Szögi Tibor vadászlevelei

Szia kedves Barátom!

Hull a hó és hózik, Mici Mackó fázik… Nem csak Mici Mackó, de én is valahogy így vagyok ezzel. Hirtelen, átmenetek nélkül tört ránk ez a hideg. A szervezetem nem tudott még átállni, és ezért egy kicsit még tiltakozik ellene. No, de majd megszokja és akkor kigombolt ingnyakkal, gőzölgő üstökkel, kipirult arccal fogom űzni a vadat a padéi „rengetegben”.

Múlt szerdán este odavoltam Csókán vendégségben, disznólesen. A Jovanovity Tóni barátom hívott meg.
– Most gyere, sok itt a disznó a csókai nádasban, de ha leszedik az összes kukoricát a környékről, utána eltűnnek. Két nappal előtte egy fiatal vadásznak kijött a nádasból egymás után – körülbelül félóránként – három disznó. Kettő meglett, a harmadikat elhibázta. Ugyanazon az estén, egy kilométernyire odébb (Terján felé) egy másik vadász egyet meglőtt, egyet megsebzett – így csalogatott.

Ezek után mi is tele reménnyel a hátizsákban ültünk ki a nádas szélétől mintegy 100–120 méterre párhuzamosan húzódó part tetejére. Mint egy páholyban ülve, gyönyörű kilátás nyílik a nádasra és a köztünk elterülő kaszálóra. A kaszáló arany színű, fél lábszárig érő fűszőnyege jó háttere lesz majd a kiváltó koromfekete csuhás nagy kannak. Merthogy lesz abban, semmi kétség. Hogy nagy lesz-e vagy csak közepes, azt még nem tudom. De hogy jönnie kell, muszáj, ezt érzem a zsigereimben.

Valamivel négy óra után állítom föl háromlábú vadászszékem a legígéretesebbnek tűnő partszakaszon. Tóni egy méternyire tőlem balra beleszúrja egylábú széknek csúfolt ülőalkalmatosságát, ő most puska nélkül van. Keresőtávcső a nyakában és egy nagyon erős 30 Wattos halogén reflektor előtte a földre fektetve. Az én három Wattos halogén lámpámat gyöngének vélem ekkora távolságra, ezért föl se szerelem a puskámra. A puskám 11,2 grammos lőszerre töltve, a távcsövem fölkattintva, a fegyver ott hever nyugodtan a combomon. Még nincs miért izgulnia, még világos van, nem jött el az ő ideje.

Szép halkan megbeszéljük a taktikát. A szürkület beállta után Tóni keresőtávcsövével folyamatosan pásztázni fogja a nádas szélét. Ha meglátja a disznót, óvatosan fölveszi a reflektort és megvilágítja a célpontot. Nekem nincs más dolgom „csak” meg kell lőnöm a disznót. No, de hol van ez még. Ne szaladjunk annyira a rúd elé. Előbb majd jönnek a tapsifülesek, utána a vörös zubbonyos őzek, és majd csak jó sokára utána a feketecsuhások.

No, ezért a kiszámíthatóságért kezd egy kicsit fakulni a szememben ez az egy helyben ülős leselkedés. Nehogy félre érts, nagyon sokat kell még hogy fakulgasson az a csillogás, hogy teljesen kifakuljon. Csak eljátszom ezzel a gondolattal, de amikor megcsörren a nád, lázba jövök, mint kezdő koromban, vér tolul az arcomba, minden idegszálam megfeszül. A hosszú évek (évtizedek) során azonban megtanultam ezt az izgalmat kordában tartani, nem remeg már a kezem, és nem rángatolódzik a jobb mutatóujjam.

A zörgés már a nádas szélénél hallatszik, szinte már gyanúsan hangos. Mintha valami tapasztalatlan hajtógyerek közeledne, aki letért a vadcsapásról és most belegabalyodott az összekuszált nádszálakba. Tör-zúz, hogy minél előbb kiérjen, tiszta levegőhöz jusson. Leeresztem a drillingem csövét, visszafektetem a puskám a megszokott helyére. A nádból pedig kiront, ha nem is a hajtógyerek, de két őzkölyök.

A kaszálón is folytatódik a pajkos, jókedvű zargatózás. Tóni mosolyogva megjegyzi, ha ez most egy kicsit odébb, úgy tíz kilométerre délre, a szomszéd határban történne, nem lenne olyan felhőtlen a fiatalságuk. Meglehet időnap előtt gyászba borulna. (Szerintem a szomszédok mindig ilyenek, míg rólunk a becsületesség szobrát lehetne megmintázni.)

Nem sokkal később egy idősebb bak is kijön. De ez már sokkal óvatosabban, csöndösebben. Sötétebb is van már jóval, először disznónak hisszük a jövevényt. Feszülten várjuk, hogy kilépjen a nádasból, de amikor felszegett fejjel kilép, azonnal rájövünk, hogy most is hiába izgultunk.

