VAJDASÁG | Ha egy-két esőt kapnak a levágott rendek mögött maradt tarlók, szépen ki fognak zöldellni. Már ha a gazdák hagyják. Mert amint az arató-cséplő levonult a tábláról, máris érkezik a permetező, hogy a kelő gyomokat az utolsó szálig kiirtsa. Lehet, hogy a modern agrotechnika ezt így kívánja. Vagy a gazdák régi álma válik ezáltal valóra, és sikerül minden olyan növényt meg egyéb élőlényt végérvényesen kiirtaniuk, amelyet nem lehet pénzzé tenni. Ezáltal azonban magunk alatt vágjuk a fát.

Észak-Bácska vadászterületeinek egyetlen nagyvadja, az őz, ilyenkor már gyakorlatilag éhezik. A gabonát már nem legeli, a kukorica és a napraforgó túlnőtt azon a méreten, amikor még az őzeknek táplálékául szolgálhat. Maradtak tehát az erdőszélek, a szélvédő sávok, a vakmezsgyék és a lucernások, különösen azok, amelyeket rendszeresen kaszálják, ezért mindig talál zsenge hajtásokat a vad. Az elöregedett, szinte már fás szárú növényeket csak télen hajlandó legelni, amikor más nincs. Az okos vadgazda ilyenkor lekaszálja a réteket meg a legelőket, hogy friss, zsenge hajtásokat biztosítson a vadnak.

Nem olyan régen, amikor a gyomirtók még nem örvendtek ekkora népszerűségnek, a kizöldült tarlók elegendő táplálékot biztosítottak a vadnak. Ma már ilyent nemigen látni. Mivel vidékünkön szinte minden zsebkendőnyi területet művelés alá vontak a nyereséghajhászok, a legelők és a rétek is eltűnnek, mert felszántják őket.

Ezért volna fontos, hogy a vadászegyesületek már most feltöltsék az etetőket megfelelő minőségű takarmánnyal. Ahol vannak vadföldek a kukoricásokban meg a cirkosokban, ott kaszálással szigetszerűen alakítsunk ki mini legelőket. Ezeken a napsütötte, friss fűvel benőtt földdarabokon az őz megfelelő táplálékot és nyugalmat talál. Ha a magaslesek és a szóban forgó földterületek kölcsönös elhelyezkedése megfelelő, akár még az őznász előtt is vadászhatunk az állományban nem kívánatos bakokra. Akár… Most azonban a vadnak inkább nyugalomra van szüksége.

A másik szempont az őzzel való gazdálkodásnál a megfelelő ivóvíz biztosítása a vad számára. A Telecskai-fennsíkon levő vadászegyesületek számára a legnagyobb gondot a nyári aszályos, forró időszak jelenti. Víz nélkül ugyanis a vad vagy elvonul, vagy meghúzódik a legközelebbi csatorna, folyócska mentén. Ha ilyen nincs a környéken, szomjan pusztul.

Ezért fontos – nem számít elherdált pénznek – az itatók, dagonyák létesítése mindenütt, ahol lehetséges. Sajnos, a vadászegyesületek többsége nem rendelkezik saját földterülettel, amelyen ezeket a tocsogókat, itatókat, dagonyákat ki lehetne építeni. És az sem valószínű, hogy az őzbak tavaszi vadászatából, vagy a nyári fürj- és gerlevadászatból annyi bevételt tudnak megvalósítani, hogy most földvásárlásba kezdjenek. Ugyanakkor minden egyesület területén vannak remízek és olyan csenderesek, amelyek alkalmasak itatók kialakítására.

A történethez kapcsolódik, hogy az utóbbi időben a nagybirtokok ismét elkezdték építeni az egyszer már betiltott, úgynevezett fóliás öntözőcsatornákat. Ez komoly veszéllyel jár, hiszen ezek a létesítmények a vad vesztőhelyeként működnek. Ha az őz, a nyúl, a róka… beleesik az ilyen csatornába, onnan ki nem jön élve. A meredek, csúszós fóliával borított rézsűket nem tudja megmászni, és addig vergődik, amíg ki nem merül, majd belefullad az akár néhány arasznyi vízbe. És csak azért ment oda az állat, mert szomjas, és érzi a víz szagát.

magyarszo.com