Vadászat
Első dámbikám
Első dámbikám 2015. október 14-én szerda 08.15 óra körül esett a Gazdák rétje tölgy ligeterdő területrészen Tiszadobon. Nem gondoltam volna (még legszebb álmomban sem), hogy ilyen kiváló bikát lövetnek velem.
A Tiszadobi Táncsics VT. részéről Kántor László vadőr (vadásztatóm) és Likai Zoltán vadászmester igazán kitettek magukért, azért hogy az első dámbikavadászatom sikeres legyen. A legnagyobb köszönet illeti Őket a segítségükért. A vadászatot megelőzően és a vadászat során is éreztem, hogy mindent megtesznek hogy eredményesen vadásszak. Ez a mai világban szerintem egyre ritkább.
Nem gondoltam volna (még legszebb álmomban sem), hogy ilyen kiváló bikát lövetnek velem. Megjegyzem, első dámbikámnak elég nagyra sikeredett. Viszont, ha belegondolok, hogy már négy éve terveztük a közös bikavadászatot Lászlóval és Zoltánnal, akkor szerintem pont ez volt az a dámbika, amit a Családom a Barátaim és a Jóisten is nekem szánt ötvenedik születésnapom alkalmából.
Hasonlóan varázslatos dámbikavadászatot kívánok vadásztársaimnak!
Taksár Ferenc
Vadászat
Dr. Polgár Kálmán vadászkutyás emlékverseny Siófok-Balatonszabadiban
Dr. Polgár Kálmán kir. ügyész emlékére “Szent Hubertus vadász és vizslája” versenyt szerveztek.
Dr. Polgár Kálmán kir. ügyész (1877 – 1936) nevéhez fűződik a Magyar vizsla Tenyésztők Országos Egyesületének 1920-as megalapítása ezt követően 1924-ben megalakult az OVC (Országos Vizsla Club). Emlékére szombaton “Szent Hubertus vadász és vizslája” versenyt szerveztek a Sióvölgye Földtulajdonosi Vadászegyesület apróvadas vadászterületén, a Papp pincészet közreműködésével.
A bírók a vad kihelyezését követően indították a versenyző párokat., egy – egy futam 20’ –ig tartott, ez alatt kellett a vizslának megtalálni a fácánokat, azokat megfelelően jelezni a vadásznak, aki lőkészsége függvényében igyekezett terítékre hozni a fácánt. A nap folyamán sok látványos munkát láthatott az érdeklődő közönség, köztük a Vadászszövetség tanfolyamos/vadászjelöltjei, akiknek az apróvad gazdálkodás gyakorlati foglalkozásuk is itt történt!
A dobogós versenyzők és a fajtánkénti különdíjasok díszes serlegeket, A KASZÓ Zrt. vezérigazgatója által felajánlott fődíjat Dr. Kemenszky Péter a Somogy Megyei Vadászok Szövetségének fővadásza adta át és méltatta az emlékverseny eseményeit. A fődíj egy hétvégi egyéni, vaddisznó és tarvad vadászatra szólt teljes ellátással.
I. helyezett: Barta István és Bereki Ciklon rszmv. kan kutyája
II. helyezett: Sándliné Kiss Erzsébet és Billegi Vadász Jupiter rszmv. szuka kutyája
III. Szabó Sándor és Mezőföldi Kajtató Díva dszmv. Szuka kutyája
Megköszönve a házigazda Sióvölgye Földtulajdonosi Vadászegyesületnek a versenyhez való hozzáállását, Pomázi Ágoston Árpád az OMVK Svm. Területi Szervezete kynológiai szakbizottságának elnöke, a rendezvény vezetőbírója zárta a rendezvényt.
Forrás: OMVK
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36 70 330 91 31
Vadászat
Egy hihetetlen vadlibavadászat története
Horváth Lajos tapasztalatai és élménybeszámolója a vadliba vadászatáról:
Horváth Lajos tapasztalatai és élménybeszámolója a vadliba vadászatáról:
Az esztendő, mikor az alábbi vadászat zajlott, a 2015-ös év, életemben a változás, a váltás éve volt. Összesen 18 évnyi vadőri szolgálat után, melyből az utolsó 13 évet itt, Szabadszálláson töltöttem, feladtam ezt a hivatást és június 20-án beadtam a felmondásomat. Pályaelhagyásom konkrét személyi okairól itt most nem beszélnék, csak néhány körülményt említenék meg, melyek megkönnyítették a döntésemet. Nem volt ugyanis könnyű döntés a részemről. Nem sokkal korábban, még tényleg komolyan gondoltam azt, hogy vadőrként fogok megöregedni… Egyik ilyen körülmény az volt, hogy előző év, 2014. február végén befejeztem közel tizenkét éves vadászházi remete életemet és beköltöztem a barátnőmhöz, akit aztán október elején feleségül is vettem. Így aztán volt már hová hazamennem.
