Többször jártam Székelyföldön, először csak ismerkedni a tájjal, az ott lakó emberekkel, később vadászni is. Első két hargitai kirándulásom után harmadszorra már vadászmeghívásnak tehettem eleget. Bizonytalan, de izgalmas lehetőséggel kecsegtettek a Kászoni-medencéből, a Hargita mellől. Dürgő siketfajd volt az utazás célja, a vadászírásokból jól ismert nagykakas elejtésének lehetősége csábított az erdélyi havasokba.

Hittem is meg nem is az egészet, hiszen vendéglátómat soha azelőtt nem láttam, azt sem tudtam, hogyan ismerjük meg egymást a csíkszeredai buszállomáson. A levélváltások és telefonbeszélgetések megvalósulása álomképszerűnek tűnt. Aztán mégiscsak egymásra találtunk Andrással, a helyi vadásztársaság tagjával, aki gyerekkori iskolatársa volt a helyi körzeti orvosnak, akinek barátságos segedelmével jött létre a találkozó.

A délutáni órákban tiszteletünket tettük Sztojka doktornál, kinek európai intellektusa jótékony hatást gyakorol a kisközségre. A doktor diplomás feleségével terelgeti a kis magyar ajkú falut a fejlődés irányába, próbálja könnyíteni a helyi parasztok életét, javítani a fiatal generáció lehetőségeit. Sokat érdeklődött az internetről, élénken tudakozódott afelől, hogyan lehetne megvalósítani a világhálóra kapcsolódást arrafelé.

Vadászkirándulásom célja Kászonaltíz – románul Pláiesíi de Jos – a Keleti-Kárpátok közepén, Hargita megye délkeleti részén helyezkedik el. A község egy igazi, a világ zajától nem különösebben háborgatott régi székely falu, környezetében igen nagy kiterjedésű erdőségekkel. A fent említett terület mintegy 350 négyzetkilométert tesz ki, Lichtenstein nagyhercegségnek mintegy kétszeresét. Lent a völgyben traktorok barázdálta barna szántók, művelt földek találhatók, bármerre pillantunk mozgás van a határban. Ló vontatta, gumikerekes szekerek hordanak trágyát a hullámzó földekre, rakják le óriás kupacokba, hogy majd alkalomadtán az emberek fárasztó vasvillázással szétterítsék.

Ám ha feljebb téved tekintetünk, a belátható, művelésre fogott medencénél sokkal nagyobb tér ölelését érzékeljük, a körös-körül futó havasok kétezer métert meghaladó sötétzöld ormai néznek vissza ránk.

Havasok. Mily sokat jelentő szó ez, micsoda vérpezsgést okoz vadászszívnek kimondani is ezt a szót. Pedig nem is havas most, teljesen zöld. A neve azonban továbbra is tiszteletet parancsolóan havas marad, szarvasok, medvék, siketfajdok otthona. Farkas is előfordul a hegy lábánál – főleg az esztenák környékén –, de azt csak elvétve vadásszák.

Még aznap este kiballagunk a szomszéd hegyoldalba egy kis leskelődésre. Ritkás, fákkal, bokrokkal tarkított meredek oldalba kuporodunk, és az alkonyatot várva, cigarettázva beszélgetünk.

Vendéglátóm történetei kicsit hajmeresztőek. Egyszerű, ötven felé közeledő, az irodalomban járatlan ember, kinek a nyolc általános elvégzése is komoly nehézséget okozott. A trófea nem jelent számára különösebb értéket, őzagancsait, vadkanagyarait a szekrény tetején, fiókokban összehányva tárolja és néhanapján „elajándékoz” belőle egyet-egyet valakinek. A többi – vadorzószagú, trófeát semmibevevő – történetét el sem merem mesélni, hallgatásába is beleborzongok. Medvét, siketfajdot még nem lőtt, de utóbbi nem is izgatja. Bár meglett ember, csak 1992 óta vadászik, kedvenc vadja a „disznyó”, és bármilyen vadról legyen is szó, a hús sokkal jobban izgatja a trófeánál.

