Nem először rémisztgeti “nagymacska-híre” a kiskunhalasi tanyavilágot. Ám a régebbi időkben kiderült, hogy egészen más állat “támadta meg” a futóhomok békés népét. Napjaink “párduc-sztorija” mellett érdemes áttekintenünk néhány történti érdekességet a határban egykor leselkedő fenevadakról – közölte a Feketeváros.

A pásztorvilágban, a későbbi, pásztortüzeknél elmondott történetekben gyakran keveredett a közönséges farkas és az aranysakál (nádi farkas) alakja. A puszta rémei gyakran támadták a külterületet régebben is. Számos intézkedést igényelt anno is a közigazgatás és a rendvédelem részéről a kártevő ragadozókkal szembeni védekezés. Gyorsan tegyük hozzá, hogy a mai kiskunhalasi határ össze sem hasonlítható a régivel, amely a 20. század elején a történelemi Magyarország ötödik legnagyobb külterülete volt, összesen 112 ezer kataszter hold.

A halasi tanyavilágnak valóban volt mitől tartania régebben. Nagy Czirok László néprajzkutató így írt erről: “A téli állások közelében a homokbuckás tájakon volt fa elegendő, mert a természet maga is fásított: hordta a szél a pelyhes fa magokat (nyár, fűz), s így a vizek, tavak közelében is növekedtek fák. Az ilyen fás tájakon, kivált téli időben, a farkasok – néha egész csorda farkas – könnyen megközelítette a ménest és gyakran rá is tört. Az 1760-as évek egyik telén – mint Kerekes Gergely halasi ménesszámadó panasziratában olvasható, a Dunamenti Örjegekből kiszorult farkascsorda a szarkáspusztai ménest is megtámadta, s 70-nél is több lovat megölt, vagy megsebesített. A farkastámadás ellen pásztortüzekkel védekeztek a csikósok, mert a tűztől félt a farkas. Néha már napközben észrevették a csikósok vagy kutyáik, hogy farkas leselkedik a közeli erdőszéleken s várja az éj beálltát, hogy támadhasson.” (Nagy Czirok László: Lótartás a Kiskunságon, 2015., 12.)

Az 1826. februárban Kisszállás, Jánoshalma, Kiskunhalas és Kecel közös farkasvadászatot tartottak, mert úgy elszaporodtak a ragadozók a határban.1869-ben Szeged-Kiskunmajsa-Kiskunhalas és Kisszállás között nagy farkas-hajtóvadászatot kellett indítani a rengeteg kártevő miatt.

Az 1920-as évek végén egészen sok hír szólt farkasok, aranysakálok felbukkanásáról. 1928 telén még a városban is megjelentek a nádi farkasok. Persze a riadalom a határban nagyobb volt. A Felsőszállás környékén is feltűntek a dögevők. Így számoltak be erről a lapok: “Szombaton Fráter járásbíró felsőszállási tanyáján láttak három farkast. A farkasok közül az egyik egészen a tanya belterületére merészkedett be, a többiek pedig a közelben voltak. A járásbíró egyik gazdasági cselédje, amikor észrevette a farkasokat, beszaladt a lakásba és onnan fegyvert hozott. A fegyverrel azután rálőtt a farkasra, az azonban nem is látszott törődni a puskázással, mert továbbra is egészen nyugodtan ottmaradt. Ezután a cselédség közül öten-hatan vasvillákat fogtak és a farkasok felé rohantak. Ezt a rohamot még két lövés követte a farkasok felé, mire ezek elmenekültek. A farkasokat hosszasan üldözték, amíg azok elmenekültek a kötönyi erdők félé.” (Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1928. január 4., 3.)

Néha volt, hogy téves riasztást kapott a tanyák népe. Így jártak az 1930-as években a tajó-pusztaiak is: “Egyszer előfordult, hogy a csatorna tájékán haladva Gajdacsiék nádasából zajt hallottak. Bizony megijedtek, mert abban az időben az a hír járta, hogy farkasok jöttek le a hegyekből az Alföldre. Igyekeztek elhagyni a helyet. Másnap kiderült, hogy egy részeg ember eltévedt, s az csörtetett a nádasban.” (Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája. 2001., 139.)

És persze az sem mindegy, ha kilő valamit az emberfia, akkor előtte be tudja azonosítani az élőlényt: “Farkas história. – Csütörtökön sok nézője akadt a piaczon egy hatalmas „farkasnak,“ melyet egyik polgártársunknak sikerült Bodogláron elejtenie. […] Történt ugyanis, hogy miközben a szerencsés vadasz élénk előadással beszélte el az izgalmas „farkas“ vadászat lefolyását, megállt a piaczon egy kocsi, melyből nagy káromkodással leszállt egy bodoglári gazda, ki szemrehányással illette a vadászt, hogy miért pusztította el az ő jó Vitéz kutyáját. […] Megvizsgálták az állatot, és kiderült, hogy a farkasról bizony csak kutyabőrt lehet lehúzni. ” (Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1906. január 17., 2.)

