Gímbika-kereséseinkről szóló sorozatunk következő története leginkább a négylábú társainkba vetett bizalomról szól. A sebzett vad kereséséhez elengedhetetlen feltétel a megfelelő felkészültség, de legalább akkora jelentősége van az együtt töltött évek alatt kialakult, egymásban való feltétlen bizalomnak is. Akár azt is mondhatnám, hogy hit nélkül nem érvényesülhet a tudás sem.

– Dani! Tegnap este rálőttünk egy bikára. Ma egész nap kerestük, de nem találtunk semmit, pedig jelezte a lövést. Mit gondolsz? Érdemes még megpróbálni? – kaptam a telefonhívást késő délután.
– Amíg van esély, addig meg kell próbálni! Esély pedig még két három nap múlva is van, bár egyre kevesebb, ez nyilvánvaló.
– Akkor megnézitek?
– Ma már késő van, nincs elég idő rá. Az az egy éjszaka már nem számít és talán a reggeli harmat is segíteni fog. Holnap megpróbáljuk.

* * *

A bikára két lövést tettek .375 H&H kaliberű fegyverrel. Az első lövésre megugrott, de néhány méterrel odébb ismét megállt, mivel a lövedék nem talált. Ekkor érte a második lövés, amire hátra kirúgott és elrobogott lefelé a domboldalon, ahol elnyelte az ártéri erdő. Sem a rálövés helyén, sem a menekülés irányában nem talált a vadász és kísérője bizakodásra okot adó jeleket. A másnapi, több emberes keresgélés sem vezetett eredményre, nem találtak egyetlen csepp vért, egyetlen szál vágott szőrt sem. Szerencsére a rálövés helyét elég pontosan meg tudta mutatni a hivatásos vadász, ami fontos dolog nagyon.

Így hát több mint 36 órával a rálövést követően kezdtük meg felderíteni a nyomokat. Kétyvel, a bajor hegyi vérebbel indítottam a keresést. aki akkor még csak néhány hete volt nálam. Épphogy csak megismerkedtünk, de nem mulasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy próbálgassam a tudását, így kezdtem egyre jobban megismerni a munkáját is. Soma tacskóm ezalatt a hivatásos vadásznál türelmetlenkedett.

A rálövésnél semmit nem találtunk. A parlagon hagyott szántóföld tele volt szarvasnyommal, a terület le volt tiporva, ahogy az a bőgőhelyek környékén szokásos szeptember táján. Kéty többször körbejárta a helyet, aztán lassan elindult a völgyben futó patakot övező ártéri erdő felé. Elmentünk egészen a vízpartig, majd azon átkelve balra tartottunk a dagonyák mentén. Nem sokkal odébb egy vasútit töltés állta utunkat, ahol Kéty jobbra fordult és a sűrűből kiváltva, annak szélén került körbe.

Azt láttam rajta, hogy ott már csökkent az érdeklődése, nyilván lefordult a nyomról, de az újbóli próbálkozással is csak ugyanígy jártunk. A terület alapos átjárása sem vezetett eredményre, nem követtünk egy nyomot sem számomra meggyőző módon, így Soma került az élre. Ő már több mint hét éve boldogít, így volt idő kiismerni minden rezdülését. Benne szinte vakon megbízhatok már, ezért mindig ott van legalább tartalékként, bár a megterhelő és néha hosszadalmas szarvaskeresések nem igazán neki valók. Igaz, sokszor megdöntötte ő már eddig ezeket az elgondolásokat.

Szóval Soma „vette kézbe” a dolgot, vagyis ő igyekezett kiszagolni a helyes irányt. Épp arra vezetett ő is, mit Kéty, ám néhány méterrel odébb bújt a kökénybokrok közé, és a szélső bokor egyik ágán, úgy derék magasságban, egy egészen apró kenést mutatott. Két lábra ágaskodva szimatolta a vékony ágat, így vettem észre az alig fél gyufaszálnyi odaszáradt vérfoltot. Ettől kezdve a lövés, és a találat már biztos volt. Csakis rajtunk múlott, hogy a végére tudunk-e járni…

• Tovább a teljes cikkre (utankeresok.hu)