit kiszaladt a szél a tervezők vitorlájából, de nem csapták össze. Finom grafikájú, nagyképes navis-hifis-fedélzeti számítógép, kerek, még a záróflepnik alatt is méhsejt-ráccsal igényessé tett, a régi Iveco-buszokból (másoknak: Alfa Romeókból) ismert légrostélyok, kissé elnagyolt grafikájú, de ebben a környezetben otthonosan mutató, analóg vasútállomás-óra – az alapok rendben vannak. Még az ülések is szépek: nekem egy félbőr-fél-Alcantara huzatos (persze senki ne készüljön igazi bőrre) tesztautó jutott, amelyben a székek varrása, formája, tapintása, keménysége igazán kellemes és korszerű volt.
Ide érdemes befűznöm, hogy az új Vitara a tavaly bemutatott S-Crosszal azonos alapokra épül, a futómű itt kicsit magasabb és masszívabb, a belső elrendezésnél az elöl ülők és a csomagtartó javára tolták el a helykínálat hangsúlyát, ezért a hátsó üléseken csak azok érzik majd magukat jól, akiket papírvékony térdkalácsokkal, avagy rövid combokkal látott el a jóisten, a többiek feszengenek.
Hát persze, a csomagtartó. A kategória (kis-kompakt SUV) legnagyobb dobozáról van itt szó, alaphelyzetben 375 litert ad. A Suzuki kommunikációs gépezetének őskomcsi gondolkodását jól illusztrálja, hogy a prezentáción ezt az elsőséget csak a gyilkos japán szűrőn átbugyogtatott angol mondatokban hadováló főtervező, Jonezava Hirojuki emelte ki két halk köhintés közt a szövegében. Észrevette, aki észrevette, a kivetítőn mindenesetre nyoma sem volt a szenzációnak.
Tehát a csomagtartó jó nagy, ráadásul a padlója kétféle helyzetbe tehető, ha ez az elem fent van, a támlák ledöntésével sík felületet kapunk. Akad stekker és világítás is a falban, sőt, az ajtókeret két szélén gyanús, apró füleket is találtam, úgy vélem, valamiféle cekkert lehet rájuk kapcsolni. Magát a hálót azonban nem sikerült meglelnem.
Egy hátul kissé szűk, amúgy tökéletes autóbelsőről van szó tehát? Dehogyis, nem lenne Suzuki-származék a Vitara, ha így lenne. Mert jó ugyan a Fiat 500-ról koppintott ötlet, konkrétan a karosszéria színére fényezett műszerfalbetét, de azokban a verziókban, amelyekben mégsem színkódos ez az elem, sajnos nem hagyták ki a selyemfényű krómnak látszani akaró, gyanús plasztikbetét felnyalásának ziccerét. Inkább maradt volna feketén, ha már egyszer nem színes, nézzék csak az olaszokat, a Fiat 500X-ben például úgy tettek, és az mennyivel igényesebb.
Még rosszabb, hogy a raktárakban találtak néhány vég, a régi Swiftből megmaradt fényes műanyagot, s nem átallottak elhasználni azt. Hova tették vajon? Igen, épp oda, ahol a zavaros felületű, csillogó lepel a legjobban zavarja a szemet – a műszerfal tetejére, kábé hat négyzetméteres darabokban.
Ez a förtelmes plasztik aztán folytatódik az első ajtók fölső részén is, ott, ahol még az amúgy olcsó műanyagokkal kitömött autókban is puha szokott lenni a felület, hiszen az ember meleg nyári napokon pőre karral oda könyököl. És az az ajtóburkolat – legalábbis a teteje – még szemre sem kellemes, túl nagy a fekete felület, a kilincs ijedten árválkodik benne. Egy pár centi hosszú, két milliméteres krómutánzatú csík csodákat művelhetett volna itt. Nem nagy a baj ezzel a belső térrel, de talán épp emiatt oly frusztráló, hogy két-három rosszul megválasztott betéttel így agyonütnek valamit, amin látszik, hogy amúgy sokat dolgoztak.
Modernség, az van minden mennyiségben. A Suzuki gyártástörténetének első adag ledes fényszórója (maguk az egységek is bitang jól néznek ki), radaros tempomat, ugyanezt a radart használó, ráfutásos balesetre figyelmeztető, nagy baj esetén automatikusan fékező lassítórendszer, tolatókamera, egy jól használható központi vezérlőrendszer, finoman lehelő klímaberendezés, kulcsnélküli nyitás, indítás, egy kellően gyorsan működő (bár véletlen lefullasztás után nehezen magára találó) start/stop rendszer, választható színű műanyagbetétek a karosszérián, kontrasztos fényezésű tető, hét légzsák – lehet itt miből választani.
