Erős, kínzó fejfájással ébredtem a kérlelhetetlen vekker utálatos hangjára. Már annyiszor, mint most is megfogadtam, hogy lecserélem valami csendesebb jószágra, de akkor meg csöröghet ugyan, én biztosan nem ébredek fel rá.

Sajnos egyre rosszabbul tudok elaludni, és egyre többet szeretnék reggel ágyban maradni, de hát vadászni is, meg aludni is, egyszerre nem lehetséges. Gondolhatják, hogy én melyik verzió mellett döntöttem!

Ólomsúlyként nehezedik rám a fáradtság és a kialvatlanság, zúgó agyam olyan erővel lüktet, hogy attól félek szét fog esni a koponyám, mint egy ősrégi cserépkorsó. Tápászkodva, a lábamban cseppnyi erővel sem kipréselem magam az ágyból, és átkozom a percet, amikor belementem az esti tivornyázásba. A vége mindig ez, de nem éltem még eleget ahhoz, hogy ezt elkerülendő, kategorikusan nemet mondjak a kedves kérésnek.

Hajnali fél négy van, eléggé korai időpont ahhoz, hogy morózus legyek. Az is vagyok. Szidok mindent és mindenkit önmagam sajnálatának érdekében, és a saját hibám elkendőzése miatt. Igaz, hogy most egyedül vagyok, így a szidás jószerivel csak magamnak szól!

Közben észbe kapok, hogy készülhetnék egy kicsit gyorsabban is, mert a világ és az idő az én kedvemért nem fog megállni. Összekapom magam, kávé, fürdő, öltözködés, hátizsák, fegyver és minden, ami kell, megvan.

Dudaszót hallok, itt van Csaba, a hivatásos vadász, aki egyben a barátom is. Csodálom kitartásáért, azt hittem, most az egyszer én hívhatom fel, hogy „hol vagy már”? De hát ez az eset is csak olyan, mint a többi, ő van itt előbb! Kicsit irigykedve nézem, hogy ráadásul meg is borotválkozott!

Lehet, hogy le sem feküdt? Lehet, hogy neki nem is fáj a feje? Mindegy, én meg nem kérdezem tőle az biztos, a végén még elbízná magát! Hogyisne!

Alighogy elindulunk a köhögős UAZ-zal és kiérünk a városból az erdei út kezdetén Csaba megáll, és azt mondja nekem, ülj ki a platóra! Értetlenül nézek rá, és szinte jajgatni tudnék a kegyetlensége láttán! Komolyan gondolja!
–– A kaptatónál nem állok meg, csak le kell lépned oldalra a horhosnál, meg addig is jobban belátod a terepet, tudod jól, hogy a „Herceg” ilyenkor már mindig készenlétben áll! Van felrakva szénabála, ülj arra!

Miközben mászok fel a platóra, újból szidom magam, és persze Csabát is. Még jó, hogy a bálára ülök, annyi eszem nekem is van, másrészt tudom, ha nem is mondja, egy kis friss levegő nem árt a vendégnek!

Az út egy hosszú búzavetés és az erdő között kacskaringózik. A búzatáblában itt-ott egy-két benyújtózkodó, fiatal cserrel benőtt mélyedés fekszik. Az út mentén végig jól fejlett és magasra nőtt kökényes fekszik, az itteni cigányasszonyok egyik fő tevékenységének forrása.

Késő ősszel és télen szedik róla a beérett kökényt, és olyan pálinkát főznek belőle, amelyet földi halandó nagy ritkán tapasztal meg! A szakszerűen elkészített ital literjéért Ausztriában és Németországban vagyonokat, 15––20 000 forintot is elkérnek. Ezek az asszonyok olyan szakértelemmel szedik az átkozottul bökős bokorról ezt az erdei kincset, hogy azt leírni sok lenne.

Már megint a pálinkán jár az eszem! Gyorsan és végérvényesen visszatérek a mai reggelhez! Nekem most a bokrok fölött kell kémlelnem, mert a Herceg a csenderesekben szokott álldogálni és onnan felügyeli territóriumát!