A másik ilyen döntésemet könnyítő érv az volt, hogy szintén előző év szeptemberében, éppen három héttel az esküvőm előtt, végre felvettek a vadásztársaságba teljes jogú tagnak, így nem kellett a vadászatot abbahagynom a területen, ami nagyon a szívemhez nőtt! A harmadik és egyben talán a legfontosabb indok a váltás mellett viszont az volt, hogy volt már folytatás, volt jövőkép, ugyanis felvettek a helyi TSZ-be augusztusi kezdéssel. A TSZ minden földje a vadásztársaság területén fekszik és a teljes terület öntözhető, így azon intenzív mezőgazdasági és kertészeti munka folyik, melynek az év folyamán mindig akad károsítója. Április végétől június közepéig a takarmánykukorica, vetőmagkukorica és csemegekukorica vetéseket a varjúfélék károsítják. A frissen locsolt sárgarépa- és zöldségágyásokat a sirályfélék tapossák előszeretettel. Júliustól októberig a csemegekukorica-földeket seregélyek ezrei lepik és csipkedik a napraforgótáblákkal együtt, amit rajtuk kívül a varjak és a gerlefélék is károsítanak. Ősztől tavaszig pedig vadlibák ezrei látogatják és tépdesik a búzavetéseiket. Ezeket kellene minél jobban távoltartanom – elriasztanom és a különböző kultúrákat tőlük megvédenem. Így hosszabb – rövidebb szünetekkel egész évben volna dolgom…
Hivatásos vadászból tehát ,,hivatásos madárijesztő” lettem, ahogy azóta nevezem magam. Természetesen ezt a munkakört nem a két szép szememért cserébe kaptam, ugyanis korábban is jártam már hozzájuk seregélyriasztásra minden évben, már 2004 óta. Vadőrként is minden nap szabadságomat erre használtam fel, ezen kívül a ledolgozott szabadnapjaimat is így próbáltam lecsúsztatni. Megjegyzem ez még az elején kétszeri sikertelen próbálkozásom volt. Arra viszont jó volt, hogy kiderüljön akkori ,,főnökeim” véleménye szerint vadőröknél ledolgozott szabadnap, mint fogalom, eleve nem létezik, azzal a jelszóval, hogy a kötetlen munkaidőbe úgyis minden belefér… ( Végül is tényleg belefért minden, az ősztől tavaszig minden hétvégi vadásztatástól kezdve egészen az éjszakai vaddisznó fuvarozgatásokig… ) De olyan is előfordult, hogy inkább fizetés nélküli szabadságot kértem a vadásztársaságtól, hogy a riasztást csinálhassam, mivel az sokkal jobban fizetett és akkoriban hónapról hónapra ,,éldegélő” vadőrként minden plusz pénzre nagy szükségem volt. A felvételemet megelőző több mint tíz évben tehát volt módjuk a TSZ- vezetőknek engem megismerni a seregélyriasztás kapcsán. Nem volt viszont emberük, aki a vetéseiken a vadlibákat riogatta volna. Az én libamániám pedig közismert volt, ezért talán úgy voltak vele, hogy nem találhatnának erre nálam alkalmasabb embert. Én pedig úgy éreztem magam, mint gróf Széchenyi Zsigmond, mikor megbízták a bellyei szarvasállomány kezelésével. Ahogy az Ünnepnapok című könyvében írta: ,,ennél nekem valóbb munkát még lámpással sem találhattam volna…
” Hát ezt akkor én is így gondoltam. Egész életemben ,,tőmelletti” ember voltam ( vadőréveim előtt hat évig erdészkedtem is), soha nem bírtam a kötött munkaidőt és a bezártságot. Ami pedig a libabolondériámat illeti, azt itt szereztem Szabadszálláson, korábban nem volt módom a libákat kergetni. Vadőri pályám első fele itt ősztől tavaszig főleg erről szólt, ugyanis évekig fogadtunk magyar vendégeket libavadászatra, és akkoriban állandó kísérőjükként, ilyenkor hónapokon keresztül, gyakorlatilag erről szólt az életem. De azt mindenki tudja aki már libára vadászott, hogy kísérőként mennyire más! Akárhány csoporttal vadásztam ugyanis, szinte mindegyikben volt olyan vagy olyanok, akik nem értettek hozzá. Nem tudták felmérni a távolságot vagy viszketett a mutatóujjuk. Végül is mindegy, a lényeg, hogy korai vagy felesleges lövéseikkel nem csak a saját, hanem a többiek esélyét is rontották. A libázás egyéni vadászat nem társas, így például személy szerint nekem csak magányosan vagy egy – két barát és ismerős társaságában esik csak jól. Miután a magyarok bérvadászata egy időre végetért, utána is sokat libázhattam, de igényem szerint soha nem eleget. Vadőrként bőven volt még ezen kívül ilyenkor egyéb dolgom is, vadásztatás, etetés, csapdázás, társas vadászatok vezetése, őz tarvad apasztás stb., hadd ne soroljam, minden hivatásos tudja… Most viszont ősztől tavaszig csak a libák kergetése lesz a dolgom, a búzatáblák őrzése, nem kell alkalmazkodnom senkihez.
Ennek tudatában már alig vártam, nagy reményekkel voltam az előttem álló idény előtt… Természetesen ehhez a munkakörhöz, az ismeretségen túl, azért több is kellett, például az előző évben szerzett vadásztársasági tagságom is. Enélkül nem lett volna biztosított a területen fegyverrel való mozgásom. Ugyanis vadásztársaságunk házi szabályzata szerint vízivad és dúvad vadászata esetén egyszerre két szomszédos körzet is beírható, és történetesen a TSZ összes földje az 1-es a 2-es szektorban található. Így egy beíratkozás után már részletkérdés, hogy mondjuk a Fóris tábla sarkán vagyok a Kostöknél a Kígyós parton, vagy mondjuk az északi Hodály tábla sarkán, a vasútnál, a Bösztör felé, onnan légvonalban több mint tíz kilométerre. A munkámat így ingázva elvégezhetem a vadászattal együtt…
Történetem fonalát folytatva, 2015. július hónapja különböző vadászbarátok meglátogatásával és a már régóta nélkülözött pihenéssel telt. Augusztus elsején kezdtem a TSZ-ben és a következő két hónap minden napját ( hétvégéket is beleértve ), a csemegekukorica földeken, seregélyriasztással töltöttem. Mintha csak naptárhoz igazodtak volna, szeptember 30-án délután nyelte el előttem az utolsó csemegekukorica sorokat a csőtörő kombájn… Holnap viszont október elseje, a vadliba vadászidény első napja! Ki kellene menni… Mielőtt azonban a címben szereplő libavadászatra rátérnék, úgy érzem, írnom kell még a körülményekről és magáról a libázásról is. Bízva abban, hogy írásomat talán nem csak vadászok olvassák, szükségét érzem ennek, hogy a történet hihetetlensége számukra is érthetővé váljék… Kezdem a terület leírásával. Vadászterületünk nyugati felét Feketének hívják, én gyakran libaországnak nevezem. Keleten, a most épülő Budapest – Belgrád vasútvonal ( korábban Budapest – Kelebia ), délen az 52-es főút, nyugat – északnyugatról a Kígyósi csatorna, míg északon a Bösztöri földút határolják. A vasút kivételével, a többi egyben területünk külső határa is. Habár azt írtam a Fekete területünk nyugati fele, ez azért nem egészen így van, mivel több mint tizenhatezer hektáros területünkből, ez bő hatezer hektár és teljesen lakatlan. Habár alföldi viszonylatban területünk erdősültségére sem panaszkodhatunk, mivel erdőterületünk jóval meghaladja a kétezer hektárt, ebből a Feketén semmi nem látszik. Erdeink, mind a terület keleti részén vannak. A Fekete majdnem fátlan síkság, igazi puszta, Petőfi egykori otthona.
