Kiss Róbert élménybeszámolója:

Hejj! Szeptember! Te csodás, vadászszíveket újra és újra megdobogtató!

Mikor az éjszakák már hűvösek, a hajnalok már párásak, a tölgyesek pedig koppantva hullatják makkjukat, és az erdők az ősz ezerarcú színeiben kezdenek pompázni, akkor érkezünk el az esztendő számunkra legjobban várt hónapjához, a szeptemberhez. Csillogó szemmel várjuk, hogy földbegyökerezett lábbal meghalljuk az első „eőőh” –t, az erdeink legnemesebb vadjának, a gímszarvasbikának a bőgését. Amelyet ezután még számtalan követ, arra sarkalva minket, hogy a nyomukba eredjünk, sok-sok lépést tegyünk a vadászcsizmánkban és a korban arra érdemeseket terítékre hozzuk.

Fotó: Kiss Róbert – AJN

Az első napokban, még tétován, még csak megszeppenve, szinte csak nyöszörögve szólalnak meg ködös rétjeinken a szarvasok, de az idő előrehaladtával, egyre jobban zengeni kezdenek a szarvasszerelemtől elbódult bikák.

Idén is eljött ez a különleges pillanat. Én is a nyomukba szegődtem, hatalmas várakozással, reményekkel telve.

A tavalyi év után, – amikor a sok íjjal történő próbálkozás ellenére – végül puskával ejtettem el e nemes vadat, elhatároztam, ebben az évben, ha sikerül, ha nem, csakis íjjal lövök bikát!

Az ünnepély már augusztus utolsó napjaiban elkezdődött. Több estét megfigyeléssel, hallgatózással, felderítéssel töltöttem, próbáltam feltérképezni, merre mozognak a mi vadászterületünkön (ezt a részt Bencének nevezik) a szarvasok.

A Bence, egy régi, patkó alakú patakmederből áll, mely 70-80 méter széles, igazi vadbújó, nádas, gyékényes áthatolhatatlan „ősdzsungel”. Körben rajta 20-25 éves, a természetvédelem által telepített tölgyes, melynek fő vonzó tulajdonsága egy szivattyúállomás, amely állandó vízzel látja el a területet. Ezt a bő 50 hektárnyi édent, főleg legelők veszik körbe, kivéve a déli oldalán, ahol gyümölcsösök vannak.

Fotó: Kiss Róbert – AJN

Az első esték egyikén, Gergő barátommal egy kicsit későn értünk ki a területre, egy fél óra múlva már sötétedni kezdett. Épp egy gyümölcsben haladtunk, mikor agancscsattogásra lettünk figyelmesek az előttünk lévő diós hátsó részén. Gyorsan takarásba húzódtunk, még éppen időben, mert 1-2 perc múlva megjelent az első gím tarvad, alig 40-50 méterre tőlünk. Aznap csak megfigyelés volt tervben, nem is volt nálunk semmilyen elejtésre alkalmas eszköz, így teljes nyugalommal szemléltük az elénk táruló látványt. Az első tehenet, még kettő másik tehén és két borjú követte, majd szépen sorjáztak a fiatal korosztályt képviselő bikák is. Csapos, másod-harmad éves, a jövő reménységét hordozó fiatal daliák játszadoztak, kergetőztek egymással, majd egy pár erőteljes szökkenéssel, átugorták a bokrokat, és megérkeztek az éjszakai lakomájuk helyszínére, egy lucernatáblára. Megvártuk, míg mind behúzódnak, és legelni kezdenek, majd továbblépdeltünk a következő diós sarkáig. Itt a kerítést már megette az idő vasfoga, de azért óvatosan, minél kevesebb zajt okozva, lopakodtunk előre. És milyen jól tettük, mert amint megálltunk, újabb szarvasokat vettünk észre. Három, az idősebb korcsoporthoz tartozó, bika közeledett felénk. Kicsit leguggoltunk és kihasználtuk a lassan leereszkedő éjszaka bújtató segítségét, melyre szükségünk is volt, mert a bikák egészen 8-10 méterre tőlünk váltottak át a fentebb említett lucernatáblára. A trió közül a 2. és 3. szintén kímélendő kategóriába tartozott, de az első, az maga volt a beregi erdőt megtestesítő őserő. Nagy, széles terpesztésű, vastag szárú, koronás háremúr haladt át előttünk, olyan háremúr, melyet szívesen terítékre hoztam volna.

