Keressen minket

Tudomány

A vörös róka mint zoonózisok forrása

Letková és munkatársai, a kassai Állatorvostudományi Egyetem kutatói 2006-ban tanulmányt közöltek a vörös róka által terjesztett, emberre is veszélyes parazitákról és azok közegészségügyi jelentőségéről.

Közzétéve:

Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.

Letková és munkatársai, a kassai Állatorvostudományi Egyetem kutatói 2006-ban tanulmányt közöltek a vörös róka által terjesztett, emberre is veszélyes parazitákról és azok közegészségügyi jelentőségéről.

A tanulmány a vörös róka (Vulpes vulpes) zoonózisok terjesztésében betöltött szerepét vizsgálja, különös tekintettel három, közegészségügyi szempontból jelentős parazitára: az Echinococcus multilocularis, a Toxocara canis és a Trichinella fajokra. A kutatás során 2000 és 2004 között összesen 302, Kelet-Szlovákiából származó vörös rókát vizsgáltak meg. A vizsgálat eredményei szerint a rókák 25,82 százaléka Toxocara canis, 10,6 százaléka Echinococcus multilocularis, 2,3 százaléka pedig Trichinella fajokkal volt fertőzött.

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

A vörös róka járványtani jelentősége

A vörös róka a Föld egyik legelterjedtebb ragadozója. Az északi félteke szinte valamennyi élőhelytípusában megtalálható: erdőkben, hegyvidékeken, sivatagos területeken, valamint külvárosi és városi környezetben is. A rókaállományok növekedése, különösen a településeken és azok közvetlen közelében, elősegítheti a rókák által hordozott paraziták szélesebb körű elterjedését. A városi környezethez alkalmazkodó egyedek egyre közelebb kerülnek az emberekhez és a háziállatokhoz, ami növelheti egyes zoonózisok átadásának kockázatát.

A zoonotikus parazitafertőzések nem kizárólag az állatokkal történő közvetlen érintkezés révén terjedhetnek. A paraziták fertőzőképes fejlődési alakjai bekerülhetnek a környezetbe, és szennyezhetik a talajt, a vizet vagy az élelmiszereket. Emiatt a vadon élő állatok, köztük a vörös róka, nemcsak közvetlenül, hanem környezeti közvetítéssel is szerepet játszhatnak a fertőzések fenntartásában és terjesztésében.

Az Echinococcus multilocularis jelentősége

Az Echinococcus multilocularis, vagyis a róka-galandféreg az emberben az alveoláris echinococcosis nevű súlyos zoonózist idézheti elő. A tanulmány szerint a betegség a modern kezelési módszerek elterjedése előtt kezelés nélkül rendkívül magas, akár százszázalékos halálozással is járhatott. A parazita európai életciklusa alapvetően vadon élő állatokhoz kötődik: végleges gazdája elsősorban a vörös róka, köztes gazdái pedig különböző rágcsálók. Egyes országokban kutyákat és macskákat is kimutattak végleges gazdaként, ezek azonban jellemzően fertőzött rágcsálók elfogyasztásával kapcsolódnak be a parazita természetes körforgásába.

A parazita az északi féltekén nagy területen fordul elő, Közép-Európától Észak- és Közép-Eurázsián át egészen a Távol-Keletig, Japánig és Észak-Amerikáig. Az 1980-as évek végén ismert endémiás területei közé tartozott Franciaország, Ausztria, Németország és Svájc, később azonban többek között Belgiumban, Dániában, Liechtensteinben, Luxemburgban, Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban, Hollandiában és Magyarországon is megjelent vagy szélesebb körben elterjedt.

Szlovákiában az Echinococcus multilocularis első igazolt előfordulását 1999-ben jegyezték fel. A tanulmányban vizsgált kelet-szlovákiai rókák között a fertőzöttség éves aránya 9,4 és 25 százalék között változott. A prevalencia 2000-ben 9,4 százalék volt, 2002-re 25 százalékra emelkedett, majd 2003-ban 7,5, 2004-ben pedig 12,5 százalékot mértek.