Egy másik, kicsit jobban kiemelt featúrája az új Vitarának a szegmensben legnagyobbnak mondott, nyitható üvegtető-páros. Csukott állapotban összesen kerek egy négyzetméternyi az átlátszó rész, ha pedig a két üvegdarab nyitva van, 0,56 négyzetméteres áporodottlevegő-kiengedő luk keletkezik. Természetesen mindenféle módon (USB, jack, Bluetooth) kapunk csatlakozási lehetőséget a zsebünkből előhúzott elektronikus kütyükhöz, s a Suzuki a városlakókról sem feledkezett meg: minden verzióhoz rendelhető lesz hatgangos automata váltó, amelyet a kormány melletti flepnikkel kézzel is lehet kapcsolgatni.
Motorból kétféle lesz, az egyik a Suzuki saját, Euro 6-kompatibilis, 1,6 literes, négyhengeres szívó benzinese 120 lóerővel és 156 newtonméternyi forgatónyomatékkal, a másik a Fiattól vásárolt, szintén egyhatos és eurohatos dízel, amely az új egérszelepnek (kipufogógáz-visszavezetés) és az elektronikusan vezérelt, változó geometriájú turbónak köszönhetően takarékosabb és környezetbarátabb lett (a konkrét érték: 106 g/km CO2 a 2WD kiviteleknél). Ez ionoszférával való összeborulás nem ártott azonban az erőknek: ez a dízel is 120 lovat tud, a forgatónyomatéka viszont bő duplája a benzinesnek, 320 Nm.
Különös gépészeti megoldásokra persze, ne számítsunk. Az új Vitara nálunk feltehetően úgyis elsőkerekes kivitelben fogy majd a legjobban, a 4×4-esek pedig szintén nem lesznek off-road bajnokok, hiszen elöl egyszerű MacPherson, hátul pedig a mini- és kisautók receptje szerinti csatolt lengőkaros rendszer fogja a kasznihoz a kerekeket. Utóbbit azért kissé megerősítették a várható igénybevételre való tekintettel: a híd úgy készül, hogy az alapjául szolgáló csődarabot hosszában bepréselik, hogy a keresztmetszete dupla falú U betűt alkosson, ebből hajlítják le az idomot, így sokkal masszívabb.
A 4×4-es verziónál mindenféle üzemmódok is választhatók, ugyanazzal a gombbal, ugyanabban a stílusban, mint az összkerekes S-Crossnál. Adott az alapból elsőkerekesként működő beállítás, amely a hajtó kerekek megcsúszásakor gyorsan átenged nyomatékot a hátsó kerekekre is. Aztán van a sport beállítás, amelyben egy kevés nyomaték mindig jut a hátsó kerekekre, ami a tapadás függvényében gyorsan változhat. A snow, azaz havas beállításban négy egyenlő részre osztja a nyomatékot a rendszer a négy kerék között, s a tapadás tovább fokozható, ha benyomjuk a lock gombot, amely mindent összezár mindennel (persze elektronikusan), hogy például gödörből a legnagyobb eséllyel ki tudjuk hozni a kocsit.
További érdekesség, hogy a Suzuki – a legmodernebb gyártók közé tartozva ezzel – mostanában sok, többszörös szilárdságú acélt alkalmaz autóinak vázszerkezetében. Ezzel könnyű (emiatt ügyesen mozgó és keveset fogyasztó) és masszív karosszériájú (a biztonsághoz, a jó úttartáshoz és a zörejmentességhez fontos) lesz az autó. Igaz, a technológia igen drága, ezért sokan még mindig csak ímmel-ámmal alkalmazzák. A Vitara testében másfélszeres (az utascella nagy része), kétszeres (például a küszöbök, első és hátsó kereszttartók, A oszlopok) és háromszoros (ajtókban az oldalmerevítések) szakítószilárdságú acél bőven akadnak. Ezen túlmenően a bódé alját alaposan le is burkolták, innen adódik egy újabb kiemelkedő érték a kategóriában, a 0,33-as alaktényező. Az új Vitara tehát könnyű és áramvonalas. És ez jó.