A következő napokban, mikor nem voltak vendégvadászok, a hivatásos vadászunkkal, Petivel eredtünk a szarvasok után. Voltunk harmatos hajnalban, madárcsicsergős estéken, próbálkoztunk majd minden oldalán a Bencének, az árulkodó szélirányt figyelembe véve, de megfelelő korú, lőhető bikával nem hozott össze a sors bennünket. Az egyik ilyen estén, mikor már a lenyugvó nap sugarai alig jutottak át az összezáródó lombkoronán és visszafelé tartottunk a kocsihoz, tőlünk nem messze, egyre erősödő avarzörgést hallottunk. Tekintetünkkel és a távcsövünkkel erősen vizslattuk, az egyre több levelétől megszabaduló erdőt, amikor 150-200 méterre több vaddisznót láttunk felénk közeledni. Aha, megvannak a két táblával arrébb húzódó kukoricásom éjszakai fosztogatói! Na, gyertek csak, gondoltam magamban, ma megvámollak benneteket! A majd 20 darabból álló konda közeledett felénk, de igen lassan. Nekünk mozdulni, a zörgő avar és a ritka takarás miatt nem volt tanácsos, így kénytelek voltunk arra várni, hogy ők tegyék meg a minket elválasztó utolsó métereket. Szépen, turkálgatva, sehova sem sietve mozogtak, a köztünk lévő távolság azonban nem igazán akart csökkeni. Annyira nem, hogy mire hozzánk értek, hiába volt a süldő tőlem csak húszméternyire, csak egy fekete gombócot láttam belőle, így lövésről szó sem lehetett. Majd, miután a koca szél alákerült, hangos morgások kíséretében, elvezette a kis csapatot. A macska rúgja meg, itt nem sok minden hiányzott! Mindegy, majd legközelebb, gondoltam magamban, (nem is sejtettem milyen hamar).

Másnap nagyon korán, még a mindent elrejtő éjszaka sötétségét kihasználva, ugyanezen helyre cserkeltünk be, hátha meglátjuk az itt bőgő bikát. Ahogy a nap sugarai egyre jobban megvilágították a környezetünket, úgy éledt föl a minket körbeölelő természet. Fácánkakasok kezdtek kakatolni, majd néhány perc múlva egymással perlekedő mátyások húztak el a fejünk felett. Közben a párás homályban megszólalt a bika, „Eőőőh,eőőh! Ehhh! öh-öh-öh!”- szépen strófázva a vadászszívnek oly kellemes dallamot. Petivel egymásra nézünk: igen, téged keresünk. Egy sűrűbb, bokros rész mögé húzódva, ahonnan jó rálátásunk van a nyíltabb részekre, csendesen várjuk, hogy végre teljesen kivilágosodjon, és megláthassuk a hangok forrását. Eközben a kiszemelt bika szorgosan terelgeti tarvadjait, de mindig csak egy kicsi részét tudjuk megpillantani, pedig a távolság nem nagyobb 60-80 méternél közöttünk. És miközben mi leskelődünk, egy tehén valahogy a hátunk mögé – és szél alá – kerül, és hangos böffenésekkel figyelmezteti és elugrasztja az egész rudlit.