A 302 megvizsgált róka közül 32 bizonyult fertőzöttnek. A pozitív állatokat a bennük talált galandférgek száma alapján három csoportba sorolták. Az enyhén fertőzött kategóriába az 1–100, a közepesen fertőzöttbe a 101–1000, a súlyosan fertőzöttbe pedig az 1000-nél több férget hordozó rókák kerültek. A pozitív egyedek 68,75 százalékánál alacsony, 25,5 százalékánál közepes, 6,25 százalékánál pedig magas fertőzöttségi szintet állapítottak meg. A fertőzött rókákban átlagosan 155 férget találtak.

A tanulmány megállapítja, hogy az Echinococcus multilocularis előfordulási aránya az endémiás területeken jelentős eltéréseket mutathat: egyes régiókban körülbelül 1 százalék, máshol több mint 60 százalék lehet. Bizonyos területeken a rókák átlagos fertőzöttsége a 40 százalékot is meghaladta. A parazita új európai régiókban való megjelenéséhez és a fertőzött rókák arányának emelkedéséhez a rókaállomány növekedése is hozzájárulhatott. Fertőzött rókákat nagyvárosok közelében és városi területeken belül is találtak.

Az emberi alveoláris echinococcosis előfordulási gyakorisága ugyan alacsony, de a betegség súlyossága miatt jelentős közegészségügyi problémát jelent. A tanulmányban idézett adatok alapján egyes európai országokban és régiókban évente 100 000 lakosra 0,02–1,4 megbetegedés jutott. A parazita lárvaalakját emberek mellett kutyákban, házisertésekben, vaddisznókban, nutriákban és majmokban is kimutatták.

A vizsgálat során a rókák életkora és neme alapján nem találtak különbséget az Echinococcus multilocularis előfordulásában. A szakirodalmi adatok ugyanakkor nem teljesen egységesek: egyes kutatások szerint az egyévesnél fiatalabb rókák körében magasabb lehet a fertőzöttség és a fertőzés intenzitása, míg más vizsgálatok nem mutattak ki életkor szerinti jelentős eltérést. A nemek hatásával kapcsolatos eredmények szintén ellentmondásosak.

A Toxocara canis előfordulása

A Toxocara canis az emberi lárvális toxocarosis egyik kórokozója. A vörös róka jelentős szerepet játszhat a parazita petéinek környezetbe juttatásában. A korábbi európai vizsgálatokban a rókák fertőzöttsége 8,1 és 61,3 százalék között változott. A jelen kutatásban a 302 megvizsgált róka közül 78 egyedben, vagyis az állatok 25,82 százalékában mutatták ki a parazitát.

A rókák körében tapasztalható magas fertőzöttségi arány hozzájárulhat a talaj fertőzőképes Toxocara-petékkel történő szennyeződéséhez. Ezek a peték városi és külvárosi területek, valamint köz- és magánterületek talajmintáiban is előfordulhatnak. A tanulmányban ismertetett korábbi eredmények szerint a féregterhelés a rókakölykökben jelentősen magasabb, mint a fiatal vagy felnőtt egyedekben. A fertőzöttség évszakosan is változhat: a legmagasabb prevalenciát és fertőzési intenzitást tavasszal, a kölykök születésének időszakában, valamint a nyári hónapokban tapasztalták.

A Trichinella fajok előfordulása

A Trichinella fajok vadon élő állatok körében széles körben elterjedtek Szlovákiában. A tanulmány szerint a vörös róka a Trichinella britovi egyik legfontosabb vadon élő rezervoárja. A szlovákiai trichinellosis járványtanát elsősorban vadon élő állatok között fennmaradó, úgynevezett szilvatikus körforgás jellemzi. A korábbi vizsgálatokban a vörös rókák fertőzöttsége 2,3 és 16,3 százalék között változott.

A jelen kutatásban a 302 róka közül hét egyedben, vagyis 2,3 százalékban mutattak ki Trichinella fajokat. A rókákból származó lárvákat Trichinella britovi fajként azonosították. Más vizsgálatok szerint a rókaállomány trichinellosis-fertőzöttsége a hegyvidéki területeken magasabb lehet, mint a síkvidékeken, ami a vörös róka fontos járványtani szerepére utal a parazita természetes körforgásában.