Aztán elcsendesedünk, és a csillagok kigyúlásáig nem is szólunk, csak figyelünk. Enyhe, langyos áprilisi szellő fújdogál, a természet összekeverte a hónapokat, nyári enyheség csapja be a tavaszi erdő lakóit. Leginkább disznóban reménykedünk – a közelünkben van a váltójuk –, de kilenc óra után távozásra szólít vendéglátóm. Visszaindulunk a közeli házba.

* * *

Két nappal később indultunk fel a havasokba, addig megtörtént a bemutatkozás a helyi vadásztársaságnál, falusi meghívásoknak tettünk eleget, és jelentős mennyiségű pálinkát fogyasztottunk. Egy öreg székely – szemöldökét fölhúzva – a következőképp kételkedett tervezett vadászkirándulásunkkal kapcsolatban.
– Ebbe’ a nagy hőségbe’ nincsen má’ dürgés, régen kotolnak.

A pálinkától is melegem volt, de ettől a kijelentéstől még inkább az lett. Ha ez az öreg innen, a hegy aljából kerek-perec kijelenti, hogy odafenn vége a dürgésnek, akkor abban biztos lehet némi igazság. Kimondta azt, amitől titkon én is a legjobban féltem, mármint hogy a fejtetőre állt időjárás miatt lekéstem a dürgést. Válasz helyett jobbnak láttam a pálinkáspohár után nyúlni… Persze a vadászatról nem mondtunk le, hátha mégis nekünk lesz igazunk.

Másnap nehezen készültünk el az indulásra, még ebédelni is kellett kedves háziasszonyunk főztjéből, pedig kinek az esze járt az étkeken, amikor környező vaddús erdőségek csalogattak.

Bepakoltunk a hátizsákba kétnapi élelmet. Rengeteg sültet, egy egész kenyeret, süteményt, pálinkát és két liter vizet vettünk a hátunkra, mert fönt a csúcsok közelében nincs semmi víz. Mindketten vittünk puskát, én a kölcsön 7,62-est, vendéglátóm meg egy 5,6-os kispuskát akasztott a vállára. András ismételten kijelentette, hogy hosszú és meredek az út, készüljek fel a fárasztó gyaloglásra, nem lesz könnyű a feljutás. Már csak azért sem, mert félúton, a hegy dereka körül elfogynak a cserkészutak is, onnan ő sem igen tudja a járást. Az igazán nagy magasságokban nem vadászik jóformán senki, onnan szarvast, medvét lehozni lehetetlenség, a cserkészutak is magukra vannak hagyva.

Ha nem is gyorsan, de mérsékelt, tempóban, haladunk felfelé. Erős a meredek, és nem is igen enyhül, minden forduló után hasonló folytatódik.
Egyszer csak kékesen fénylő medveürüléket találunk a gyalogút közepén.
– Ma reggeli – mondja András, amely időpontmeghatározás még izgalmasabbá teszi a dolgot.

Medve barátunk ma hajnalban ugyanarra kóborolt, amerre most mi erőlködünk. Minden szégyenlősséget félretéve lefényképezem a „medveszart”, ahogy kísérőm minden különösebb kertelés nélkül nevezi, medvét úgyse hiszem hogy lesz alkalmam fényképezni.

Másfél órája kapaszkodunk felfelé, egyre meredekebben, s egyre jobban tágul a látóhatár, nőnek, hatalmasodnak a fenséges fenyőerdők. Gyakoribbá válnak a kisebb-nagyobb széltörések, vihar dúlta tisztások is. Elkeskenyedik az amúgy is elhanyagolt cserkészút, már csak egymás mögött férünk el, aztán elérjük a feleutat, amelyet egy tenyérnyi csörgedező forrás jelez. Körülötte csülöknyomok, kárpáti szarvasok járnak ide szomjukat oltani. Iszom a csermelyből, aztán folytatjuk utunkat.

Nem sokkal később elfogy az ösvény, buja kuszaságba temetkezik, keresztül-kasul dőlt fenyőszálak törzsein egyensúlyozunk, keressük a lehetséges továbbjutást. Aki egyensúlyát veszti, lepottyan a mellig érő csörmelékbe, kapaszkodhat vissza a fájára. A délutáni napsütés a hegymászással együttesen kiizzaszt bennünket, le kell ülnünk pihenni.