A szántóföldek és legelők egyhangúságát csak a sziktavak, néhány kisebb – nagyobb nádas ( Kis rét, Pap rét, Kőhalom, Szujkó stb. ) és néhány, még megmaradt, tanyahely teszi csak változatossá. Habár ma már lakatlan, régebben ez nem így volt. Rengeteg tanya volt itt szétszórtan, melyekből mára alig maradt már valami. Hogy ezekben a tanyákban nem kevesen laktak is, azt leginkább az mutatja, hogy itt Szabadszállás mellett a Feketén a tanyasi gyerekeknek régen külön iskolájuk is volt, a legnagyobb sziktavunk, a Zab – szék mellett. Ma már az egykori iskolából semmi sem látszik, néhány fehér- és japánakác fán és nagyra nőtt orgonabokrokon kívül. Ezek takarásában szoktuk hagyni a kocsikat, ha itt vadászunk. A Fekete, több mint hatezer hektáros nagyságával, sok helyen kiadna két önálló vadászterületet is, de nálunk csak négy szektor a tizenkettőből. Ezek közül legnagyobb a Nemzeti Park ( NP- szektor ). Ez, egészen pontosan, a Kiskunsági Nemzeti Park felső kiskunsági szikes tavak tájegységének, a mi területünkre eső része, összesen 2480 hektár. A Park területén mindenre ugyanúgy vadászhatunk, mint máshol, a vízivad kivételével, amire szigorúan tilos. Nagyon helyesen, mivel a Park területén találhatók a sziktavak, a vízivad éjszakázó és nappali pihenőhelyei. A Fekete többi része az 1- es, a 2- es és a 3- as szektorokra oszlik. Az 1-es szektor a Fekete északi, a 2- es a nyugati része, míg a 3- as szektor az NP és a 2- es szektor közé ékelődő keskenyebb sáv, a Parkhatár nyugati széle mentén. Ez ebben a formában csak 2009 óta létezik, szerepe annyi hogy a 3- as szektorban korlátozottan vadászhatunk vízivadra, november- december- január hónapokban csak meghatározott napokon és fővel. Az 1- es és a 2- es szektorokban a vízivad már korlátozás nélkül vadászható.
A címben szereplő vadászat leírása előtt, még magáról a libavadászatról is írnék néhány dolgot. Talán vadászolvasóimnak is furcsának fog tűnni, de én a libázást több szempontból is a szalonkázáshoz hasonlítom. Furcsa lehet ezt így kimondani, mivel a két vad vadászata egymástól teljesen eltérőnek tűnhet. Az erdei szalonka, mint ahogy a nevében is van, az erdők madara, míg a vadliba a nyílt pusztáké. Szalonkából legfeljebb néhányat láthatunk a szürkületben egy – egy vadászaton, míg a vadliba legtöbbször tömegesen mutatkozik. Amiben tényleg hasonlítanak, hogy mindegyik vándormadár és igazi nagy betűs VAD. Rájuk, a szó nemes értelmében tényleg csak vadászhatunk, nevelni őket nem lehet. Talán ennek tudható be a tény, hogy szerintem ez a két vad nem a puskás- , hanem a vadászemberek vadja. Ugyanis egyik sem nyújt rendszeres és biztos sikerélményt, vadászatuk mindig kiszámíthatatlan és bizonytalan. Én, az elmúlt évek alatt, vadászati érdeklődésben eléggé beszűkültem, évek óta már szinte csak ez a két vad és ezek vadászata érdekel. Hogy talán mégis több idehaza a megszállott szalonkázó mint a vadlibázó, annak az az egyszerű oka, hogy szalonka jóval több területen előfordul mint vadliba. Szerencsésnek érzem magam, mert ilyen területen vadászhatok, ahol mindkettő létfeltétele adott, nem is akárhogyan. A megszállott szalonka- és libavadászok leginkább az élményt keresik a vadászatban, a legfontosabb mindig a hangulat!
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
Az ún. ,,szalonkavarázst” sokan sokféleképpen leírták már, ez az írás nem erről szól. A ,,libavarázs”- ról kevesebben írtak, de ha valaki volt már olyan libavadászaton ahol a felkelő vadlibák ezreinek hangja robogó vonatra emlékeztetett és kifogott már olyan húzást, ahol szinte ,,támadták” a libák, annak nem kell különösebben elmagyaráznom. Aki pedig még ebből kimaradt, annak kívánom, hogy része legyen benne. És ha már a hangulatról van szó, annak különbözőségéről is szólnék. Míg a szalonkavadász tavasszal a napsütéssel járó felmelegedést várja, a tavaszt jelző madarak érkezését – megjelenését lesi, addig a libavadász éppen ezek eltűnését és a minél rosszabb időt díjazza. Szerintem a libavadászat tökéletes hangulatába nem illik bele a Nap. Zavaróan süt az ember szemébe és jó időben általában a liba is magasan húz. Legjobb libázó idő akkor van, amikor a ,,szalonvadász” ( nem a szalonkavadász 🙂) otthonról ki sem mozdulna, mikor tombol a szél, hordja az esőt vagy a havat. A szél általában lejjebb nyomja a libákat, kedvezőbb lőtávolságba. De mindenekfelett a legeslegjobb libázó idő akkor van, mikor a tájat tartósan beborítja a köd. De nem ám csak amolyan talajközeli ködfátyol, afelett elrepülnek, olyankor azt kívánjuk, bár inkább az se lenne… Hanem az igazi, az a sűrű, tömör ködfal, amelyben a liba csak a földhöz képest tud tájékozódni, ezért alacsonyan száll. A legjobb köd olyan ( sajnos felénk elég ritka ), hogy csak halljuk a közeledő libák hangját, meresztjük a szemünk és mire meglátjuk, már lőtávolban vannak. Korábban, ha ilyen időben valamiért nem jutottam ki, akkor szinte használhatatlan voltam, a gondolataim folyamatosan kint jártak a libák körül.