A vizsgálat módszerei

A kutatók 2000 és 2004 között 302, Kelet-Szlovákiában elejtett vörös rókát vizsgáltak meg. Az állatokat a vizsgálat előtt veszettség-ellenőrzés céljából az állami állategészségügyi és élelmiszer-vizsgáló intézetbe szállították. A paraziták kimutatására helmintológiai boncolást, emésztéses eljárást, bélnyálkahártya-kaparékos módszert, valamint ülepítéses és számlálásos technikát alkalmaztak.

Az Echinococcus multilocularis kimutatásánál a vékonybelet felnyitották, majd a bélnyálkahártyából több helyen kaparékot vettek, amelyet sztereomikroszkóppal vizsgáltak meg. Az ülepítéses és számlálásos eljárás során a bélszakaszokat vízben mosták, az anyagot ülepítették, szűrték, majd a visszamaradó üledéket mikroszkóp alatt elemezték. A tanulmány ezt az eljárást tekinti a vizsgálatok összehasonlítására szolgáló „arany standardnak”.

A kutatók a három kiemelt zoonotikus parazita mellett számos más bélférget is kimutattak. A legnagyobb arányban a Mesocestoides fajok fordultak elő, amelyekkel a rókák 61,23 százaléka volt fertőzött. A Taenia fajokat 20,86, a Toxascaris leonina fonálférget 17,55, a Trichuris vulpis fajt 6,9, az Ancylostoma caninum fajt pedig 5,63 százalékban találták meg.

Következtetések

A tanulmány eredményei alapján a vörös róka több, emberre is veszélyes parazita gazdája és terjesztője lehet. A vizsgált állományban különösen a Toxocara canis és az Echinococcus multilocularis fordult elő jelentős arányban, de a Trichinella fajok jelenlétét is igazolták. A rókaállományok növekedése, a faj városi környezetben való megjelenése és az emberekhez, illetve háziállatokhoz való térbeli közelsége fokozhatja a zoonózisok terjedésének kockázatát.

A szerzők szerint a vadon élő állatokat a zoonózisok járványtani kockázatának értékelésekor alapvető tényezőként kell figyelembe venni. A vadállományokban fennmaradó fertőzések felismeréséhez fejlettebb országos humán- és állategészségügyi megfigyelőrendszerekre, valamint ezek nemzetközi összekapcsolására és az információk megosztására van szükség. További kutatásokat tartanak indokoltnak a zoonózisok járványtanának és kóroktanának pontosabb megismerése, a diagnosztikai módszerek fejlesztése, valamint költséghatékony gyógyszerek és vakcinák kidolgozása érdekében.

A magyar nyelvű összefoglaló az eredeti tudományos közlemény alapján készült. A tanulmány itt érhető el:

Forrás: Letková és munkatársai (2006): The red fox (Vulpes vulpes L.) as a source of zoonoses. Veterinarski Arhiv, 76 (Suppl.), S73–S81.

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Tudomány

KITEKINTŐ: Az afrikai sertéspestis felszámolásának történeti tapasztalatai

Danzetta és munkatársai 2020-ban tudományos cikkben foglalták össze az afrikai sertéspestis felszámolásának történeti tapasztalatait.

Published

on

Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.

Danzetta és munkatársai 2020-ban tudományos cikkben foglalták össze az afrikai sertéspestis felszámolásának történeti tapasztalatait.

Az afrikai sertéspestis az egyik legsúlyosabb, sertéseket érintő fertőző betegség. Kórokozója az Asfarviridae családba tartozó afrikai sertéspestis-vírus, amely genetikailag összetett, kettős szálú DNS-vírus. A tanulmány megjelenésekor 23 genotípusát írták le, amelyek mindegyike jelen volt Afrikában, a kontinensen kívül azonban csak az I-es és a II-es genotípust mutatták ki. Az Európai Unióban bejelentési kötelezettség alá tartozó betegség jelentős gazdasági és társadalmi következményekkel jár, mert nemcsak az állatállományokat veszélyezteti, hanem a sertések és sertéstermékek nemzetközi kereskedelmét, valamint az állattartók megélhetését is súlyosan érintheti.