Elméletben most mindent tudunk az új Vitaráról, csak azt nem, milyen vele menni. Egész jó. Nem mondanám, hogy egy Ford Kuga angyali csöndességét tudná (igaz, az azért kicsivel nagyobb autó), a csatolt hátsó lengőkar sem garancia az élvezetes kanyargáshoz, ezt még a csodás Nizza-környéki utakon is észre lehetett venni. De nem kétlem, hogy a mi sokkal autót próbálóbb magyar flaszterünkön még tovább rosszabbodik majd vele a helyzet. De a kormány pontos, élénk (SUV-mércével), jobb például, mint az egy héttel korábban bemutatott riválisé, a Fiat 500X-é. Az az egyhatos, kék, összkerekes dízel, amit sikerült megkaparintani, szépen mozog. Persze sportosságot nem szabad várni 120 lóerő és egy ekkora doboz kombinációjától, de soha nem érezni kevésnek a teljesítményt. Finom a kézi váltó is – de hisz milyen is lenne egy Suzukiban. Ez a dízelvariánsban hatgangos, a benzinesben csak öt.
Persze van dülöngélés kanyarban, hirtelen sávváltásnál, a nazális dízelmorgást sem sikerült teljesen kiölni, de az általános morajszint így sem magas. A 130-as tempó teljesen rendben van, inkább csak kívülről, alapjáraton randa a motor hangja. Nemcsak igényesnek néz ki, de jó is az ülés, a navi szépen működik, jók a tükrök, nem zörög a burkolat, egész jól rugózik a futómű, középső pedálra megáll, ha kell – amennyit vezettük, azt mondanám, ezt szeretni fogják a vevők, megint egy tisztességes Suzuki.
Nekünk persze sokkal érdekesebb lenne az egyhatos, benzines, kétkerekes verzió. Sajnos amikor a kulcsátadó pultnál bemondtam az igényemet egy kétkerekes, benzines kivitelre, a Suzuki olajozottan működő péergépezetéből ijedten peregni kezdett a homok. Kiderült, ilyenből nagyon keveset hoztak Nizzába, azt a keveset már réges rég lenyúlták előlünk az üzbég firkászok, vagy ki a rosseb, voltunk ott elegen. A vezess.hu-s Szörényi András végül pár kilométerre azért megkaparintott egyet, ezért átmenetileg támaszkodjunk az ő, PR-gépezet lyukait ideiglenes zsákfoltként betömő információra: az egyhat tűrhetően viszi az autót, nyomatéka szinte semmi, de a váltója jó.
Ennél szebb zárómondatot el sem tudok képzelni, tehát már csak egy utolsó megjegyzést engedjenek meg: a Vitara tavasztól várja a rohamot a boltokban.
totalcar.hu
Vadászat
Visszanéző (2026): Zubogyi vadászat
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
Garabuczi Zoltán, Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében, a Putnoki járásban, Zubogyban vadászott. Élményeiről beszámolt lapunkank:
Desszantos kiképzés Zubogyban, a régi új barátommal, amikor mán csak a géppuska kellett vóna!
Február 23. A tátrai kirándulás után következő kis történetem most itt folytatódik. A Cserehát dombjai előttem, a szörnyű, komor tél utánam. A Valentin-nap elmúlt, de szívemben mélyen őrzöm, a legmélyebben, ahogyan férfi érezhet. Na, de oda se neki, mert hát lassan közeleg a szerelmes tavasz, tele bájjal, kacifántos fordulatokkal. Ez már a tűzló éve, ami robog és elsöpör mindent, vagy lezár, vagy belsőleg a legmélyebben átalakít, de csak azt, ami hiteles. Így az én szerelmemet is. Mondjuk, ha rajtam múlt volna, ez a kacifántos tűzló úgy járt volna, mint a csépai lókupéc lova, a Sanyi, ami az útkaparó porában megdöglött.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Régóta terveztük Szulej komámmal. Megígértem, és ha olykor nem is vagyok a legjobb barát, tudom, a lelke mélyén tudja, hogy hányadán állunk, mint két hisztis tesó. Mindketten makacsok, bolondok a magunk módján, néha kerék, néha talp, de azért a fröccsszezonra, egy jó irsai hosszúlépésre csak-csak megemeljük poharunkat, és nagyokat nevetve énekeljük Zorán kólóját. Hát a kocsiba pakolva meg is csörrent a szisszentésre váró jóféle balatoni irsai üvege. Mert hát, ha nem is azonnal, beváltom az ígéretem, ami nem más volt, mint egy közös vadászat, igazi fiús program. Igen, Pici, program. Csak neked. :-)))
A komám mán lázban volt teljesen, ahogy jómagam is. A három napra egy akkora málhazsák ruhát rakott oda, hogy az egy igazi desszantos kiképzésre is elegendő lett volna, de erre hamarosan visszatérek. Hozott mindent, az antalkék kabáttól kezdve a bundazokniig, a téli hótaposótól az aksis lámpán át: kis kés, nagy tőr, volt ott minden. Tán még a lelences gyerek is abban a nagy, hatalmas zsákban volt, amit amikor megemeltem, hirtelen még kaka-pisi egybe lett fél perc alatt.