Ha már tökéletes libázó időről beszélünk, akkor egyre kényesebb ízlésem szerint az az igazi, amikor már nem kell dagasztani a sarat, mikor a tócsák tetején vékony jéghártyát tör a csizmám és a nádbugákon fennakadt ökörnyálon már nem a hajnali harmat csillog, hanem a dér. A sárdagasztás amúgy a libavadászat szinte mindennapi velejárója, de akinek volt már ,,szerencséje” a távolban leereszkedő és egyre távolodó sebzett vadlibát felázott mélyszántáson keresztül kergetni, esetleg többet is, az igazat fog adni nekem. Nagy segítség ilyenkor, ha van kutya kéznél. A túl hideg idő vagy a tartósan fagyos időjárás, viszont nálunk nem jó, mert elmennek olyankor a libák. Némi északról érkező vándorokból álló libamozgás ritkán már szeptember végén is észlelhető, de nem jellemző. Én egy kezemen megszámolhatnám, nálunk hányszor észleltem úgy, hogy én olyankor minden nap kint vagyok. Szeptember ezért, habár már őszi hónapnak számít, nekem még csak kései nyárutó. Korábban, nagyvadas területeken dolgozva, mindig vártam ezt a hónapot, itt az Alföldön viszont mindig alig várom hogy leteljen.
Október elsején kezdődik a vadliba vadászidénye, ami nekem így egy nagyon kedves és várt nap, de még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ilyenkor már libázni is lehet vagy érdemes, több okból sem. Az egyik fő ok, hogy legtöbbször a vonuló libák ilyenkor még itt sincsenek vagy alig van még belőlük. Mióta a nyári lúd újra vadászható ( történetem évében már az volt ), azóta ez némileg változott, de belőlük ilyenkor még soha nincs nálunk annyi, hogy nagy eséllyel lőhessünk is. Ennek egyik fő oka a vízhiány. A több mint húsz év alatt, amióta itt vagyok, szinte egy kezemen megszámolhatnám azon évek számát, mikor egész nyáron is volt vizünk. Jellemzően a sziktavak rövidebb – hosszabb időre nyáron kiszáradtak, ami amúgy természetes jelenség. Viszont az utóbbi években többször még a szükséges mennyiségű őszi eső is elmaradt, ezért pl. a 2018, 2019 és a 2022-es években vadászatilag a teljes októberi hónap is kiesett.
Nem volt libánk, mivel nem volt vizünk sem, hiába értek közben ide a vonulók is északról. De vizesebb ősz esetén sem volt sok nyári ludunk, eredményes vadászathoz koncentrálódniuk kellene, de a táplálkozó helyként szolgáló csemegekukorica és vetőmagkukorica tarlókat nálunk az aratás után gyorsan beszántják, a takarmánykukorica táblák pedig október elején – közepén még lábon állnak, a búzákat pedig még csak ekkor vetik. Szóval októberben, az a kevés nyári lúd, nálunk szétszóródik vagy elmegy a területünkről máshová táplálkozni. Az ún. ,,téli ludak” (felénk főleg nagy lilikek ) rendszerint csak később, október közepén – végén érkeznek időjárástól függően úgy, hogy mikor nyomja le őket északról a hideg. A korábbi években én legkorábban csak október 16- án és október 19- én tudtam libát lőni, de több évben is előfordult, hogy csak novemberben vehettem fel az elsőt.
Ennek tudtával, mikor vendégeket fogadtunk libára, a vadászatokat is csak november 10. után kezdtük, mivel olyankor már volt elég libánk, hogy ne áruljunk zsákbamacskát. Később madárijesztő pályafutásom idején rendszerint úgy alakult egy – egy napom, hogy mivel a libák éjszaka a tavakon éjszakáznak, így reggel leálltam valahol és megvártam a reggeli kihúzást. Utána sorban végigjártam a TSZ- vetéseket és ha valamelyiken libákat láttam, akkor felkeltettem őket, hogy menjenek enni máshová. Ez már tényleg csak riasztás volt, és elég volt feléjük sétálni, amíg fel nem keltek. Ha vendégemmel vagy más vadásztársammal voltam együtt, akkor többször megpróbáltam, valahol leállítva őket, a libákat rájuk hajtani, de ez csak ritkán járt eredménnyel. A liba mindig arra repül amerre ő akar, nem arra, amerre mi képzeljük. Nem egy könnyen hajtható vad, nem olyan mint a tigris, ezért van még belőle ennyi…szoktam ilyenkor mondani🙂
Hogy a liba mozgása sokszor mennyire kiszámíthatatlan, azt több mint húsz évnyi tapasztalat és több ezer libavadászat után magam is csak megerősíteni tudom. Számtalan esetre emlékszem, mikor valahol nagyon jó húzás volt, de éppen nem állt ott senki és így nem is lőtte őket senki. Másnap sokszor vendéget is hívtam és odaálltunk, de nem húzott arra egy árva liba sem. Ritkábban ennek ellenkezője is előfordult, mármint hogy jobb híján olyan helyre álltam, amiért előre egy forintot sem adtam volna, mégis jó húzásban volt részem. Talán éppen ez a kiszámíthatatlanság, bizonytalanság és változatosság teszi számomra a vadászatát megunhatatlanná. Ami pedig a riasztásukat illeti, számtalan esetben sétáltam már rájuk, sokszor bevártak aránylag közelre is, de természetesen soha nem lőtávolságra.Olyan nincs, nem létezik.