A fényképen látható vaddisznó illusztráció. A vadat Berta Bálint hozta terítékre 2024-ben, a Csököly Aranyszarvas Vadásztársaság területén. Fotó: Berta Bálint – Agro Jager News

A vírus a sertésfélék családjába tartozó házi és vadon élő fajokat, életkortól és fajtától függetlenül megfertőzheti. A nagy virulenciájú vírustörzsek heveny vagy rendkívül gyors lefolyású vérzéses lázat okozhatnak, amelynél az elhullás megközelítheti a 100 százalékot. Az európai vaddisznó a házi sertéshez hasonlóan fogékony, és a betegség lefolyása, valamint az elhullási arány is hasonló lehet. Ezzel szemben egyes afrikai vadon élő sertésfélék tünetmentes vagy szubklinikai fertőzést hordozhatnak, és hosszabb távon a vírus fenntartásában is szerepet játszhatnak.

A Danzetta és munkatársai által készített szisztematikus áttekintés célja annak feltárása volt, hogy a korábbi járványok során mely felügyeleti, védekezési és felszámolási intézkedések bizonyultak eredményesnek, illetve milyen hibák ismétlődését kell elkerülni. A szerzők abból indultak ki, hogy a megelőzés, a korai felismerés, a gyors reagálás és a megfelelő kommunikáció alapvető jelentőségű az afrikai sertéspestis elleni küzdelemben. A házi sertés- és vaddisznóállományokra egyaránt kiterjedő, időben történő felismerést biztosító felügyeletet, valamint az előre kidolgozott készenléti terveket a betegség ellenőrzésének legfontosabb eszközei közé sorolták.

A vírus terjedése és fennmaradása

Az afrikai sertéspestis-vírus közvetlen és közvetett érintkezéssel egyaránt terjedhet. A fertőzött állatok, a belőlük származó termékek, a fertőzött nyers hús, az élelmiszer-hulladék, továbbá a szennyezett járművek, eszközök és egyéb tárgyak egyaránt közvetíthetik. A vírus hosszú ideig fennmaradhat a környezetben és a fertőzött biológiai anyagokban, ami jelentősen megnehezíti a felszámolást, ha a betegség már tartósan megtelepedett egy területen.

Bizonyos járványtani helyzetekben az Ornithodoros nemzetségbe tartozó lágykullancsok is vírustárolóként és közvetítőként működhetnek. A tanulmány szerint ez különösen az Ibériai-félszigeten volt jelentős, ahol az Ornithodoros erraticus szerepet játszott a fertőzés továbbadásában és tartós fennmaradásában. Kelet-Európában, Oroszországban és a Kaukázus térségében ugyanakkor nem igazolták e kullancsok közreműködését a vírus terjedésében. Ezeken a területeken inkább a fertőzött házi sertések, a vaddisznók, a tetemek, az élelmiszer-hulladékok, valamint a szennyezett járművek és eszközök jelentettek fertőzési forrást.

A szerzők különösen fontosnak tartották az emberi tevékenység szerepét. A fertőzött sertéshús illegális mozgatása, a sertések élelmiszer-hulladékkal történő etetése, az állatok ellenőrizetlen kereskedelme és szállítása, valamint az alacsony biológiai biztonságú szabadtartásos rendszerek több országban is elősegítették a betegség megjelenését vagy hosszú távú fennmaradását.

A hagyományosan megkülönböztetett járványtani ciklusok közé az erdei, a kullancs–sertés és a házi sertések közötti ciklus tartozott. A közép- és kelet-európai járványok tapasztalatai alapján azonban a kutatók egy negyedik, úgynevezett vaddisznó–élőhely ciklust is meghatároztak. Ebben a vaddisznóállomány és annak élőhelye – különösen a hosszabb ideig a környezetben maradó fertőzött tetemek révén – együtt biztosíthatja a vírus fennmaradását.