Három éve láttuk meg őt először, illetve csak én, mert Csaba már egészen fiatal kora óta ismerte és óvta őkelmét. A Herceg már tavaly is lőhető és golyóérett bak volt. A magyar––szlovák határ mentén, itt borsodban, az igencsak előkelő trófeával rendelkező bak, megállná a helyét akárhol az országban. Biztos aranyérmes, kapitális formátumú és gyönyörű gyöngyözésű, erős, akaratos és harcos bak. Ő a Herceg!

Rendkívül ravasz, olyan viselkedésbeli jegyeket hordoz, amelyek már-már átemelik őt a természetes világából a regék és a csodák világába. Egy olyan világba, ahol varázserővel rendelkező és az emberrel beszélni tudó, az erdő hercegének tartott méltóságos úr Ő, a nagy bak!

Félix Salten: Bambi. című műve jutott eszembe, amikor másodszorra láttam! Kérdeztem Csabától, olvastad ezt a művet?
–– Igen, olvastam, és éppen úgy viselkedik ő is! Dölyfös, büszke és igencsak erős vezéregyéniség! A fiatalok, a riválisok meg sem kísérelték őt jobb belátásra bírni. Nem volt előttünk kétséges, hogy a fiatal ficsúrok körében, egységesen mély utálatnak örvend. Ha lett volna a környékbeli legények közül akárcsak egy is, aki szembe, mert volna szállni vele, minden bizonnyal maradandó sérülésekkel, vagy halállal végződő harc szemlélői lehettünk volna!

Ettől kezdve élőszóban vagy telefonon, de mindig rákérdeztem Csabára.
–Na és a Herceg, ő jól van?

Megjelenése mindig váratlan volt és soha nem ott került szemünk elé, ahonnan vártuk, hanem hektikusan, a többi baktól eltérően mindig ott bukkant fel, ahol egyáltalán nem számítottunk rá.

Az ottani vezetőtől már két éve megkaptam, illetve megvásároltam a kilövésére a jogot. Sok bak volt a területen, minden fajta és forma, de nekem ő kellett. Illetve csak kellet, volna. Mivel én 356 km re lakom ettől a borsodi vadászterülettől, így érthető, ha nem tudtam minden nap ott lenni, de így is kb. húsz alkalommal cserkeltünk, lestünk rá eddig! Sokat gondoltam eleinte arra is, hogy biztos én csinálok valamit rosszul, de Csaba biztatott.
–– Jól csinálod és hamarosan sikerülni fog.

Hittem is meg nem is ebben, azonban valami azt súgta nekem, hogy az idén történnie kell valaminek. Jelenleg már harmadik napja lessük a Herceget. Kétszer láttam őt rettentően messze, úgy 400 méter lehetett kettőnk között a távolság, amikor nem tudom milyen ok miatt, egyszer csak eltűnt a szemem elől. Ma is itt kell lennie valahol! Még eléggé korán van, így van arra remény, hogy ki tudjuk őt cselezni. Ha átment a vetés mögötti csenderesbe, akkor jó eséllyel várhatjuk ezen az oldalon.

A platóról árgus szemmel figyelek, és már nyoma sincs bennem a reggeli levertségnek. A friss levegő és a fokozódó izgalom jó hatással vannak az állapotomra. Az UAZ közben elérte a búzamező felső részét, majd az úton enyhén balra kanyarodva eltűnünk az ébredő erdő ásító szájában.

Ahogy hörögve kaptat az öreg járgány, a keskeny és mély horhosban felfelé, én egy kedvező helyen gyorsan és nesztelenül lelépek a platóról. Könnyen megtehetem, mert a plató majdnem egy szintben van a horhos kaviccsal vegyes, agyagos oldalával. Ahogy leléptem, rögtön beljebb óvatoskodtam a sűrűbe, nehogy valamit – vagy „valakit” – felriasszak reggeli merengéséből.

Jót mosolygok ezen, olyan belső mosoly ez, amely nem jelenik meg az ember arcán, mégis, ha valaki figyelmesen nézi a másik embert, könnyedén felfedezheti annak belső örömét, vagy bánatát. Ahogy mellém ért, és óvatosan, folyton szemlélődve leguggolt, azt kérdezte tőlem Csaba.
–– Na mi van, hol van? Minek örülsz ennyire?
–– Ki hol van?
–– Hát a Herceg! Vagy csak meghibbantál, hogy ilyen derűs a képed?
–– Még nem láttam, de érzem, itt van a sarokban –– mutogattam kézzel-lábbal.