Pár perc tanácstalanság után, egy kicsit arrébb lopózunk, amikor hirtelen, a tölgyes ritkásabb részén, újabb szarvasokat veszünk észre. Egy tehén és egy ünő közeledik és őket követi egy bika. Peti máris próbálja bírálni, hogy lőhető-e, de nem sok időnk van rá, mert hamar elénk érnek. Gyorsan megmérem az éppen előttem átváltó tarvadak távolságát (64 méter), állítom az irányzékot, feszítem az íjat, mikor a kísérőm, tehénhangot utánozva, megállítja az addig gyorsan mozgó szarvasokat. A bika pont keresztben, teljesen jó lövési pozíciót biztosít,(közben Peti lőhetőnek bírálja, 10 év körüli, hármas-hármas korona, érdekes befelé hajló koronaágakkal, 7 kilogramm körüli trófeával). Farkasszemet nézünk egymással, de a távolságot túl nagynak gondolom, nem merem elereszteni a lövést, így a tétlenséget fél perc múlva megunó csapat sértetlenül továbbrobog. Hiába állapodott meg a piros pont, stabilan a lapocka mögött, egyszerűen nem szerettem volna egy esetleges rossz lövéssel megpiszkolni e nemes fővadunkat. Ám búslakodásra nincs időnk, ágreccsenés vonja el tekintetünket a pár pillanattal korábban elillant szarvasokról. Peti halkan súgja: – Ott a disznó… De sehogy sem látom! Egy fél méterrel állok mellette, de a bokor nekem pont kitakarja. A süldő nem tétovázik tovább és már fordul is vissza a sűrűbe. Ekkor megpillantjuk a konda három másik tagját, amik egyenesen felénk tartanak. Olyan gyorsan érnek elénk, hogy közben nincs időm kihúzni az íjat, csak amikorra már 15 méterre megközelítenek és a mozgást kiszúrva, penderülnek is be a sűrűbe. Viszont ismét nincs időnk ezen keseregni, mert 3 koca bukkan elő a többi süldővel, (most esik le, hogy ez a tegnap esti nagyobb konda, csak elszakadtak egymástól). Már éppen feléjük fordulnék, mikor a szemem sarkából észreveszem, hogy az előbb beváltó három süldő próbál csatlakozni a konda többi tagjához. Hát ennek már a fele sem tréfa, mibe csöppentünk? Miközben én célzásra emelem az íjat, Peti egy hangos füttyentéssel megállítja a kocogó triumvirátust és amint a célzópont egy pillanatra megáll a vaddisznón, máris útjára engedem a vesszőt. A célzásom pontos, a nyíl a célzott helyen keresztül repül a vadon. Nézek kísérőmre, szerinte jó tüdőlövés. Most kap el igazán a vadászláz, az események olyan gyorsan peregtek, hogy eddig gondolkodni sem volt időm igazán a történteken. A lövés után ér utol a vadászláz. A kötelező cigiszünetnyi idő után, a rálövés helyéhez lépünk, ahol világos színű tüdővért találunk. Pár méterrel arrébb, ott piroslik a világító nock is. Nézem a vesszőt, mely szintén a jó találatról biztosít. A bő vérzést követve, dermedten találjuk a kicsi süldőt. Odalépek hozzá és közben köszönetet mondok Dianának a szerencsés vadászatért. Pétertől kapom a töretet és sűrű gratulációt. Sok éve vadásztat, de még nem volt íjas elejtésben része. Nagyon örülök a süldőnek, mert a pár éve a pestis miatt töredékére esett vissza a vaddisznós terítékadatunk,(a korábbi évekhez képest 10% alá), tavaly és idén már ugyan lőttem puskával belőlük, de íjjal hosszú idő után voltam újra sikeres. (Zsigereléskor derül ki, hogy tényleg a szomszédos tengeriben dorbézoltak, mert a gyomor tele volt kukoricával).

Fotó: Kiss Róbert – AJN

A sikeres disznókaland után, jött egy pár napos aktív vadászatmentes nap, mert vendégek jöttek és Péternek őket kellett kísérnie, de addig sem tudtam a fenekemen ülni, majd minden alkalmat kihasználva próbáltam kilesni a szarvasokat. Az időjárás is változott, megjött az oly régen várt csapadékos időszak. Kisebb kihagyásokkal esett és esett, sikerült is egyszer, úgy istenigazából, rendesen bőrig ázni.