Az áttekintés módszere

A szerzők a PubMed, a Web of Science és a Scopus adatbázisaiban keresték azokat a közleményeket, amelyek az afrikai sertéspestis járványtanával, ellenőrzésével, felügyeletével és felszámolásával foglalkoztak. Az afrikai országokat kizárták a vizsgálatból, a keresési időszak pedig 1960. január 1-jétől 2019. október 31-ig tartott. A kiválasztás a PRISMA módszertan alapján történt: először a címeket és az összefoglalókat, majd a teljes szövegeket értékelték. A tanulmányok megfelelőségéről és az adatok kinyeréséről két független értékelő döntött, az eltéréseket egyeztetéssel vagy harmadik értékelő bevonásával oldották fel.

Az adatbázisokból összesen 1980 közleményt azonosítottak. A másodpéldányok eltávolítása után 1825 tanulmány maradt, amelyek közül a címek és összefoglalók áttekintésekor 1787-et kizártak. Harmincnyolc teljes szöveget vizsgáltak meg részletesen, végül 15 elsődleges és nyolc további forrás, összesen 23 közlemény került be a minőségi elemzésbe. Ezek Belgium, Brazília, Kuba, a Dominikai Köztársaság és Haiti, Franciaország, Olaszország szárazföldi területei, Málta, Portugália és Spanyolország történeti tapasztalatait dolgozták fel.

Az afrikai sertéspestis megjelenése az Ibériai-félszigeten

Az afrikai sertéspestis első, Afrikán kívüli megjelenését Portugáliában jelentették 1957 májusában. A vírus valószínűleg Angolából érkezett az országba. Feltételezések szerint afrikai repülőjáratokról vagy kikötőkbe érkező hajókról származó, fertőzött élelmiszer-hulladékot etettek fel sertésekkel. Az első járványt 1958 júniusára sikerült felszámolni.

Kétéves járványügyi csend után, 1960 áprilisában Lisszabon közelében ismét megjelent a betegség. A tanulmány szerint az új járvány kialakulásában ismét szerepet játszhatott az élelmiszer-hulladék nem megfelelő felhasználása, illetve egy fertőzött, nem kellően eltemetett sertéstetem maradványa. Az 1960-ban kezdődő járványhullámból a vírus Portugália más területeire és Spanyolországba is továbbterjedt, majd évtizedeken keresztül endémiásan fennmaradt az Ibériai-félszigeten.

Portugáliában az ember által előidézett továbbterjedést tekintették a fertőzés leggyakoribb okának. Különösen az állatok ellenőrizetlen mozgatása és a fertőzött területekről származó állati termékek szállítása jelentett veszélyt. Ezek a folyamatok összefüggtek az élőállat-kereskedelmi hálózatokkal, valamint a gazdaságok termelési és értékesítési döntéseivel is.

A felszámolást tovább nehezítette a házi és vadon élő sertésfélék legelőterületeken történő lehetséges érintkezése, valamint az O. erraticus lágykullancs jelenléte. A kullancsok különösen azokban a szabadtartásos gazdaságokban játszhattak szerepet, ahol a sertések által rendszeresen használt ólak megfelelő búvóhelyet biztosítottak számukra. A lágykullancsok hosszabb idő elteltével is előidézhették a fertőzés újbóli megjelenését. A tanulmány a portugáliai 1999-es esetet is ilyen visszatérésként értékeli.

A felszámolási programban ezért nemcsak a sertésállományokat vizsgálták, hanem a kullancsok jelenlétére utaló ellenanyagokat is keresték a házi sertésekben és a vaddisznókban. Azokat az ólakat, amelyekben kullancsokat találtak, megsemmisítették vagy elkülönítették. Portugália végül Spanyolországgal összehangolt program keretében érte el a fertőzés felszámolását.