Ez nem fácán, amit sokszor úgy kell kitaposni a gazból, hanem az egyik legszemesebb vadmadarunk, óvatosságát hazai faunánkban szerintem csak a túzoké múlja felül. Természetesen megkönnyíthető a vadászata, de én nem használok sem csalimadarat, se csalihangot, se álcaruhát, sem más egyebet, mert nekem fontos a vadászatával járó folyamatos agyalás és hogy eredményeimet csak egy szál puskával érjem el. Egy idényben ilyen módon lőtt száz liba nekem százszor többet ér, mint ha egy helyben ülve ,,muzsikaszó” mellett mondjuk egy nap lőnék ugyanennyit. Remélem ennyi bevezető elég volt ahhoz, hogy rávilágítsak arra, hogy október elején, főleg meleg napos időben libát lőni nagyon nem egyszerű…
Talán sikerült már annyit írnom, hogy a végigolvasástól a többség kedvét elvegyem… 🤔 Tartok ugyanis tőle, hogy történetem után többek bizalma megrendül majd bennem, így legalább ennyivel is kevesebben lesznek. Akik viszont vették a fáradságot, hogy szándékosan hosszúra nyújtott bevezetőmet eddig elolvassák, őket már nem várathatom meg a vadászat leírásával…😉
…Szóval 2015. október 5…
Elseje óta járok ki rendületlenül minden reggel – este, mindenféle eredmény nélkül. Az elmúlt napokban kipróbáltam több, korábban bevált helyet is, de csak annyira jutottam, hogy messze bent a Parkban láttam egy kevés nyári ludat és egyszer mintha lilikhangot is hallottam volna, de nem voltam benne biztos. Lehet hallucináltam… A már korábban említett libavarázshoz szükséges hangulatból a világon semmi nincs még jelen. Azaz tiszta, napos meleg az idő, a hőmérséklet délutánonként eléri a 27 – 28 fokot is. Szóval tombol az indián nyár, már kezd az agyamra menni. Kevesen élnek ezen a sárgolyón, akik eldicsekedhetnek azzal, hogy kiérdemlik a rokonszenvem, de ha ez még sokáig így megy, akkor az indiánokat is meg fogom utálni egy életre. Már reggelenként is kigombolt ingnyakkal, feltűrt ingujjal állok kint, zsávolymellényem sem azért van rajtam, mert fáznék, hanem mert annak zsebében van a magammal hozott lőszer. Egyelőre ugyan azt is hiába hordom, mivel a puskát napok óta nem volt mire elsütnöm, még a kacsák is elkerültek. Nem is jár ki rajtam kívül vadászni senki, a beírókönyv kinyitott oldalán csak az én nevem szerepel, minden reggel és délután saját magam alá íratkozom. Ahogy akkor is, 5- én reggel is, szabad a pálya, enyém az egész Fekete!
Előző nap délelőtt, a reggeli vadászatról befelé jövet, találkoztam a parkőrrel, akivel egy kicsit beszélgettünk. Szerinte kb. háromszáz nyári lúd és negyven nagy lilik van a területen. Hát ez bizony libából nem túl sok, összességében csak egy nagyobb csapatnyi… Ekkora területen kitalálni, hogy éppen merre repülnek, kb. olyan, mint eltalálni a lottószámokat. Ráadásul ő, terület alatt, nem csak a mi vadászterületünket érti, hanem a teljes libás részt, azaz a szomszédos solti és fülöpszállási területeket is. Hiszen őt nem korlátozza mozgásában a vadászterülethatár, ahogy persze a libákat sem, melyek oda – vissza ingáznak az említett területek között. Van egy régi libavadász mondás, hogy először mindig a helyet kell eltalálni, a libákat csak azután. Hát ez nagyon igaz, ilyen kevés libánál nagyon nehéz is, kellene a szerencsefaktor, de az napok óta elkerül.
Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy aznap reggel az ún. Szerfás dűlő és a belövőtanya útja kereszteződéséhez állok. Ezeket az utakat csak mi vadászok hívjuk így, a Szerfás amúgy Binder dűlő, a belövőtanya pedig Varga tanya. A Szerfás egyúttal a Park északi határa is, a belövőtanya úti sarokhoz állva, éppen szemben rá lehet látni a második legnagyobb sziktavunk, a Pipás-szék, egy részére, míg kissé arrébb a vasút irányában van még egy kisebb sziktó, a Büdös-szék. Arra ugyan nem látni innen rá, de ha valami felrepülne róla, azt innen is látni lehet, merre húz. Nem vagyok babonás, rendszerint elég korán kelek ahhoz, hogy a vadászat szempontjából rossz ómennek számító, öregasszonyokkal való, találkozást elkerüljem. Ha vénasszonnyal nem is, azért egy csapat cigánnyal aznap reggel mégis összefutottam. Majdnem szó szerint… Szabadszállásról kifelé, a Szalkszentmártonra vezető úton van egy S kanyar. Pontosabban csak volt, mert a vasút átépítése óta ezt is ,,levágták”, szóval már ez sem a régi, mint történetem idején volt. Szóval a hajnali sötétben, a kocsimmal ideérve, kerültek elém váratlanul… A környéken nem jártas autósok egész biztosan migránsoknak nézték volna őket, pont úgy néznek ki és éppen akkoriban kezdődött el nálunk a migránsőrület… Habár én sem ismerem egyiküket sem, és gyakran cserélődnek is, azért mégis tudom, kik ezek. Borsodi idénymunkások, napszámosok, akik a TSZ- ben dolgoznak. Van a TSZ majornál egy munkásszálló, ott húzzák meg magukat, kissé Don-kanyari állapotok között. ( Megjegyzem e sorokat írva, ez is már csak a múlt, már rég nem ők dolgoznak a TSZ- nél ). Szóval tényleg dolgoznak kint a földeken, ezért nincs is velük semmi bajom azon kívül, hogy úgy vonulnak, mint valami sereglet.