Int, hogy induljunk az erdő és a búzamező sarka felé. Ott benyúlik az erdőbe egy keskeny és eléggé hosszú, teljesen lekopaszodott nyélszerű rés. Jó párszor láttuk itt eltűnni őt. Itt szokott visszaváltani, de volt rá példa, hogy délelőtt tízkor innen váltott ki!

Az eredeti terv arról szólt, hogy az autóval felmegyünk egészen a tetőig, és a gerincen cserkelve eljutunk a búzamező másik oldalát szegélyező erdőrészbe, onnan, pedig valahogyan megpróbálunk leosonni a csenderes széléig, ahol ő a legtöbbször figyelte birodalma határait.

És valóban a határokat figyelte. Mérnöki pontossággal számolta ki azt a távolságot, ahol neki már el kell köszönnie! Én azt hiszem nem is nagyon érdekelte a fiatalok szemtelen és sokszor meggondolatlan tolakodása. Biztos volt a saját megfellebbezhetetlen mivoltában, eszébe se jutott idegesíteni magát ilyen apróságon. Elég volt megjelennie, és mindenki tudta a dolgát! Fenséges, büszke, egy kicsit talán nagyképű bak volt. Bár olyan ritkán jutottunk azokhoz az értékes pillanatokhoz, amikor viszonylagos közelségből engedte magát vizsgálni, egy-két esetben azonban, a fenti viselkedésformák azért tetten érhetőek voltak Hercegen.

Volt, hogy azért nem tudtam lőni 120–140 m-ről, mert egyszerűen nem emelte fel a fejét. Hihetetlenül hangzik, de nyújtott nyakkal előre iramodott meg, és az első két-három erőteljes ugrás után emelte csak fel a fejét. Ha elkezdett futni, soha nem állt meg! A takarásba érve talán kétszer fejezte ki nemtetszését miattunk, emberek miatt. Rangon alulinak tartotta, hogy „szóba álljon” velünk.

Engem is idegesített, sőt vérig sértett, hogy azt feltételezi rólam, hogy futás közben rá fogok lőni! Azt hiszi, mindenáron el akarom ejteni. Igaz, nagyon szeretném a trófeáját birtokolni, na de azért nem minden áron!

Felháborít az is, hogy folyton úgy néz ki a teljesen őszbe borult pofája, mint aki mindig gunyoros. „Kajánképű”, mondtam sokszor. Most, ahogy az egyre jobban melegedő nyárias reggelben osonunk a sarok felé, most is ez a kép lebeg a szemem előtt. Esküt teszek rá magamban, amennyiben ma lőtávolságon belülre kerülök, nem kegyelmezek, sőt nem is fontolgatok sokat, lemosom képéről a vigyort, de le ám!
–– Ha leérünk az erdő aljára, nagyon lassan nézz ki balra, mert ott lesz –– súgja alig hallhatóan Csaba.

Kelletlenül indulok, alig kapok levegőt, az ereimben tomboló adrenalin aztán jótékony hatással van szervezetemre. Idegszálaim pattanásig feszülnek, lassan kidugom a fejem az erdőszél aránylag sűrű kökénybokrai közül, és valami meghatározhatatlan parancsnak engedelmeskedve nem balra, hanem jobbra helyezkedem, így dugom magam elé a fegyvert is.

Ahogy az erdőszélt végig tudom nézni, látom, hogy nincs kinn a bak. Fordítom a fejem, és vizslatva kutakodom a búzatáblában. „

Nincs itt”, állapítom meg kissé csalódottan. Próbálkoznék a balra fordulással, de a kökény nem enged! Átkozott kökény, kezdeném a szidalmat, amikor eszembe jut a méregdrága kökénypárlat! Eközben érzem meg a hátamon Csaba szúrós tekintetét, érzem, hogy most biztosan megver, vagy valami gorombasághoz folyamodik, amiért nem úgy jártam el, ahogy ő szerette volna!

Úgy kellett nekem, mindig ez van, olyan vagyok éppen, mint a Herceg, én is makacs és akaratos módon viselkedem!