A spanyolországi járvány és felszámolása

Spanyolországban 1960-ban jelentették először az afrikai sertéspestist. A betegség ezt követően több évtizeden keresztül endémiás maradt. Terjedését elősegítette a családi gazdaságokra jellemző alacsony biológiai biztonság és az ibériai sertések hagyományos, extenzív tartása. A védekezés rendkívül költségesnek és nehéznek bizonyult: a tanulmányban idézett becslés szerint csak 1983-ban mintegy 11,4 millió eurónak megfelelő összeget fordítottak az ellenőrzésre.

A sertéstartás szerkezete a járvány megjelenését követően fokozatosan az iparszerű termelés irányába változott. Spanyolország 1985-ben az előzőnél szigorúbb felszámolási tervet vezetett be, amely 1995-ig maradt hatályban. Az intézkedésekkel 1985 és 1990 között sikerült a betegséget az ország délnyugati részére visszaszorítani.

A vírus fennmaradását ezen a területen több tényező együttesen segítette. A szabadtartásos telepeken nem voltak megfelelőek az állategészségügyi és biológiai biztonsági feltételek, jelen volt az O. erraticus, amely közép- és hosszú távú vírustárolóként működhetett, emellett egyes területeken – például a Doñana Nemzeti Parkban – ellenőrizetlen vaddisznóállomány élt.

A felszámolási terv egyik fontos eleme a regionalizáció volt. Spanyolországot fertőzött és afrikai sertéspestistől mentes térségre osztották. Az érintett régiót 1991-ben tovább tagolták megfigyelési területre és fertőzött területre. A megfigyelési terület meghatározásának feltétele volt, hogy legalább egy éve ne forduljanak elő heveny járványok, és csak nagyon kevés szeropozitív állatot találjanak.

Egy járványkitörés megerősítése után legalább három kilométer sugarú védőkörzetet és legalább tíz kilométer sugarú megfigyelési körzetet jelöltek ki. Ezek méretét a járványügyi vizsgálat eredménye alapján módosíthatták. A két körzetben 30 napig megtiltották az élő sertések mozgatását. Amennyiben a szerológiai vizsgálatok negatív eredményt adtak, a körzeten belüli szállítást engedélyezhették, a körzeten kívülre történő mozgatás azonban továbbra is tilos maradt.

A védőkörzet valamennyi sertését szerológiai vizsgálatnak vetették alá, majd a fertőzött gazdaság előzetes tisztítása után legalább 30 nappal a három- és tíz kilométeres zónákban újabb vizsgálatokat végeztek. Azokban a gazdaságokban, amelyekről tudták, hogy O. erraticus kullancsokkal fertőzöttek, különleges szabályokat alkalmaztak. Az állomány újratelepítésére csak a központi állategészségügyi hatósággal egyeztetett külön intézkedések után kerülhetett sor.

A laboratóriumi felügyeletben kezdetben indirekt ELISA-vizsgálatot alkalmaztak szűrésre, az eredmények megerősítésére pedig indirekt immunfluoreszcens vizsgálatot használtak. A program utolsó időszakában a nemzeti referencialaboratórium továbbfejlesztett ELISA-módszert dolgozott ki, amely a vírushordozó állatok felismerését is javította. A tanulmány szerint a 35 évig tartó védekezés sikerében a megfelelő biológiai biztonsági intézkedések és a Portugáliával összehangolt felszámolási program egyaránt kulcsszerepet játszott.

A szerzők ugyanakkor arra is rámutattak, hogy a spanyolországi járványügyi tapasztalatok alapján a vaddisznó önmagában valószínűleg nem játszott meghatározó szerepet a vírus tartós fennmaradásában. Miután a házi sertésállományból sikerült felszámolni a betegséget, a fertőzés a vadon élő sertésállományból is eltűnt. A vírushordozó állatok szerepe szintén kevésbé bizonyult jelentősnek, amikor a megfelelő ellenőrzési intézkedéseket következetesen végrehajtották.