Láthatósági mellény nélkül vonulnak az úton, alig tudtam kikerülni őket. A fenébe is, ez a szitu jobban felébresztett, mint a Kis Bence kocsmában öt perce megivott szokásos reggeli kávé…
Talán kissé fárasztó már, hogy a vadászat helyett ismét másról írok, de nekem a mai napig szent meggyőződésem, hogy ennek a hajnali találkozásnak a későbbi történések alakulásában igenis fontos, döntő szerepe volt!☝️ Nem szóltam én ugyanis hozzájuk soha, csakis akkor egyetlenegyszer, éppen azon az ominózus reggelen. Mint már mondtam, nem vagyok babonás, nem esek kétségbe attól, ha mondjuk átszalad előttem egy fekete macska. De a különböző vadászbabonákat követem, egész egyszerűen azért, mert így gondolom helyesnek. Ők viszont nem vadászok, ezért nem ismerhették azt a vadászbabonát, mely szerint egy vadásznak szánt kívánság : ,,mentül rosszabb, antul jobb…” Szóval nem tudhatták, hogy ezúttal kívánságaik éppen ellenkező hatással lesznek majd rám. De hogy akkor miféléket kívánhattak nekem, azt utólag, az események tükrében, élénken el tudom képzelni…
Szóval gázt adva otthagytam őket és éppen azon gondolkodtam, hogy egyszer itt még ebből baj lesz. Hogy mennyire volt akkor jó a megérzésem, azt bizonyítja az is, hogy nem sokkal később elgázolta egyiküket egy autós, ugyanitt, egy nagyon csúnya, súlyos balesetben…
Szóval visszatérve a vadászathoz…
Sötét van még, amikor a Szerfás-belövőtanya út sarkára kiérek. A kocsimat hátrébb hagyom a belövőtanya útján, egy nádfolt takarásában, majd a Szerfáshoz sétálok és egy kis bokor takarásában leállva várakozom. Teljes a csend, semmit nem hallani… Valószínű megint rossz helyre jöhettem, az a kevés liba nem előttem, a Pipás-széken éjszakázhat. Telik az idő, közben nekem, srégen balról, felkel a Nap. Ahogy egyre feljebb kúszik a horizonton, úgy fordítom el tőle egyre inkább a fejem, szinte már zavaróan süti az arcomat. Wass Albert a verseskötetében több versében is írta, hogy neki egyenesen az ellensége a Nap. Ahogy már írtam, én sem szeretem, a libavadászat hangulatához nem illik, ráadásul az elmúlt hónapokban bőven kaptam már belőle elég D vitamint. Szóval a Nap felkelt, de ezen kívül nem történt semmi érdemleges, a levegőben nem látni semilyen vízivadat, mondhatni, itt ma, szó szerint, még a madár se jár… Már magasabban jár a Nap, akár indulhatnék is haza, a húzás ideje rég lejárt. De miről is beszélek, hiszen nem húzott itt a világon semmi…
Még sirályok sem, pedig azok ugyanúgy csapatostul húznak, mint a libák. Nyilván másfelé szántanak most a traktorok, ilyenkor azokat szokták követni a földből kiforduló táplálék reményében. Egyébként nem is szeretek igazán a Szerfáson vadászni, több okból sem. Egyrészt nekem túl forgalmas, két szempontból is. Később, ha már több a libánk, túl sok vadász jár ide, mert az értelmes helyek közül ez van legközelebb a kövesúthoz, így személyautóval és sétával gyorsan megközelíthető. Másrészt, a dolgozni induló traktorok, munkagépek is legtöbbször ezen közlekednek, sokszor a legalkalmatlanabb időben zavarva, mikor javában tart a húzás. Szóval én legtöbbször nem itt, hanem jóval messzebb szoktam vadászni, most is csak azért ide jöttem, mert magam vagyok és itt, a Szerfáson, jó szokott lenni a kacsamozgás. De hát ma azok sem mutatkoztak… Ahogy már írtam is, a húzás ideje rég lejárt, akár haza is mehetnék. Maradásomnak, a természetben töltött idő szeretetén túl, van a részemről egy kimondottan önző oka is. Konkrétan azokban a napokban éppen egy szobafestő dolgozott nálunk, aki történetesen a druszám és egyúttal vadász tagtársam is. Nagyon szeret politizálni és ha jellegzetes dörmögő hangján belekezd, akkor úgy bele tudja élni magát, hogy alig lehet olyankor leállítani. Akkor pedig ugye, nem halad úgy a munka…🙂 Már éppen azon vagyok, hogy ráhagyom és teszek a területen a kocsival egy kört, mikor váratlan dolog történik… Libahangot hallok!!!
Magányos nyári lúd közeledik szemből a Park felől, de ez nem a Pipásról kelt, hanem valahonnan messzebbről jön. Magassága ideális felettem, rá is lőnék, de sajnos elkerül, tőlem jobbra húz át a Szerfás felett kb. kétszáz méternyire. Végigkövetem a szememmel, úgy sincs egyéb látnivaló. De, ni csak, ez ereszkedni kezd…! A vadlibák jellegzetes köröző reptével ereszkedik lejjebb és leszáll mögöttem a felhántott tarlóra, a Pap-rét irányában, tőlem kb. háromszáz méterre. Na, most mit csináljak…?🤔 Ráérni ráérek, ezért az a bolond ötletem támad, hogy megpróbálom becserkelni, habár tudom, hogy esélyem gyakorlatilag a nullával egyenlő. A tervet ráadásul még nehezítette az is, hogy velem volt drótos német vizslám, Pajti is. Fiatal kutya volt még akkor, nem sokkal múlt másfél éves, de az előző idényben szinte még kölyökként volt már néhány vadliba apportja. Természetesen ő is látta a libát, úgy látom rendesen fel is keltette az érdeklődését. Most mit tegyek?