A vendégek távozását követően megnéztük kísérőmmel a vadászterületünk éppen szabad részeit is, de említésre méltó esemény nem történt. Egy pár napos kicsapongás után, csak visszatértünk a Bence területünkre. Egyik délután egy kicsit korábban indultunk, mert a napközbeni villanypásztor ellenőrzés közben, igen jó bőgést hallottam a Bence felől. Most délről közelítettünk, mert lágyan fújdogáló észak, északkeleti szelünk volt. A terület közepén egy 5 hektáros almás helyezkedik el, ezen keresztül osontunk, teljesen a felső sarkáig. Itt várakozva hallgattuk a koncertet. Legalább négy agancsos válaszolgatott egymásnak. Egymásra néztünk, merre tovább? A kerítésen van egy nagyobb lyuk ezen kimászva egészen a tölgyes széléig lopóztunk. Itt negyedórányi tétovázás után, a hangok alapján, egy erősebbnek vélt, szarvas felé fordultunk, jobb kézre. Az eső áztatta nedves avaron, olyan csendesen lehetett haladni, mint a szellemek. Néhány lépés után megtaláltuk, akit kerestünk. Bő háromszáz méterre előttünk ott pompázott egy igen jó képességű gímszarvas. A testét vettük először észre, a feje és az agancsa átlógott a másik sorba. Óvatosan áthajolva néztük meg, kivel van dolgunk. Péter mondja is egyből, nekünk való kategória, minden tekintetben. Lassan 4-5 sorral jobbra mozdultunk és ott igyekeztünk közelebb férkőzni, úgy, hogy állandóan néztük jobbra-balra, nincs-e tarvad az öregúrral. De szerencsékre nem volt jelen az igen jó szemű asszonynép, így egy kicsit nyugodtabban, csakis a bikára koncentrálva jutottunk egyre közelebb. Mikor már csak nyolcvan méter lehetett a távolság, Peti megállt és egyedül óvatoskodtam előre, mert egyedül csak kisebb a lehetősége a lebukásnak. Közben a bika nem mozdult sehova, ugyanott állt, a fejét néha meg-megmozdította és beleordított a délutánba, jelezve ottlétét. Olyan izgatott lettem, hogy a fülemben hallottam minden egyes szívverésemet, mit mondjak, zakatolt rendesen.  A távmérő szerint egészen 39 méterig közelítettem meg a szarvast, de nem volt jó a pozíció, mert közben elfordult és ferdén állt nekem, kb. 30 fokos szögben. Itt megint nem jöhetett szóba a lövés, hosszú perceknek tűnő várakozás után, ami valójában csak néhány perc volt, jobb lövési lehetőséget keresve, minden egyes mozdulatot kétszer is meggondolva, balra mozdultam. Amikor már csak néhány centi választott el a jónak vélt helytől, a bika elfordította a fejét és a bal szemével egyenesen rám bámult.  Az álcám jó, de mozdulni mégsem mertem, mert tudtam, hogy a legapróbb mozdulatnak is elugrás lesz az eredménye. Néhány idegőrlő pillanat után, azonban csak nekiiramodott, nem volt esélyem rálőni. Húú! Még a szarvasnál is nagyobbat fújtatva bosszankodtam az elszalasztott lehetőségen, de utólag, hideg fejjel is végiggondolva, ez volt a helyes választás. Abból a rossz helyzetből, nem lehetett volna biztos lövés tenni rá. Peti is azt mondta, jobb ez így, szerinte lesz ennél jobb és biztosabb lehetőség.

A következő alkalmakkor egy osztrák vendégvadász által megfigyelt és lekamerázott, igen öreg (14-15 év) és visszarakott bikának az eszén akartunk túljárni, de nem volt hozzá szerencsénk. Tudtuk, hol vált ki este és hajnalban vissza, de mindig csak teljes sötétségben tette ezt meg, így nem adott nekünk esélyt.