Elindultunk, szecsó a kézben, alibi csoki a kocsiban, Szulej a navigátor, és mán röffent is a kis csühös, fullszervós Volvo újabb útjára, egyenest a Bükk és a Zemplén lankái közé, be a csodálatos Cserehát lába elé, ahová azóta B. komám is költözött. Így hát gyanús, hogy a folytatásnak sem lesz híja. Na, de mindent a maga idejében.
Szóval gurultunk, a Waze beélesítve, de valami furi volt, amikor Szulej felkiáltott a Kilenclyukú hídnál, a Hortobágyon:
– Naaa, Lákrávell, itt is jártam, ni mán, a hortobágyi nagy gulyahíd!
Én még tromfoltam is neki:
– Naa, Szulikám, látod, látod, hova hoztalak! Sightseeing in Hortobágy, majd viszünk hűtőmágnest.
Viszont valami gyanús lett. Amikor ősszel Dzsonival jöttünk, se híd, se marhák, se puszta nem volt, de ez akkor tudatosult bennem igazán, amikor Tiszalúcnál, a kompátkelőnél kötöttünk ki.
– Te, Szuli, ugye nem kapcsoltad ki a kompot a Waze-en?
– Háát, neem, de az autópályát igen. De mondtam én, hogy a Mappel jöjjünk. Sz@r ez a Waze.
– Na, ez fantasztikus – dörmögtem magamban.
Így hát nem volt mit tenni, Imrével romantikusan átkeltünk a Tiszán, szebbnél szebb kompszelfiket készítve az utókornak, mert hát, ha mán, csak adjuk meg a módját ennek a kacifántos, trendi divatnak, ha 11 méteres víz van alattunk.
Kompról le, útra fel. A szecsók is elfogytak, éhesek is lettünk a nagy emberi pánikban, de nem baj, oda se neki, sóvárogva folytattuk utunkat a szeretett cél felé. És láss csodát: Zemplén vármegye! Hejjh, de megörültünk, ki is szúrtuk az első dombokat, melyek sziluettjei nem messze voltak már Zubogytól.
Átrobogva Miskolc avasi lakótelepén, kis idő múlva elénk tárult a csoda, a fenséges, univerzumi békét sugalló Cserehát. Képe most merőben mást mutatott. Az idei tél más volt, mint az előzőek. Rekkenő mínuszok, tomboló szelek – no, nem Szulej gatyájában –, bebizonyították, hogy néha még csak-csak kifoghat az ember egy igazi téli, havas disznóhajtást, egy fagyos, dermedtre hűlt lesvadászatot, egy ropogó havon topogós éjszakai utánkeresést, a remetekanok fehér hótakarón kirajzolódó sziluettjét, az erdei cserkelés közben a nyakunkba hulló hódara bizsergető, hirtelen élénkké tevő érzését is.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
De Felsőnagycsécset elhagyva ekkor hirtelen Szulej mutogatására lettem figyelmes:
– Ni mán, mennyi tehén van ott az erdő tövin.
– Hjajjh, te főtehenész, ezek nem tehenek!
– Hát akkor mik?
– Pontosan azok, amiért jöttünk: a magyar erdők legnemesebb vadjai, a kárpáti gímszarvasok, vagyis Cervus elaphus.
– Szervusz, nem szervusz, pikk-pukk, oszt be a bográcsba.
– Na, menj a p..csába, te ragadozó vadember!
Mondanom sem kell, erre már hangosan, szakadva nevetve pillantottuk meg Ragály település tábláját.
– Nagycsecs, vagy Nagycsécs, Ragály… hát hova hoztál engem, te fiú?