A második világháborút követően sokáig nem lehetett farkasról hallani. Újra az 1960-as évek végén pusztított farkas a kunsági határban, akkor Bugacon lőtték ki a ragadozót.

1985-1988-ban aztán ismét a címlapokon volt Kiskunhalas, majd szinte Bács-Kiskun megye teljes déli része. Ugyanis a közbeszéd szerint “puma” jelent meg a déli országrészben, és pusztította a tanyák állatállományát. Halason kívül három év alatt számtalan helyen észlelték, látták: Érsekcsanádnál, Kiskőrösnél, Harkakötönynél, Kunfehértónál, Kiskunmajsánál, Balotaszállásnál, Dunapatajnál, Zsanánál, Tajónál, Akasztónál stb. is. Először azonban a kiskunhalasi határban jelent meg, pont 36 éve, 1985 decemberében a “puma”.

Ilyen címszavak, cikkek hívták fel a figyelmet a nem mindennapi eseményre: “Pumaláz a Kiskunságban – Szökésben a puszta réme – Egyelőre bottal ütik és gipszbe öntik a nyomát” – “Négyszáz puska csöve irányul egyetlen vadra Bács-Kiskun megyében. A „hadiállapot” több mint egy éve tart. 1985. december 27-én jelezték először, hogy Kiskunhalas térségében, egy ismeretlen nagyvad borjút tépett szét.” (Dunántúli Napló, 1987. március 28., 10.) “A puma, amely csaknem 700 napja tartja láz­ban Bács-Kiskun megye népét, az utóbbi idő­ben nem hallatott magáról.” (Magyar Hírlap, 1987. április 20., 4.)

Vérdíjat is kitűztek a fenevad fejére: “VÉRDÍJ – Ismeretlen ragadozó tartja izgalomban a határt járókat május óta Bács-Kiskun megye déli részén. A dúvad tetemes károkat okozott, több mint száz birkát és borját ragadott el, több helyütt széttépett őzeket is találtak. A károkat Balotaszállás, Zsana, Harkakötöny, Kiskunmajsa, Kiskunhalas térségében észlelték, és a legtöbb kárt szenvedett Kiskunhalasi Állami Gazdaság a kártevő kézre kerítőjének tízezer forint jutalmat tűzött ki. ” (Nimród, 1986. november, 27.)

A beazonosítás akkor is nagyon nehézkes volt: “…Szenek Zoltán, a Kiskunsági Nemzeti Park felügyelője határozottan leszögezte: pumát látott. Véleményének  ellent mondani látszik az a lábnyom, amelyet Kiskunhalas környékén gipsszel rögzítettek. A mancsból ugyanis – ez felvételünkön is jól látható – hegyes körmök állnak ki, ami macskaféléknél nyugalmi helyzetben ritkán fordul elő. (Az állat nyomát egy itatógödörnél találták meg.) […] A vadászok mindenesetre nagyon fogadkoznak, bár az az igazság, hogy amikor egyszer-kétszer puskavégre került volna a szürke árnyék, senki sem mert rálőni. Lovat viszont már terítettek le Harkakötönyben. Az esti szürkületben pumának nézték.”  (Dunántúli Napló, 1987. március 22. 4.)

Végül 1988 júliusában sikerült puskavégre kapni, de nem “a pumát”, hanem egy farkas családot. Halas régi határában, az egykori Fehértópusztán lőtték ki az üldözött vadat. A nagyra nőtt hímfarkas 58 kilós volt, teljes hossza: 162 cm, metsző fogai: 32-35 mm hosszúak voltak, az egyik szemén hályog volt. Egy tapasztalt, 66 éves kunfehértói, nyugdíjas erdész, vadász, Tarjányi István bukkant a nyomára a farkas famíliának, és számolta fel a “veszélyforrást”. 12-es IZS puskájával, 15 méterről végzett a “fenevaddal”.

A nőstény elmenekült a lövöldözés elől. A három farkaskölyök közül egy elpusztult. Az elfogott túlélőket a kecskeméti vadasparkba szállították. A hímfarkas tetemét a Természettudományi Múzeumba vitték. Úgy feltételezték, hogy a farkasok Romániából vagy Jugoszláviából “szökhettek át”. Biztos, ami biztos, 1988 augusztusában farkas hajtóvadászatot szerveztek a kunfehértói határban, ahol még két, 30-30 kilós süldőfarkast kilőttek. Az első “halasi” “puma” rejtély (úgy tűnt) megoldódott.

 

Most a fekete nagymacska megtalálására várunk, türelemmel. És persze minden felelősséggel gondolkodó, kiskunsági határt járó számára legyen világos: “a párduc nem játék”

Forrás: feketevaros.blog.hu – Végső István, vegso.halas.hu