VAJDASÁG | A természetben, első pillantásra, minden nagyon egyértelmű, és a dolgok meghatározott logika szerint történnek, egyik folyamat következik a másikból. Semmi se kétértelmű, az állatok azt teszik, amit kell, és sohasem mondanak egyet, és tesznek mást.

A gond abban van, hogy az adott környezetben kialakult egyensúly érzékeny, könnyen felborul, és akkor az egész felépítmény összeomlik. Ha nem tudunk egy rendkívüli eseményt meggátolni, a következményeket már nem küszöbölhetjük ki. Ilyesmi történik napjainkban nálunk. Az élőhely pusztulása, az éghajlat változása eredményeképp vidékünkön eddig ismeretlen fajok jelentek meg, és a megszokott állatok tűntek el.

Vannak állatok, amelyek valamikor itt éltek, de az ember kiirtotta őket. Aztán az életkörülmények megváltozása kedvezett nekik, és visszatértek valamikori élőhelyükre. Ezek közül talán legszembeötlőbb az aranysakál visszatérése. A múlt század végén és az új évezred elején megjelent a Duna és a Tisza menti ártéri erdőkben, ahonnan mára benépesítette a két folyó által határolt egész területet. Ehhez csupán két évtizedre volt szüksége.

Az egyre szaporodó és terjedő ragadozó jelenléte azonban egész sor eseményt indított be. Ugyanarra a táplálékra vadászik mint a róka, de mivel nagyobb és erősebb nála, valamint családokban élő és vadászó állatról lévén szó, képes a magánál jóval nagyobb zsákmányállatok levadászására is. Mivel rejtőzködő életmódot folytat, egyelőre keveset tudunk róla, mert elfelejtettük hogyan is kell, lehet kezelni a sakál állományát. Ezért ma már komoly károkat okoz mind a vadállományban, mind az ember által tenyésztett haszonállatokban is.

Vannak olyan élőhelyek, amelyek jobban megfelelnek a „visszatérő hódítóknak”, és ott gyorsabban szaporodnak, ezért ott a kártételük is nagyobb, mint ahol még csak néhány van belőlük. Az ilyen vidéken a vadgazdák után a jószágtartók is kongatják a vészharangot, és a sakálok elpusztítását követelik. Csakhogy ez nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. A vadászok szerint a legnagyobb károkat az őzállományban okoz a sakál, a gím- és a dámszarvas szaporulatát is dézsmálja, de még a malacait elszántan védelmező vaddisznókból is kiveszi a vámot. Emellett igen érdekes a sakál és a róka állományának kölcsönös alakulása is.

A vadgazdák megfigyelései szerint ahol elszaporodik a sakál, jelentősen megfogyatkozik a róka. Mivel szerbiai adatok nem állnak rendelkezésünkre, csak a magyarországi lőjegyzékekre hagyatkozhatunk. A nemrég közzétett 2006-tól 2015-ig terjedő, hat megyére vonatkozó sakál–rókateríték összehasonlító adatai azonban egyelőre nem támasztják alá a vadgazdák állítását. A kimutatás 50 017 róka elejtéséről szól 2006-ban, míg 2015-ben 70 127 ravaszdi került terítékre. Sakálból 2006-ban 163, 2015-ben pedig 3267 esett.

A hozzánk legközelebb levő két megyében, azaz Bács-Kiskun és Csongrád megyékben a sakálteríték növekedését a lőtt rókák számának növekedése kíséri. Így Bács-Kiskun megyében 2006-ban 4540, 2015-ben pedig 7137 róka esett. Ugyanezekben az években 34, illetve 461 sakál került puskavégre. Csongrád megyében a kimutatás 2006-ban 3066 rókáról és csak 2 sakálról szól, míg 2015-ben 5172 róka és 131 sakál került terítékre. A legnagyobb terítéket Somogy megyében jegyezték. Ott kilenc év alatt a rókateríték 2147-ről, 2557-re változott – mondhatjuk, stagnál – az elejtett sakálok száma azonban 56-ról 999-re nőt.

Ezekből az adatokból természetesen nem lehet holtbiztos előrejelzést hozni a két ragadozó állományának jövőbeli alakulását illetően. Túl sok a befolyásoló tényező, de csak az ilyen kimutatások, az állandó megfigyelés, és a ma még rejtett, akár jelentéktelennek tűnő változások jegyzésével tudjuk sikerrel kezelni a sakálproblémát.

magyarszo.com