A korábbi bőrigázásnak is meg lett az eredménye, sikerült megfáznom. Hiába beszéltük meg csütörtök reggelre a találkozót kísérőmmel, már este azon gondolkodtam, nem kellene ezt erőltetni, addig, míg jobban nem leszek. De a hajnali keléskor elég jól éreztem magam, melyben nagy szerepe volt, hogy amikor kilestem a házból, a kert felől, több helyről, erős bőgést hallhattam. Nekem sem kellett több, sima liba, egyből jól voltam, tehát megyünk vadászni. Pakolni sem kellett, mert minden a kocsiban volt, így egy gyors öltözés után, öt órakor a megbeszélt helyszínen voltam, ahol már Peti várt. Most a Szórtmakk nevű, területrészünkre mentünk, itt a napokban több bika is terítékre került. Ez egy nagyobb, összefüggő tölgyes része. Igazi nehezen járható erdőrész. Az utolsó itt lőtt szarvast, több mint két órás munkával lehetett kihozni. Ide tartottunk a Nivával, melyet a Makócsa csatorna partján tettünk le, még teljes sötétségben. Hamar a kiszemelt részhez értünk és vártuk, hogy világosabb legyen. Egy dagonya volt a pontos úticélunk, ahonnan most is folyamatosan érces orgonálást hallottunk. Egy mély árkon kellett átmásznunk, aminek az alját elég rendesen kijárták a szarvasok. Éppen hogy kimásztunk belőle, máris mozgást vettünk észre a tőlünk balra húzódó csalitosban. Pár másodperccel később elénk is lépett a mozgás forrása, kettő tarvad, nyomukban a daliával. De hiába voltak tőlünk alig 10 méternyire, az összezáródó lombozat, még a segítségükre sietett, jó takarást biztosítva nekik, így nem volt elég fény a pontos bírálathoz. És ahogy a szarvasok jöttek, egy kicsi teketóriázás után, hangtalanul, gyorsan távoztak is. Ez sem sokon múlott, ha egy kicsit később lépnek ki, talán lett volna elég fény.

Fotó: Kiss Róbert – AJN

Egy rövid eszmecsere után, irány a szomszédos tábla! Itt azonban semmi sem mozdult.  Déli irányban viszont néha belezeng egy-egy bika az ökörnyálas reggelbe. Peti kérdezi, hogy bebújunk-e a sűrűbe?  Ez nem is kérdés! -válaszoltam. De nagyon sűrű, néhol csak négykézláb tudunk majd menni -mondja nekem. Nem gond! -vágom rá, Te mész elől, én meg majd követlek!

Egy régen útként funkciónáló, néhol pár méterig könnyen járható, máshol kökénnyel, vadrózsával, gyalogakáccal erősen benőtt csapáson haladunk. Mondjuk az túlzás, hogy haladunk, inkább csak szeretnénk haladni. Peti még csak-csak, de nekem az íjjal a kezemben nehezebben megy, de nem is az íjjal van gond, inkább az álcaruha okoz nehézséget, mert lógó és kiálló levelei állandóan beleakadnak valami tövis-tüske kombinációba.

Azonban nem is kell sietnünk, mert nagyon gyéren hallunk bőgést. Így meg is kell állnunk, mert nem tudjuk, hogyan tovább. Ekkor Péter előveszi a szürkemarha szarut és öblös hangon megszólaltatja a bőgőkürtként funkcionáló tülköt. És láss csodát, az addig csendes erdő, hirtelen életre kel!

Először egy, majd 3-4 dalia válaszol. Peti újra elharsonálja háromszor azt hogy:  „Eőőőh,eőőh!”, mire folyamatos bőgés alakul ki. Szépen, szinte egymást hergelve, válaszolgatnak egymásnak. A nekünk jobb kézre harsogó, messzebb van és még ennél járhatatlanabb helyen, így a balra bőgő 2-3 bika felé indulunk. Mivel, most szépen strófázzák dallamukat, könnyen beazonosíthatjuk a helyüket. Lassan, de biztosan közeledünk feléjük, mikor agancsok éles csattogását sodorja felénk a nyugati szél. Két bika nem bír a hormonjaival, és vad csatába kezdenek egymással. Egyből mondom is kísérőmnek, őket vegyük górcső alá.