De Istenem, hát csak nem szúr valóban agyon ez az ember, kapok oda a nyakamhoz, ahol éles fájdalom, erős és égető csípés éri a bőröm. Ráeszmélek, egy nagy vöröshangyabolyban állok!

Idegességemben azt sem tudom, mit tegyek. Kétségbeesve nézek végül hátra, ahol Csaba már kézzel-lábbal mutogat balra, és előre egyaránt, s ekkor látom meg a kajánképűt!

Az erdőbe vezető csupasz nyiladék másik oldalán áll és feltartott fejjel mereven figyel engem. A hangyák persze nem vesznek tudomást szerencsétlen helyzetemről, ők egyre jobban támadnak, hiszen a 44-es bakancsom nyilván súlyos veszteséget okozott a családjukban. Én is jogosnak tartanám a védekezést, ha nem lennék most ilyen iszonyatos rossz helyzetben.

Lassan mozdulok, megpróbálok elfordulni még egy kicsit, amikor a kökénytövis dacolva a vadászruha anyagával elrepeszti azt és hangos ujjongásban kitörve, ünnepli győzelmét a ruhám szövetével szemben. A repedés hangja már sok volt Hercegnek, egy pillanat alatt egyetlen ugrással vetette be magát az erdő sűrűjébe.

–– Elment – hallom a hátam mögött!
–– Igen –– mondom alig hallhatóan és földig alázva, megszégyenülten –– elment!

–– A mindenségit! – csattan mögöttem Csaba hangja. –– Ez megint nem jött össze! Ej, csak azt sajnálom, hogy holnap már nem tudsz itt maradni, talán holnap sikerülne!

Tudja ő is, amit én, hogy nincs tovább, a Herceg elment és valószínűleg most láttam őt utoljára. Én semmi esetre sem maradhatok, nincs több időm, szólít a kötelesség! Herceg átment Szlovákiába, át a nagy fenyves mögé, talán ott szlovák vadászok meglátják és meglövik. Aki meglövi, az biztosan nagyon büszke lesz rá. Legyen is!

Hirtelen tör rám a fáradtság, majd melegem lesz, nagyon melegem! Nézem az órám, 8 óra 30. A nap perzselő sugarai betörnek a fák közé és forró leheletükkel gyorsan és hatékonyan szárítják fel az itt-ott még előforduló hajnali harmatcseppeket. Verejtékezem, érzem magamon az izzadságom szagát, amely most sokkal erősebben, áthatóbban terjeng megkínzott testem körül.

Gyűlölöm most a Herceget. Gyűlölöm, mert okosabb és ravaszabb volt nálam, ugyanakkor mélyen tisztelem, és nagyra becsülöm azért, mert az életösztöne, életrevalósága, élni akarása többé tette őt, mint egy egyszerű őz, ő a bak volt, a nagy bak, a Herceg!

Sokáig ülhettem még ott egyedül gondolataimmal és keserűségemmel, amikor az UAZ hangjára lettem figyelmes! Miután mellém ért és megállt, kiszállt Csaba és szó nélkül rakta fel a hátizsákom a platóra. Mintegy beletörődve én is igyekeztem felmászni, mire barátom, csak ennyit mondott.
–– A helyed ott lenne, de most nincs erre idő, gyere, szállj be és menjünk gyorsan tovább!
–– Hová mehetnénk még Csabi?
–– Majd meglátod, na gyere, szállj már be végre, a fegyvert ne rakd el!

Hirtelen egy mátyás röppen fel, eddig hallgatózott az átok, most pedig megy, aztán szétkürtöli az egész erdőben, az egész világon az én nagy szégyenem! Öklömet, Csaba rosszalló tekintetétől kísérve azért még megrázom feléje, gondolatban hozzátéve „várj csak, te cserfes pletykafészek, jössz te még az én utcámba”!

Elindult az autó, de nem hazafelé vette az irányt, hanem a visszafordulva az erdőn át, a vörös szakadék felé vezető útra tért le.

Kérdőn néztem barátomra, aki csak maga elé nézve ennyit mondott, megnézzük a szakadékot! Minek, tettem fel egy belső kérdést, úgysem oda ment, hanem át a szlovákokhoz!