Mondanom sem kell, itt már visítva vertem a kormányt a röhögéstől, így érkeztünk meg Zubogyba. Arra a csodás helyre, ahol a kalandjaink tovább folytatódnak. Nem is olyan soká, mert már délután kettő is lehetett, amikor a szállást elfoglaltuk. Nagyot is nézett a komám, amikor betekertem a kormányt a panzió udvarára. Tetszett neki nagyon: a szép külső, az igényes felszerelés, a mindig tiszta szobák, no és Erzsike és Pali vendégszeretete, ami hét határon párját ritkítja. Egyszerűen elmondhatatlan.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Ugyanúgy, mint a szomszéd faluban lévő falatozó, a Laci pecsenyéző. Ízes, magyaros kaják, kétliteres Bartell és a Mátyás keserű. És a nemzet aranya, a nélkülözhetetlen alibi csoki, aminek szó szerint fellegvára volt az objektum. Érkezésünk után degeszre is tömtük magunkat finomabbnál finomabb fogásokkal. A méret is jó volt, az ízvilág is párját ritkította, ezért nem féltünk repetázni. Aztán pedig jóllakott óvodás módjára cammogtunk vissza a kocsihoz, ami sebesen repített vissza minket szállásunk meleget és kényelmet adó birodalmába. Mint a sőre marhák az akolban, úgy pihegtünk az ágyainkon.
Itt a történet este, vadászat után folytatódott, Szulej komám nem kicsi izgalmára, akit összekeverve, enyhén alvós állapotomban majdnem összekevertem szeretett kedvesemmel, aminek a következménye egy hangos moraj, a semmiből a fejemre lecsapó párna, valamint Imre morgó hangja lett, amely álomba szenderített:
– Na, nekem itt nem fogsz latin lávörködni, nem Galuska vagyok, üljél meg, oszt aludjál, te dög, mer nekem itt nem lesz hónap se, vadászat se, Lörci-hörpi, me olyat rád teszek, hogy hat kőműves nem szedi le rólad.
Na, de mi is okozta félálombeli támadásomat komám ellen? Hát nem más, mint a késő délutáni cserkelésünk, melyhez most kanyarodok vissza.
Délután 5-re volt megbeszélve kísérőnkkel az indulás. Be is fordult a Ford az udvarra, motorja egyenletes ketyegése tudatta velünk, hogy szedelőzködjünk, mert akció lesz. Ekkor benyílt a panzió ajtaja, és láss csodát, ki állt ott: Dani, akinek nagyon megörültem. Tudtam, ha ő jön, egy biztos: kalandban nem lesz hiány. Az őszi utóbőgésben olyan, de olyan vadászélményeket kaptam tőle Dzsonival, amit élek, nem fogok elfelejteni.
Mehet a cucc a platóra, a puska a hátsó ülésre, és hajrá. El is nyeltek minket a Fehér-kő dombjai. Dani elmondta a haditervet, majd tarvadcsapatok keresésére indultunk. Az egyik fő bőgőhelytől nem messze olyan tarvadcsapatot pillantottunk meg, hogy tátva maradt a szánk. Elkezdtem számolni: 10, 20, 40, 60…
– 83 – szólalt meg Dani. – Na, ebből nem csemegézünk. Egy szarvasszem is éles, itt meg van 166 egyszerre.
Egy ideig még a kereső objektívjén keresztül vizslattuk őket, aztán csendesen tovább gurultunk, nehogy megzavarjuk a gigászi tarvadcsapatot. A szemben lévő domboldal felé vettük az utunkat.
– Itt kiszállunk. Töltsd be a puskát, apuskám, és gyalog megyünk tovább.
Ekkor kezdődött el az a része a küldetésnek, ami szerény művem címét ihlette. Több kilométer erőltetett menet dombon fel, dombon le, vízmosásba be, cserkelőúton át, dombon le, dombon fel. A komámmal az út felén összenéztünk, mivel Dani jó hegyi kísérő módjára úgy szedte a lábát, hogy elérjük a kiszemelt tehénrudlit, hogy szerintem az erdei gerillaharcosok is megirigyelték volna a tempót. Ekkor Szulej megszólalt, mán vártam:
– Hallod, hé, lassítsá mán kicsit, mer mán olyan emlékem van, mint amikor a katonaságba, a Dübörgőn vittem a géppuskát.
– Ohh, ezen segíthetünk – szólt Dani. – Ha szeretsz nosztalgiázni, akkor holnap reggel hozok neked egy vascsövet, azt majd a válladra lökheted, úgy meglesz a feeling.
Hát mondanom sem kell, ettől a mondattól hempergősre röhögtük magunkat mind a hárman. Majd tartottunk egy kis pihenőt, kifújtuk magunkat, aztán Dani megszólalt:
– Nooh, milyen a desszantos kiképzés, mehetünk tovább?
– Mi az hogy! – válaszolta Szulej.