Szerencsék van, mert folyamatos a harc és amíg egymással vannak elfoglalva, mi lassan, de biztosan közeledünk. Sajnos közben észrevesszük, hogy a szelünk most már nem éppen ideális, pontosan rájuk fújna, ha egyenesen feléjük fordulnánk, így nincs más választásunk, pár perces küzdelem után tovább haladunk egyenesen. Majd, miután 150 méterrel elhagytuk őket, 45 fokban visszafordulva indulunk őket becserkészni. Innen már nagyon óvatosan teszünk meg minden egyes lépést, nem szeretnénk elriasztani a szarvasokat. Ahogy csökken a távolság, úgy emelkedik nekem a pulzusom és egyre jobban elönt a vadászláz. Ilyenkor, olyan, mintha megszűnne a külvilág, csak én, a körülölelő erdő és a bika lenne a világon. Minden idegszálammal a két viaskodó félre koncentrálok. Kis idő után azonban megállni kényszerülünk, mert bár előttünk viszonylag egy tisztább rész húzódik, azonban a két bika ettől a résztől nyugatra, számunkra megközelíthetetlen helyen van. Keresünk egy viszonylagosan jobb takarást nyújtó részt, ahonnan jó rálátásunk van a ritkább részre. Peti leguggol, én mögé helyezkedem, és kezdődhet az izgalom. Gyorsan egymásután háromszor utánozza a tehenek hangját,”MEH, MEH, MEH”, mire a két viaskodó fél egyből abbahagyja az erőfitogtatást és erős bőgés kíséretében, semmivel sem törődve elindulnak felénk. Orgonál az egyik, majd válaszol a másik, zeng az egész erdő. Leírhatatlan érzés. Peti fokozza az izgalmat és újra megszólal:„meh-meh”, mire válaszul a két bika teketóriázás nélkül közelít. Szétválnak, egymásnak feleselnek. Miközben az első, nekünk 3 óra irányából, érkezik, addig a második előttünk félkörben kerülve keresi a hang forrását. Az első már nincs messzebb negyven méternél, de ott átláthatatlan az aljnövényzet, így hiába akarjuk meglesni, nem sikerül. Eközben a másik pont a szálas erdőrészhez ér, így jól látható. Rövid koronaágak, hét kiló körüli agancs és ami a legfontosabb, lőhető kategória. Súgja is Peti, ha tetszik, lőheted! Upsz, ez kellett még nekem, az így is zakatoló szívem, még hevesebben kezdett kalimpálni. Már csak erre a bikára koncentráltam. Jön, mintha zsinóron húznánk. Pont 12 óra irányába ér, mikor úgy ötvenméternyire szembe fordul velem és egyenesen felénk jön. Jól meg tudom nézni az agancsát.Tetszik, ez egyértelmű, ezt szívesen elejteném. Amíg ezen gondolkodom, fokozatosan fogy a távolság, 45, 40, 35 méter és mikor egy nagyobb fa takarásába ér, megfeszítem az íjam. Súgom is Péternek: Fel ne állj, nehogy őt találjam el. Még most is egymással van elfoglalva a két szarvas, mert még mindig tart a verbális csata. Majd az érkező egy pár lépés megtétele után lecövekel és belezeng az ébredő tölgyes koncerttermébe. Mit mondjak, fenséges látvány!

Ekkor huszonöt méter választ el egymástól, de szemben áll. Az irányzék piros pontját, a lehetőségekhez képest stabilan nyugtatom a szügyén. Ekkor a kisördög azt súgja, hogy ebben a nem éppen ideális helyzetben lőjek rá, azonban a bika megoldja a dilemmát, mert apró lépésekkel elfordul. Teljesen keresztben áll, a feje balra, a pont a lapocka mögött. Szinte még ki sem gondolom, a vessző már repül is célja felé. A világító nock szépen mutatja az útját, eléri a szarvast, majd eltűnik, majd újra látom. Úúh, ez keresztülrepült rajta! A bika elugrik, a nyíltabb részen követjük tekintetünkkel, majd elnyeli az erdő. Kérdezem Petitől, te is láttad? Igen – feleli. Jó találat.

Nem is tudom mit csináljak, ezer felé cikáznak a gondolataim…. Igazi volt-e az elmúlt pár pillanat? Ugye nem álmodtam? Csípjem meg magam? Talán tényleg beteljesül a régi álmom? Szinte repülve érek oda a vesszőhöz. Valóban véres. Csak nem álom volt tehát. Az avaron pedig, mint valami pici virág, ott sorakoznak az élénk piros vércseppek. Ekkor Péter rágyújt egy cigire, ezzel töltjük el a várakozási időt. Én már mennék. Az eszem súgja, hogy még várni kell, de a szívem, már repítene tovább.