A kutyát droppoltatni nem tudom, vinné a vére. A kocsiba visszavinni sincs lehetőség, mert azt pont a belövőtanya útján hagytam, hátrébb a nádnál, légvonalban nincs is túl messze a libától. Az kizárt dolog, hogy észre ne vegyen, ha a kocsihoz közelednék. Jobb híján bal kezembe fogva a puskát, jobb kézzel a kutya nyakörvét fogva, indulok el. Szerencsére van a tarlón a liba előtt egy kis hajlat, bukkanó, azt oldalazva, a Szerfás mentén, közém és a vadliba közé tájolom. Elég messze van, nem tűnik fel neki a mozgás, kezd belefeledkezni a csipegetésbe… Mikor a liba a hajlat mögé, annak takarásába kerül, megindulok felé. Kezdetben csak előrehajolva, majd egyre közeledve, már szinte a földön kúszva, ami a kutyával nehezítve nem éppen sétagalopp… Néha felegyenesedve kipillantok a hajlat felett. Szerencsére a liba háttal van, egyre inkább belefeledkezik az evésbe, nem vett még észre.
Sikerült is így megközelítenem a gazos hajlat takarásában kb. száz méterre. Innen viszont már nincs hová menni tovább. Tanácstalanul várakozom, de mivel nincs mit tenni, így megvárom, amíg a háttal álló liba újra leteszi a fejét, majd rohanni kezdek felé. Nem vagyok nagy sportember, de olyan rajtot veszek, hogy anno Carl Lewis sem csinálta különben a százméteres gyorsfutás olimpiai döntőjében… Nem könnyű rohanni így puskával és kutyával a kézben. Kb. negyven – ötven méterre lehetek, amikor észrevesz és riadtan felszáll. Elengedem Pajtit, majd kapva a puskát, hármat rálövök a felrepülő, alacsonyan távolodó libára. Második lövésre megbillen, majd távolabb leereszkedik. Óriási szerencsém volt, hogy majdnem vízszintesen lőve, elég erős volt a sörét, hogy megsebezze a szárnyát. Szerencse volt már az is, hogy a sörét elérte. Pajti rohan érte, majd hozza is a még élő libát. Hiába, nem volt ez azért olyan közel…
Gyorsan letarkózom, majd elönti lelkemet a szétáradó vadászöröm! Több szempontból is örülök. Egyrészt ez a madárijesztőként lőtt legelső libám, ez a dátum szerint eddig legkorábban lőtt libám, ráadásul az első amit sikerült ,,becserkelnem”. És hát egyáltalán megvan a liba, az idényben az első! Bizony tíz perccel korábban még nem gondoltam volna, hogy én itt még ma reggel libanyakat markolászok. Elégedetten ballagok vele vissza, de nem a belövőtanya útján álló kocsim felé, hanem a Szerfásra. Ott hagytam ugyanis a levetett mellényem és a kalapom is, hogy a cserkelésnél ennyivel is ,,könnyebb” legyek. Visszaérve az első dolgom, hogy a mellényből kivett patronnal újratárazom az öntöltő Franchim. Ez régi bevett szokásom, majd csak a kocsinál ürítem ki. Sok elszalasztott lehetőség tanított meg erre. Megvan a liba, nincs már semmi, ami visszatartson. Éppen indulnék a kocsihoz, amikor újabb váratlan dolog történik. Libahangot hallok újra! Ezúttal ellenkező irányból észak felől és nem nyári lúd gágogás, hanem lilikelés hallatszik. Megfordulok és először azt hittem, hallucinálok és csak a képzelet játszik velem, mert elsőre nem látok semmit. De nem, újra hallom… Aztán meg is látom őket. A hangjuk előbb hozzám ért, mielőtt összeállt róluk a kép. Igen, észak felől jönnek a Pap-rét irányából, nagyon-nagyon magasan. Igen, ezek nem húzó, hanem vonuló, valahonnan a távoli északról most érkező vadlibák, összesen huszonhárom nagy lilik.
Ösztönösen mosolyra húzódik a szám, mint mikor tavasszal az első szalonkát meglátom. Hát megjöttek. Kezdődik…🙂 Nézem őket, ahogy egyre közeledve nagyobbodnak, várom, hogy elhúznak felettem be a Parkba a tóra vagy tovább. De nem ez történik!!! Szinte hihetetlen, de ereszkedni kezdenek ők is, majd leszállnak elém a tarlóra, majdnem oda, ahol Pajti tíz perce a nyári ludamat felvette. Talán egy picivel hátrébb. Még mindig ráérek, a festő úgyis megvár, ezért úgy döntök, megnézem őket közelebbről. Habár ez libánál nem szokás, arra gondoltam, mivel ők az első északi libák, amit az idényben látok, ha majd fellszállnak akkor kalapot emelek nekik is, ahogy az első látott szalonkának is szoktam. Szóval elindulok feléjük, az előbbi metódus szerint: bal kézben a puska, jobb kézben a nyakörvénél fogott kutya. Teljesen nyíltan felegyenesedve és nyílegyenesen feléjük tartok…
Két libaszem elől talán el lehetett bújni, de negyvenhat éles libaszem elől úgyis lehetetlen. Kb. 350 – 400 méterre lehetnek, kezdetben ügyet sem vetnek rám. Olyan kétszáz méterre lehetek, mikor már egyértelműen figyelnek rám, nyújtogatják a nyakukat, de nem törődnek velem. Ebben még amúgy nincs semmi különös, bevártak már ennél jóval közelebbre is, mielőtt felrepültek. Szóval megyek tovább. Kb. száz méterre vagyok, amikor mindegyik abbahagyja a csipegetést és figyel. Na, most fognak mindjárt felszállni, – gondolom. De nem… Megyek tovább. A libák csak állnak, mint egy szobor, még csak egy lépést sem tesz egyik sem. Ezt nem hiszem el, ilyen nincs!!! Már csak ötven méterre vagyok, amikor érezni kezdem magamon a vadászláz jeleit: pulzusom felgyorsul, tenyerem izzadni kezd, a szám kezd kiszáradni… Negyven méterre vagyok, akár már lőhetnék is, de természetesen földön lévő libára nem teszem.