Kitalálta gondolataimat, és még mielőtt bármit is kombinálhatnék, szárazon közölte velem, megnézzük a disznókat.
–– Ilyenkor?
–– Igen ilyenkor! Tegnapelőtt volt az a kisebb zápor, a dagonya az agyagosban biztosan, megtelt! Ha pedig igen, akkor az egy hétig is tartja a vizet. A fenti szlovák oldalról szoktak a szakadék alján bejönni, talán most is itt vannak.
–– Lehet – mondtam úgy, mint akit, uram-teremtőmnek szólít a pap, a gyónás után!
–– Talán nem hiszel benne, mert akkor már fordulok is vissza? Nincs annyi időm, hogy feleslegesen furikázzak veled ebben az iszonyú melegben!
–– Jól van, na! Meg sem szólalok többé!
–– Azt jól teszed –– vetette oda – miközben megállt és leállította az autót, a puskát, ha lehet, ne hagyd itt! És máris elindult a vörös szakadék felé, ami úgy 500 méterre lehetett tőlünk és ugyanannyira az országhatártól.

A szakadék túloldala még ide tartozott, de az évtizedek eróziós munkája olyan mély és széles árkot épített, amelynek a túloldala már nem volt gépileg, megközelíthető. Így az országhatár és a szakadék között létrejött egy olyan, az ember által nem érintett terület, amely kiváló búvóhelyként szolgált az itt élő állatoknak.

Öreg, vörös fenyves borította be végig. Nem volt sem tisztítva, sem szabályozva. A növényzet elburjánzása a természetes körülményeknek megfelelően, frenetikus sűrűséget produkált. Határsáv volt ez a túloldalról, hasznosíthatatlan ősi fenyves innen.

A gazdaság már évek óta gondolkodott a hasznosításon, de mivel belátták, hogy a kitermelés nem rentábilis, alábbhagyott a favágókedv! Így megmaradt ez a terület szabadon, igaz megközelíteni csak engedéllyel lehetett, de hát nekünk volt egy engedélyünk, amely ugyan Csabára vonatkozott, de most ennek nem nagyon tulajdonítottunk sokat. Én amúgy sem szólalhattam meg, mert nem szült volna jót, ha most erről kezdek el vitatkozni kétméteres barátommal.

Int, hogy lapuljak meg! Megdermedek, és lassan hozzám is elér egy olyan régen várt hangfoszlány, amelyre egy vadászfül mindig is vágyik. A csodálatos hangkölteményt egy disznó jóleső szuszogása és elégedett röffenése okozta.

Megállt a szívem lüktetése, a vérnyomásom azonnal a kritikus szintre kúszik, az agyamban tombolva, őrjöngve kering a vér, attól félek, most elájulok. Az izgalom és az adrenalin fokozott jelenléte mellett, azért kitört belőlem a vadász, a zsákmányára törő ragadozó, és kitágult orromnak köszönhetően friss oxigén árassza el agyam.

Gyorsan és gépiesen csőre töltök, kibiztosítok, és lassan, szinte árnyékként osonok a szakadék felé. Már alig várom, hogy a szélén túl elém, táruljon egy disznó látványa.

Hát amilyen látvány elém tárult, arra, míg élek emlékezni fogok. A vörös völgy alján valóban tele van iszappal a dagonya, és tele van disznóval is. Egy darab disznóval, de Istenem, mekkora disznóval. Elsőre azt hiszem, hogy nem látok jól, de ahogy a keresőtávcsövet a kezembe veszem és vizsgálgatom őt, szinte másodpercek alatt kiderül, hogy őkelme egy jól megtermett kan. Fehéren villognak a bicskái, én meg már megint remegek.

Erőt veszek magamon, legyűröm izgalmam és a céltávcsőben, még egyszer megnézem, amint felállva fordulni igyekszik ez az ősállat!

A 8×68S Mauser Titán hangja kegyetlen durvasággal szakítja szét a csendet! Riadtan röppent fel a rémült madárvilág, és harsogva tört vissza a hang, üzenetet hagyva erdő szerte, hogy itt járt az ember, itt hagyta névjegyét, elhozta a halált!

A disznó nem érezhette a lövést és nem hallhatott már ebből semmit, hiszen pontosan fültövön találta a lövedék. Gyors halála volt, nem kellet szenvednie, és ez nekem nagyon jól esik.

Már jön is Csaba, hogy gratuláljon és a szokás szerint, meglapogasson, ám amikor lenéz a szakadék aljára, eláll a lélegzete.

Te jó Isten, szakad ki belőle! Micsoda állat!

Aztán magához ölel és meglapogat, majd elindulunk a disznó felé, le a szakadék aljára, ülepen csúszva-mászva, éppen ahogy sikerül.

Mikor odaérünk teljesen, akkor tudatosodik bennem, hogy mit is lőttem! Félelmetes volt, ahogy a vörös iszappal borított hatalmas testhez léptünk. Csaba megilletődötten állt a disznó mellett! Igazi tisztelet volt ebben a csendben, egy edzett, erdőt-mezőt járó vérbeli vadászember állt a disznó teteme felett szótlanul. A végtelen szomorúsággal és kimondhatatlan örömmel vegyes érzelmei tükröződtek a szemében.

Utolsó falatnak a szakadék aljában található vörösfenyőág került, és ugyanez került az én kalapomra is. Közben megállapítjuk, hogy sajnos az agyarak mindkét oldalon töröttek, így egy kis üröm is vegyül az örömbe, bár ha azt vesszük, hogy így törötten is 19,3 cm-es volt a jobb oldali agyar, akkor nincs min tépelődni. Sajnos a bal oldali agyar majdnem tőben volt letörve.

A kisebb ünnep után megpróbáljuk a lehetetlent, legalább kifordítani a zsigereléshez. Délelőtt tíz is elmúlt már, nem lehet zsigerelés nélkül itt hagyni. Valahogy oldalra fordított helyzetében töri fel Csaba, és ha nehezen is, de sikerül minden komplikáció nélkül megszabadítani zsigereitől a disznót. Elindul az erdészeti LKT-ért, ami állítólag itt dolgozik valahol a közelben. Ez biztos így is lehet, mert hallom, ahogy a láncfűrészek fel-felsírnak időnként. Milyen érdekes, ezt eddig észre sem vettem. Leülök, rágyújtok, és közben hálát adok az Istennek és Csabának, amiért ehhez a csodálatos élményhez hozzájuttattak.

Az LKT lassan araszolva húzza fel a csörlőjével a nagy testet, és azonnal viszi is az UAZ platójára, amellyel mi tüstént a telephely felé vesszük az irányt. Az úton kifelé az erdőből újból eszembe jut Herceg, és most már egy kicsit megenyhülten kívánok neki minden jót, kívánom, hogy legyen még ideje az idén génjei átörökítésére, mert az ő utódai, majd méltán viselhetik az őz nevet.

Disznómnak nagyon örülve, lassan megnyugszik a szívem, barátom arca is sima már, nem tépelődő és nem borús, inkább vidámság bujkál a tekintetében. Belső, diszkrét öröme van, nem tartozik rám, és persze másra sem. Ez az öröm egyszerre fáj, és egyszerre emel fel. Olyan öröm ez, amit nem lehet elmondani, nem lehet szavakba önteni, nincs definíciója. Ugyanígy örülök én is.

Vadász vagyok, és csak remélni merem, hogy meg is illet ez a cím. Igyekszem megfelelni ennek az elvárásnak, megpróbálok úgy élni, hogy a barátaimnak, vadásztársaimnak ne kelljen szemlesütve a nevem hallani. Erről a vadászatról olyan mély nyomok maradtak meg bennem, amelyek elhalványulása el sem képzelhető számomra, olyan alapértékek fogalmazódtak meg bennem, amelyeket, azóta is szem előtt tartok és mások számára is megfogalmazok. Ezek az alapértékek a következő pár gondolat mentén fogalmazhatóak meg!

–– Vadásznak lenni nagyszerű és megmagyarázhatatlan érzés.
–– Vadásznak lenni etika, műveltség, természetszeretet, állatszeretet.
–– Vadásznak lenni kitartás, lemondás, önzetlenség.
–– Vadásznak lenni barátság, szerelem, önfeláldozás, jókedv.
–– Vadásznak lenni jó!