Fotó: Kiss Róbert – AJN

Mivel a lövés egy kicsit magas lett, így a nyomok nehezen követhetőek, egy elágazásnál kétfelé is válunk, de Peti nemsokára kiabál, hogy menjek. Szinte szaladok, és közben kérdezem mit talált, de nem is kell válaszolnia, mert látom, hogy tele szájjal mosolyog. Csak nem?

De igen!  Nem is szól semmit, csak egy kökénybokor felé mutat. Amint oda nézek, meglátom a tövében feküdni az erdeink legkívánatosabb zsákmányát. Ez nem lehet igaz! Peti nyakába ugrok, hatalmas örömmel öleljük egymást.

Majd az életét adó bikához lépek, mellé térdelek, megérintem áhított trófeáját és elöntenek az érzelmek. Rendesen megkönnyezem! Szomorúság és öröm keveredik bennem. Kezem remeg, mint a kocsonya, a szám mégis a fülemig ér. Igen, ez egy beteljesült álom. Íjjal sikerült elejtenem egy bőgő bikát, a magyar erdők koronázott királyát!

Fotó: Kiss Róbert – AJN

Péter gratulál, és átadja a töretet. Megköszönöm neki a lehetőséget és közben hallgatom, hogy ő hogy élte meg az eseményeket.

Közösen nézzük a lövés helyét. Valóban egy kicsit magas lett a lövés, de így is mindkét tüdőt átütötte. Majd az agancsot szemléljük hosszasan. Kiváló trófea. Készülnek az első fotók, amik majd a későbbi emlékek felidézésben fontos szerepet kapnak. Ezután a krotáliát belerakjuk, majd közös erővel, ketten kizsigereljük.

Na, most jön a neheze. Hol is vagyunk? Hogy visszük ki innen… Segítségül hívjuk a modern technikát, műholdas térkép bekapcsol és közösen találgatjuk, hol is lehetne a legkönnyebben kivinni. Újra szerencsénk van, mert nem messze tőlünk van egy régebbi út, amin elég jól meg lehet közelíteni a helyszínt autóval. Nemsokára meg is érkezik az öcsém Gergővel és közös erővel hamar felpakoljuk a hőn áhított zsákmányt a platóra.

Fotó: Kiss Róbert – AJN

Este a társaságunk vadászházánál, e királyi vadhoz méltó terítéket készítünk. Sorra érkeznek a vadásztársak és barátok. Örömteli hangulatban nagy beleéléssel mesélem el, és élem át újra-és újra a reggel történteket. Mindenki nagyon kíváncsi az eseményekre, mert íjjal még senki sem lőtt a környékünkön bikát. Az egyik legérdekesebb esti élményem az volt, hogy az egyik sokat tapasztalt vadásztársunk mellém lépett és megkért, hogy csináljunk egy közös fotót, mert bár sok-sok éve vadászik, de ehhez fogható élményben még nem volt része hosszú vadászélete alatt. Kérésnek nagy örömmel tettem eleget.

Ahogy végigolvasom a leírt sorokat, újra végig peregnek előttem az események. Látom, hogy elég hosszú lett a történet, de rövidebben, ezt nem lehetett volna megosztani veletek! Az elejtés sem volt könnyű menet. Vadásznaplóm szerint harminckettedik kimenetelre sikerült az elejtés, amihez átlagosan a lépésszámláló szerint 7350 lépés tartozik. Ezt felszorozva a kimenetelek számával, egy kicsivel több, mint 160 kilométert jártam utána. Tényleg nem volt egyszerű, de a sok-sok kilométer minden egyes centimétere megérte, mert egy olyan vadászélménnyel gazdagodtam, ami nehezen lesz felülmúlható! Kívánom minden vadásztársamnak, hogy nekik is megadasson ez az élmény!

Felszerelés:

– Hoyt Vtm 31,

– 74 font 26,5” húzáshossz

– vessző: HD Hunter 359

– hegy: G5 Deadmeat V2 125gr

– teljes vessző súly: 510gr (100gr bronz insert)

– menekülési táv: gps alapján 51 méter

– találat: kétoldali tüdőlövés

Írta és fényképezte: Kiss Róbert

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre