Bálint Ildikó élménybeszámolója:

Tiszaaranyos, 1978 tájékán. Szőke, kócmadzag kislány próbál megülni csöndben a parton, de csacsog, vakaródzik, mert a tiszai szúnyog nem tudja, hogy napközben illene elülnie, és a ’70-es évek ikonikus szúnyogriasztójára, a Szu-Ku-ra is fittyet hány.
Édesapám nem volt bőbeszédű ember. Órák teltek el, lassan hozzászoktam, hogy nem kaptam választ a megszámlálhatatlan kérdésemre. Ebben a csöndben fedeztem föl a fákat, virágokat, rovarokat, madarakat, és a természet apró hangjait is meghallottam. Késő délután, a „pakoljunk” vezényszóra, mindkét boton egyszerre volt kapás!
– Húzzad, kislányom, mert nekem csak két kezem van!
Eksztatikus csata kezdődött az öt kilós tiszai ponttyal. Többször majdnem összeakadtunk, de végül mindkettő a szákban végezte. Apám kiszakadt a csöndből, ugráltunk, kiabáltunk, hangosan ünnepeltük a sikert!
A horgászat a mai napig megmaradt:   társammal közös és kedvelt időtöltésünk, de az íróasztal kényelméből nem mindig a horgászfotel kényelmébe vágyom.

Fotó: Spisák Sándor – Agro Jager News

Édesapám öccse nagyjából a tiszaaranyosi történet idején kezdett vadászni. Mindig élvezettel hallgattam a történeteit, élményeit, és végül annyira magukkal ragadtak, hogy eldöntöttem, én is vadász leszek! Kései elhívás, a motiváció és az ide vezető út egy külön írást megér, de itt legyen a középpontban az első bak.

A 2025-ös őzbakidény elején pont Húsvét következett – ilyenkor egy háziasszonynak nem feltétlenül erdőjárásra van ideje. Nagybátyám akkor már ejtett el bakot, és minden telefonbeszélgetésünk ott ért véget, hogy nekem is illene már egyet terítékre hozni. Váltig állítottam, hogy nekem nem kell trófeás vad – meghagyom azt a férfinépnek –, de hosszas unszolás után mégis kötélnek álltam.

Így érkeztünk meg május 3-án délután Újfehértóra, ahol Spisák Sándor, az Újfehértói Vadásztársaság vadászmestere fogadott. Egy kávé mellett tisztáztuk az elképzeléseket. Az üzleti életben edződött elmémnek nagyon jó indulás volt, hogy elmondhattam, mit és mennyit szeretnék – előre kiküszöbölve ezzel vélt elvárásokat és későbbi kellemetlen meglepetéseket.
A hivatásos vadásszal autóba ültünk, jártuk a területet – hol cserkelve, hol egy lesre fölülve –, de lőhető bakot nem láttunk. Megbeszéltük, hogy hajnalban újra nekiindulunk. Öt órányi barkácsolás, cserkelés és lesvadászat sem hozott eredményt. Már a nyulat is őzbaknak néztük, de az erdő nem tud csalódást okozni annak, aki a természetben létezés egyszerűségéért megy oda. Az erdő hajnali ébredése és a hétköznapok zajából kiszakadás ismét egy hétre feltöltött.

Hiába állítottam, hogy „a foglalkozás elérte a célját”, a férfiembernek az eredmény csak a kézzel fogható, így a vadászmestertől újabb meghívást kaptam egy héttel későbbre.

Május 11-én kora délután, ismét kávé és az elvárások egyeztetése után, hárman ültünk autóba: Sándor vadászmester, Laci nagybátyám és én. A határban, a betöltésnél, a titánok összevitatkoztak, hogy a tárat már otthon be kell-e tölteni – és természetesen a puskát külön szállítani –, vagy elég a területre kiérve. Kicsit politikusan nem foglaltam állást.

Az első esemény egy bekerített gyümölcsöskertben történt. Fele beállt, termő gyümölcsös, a másik fele fiatal ültetés. A koros bak a fák között pihent. Rövid tervezés és gondolkodás után bementünk a gyümölcsösbe. A bak többször fölkelt és lefeküdt, majd megiramodott a kert ellenkező végébe, ahol nem jutott ki a kerítésen. Beloptuk magunkat 40 méter távolságra, a rutinos bak meg csak feküdt a bozótban. Megbeszéltük: ha feláll, azonnal lövést teszek. A megriadt őz többször nekiugrott a kerítésnek, a rosszul beállított céltávcsőben rosszul láttam, lövést tenni nem mertem. A bak hirtelen megfordult és elfutott. Sándor levette a kalapját, a fejével a vállamba bokszolt. Nem mondta ki, mit gondol – tudtam anélkül is. Ha hinni lehet a vadászmondásnak: azt a bakot nem nekem szánta Isten.

A Nap már erősen a horizont felett állt, amikor ismét kiszálltunk az autóból, és egy kaszálatlan rét felé indultunk. Egy facsoport takarásából láttuk, hogy legalább nyolc őz legelészik a réten – abból három bak. 350 méter – közelebb kell jutnunk. A mezőn nincs többé takarás: összekuporodva, szorosan egymás mögött, egyszerre lépve – a fene egye meg a nyikorgó bőrbakancsot! – 200 méterre loptuk be magunkat. Letérdeltünk, és az egyik bak elkezdett közeledni felénk. 150 méter… 100 méter… 74 méter… most fölállsz, nem gatyázol, meglövöd! Persze hogy a lőbot magasra volt állítva! Persze hogy csak a feje látszott ki a fűből! A lövés után az agancspár eltűnt a fűben, a bak tűzben rogyott.

Fotó: Spisák Sándor – Agro Jager News

Sándor megvárta, amíg biztosítom a puskát, és az előtörő érzelmek fölverték a mező csendjét. Akkor és ott csak mi voltunk: az első bak és három vadász. A zöldfülű, aki egyszerre gyászolt és határtalanul boldog volt, meg a két tapasztalt, akiknek már nem lehet sok újat mutatni – de átjárta őket is a kezdő lelkesedése.

A terítéken már testközelből láttuk, hogy koros bakot sikerült elejteni: szép, szabályos hatos, száron gyöngyözött, de fölfelé már erőtlen aganccsal. Nekem ez a bak az első. Az élmény a lelkembe, a képek a retinámba égtek be.

Mert mindig az első ül a trónon!

Írta és fényképezte: Bálint Ildikó

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131