De férfiasan bevallva, szerintem mindkettőnknek inkább lett volna kedve egy lesen csücsülni, mint ezt a kanosszajárást csinálni terep kettőben. Láss csodát, imáink meghallgatásra kerültek: egy leshez érkeztünk. A haditerv megvolt, honnan hova kellene várnunk a vadat, ami sajnos fényváltásig nem érkezett meg, így hát hazaindultunk.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Este annak rendje és módja szerint meg is érkeztünk a helyi vendéglátós helyiségbe, ahol legurítottunk egy jó savanyú hosszúlépést kedvcsinálónak. A helyi jó arcok meg is találtak minket egyből, megjegyezvén, mi biztos jó kemények vagyunk, ha tél utóján is fröccsöt iszunk vacsora előtt. De hát az ilyen szófia beszédre mit sem adván vettünk inkább egy szerencseputtót, amíg a dürümünk elkészült. Vacsoránk után ittunk még egy búcsúfröccsöt, és hazaballagtunk.
Az esti folytatást és Imre inzultálását meg már elmeséltem. A nagy esti dünnyögés után nyugovóra tértünk, mert reggel 6.30-kor már Dani kopogtatott az ajtón, hogy hajrá, mehet a második felvonás. Nem is sejtettem még ekkor, hogy Diana ilyen kegyes lesz hozzánk, hogy két tarvadat is sikerült terítékre hozni.
De hát a duplázás néha máshol is összejön, nem csak az ..gyban. Szóval csapjunk is bele egyből a közepébe, mert hát a segítségünkre küldött Ford úgy kapaszkodott fel a domboldalon, mintha muszáj lett volna. Hacsak az égiek közbe nem szóltak volna, mert közbeszóltak a felázott gyepen, és úgy csapta keresztbe a seggit, mint Gina Lollobrigida. De nem adtuk fel: ami nem megy egyből, megy utána. El is értük a fantasztikus panorámát adó dombtetőt.
Most cserkelni indultunk. Hjajjh, de jó, igazi erdei vadászat, nincs is ehhez fogható. A mezítelen erdő, a korhadó, nedves fák és az avarillat, az emberderéknyi tölgyek cseres illata. De most egy levél sincs, nincs takarás, nincs kefesűrű aljnövényzet. Lassan haladunk előre, fel egyenest a szemközti tetőre.
– Naa, ez, ez a tempó az igazi – szólalt meg komám.
Mire Dani kontrázott:
– Még most húzunk bele, főgéppuskás.
Így teltek a lépések egyre csak, egyre csak beljebb a Cserehát mesés cseresében. Aztán hirtelen megállt.
– Halkan legyetek, ott vannak. Érzem őket, az illatukat.
– Hát én bár már a bográcsban érezném az illatukat – válaszolt Szulej, egyre csak pirosodó arccal.
Mert hát nekünk, alföldi legényeknek azért csak volt olyan pulzusunk, mintha egy Kamagrát toltunk volna, mán nem is tudom, hova. A szemünk úgy dülledt, na jó, kimondom ismét: mint a régi desszantos katonai kiképzésen, a Dübörgőn.
Megálltunk. Amikor rendbe szedtük a pulzusunkat, meg is pillantottuk a tehénrudlit. 1-2-3 borjú, egy ünő és két tehén volt a dombtetőn. Ferdén a tavalyi makkokat fitették, és a jövések vitamintól duzzadó rügyeit, háncsát csipegették. Lassan haladtak előre. Ekkor Imre egy fa mellé ereszkedett, és bár vállán most nem volt géppuska, de mégis úgy olvadt bele a fába, mint Rambo.
Dani már vette is a lőbotot, és hallgattuk a forgatókönyvet, hogy amikor a fák között a ferdéből egyenes lesz, akkor a kezem már a schnellen legyen, mert folyamatosan mozognak, de ott lesz az a lélegzetnyi idő, az a rövid pillanat, amikor tudni fogom, hogy itt az idő a tiszta lövéshez.
Lassan haladtak, pont úgy, ahogyan én tettem Mauserem a lőbotra. Ekkor egy ágacska rövid, de annál hangosabb csendje törte meg a csendet. Lépés közben nem figyeltem, és a válasz erre hat pár szarvasszem szuggesztíven, mélyen figyelő tekintete volt.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Itt nem volt idő tapogatni, nézegetni. Az első villás fa közül kivillanó testen pihent az optikám szálkeresztje. Tudtam, hogy az egyik kisebb, satnyább borjú lesz, mert a két tehén a csapat legvégén haladt, de nem bántam. Az ilyenek sose tudnának életerős, kormos testű bikáknak világot adni, csak a kis, vékonyka, borzos testű, örök közepes ivadékok látnák meg a napvilágot, ami a vadgazdának és a genetikának sem kedvez. Farkasokról most nem beszélek, de a mi dolgunk az ilyen egyedek kivétele az állományból.