Más országok felszámolási tapasztalatai

Franciaország

Franciaországban 1964 áprilisában öt járványkitörést jelentettek. A betegség feltehetően Spanyolországból illegálisan behozott fertőzött sertésekkel került az országba, de már 1964 májusára felszámolták. Később, 1967-ben, majd 1974-ben ismét megjelent, utóbbi esetben valószínűleg ismét Spanyolországból szállított fertőzött állatokkal. A felügyelet a klinikailag gyanús állatok vizsgálatára, hőmérsékletük ellenőrzésére és pozitív eredmény esetén vérvételre épült.

A szerzők szerint a franciaországi gyors felszámolást a klasszikus intézkedések mellett a Pireneusok természetes akadályként betöltött szerepe is elősegítette, mert korlátozta a vírus terjedését, és a járványokat helyi szinten tartotta.

Olaszország szárazföldi területei

Olaszországban 1967 elején, Rómában jelent meg egy kiterjedt járvány. A vírus a nyers városi élelmiszer-hulladék sertésekkel történő feletetésével kerülhetett be az állományokba. Az első járvány 28 tartományban 205 kitörést okozott, és megfékezéséhez 99 458 sertést öltek le. A gyors és szigorú állategészségügyi beavatkozásnak köszönhetően a környező vaddisznóállomány fertőzésmentes maradt.

A fertőzött állatok illegális kereskedelme és az élelmiszer-hulladék etetése később Nápolyba is eljuttatta a vírust. A betegség 1969-ben és 1983-ban ismét megjelent, de minden alkalommal gyors leölési politikával, az élelmiszer-hulladék etetésének megtiltásával, kártalanítással, tisztítással és fertőtlenítéssel sikerült felszámolni. Az állományok újratelepítését az utolsó állat leölésétől számított hat hónap után engedélyezték.

Kuba

Kubában 1971-ben jelent meg először a betegség. A vírus magántulajdonban lévő sertésekkel, járművekkel, szállítással és élelmiszer-hulladék etetésével terjedt. A késedelmes diagnózis miatt a fertőzés Havana tartomány egészére kiterjedt. A járvány behatárolásában több minisztérium, tudományos intézmény és szakmai munkacsoport összehangolt munkája, valamint az egyértelmű feladat- és irányítási rendszer játszott fontos szerepet.

A második kubai járvány 1980 januárjában alakult ki az ország keleti részén. A feltételezések szerint Haitiről behozott élelmiszer közvetítette. A védekezés során szigorú karantént, állatleölést, fertőtlenítést, mozgatási korlátozásokat, országos sertésösszeírást és az érintett állattartók kártalanítását alkalmazták. A fertőzött telepek körüli 10–15 kilométeres körzetben az állatok és termékek, valamint az emberek és járművek mozgását is korlátozták. A fertőzésmentesség igazolására 1980 szeptemberétől jelzősertéseket használtak.

Dominikai Köztársaság és Haiti

A Dominikai Köztársaságban 1978 februárjában, Haitin pedig ugyanazon év decemberében jelent meg az afrikai sertéspestis. A Dominikai Köztársaságba valószínűleg egy Spanyolországból érkező nemzetközi repülőjárat fertőzött sertéshús-maradékával került be. A vírus gyorsan elterjedt, ezért a két ország megállapodott abban, hogy a határ mindkét oldalán 15 kilométeres körzetben leölik a sertéseket. A Dominikai Köztársaságban teljes állományfelszámolást hajtottak végre, majd a visszamaradó vírus kimutatására jelzősertéseket telepítettek be.

Haitin a megfelelő pénzügyi és állategészségügyi infrastruktúra hiánya miatt kezdetben nem indult érdemi védekezés. A későbbi program négy szakaszból állt: tervezésből és lakossági tájékoztatásból, leölésből és kártalanításból, tisztításból és fertőtlenítésből, végül jelzősertések alkalmazásából. A vidéki lakosság együttműködésének megszerzésében a közérthető tájékoztatási programot kulcsfontosságúnak tekintették. Haiti 1982. április 28-án jelentette be a betegség felszámolását.