Később megtaláljuk az ösvény folytatását, feljebb jutva a gyérülő aljnövényzetben bokaficamító, óriás köveken haladunk tovább. Most már értem, miért nem járnak fel ide medvére, szarvasra. A húsvadásznak itt semmi esélye sincs arra, hogy zsákmányát a falubeli vendéglőbe lejuttassa. Ezért aztán az a helybéli vadász, aki bikalövéshez jut, minél lejjebb igyekszik szarvasát elejteni, mert a hús árából tudja fedezni a lelövési díjat. Sajnos rám nem vonatkozik a helyi tarifa, mert én nem bánnám, hogy annyiért, amennyibe a helyieknek kerül, nem tudom eladni a húst. Ezen morfondírozom pihentünkben.

Aztán egy újabb nekirugaszkodás, és a harmadik óra elteltével „fenn termünk” a hegy tetején. Megérkeztünk a legmagasabb ormokra, oda, ahol a nagykakas dürög. András be is bizonyítja állítását, mert minden nagyobb fenyőfa alatt siketfajdürüléket mutat, de többnyire régebbi keletűt. Tehát itt volnánk.

Mi legalábbis itt vagyunk, de vajon a kakasok is itt vannak-e még? Ma este, vagy legkésőbb holnap hajnalban megtudjuk.

Megkeressük a táborhelyet, amely a hegytető egy kisebb horpadásában található, rendszeres éjszakázóhelye a siketfajdvadászoknak. Hatalmas fenyőket vágtak ki az előttünkjárók, tűzrakásra készen várakoznak. Fekhelyünk is szinte kész, fenyőlombkorona illatos ágaiból készült derékaljunk. Csendesen mozgunk, latolgatjuk a hamarosan alkonyuló délutánban az esti les esélyeit. András nem biztat, nem szomorít.
– Majd meglátjuk – mondja.

Így indulunk a legjobb dürgőhelynek tartott szomszédos csúcsra. Az egyik fenyőóriás alatt nagy mennyiségű ürüléket találunk, az alá állok lesbe. A céltávcsöves nagygolyóst kicsit feszélyezve tartom kezemben, mi lesz, ha tényleg lövésre kerül a sor? Ha ezzel eltalálom a madarat, mi marad belőle? De hát nem vacillálni kell itt kérem, hanem figyelni! Így is teszek, fülelek, és áhítatos csendben olvadok eggyé a kárpáti bércekre boruló alkonyattal.

Töksötét van már mikor András jövetele jelzi, mára ennyi, egy kottyantás, annyi nem hangzott az egész erdőből.

Visszaballagunk a táborhelyre, tüzet rakunk, készülődünk a magashegyi, szabad ég alatti éjszakázásra. Egy darabig beszélgetünk, aztán magunkra húzzuk vadászkabátunk gallérját és alvást színlelünk hajnalig. A tüzet felváltva tartjuk ébren, mert igen lehűlt a levegő. Némi szendergés azért jutott osztályrészül, aznap éjjel kevéssel kellett beérnünk. Hajnalban az eső is ránk ijesztett, néhány percig halkan kopogott vászonkabátom külső oldalán.

* * *

Eljött az indulás ideje. Csendesen, minden zajt kerülve hajnali leshelyünk felé baktatunk. Az esti leshelyemet foglalom el, a sötétséget fürkészve élesztgetem álmatlan reményeimet. Akármilyen meleg is ez a tavasz, az esti sikertelen les ellenére még mindig van bennem némi bizakodás. Hátha megmozdul fölöttem e levegő, hátha szárnyverdesés töri meg a hunyorgó csillagok hűvös némaságát, és meglátom az igazi nagykakast!

Sűrű csend vesz körül. Ahogy pirkad, egyre jobban bontakozik ki az alattam lévő táj, egyre jobban érzem a „fent” varázsát. És ahogy világosodik, úgy világosodik meg előttem is, hogy idén végleg elpihentek az egymással versenyre kelő dalnokok, vége a násznak. Lekéstem az idei dürgést, a tyúkok „má’ régen kotolnak”.

Átnézek a szemközti hegygerincre, a Hargita közeli csúcsaira. Pontosan szemben velem aranysárgán kel a napkorong, alsó karimája sokáig belelóg a hegyélbe. Leülök egy kiálló sziklára, és a puskát ölembe fektetve nézem a Kárpátok fenséges ébredését.