Ekkor dördült el a kölyökágyú. Mélyen, hosszan szólt a völgyben, hangjára varjak repültek fel a környező fákról. Az erdő csendes lett, az elmúlás csendes, néma zaja volt a levegőben. Nem szenvedett, a 9,3-as titán tette, amire tervezték.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
A csendet Szulej komám hangja törte meg:
– Óhh, Lákrávell, mekkora tehén, ebből egy üst hús lesz! Jajj, a lába, óhh, hagymával a májaaa, mán resztelem, mán dísztelem, hjajjh, de nagyot eszünk este, komám!
– Kisebb lesz, Szulej, de lesz benne anyag, ne aggódj.
– Garabuczi Zoltán! Gratulálok a szép, tiszta, kimért lövéshez – szólalt meg ekkor kísérőnk.
Majd elindultunk elejtett borjúnk felé.
– Jól döntöttél, gyenge és kisebb, mint a többi.
Kértem néhány percet a fotók elkészülte után, hogy megéljem a pillanatot. Szeretem mélyen a szívembe zárni, elraktározni az erdei élményeimet, mert nemcsak vadűzés, hanem erdőzúgás is. De több erdőzúgás. Nem volt trófeás vad, mégis rőtet kapott, és én is az elejtésért. Majd Imre nyugalmára a máj is a helyére került.
– Mi a terved, Zoli? – kérdezte Dani.
Majd összenéztünk, és mély hangon szóltam csendesen:
– Van még a napban…
Autóba ültünk, és továbbindultunk. A szemközti oldal, a Fehér-kő volt a cél. Ismertem a helyet, az egyik őszi fő bőgőhely, sok-sok mérges hangú daliával. Mennydörgésszerű, öblös hangjuk, a terjengő bikaszag, a szerelem érzése még mindig itt van szívemben. Mélyen, mint a hiány. A bikák kedvesüket kereső hiányának érzése. Akkor sem volt ott. Most sincs. De az érzés bennem lüktet, mélyen, de már nem mérgesen, nem bántva, hanem csendesen, már csak inkább a távolból figyelve, de egyre magabiztosabban, stabilabban várva rá.
Meg is érkeztünk oda, ahol a nyáron Dani egy cserkészutat vágott a kefesűrű kökényesbe, mert tudtuk, az út végi domb alján ott lesznek a tarvadak, mint az óramű. A kérdés csak az volt, vajon mennyi és milyen korúak. Mert volt három csapat is, amely sűrűn látogatta az erdei tisztás alján lévő sózót és a zsenge, lassan sarjadó fűvű legelőt.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Szulej a kocsiban maradt, és távolról figyelte az eseményeket távcsövön keresztül, mert itt a közelség miatt három ember már sok lett volna. Ekkor pillantottam meg: öt borjú.
„Áhh, komám” – gondoltam magamban –, „huncut a sors, csak azt akarja, hogy ismét elhozzalak, mert ebből most nem lesz tehén, még ha a csillagokat is imádkozom le az égről.”
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Szabad kezet kaptam. Nagyjából mind forma-forma volt. Most egy sántikálósat szemeltem ki, mert a többi négy olyan szép volt, mint egy festmény. Így meghúztam az elsütőt. A nagy mag útjára indult, és mély becsapódás jelezte a találatot. Dani rám nézett, és megszólalt:
– Garabuczi Zoltán! Megint! Te csak duplázni jársz Zubogyba?
Nevettem, és megköszöntem a csodás cserkelést. Szuper volt. Majd megint egyedül maradtam, amíg elment az autóért. Csodás percek voltak. Felderengtek az ősz színei, élményei, a bikák, a tehéncsapatok, az őszi táj, és most újra itt, ugyanazon a helyen. S bár a táj rideg és kopasz, de a fák mégis melegséget hordoznak, akárcsak a szívem.
Történetem most zárom, mert az esti resztelt máj még azóta is büfög, annyira hagymásra sikeredett, de egyszer tudom, letisztul minden, és újra találkozunk a festői szépségű csereháti cseres alján. Mert a történet ma megszakadt, de közel sincs még vége. Túl régi, túl mély ahhoz, hogy abbamaradjon.
Írta és fényképezte: Garabuczi Zoltán
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
Baranya vármegyei versenyző sikere az Eszéken megrendezett koronglövő U-18 Európa Bajnokságon
Eszéken rendezték meg az U18-as koronglövő Európa-bajnokságot
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
Olimpiai Skeet szakágban a magyar válogatott tagjaként versenyzett az idei évben országos bajnoki címet is megszerző 17 éves Fekete Zalán, akinek ez volt első nemzetközi versenye.
Fotó: OMVK
A tehetséges baranyai fiatal derekasan helyt állt az erős mezőnyben, legeredményesebb magyarként a 15. helyen végzett az egyéni versenyszámában.
A négy napos verseny során csapatversenyben harmadmagával a bronzéremig jutott, úgy, hogy a dobogó harmadik fokáért folytatott küzdelemben Zalán „arany találatával” sikerült 6-4-re legyőzni Csehország csapatát.
Fotó: OMVK
A kiváló sportlövő édesapja mellett már gyerekkorától járta az ormánsági erdőket, 2025-ben tette le a vadászvizsgát, jelenleg már ifjúsági vadászként erősíti a baranyai vadászok közösségét. A koronglövő tudását az Ormánsági Erdész-Vadász-Lövész Egyesület által működtetett Körcsönye-pusztai lőtéren fejleszti.
Részvételét az Európa Bajnokságon az OMVK Baranya vármegyei Területi Szervezete is támogatta, kiváló eredményéhez ezúton is gratulálunk és sok sikert kívánunk a folytatáshoz!
Forrás: Horváth Csaba titkár – OMVK
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
Hivatásos vadászok szakmai versenye Fejér vármegyében
Soponyán rendezték meg a Fejér vármegyei hivatásos vadászok szakmai versenyét
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
Fejér vármegyében a hivatásos vadászok szakmai versenye 2026. június 2-án, Soponyán került megrendezésre.
Fotó: Molnár Gabriella – OMVK
Az idei megmérettetés jelentős érdeklődés mellett, kiváló hangulatban zajlott. A verseny reggelén Haas Béla hivatásos vadász alelnök és Weidinger István titkár köszöntötte a megjelenteket. Az eligazítást követő feladatsor lövészettel kezdődött, majd tesztírás, végül egyéb sokrétű, gyakorlati feladat (kürtszignálok felismerése, fás és lágyszárú növényismeret, vadászkutyák felismerése, vadkárismeret, vadbetegségek ismerete és egyéb rendészeti ismeretek, valamint összetett felismerési szám (vadfaj, korcsoport, elejthetőség, becsült távolság) várta a versenyzőket. A részeredmények összesítését követően Weidinger István titkár úr értékelte a versenyt, kiosztotta a díjakat, gratulált valamennyi részvevőnek, megköszönte a szervezési munkát.
A Fejér vármegyei hivatásos vadász verseny győztese NYÁRI ZOLTÁN, így ő képviselheti vármegyénket a 2026. július 8-9-én, Nyírségben megrendezésre kerülő országos versenyen. A résztvevők között értékes vadászati lehetőségek kerültek kiosztásra. A VADEX Zrt. által felajánlott fődíj boldog tulajdonosa Horváth Bálint🦌
🏆 Első alkalommal került megrendezésre, hagyományteremtő céllal a Fejér Vármegye legjobb Sportvadásza verseny. A 2026. év legjobb Sportvadásza címet TÓTH PÉTER érdemelte ki.
Mindenkinek köszönjük a részvételt és gratulálunk a kiváló teljesítményhez.
Forrás: Weidinger István – OMVK
Fotók: Molnár Gabriella
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Visszanéző (2026): Zubogyi vadászat
Baranya vármegyei versenyző sikere az Eszéken megrendezett koronglövő U-18 Európa Bajnokságon
Hivatásos vadászok szakmai versenye Fejér vármegyében
Állattetemet találtak az egyik medencében, átmenetileg bezárták a tatabányai uszodát
Halálos barnamedve-támadások Európában
Megnyitotta kapuit kecskeméti ifjúsági központunk
Ragadozó madarakkal kapcsolatos természetkárosítás
Inváziós faj vagy őshonos faj?
Halálos balesetet okoztak a kiszökött lovak
Élete első nyestjét ejtette el vadkárelhárító vadászaton
Nem volt elejtési jogosultsága
Lőttek az elvárásnak
Lemondott dr. Semjén Zsolt, a Védegylet elnöke
Rekord pontyok a Pilismaróti öbölből
Új kutyajóléti szabályok: ezt kell tudniuk a vadászoknak
Dr. Bárándy Péter a Védegylet új elnöke
Min változtat a hangtompító?
Vadat és halat is lopott egy orvvadász
Itt a Vadászkamara négyéves feladatterve!
You must be logged in to post a comment Login