Teljesen besötétedett, halk neszezés hallatszik a nádasból, pont irányunkban. Jóval beljebb a nádas szélétől, majdhogynem csak képzelődöm, annyira halk. Aztán csönd. Kis idő múlva megismétlődik, majd újra. De mind kijjebb és kijjebb, egyre közelebb a nádas széléhez. Néha egy-egy nádszál is összeroppan a nehéz test alatt. Ez már komoly, nagyon a disznó viselkedésére vall. Tóni le nem veszi szemét arról a pontról, ahol a disznó előbukkanását várjuk.

A puskám a vállgödrömnek szorul, a céltávcső fölött figyelek. Annyira erőlködök, annyira figyelek, hogy végül könnybe lábad a szemem. Tóni meglök finoman a könyökével. Ez a megbeszélt jel, hogy látja a disznót. Óvatosan leereszti a keresőtávcsövet és a reflektorért nyúl. Most én is meglátom szabad szemmel a fekete foltot, amint elindul balra, a nádas szélétől lassan távolodva.

A disznó már elhaladt egy jó húsz méternyit, amikor kigyullad a fény és megvilágítja a disznó – hűlt helyét. Ugyanis amikor Tóni levette a szeme elől az erős keresőtávcsövet, egy pillanatra elvakult. Nem látott semmit, csak egy fekete függönyt. Suttogom neki, balra-balra-még balra. N

a végre, benne a disznó a fénycsóva közepében. A puskám csöve követi a fénycsóvát, céltávcsövem pirosan izzó fonala megakad a fekete gombócon. Most csak egy kis igazítás, csak egy szempillantás, hogy a pókháló közepe a lapockára ragadjon.

De sajnos Diana nem így akarta. A disznóra nyilván már rápuskáztak reflektorral, nagyon tudta, hogy miről is van szó. Nagyon jól tudta, hogy az ő bőrére megy ki a játék. Ahogy a fénycsóva szemen ütötte, azonnal megpördült és visszarohant a nádba. A fénycsóva kalimpálva rohant utána, a célkereszt is próbált lépést tartani vele, de hol elöl járt, hol meg lemaradt. Mindez pár másodperc alatt játszódott le, a disznó eltűnt a nádrengetegben.

Tóni szerint a disznó – mint kiderült, nem is igazi disznó, csak olyan hatvan kiló körüli süldőcske – egy pillanatra meg is állt, kint hagyta a fenekét a nádasból. A puskám túlszaladt ezen a ponton, és mire visszatalált, a süldő már a farkát is behúzta a takarásba. Egy darabig még hallottuk ahogy távolodik, majd utána csönd, síri csönd lett.

Sokkal később, talán egy órára rá, ismét hallottunk nádcsörgést, nádroppanást, tőlünk olyan két-háromszáz méterre Csóka irányában. Úgy döntöttünk, óvatosan arrébb megyünk. Tudtam, hogy ennek semmi értelme. Az a disznó, ami a nádas széléhez közel van és kijönni készül, nem nagyon szereti, ha a vadászok ott sétafikálnak. De hát mit veszítünk? Semmit. Itt már úgyse jön ki semmi. Lassan hazafelé kell venni az irányt, hát próbáljuk meg.

Visszasomfordáltunk az útra, majd lábujjhegyen, csendben, már amennyire töksötétben lehet ezt tenni, odamentünk az elképzelt irányba, ahol a disznónak jönnie kéne. Egy jó ideig síri a csend. Később halk nádzizzenés. Néha elpattan egy nádszál. Egyértelmű, ez disznó. De mégis a feszültség egyre enyhült, a láz egyre csökken, a surranás, a reccsenés egyre távolodik. A disznónk rossz néven vette, hogy ennyire lebecsültük és fölhúzott orral tovább állt.

A túloldalról közben, nagyokat bólogatva, megindul felénk a Lada Niva fénycsóvája. Mi is csomagolunk. Egyszerre érünk oda, ahol a Wartburgommal parkoltam. Két kolléga szál ki a Nivából. Az egyikük a fiatal kezdő vadász Mityo Vulovity, aki május elseje óta a tizenegyedik disznójánál tart. Elmondja, hogy a kollégája éppen velünk szemben ült a nádas túloldalán, és az első disznónk, azaz süldőnk nála is kijött, de ő is ugyanúgy járt. A disznó fölhorkant és megpördült, ahogy a lámpát fölkapcsolta és visszacsörtetett a nádasba.

Jóleső érzéssel, melegséggel a szívemben, és egy igaz Barát meghívásával – jöjjek újra Csókára disznólesre, amikor csak kedvem tartja –, gurultam Zenta felé.

Sokszor csókollak benneteket, barátod Tibi.

Zenta, Vajdaság