Bevallom őszintén, elfelejtettem én a kalapemelést, de még azt is hogy kalap van a fejemen! A soha át nem élt vadászélmény, az egyre közeledő zsákmány, felszínre hozta bennem a ragadozót, a vadászt… Harminc méterre lehetek, a helyzet változatlan. Ilyen nem létezik, ez nem lehet igaz…!!! Gyerünk tovább, azt már csak nem várják meg, amíg rájuk lépek…🤔 Legfeljebb húsz, de inkább tizenöt méterre lehetek tőlük, mikor nem bírják tovább és hirtelen egyszerre felszállnak… Pajtit elengedve rájuk lövök, mire első lövésemre kettő rögtön lezuhan, majd a távolodókból egy – egy célzott lövéssel, még két libát lelövök. Pajti sorban hozza nekem mind a négyet. Egyikben sincs már élet, ebből is látszik mennyire közel voltak ezek a szívós, kemény vadmadarak. Én pedig csak állok ott kezemben a libákkal, mint akit tarkón csaptak, mintha még mindig nem hinném el, ami történt.
Olyan pillanat és érzés volt az, amiben még addig nem és azóta sem volt részem. Olyan volt, mintha várnám, hogy valaki felébresszen álmomból, mert ilyen egyszerűen csak a mesében létezik! De mit is beszélek, nem álom volt ez, hanem maga a csoda. Itt, kérem szépen, ma reggel tényleg CSODA történt!!! De olyan, amilyen legfeljebb egyszer adatik meg egy életben, akkor is csak nagyon keveseknek… Felocsúdva ebből a csodából, visszaballagok a libákkal először a Szerfásra, az ott hagyott nyári lúdért, majd azt is felvéve, elballagok a kocsimhoz. Megadom a módját, terítékre fektetem a zsákmányolt ludakat, majd előveszem a kocsiból a kürtömet és elfújom a szárnyasvad szignált és a vadászat vége, hallalit…
Fél kilenc is elmúlt már, mire a libákkal és ezzel a felejthetetlen vadászélménnyel az emlékeim közt hazaérek. Feleségem dolgozik, nincs már itthon, ezért kapóra jön az éppen nálunk dolgozó festő vadásztárs. Őt kérem meg, készítsen rólam fényképet a zsákmányommal. Utólag nézve a fényképeket megállapítottam, hogy a politikához biztos jobban érthet a fényképezésnél. Fotózás után természetesen lerakja az ecsetet és hallgathatom a véget nem érő libás történeteit. Amikor politikára vált, gyorsan beléfojtom a szót azzal, hogy meleg van, megyek megnyúzom a libákat… Nyúzás közben kicsit elgondolkodom. Nem vagyok az a fajta, aki hisz a csodákban, éppen ellenkezőleg, mindenre próbálok magyarázatot találni. A nyári lúd igazi ,,konyhaliba”. Nem túl nagy testű, szerintem tavalyi lehet, de szép kövér, zsíros, és a reggeli elejtés ellenére, volt már a begyében jócskán. Szóval látszott rajta, hogy nálunk élő, a környéken felhízott liba.
A lilikek viszont egytől egyig mind soványak, begyük- zúzájuk teljesen üres. Arra a megállapításra jutottam, hogy nagyon messziről jöhettek, sokat repülhettek, ki tudja talán ezernél is több kilométer lehetett a szárnyukban és mögöttük. Valószínű elfáradva leszállhattak pihenni, pechükre éppen ott, ahol voltam. Sorsuk tragédiája, hogy ha még csak ötszáz métert repültek volna, akkor már beértek volna a Parkba és akkor soha nem írom le ezt a történetet. Természetesen ez a magyarázat is nagyon gyenge lábakon áll, de ha valaki tud jobbat, erre az általam soha nem tapasztalt jelenségre, annak válaszát én is szívesen venném. Természetesen ezek után azzal is tisztában vagyok, hogy lesznek majd, akik megkérdőjelezik a szavahihetőségemet és ezt nem is vehetem tőlük zokon! Mert ha nekem valaki korábban azt mesélte volna, hogy fényes nappal, teljesen nyílt helyen, úgy rá tudott sétálni egy libacsapatra hogy abból még lőni is tudott, hát legfeljebb sajnálkozó pillantást vetettem volna felé, tekintettel a később rá váró diliházra.
Hát így volt… Tanúm nincs rá Pajtin kívül. De ha valaki ért vizslanyelven, akkor javaslom igyekezzen az interjúval, mert februárban ő is tíz éves múlt.
El is lehet hinni, meg nem is, velem történt, nekem ennyi elég. Hálás vagyok a sorsomnak, hogy megélhettem, magyarázkodni senkinek nem fogok. Két tanulsággal zárnám a történetem, ami eszembe jutott és továbbra is megunhatatlanná teszi számomra a libavadászatot. Az egyik egy vadászkönyvben olvasott mondás, mely szerint a vadászatban minden megtörténhet, sőt ugyanannak az ellenkezője is. Szerintem ez libavadászatnál hatványozottan érvényes! A másik az, hogy ha akkor nem húzom direkt el az időt, akkor biztosan korábban bejöttem volna azzal, hogy szokás szerint nem volt semmi… Pedig mint ebből látható, a végén a semmiből öt liba lett!!!
Ez az eset is csak az előbbi mondást erősíti meg!
Írta és fényképezte: Horváth Lajos
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36 70 330 91 31
Vadászat
Jogsegély-szolgálat a Védegyletnél
A Védegylet honlapján egy új, „Jogsegély” című főmenüpont érhető el vadászok részére
A Védegylet honlapján mától egy új, „Jogsegély” című főmenüpont érhető el. Itt az ország legkülönbözőbb részein tevékenykedő, a vadászati jogban jártas és segítőkész ügyvédek fognak időközönként anyagokat, dokumentumokat, iratmintákat közzétenni a vadászatra jogosultak munkájának megkönnyítése céljából.
Az első, kiemelt téma a vadkár és annak rendezése. Javasoljuk minden vadászatra jogosultnak, vadásztársaságnak és vadásznak, hogy rendszeresen nézze meg a frissülő tartalmakat!
Reméljük, új szolgáltatásunk elnyeri a vadászatra jogosultak és a vadászok tetszését!
A kezdeményezés hátteréről itt olvashat.
Forrás: Vadászati Védegylet