Málta

Máltán 1978 márciusában jelentették az első eseteket. A fertőzés importált, illegálisan feletetett élelmiszer-hulladékkal került be az országba. Mire diagnosztizálták, valószínűleg már legalább egy hónapja jelen volt. A járvány 25 100 sertést és 304 állattartó helyet érintett. Terjedését az élelmiszer-hulladék mellett a fertőzött telepekről származó választási malacok mozgatása is segítette.

A hatóságok szigorú leölési politikát, kártalanítást és állatmozgatási korlátozásokat vezettek be. A sertésállományt telepi és vágóhídi szerológiai vizsgálatokkal ellenőrizték. A bejelentéstől számított tíz hónapon belül Málta teljes sertésállományát felszámolták, és ezzel megszüntették a vírus terjedésének lehetőségét.

Brazília

Brazíliában 1978 májusában, Rio de Janeiro államban jelentették először a betegséget. A vírus Spanyolország, Portugália és Brazília közötti idegenforgalomhoz, valamint a repülőjáratokról származó élelmiszer-maradék illegális kereskedelméhez és sertésekkel történő feletetéséhez kapcsolódhatott. A brazil hatóságok már a laboratóriumi eredmények megérkezése előtt állategészségügyi veszélyhelyzetet hirdettek.

A védekezés során megtiltották az élelmiszer-hulladék felhasználását, korlátozták az állatok és sertéstermékek mozgatását, megszüntették az illegális hulladéklerakókat, ellenőrző pontokat állítottak fel, összeírták az állatállományokat, az érintett területeken pedig leölték és elégették a sertéseket. A telepeket legalább kétszer fertőtlenítették, az újratelepítés pedig csak az utolsó eset felszámolása után hat hónappal, jelzősertésekkel kezdődhetett meg.

Az országos program három szakaszból állt: támadási, megszilárdítási és fenntartási szakaszból. A célzott felügyelet kiterjedt a kikötőkre, repülőterekre, vágóhidakra, tenyésztelepekre, valamint az állatok származási és rendeltetési helyén végzett szerológiai vizsgálatokra. Emellett átszervezték a laboratóriumi hálózatot, képzéseket tartottak és országos információs rendszert hoztak létre.

Brazília 1984 decemberére nyerte vissza afrikai sertéspestistől mentes státuszát. A sikerhez a gyors felismerés és bejelentés, a határozott intézkedések, az állattartókkal folytatott kommunikáció, a szakmai szervezetek részvétele, az állami támogatás, a kártalanítás, valamint a FAO-val és az OIE-vel kialakított együttműködés egyaránt hozzájárult. Előnyt jelentett az is, hogy nem voltak jelen a járványt fenntartó lágykullancsok és vadon élő vírushordozók.

Belgium

Belgiumban 1985 márciusában jelent meg a betegség. A vírust valószínűleg Spanyolországból származó fertőzött sertéshús juttatta be, amelyet egy vaddisznóval etettek fel. Ezt követően fertőzött állatok kereskedelme és szennyezett injekciós tűk használata is hozzájárult a terjedéshez. A 12 érintett gazdaságban három hónapon belül sikerült felszámolni a fertőzést.

A gyors felszámolást a szigorú intézkedések, valamint az aktív és passzív telepi felügyelet együttes alkalmazása tette lehetővé. A szerológiai vizsgálatok nemcsak a fertőzött telepekre, hanem a közvetett kapcsolatban álló gazdaságokra is kiterjedtek. Az öt érintett telep esetében a megerősítés és a felszámolás ugyanazon a napon megtörtént, a többinél pedig legfeljebb öt nap telt el a két időpont között.

A Cseh Köztársaság újabb kori tapasztalata

A tanulmány a közelmúlt egyik kiemelkedően sikeres példájaként ismertette a Cseh Köztársaság esetét. Az első fertőzött vaddisznótetemet 2017 júniusában találták meg a Zlín körzetében fekvő Príluky településen. A fertőzés egy korlátozott vaddisznóállományt érintett, és a nagy állománysűrűség ellenére lassan, havonta körülbelül fél kilométerrel terjedt. A 2017-ben azonosított zlini járványt megelőző és követő országos vizsgálatok során, 2014 és 2019 márciusa között 4296 elhullva talált vaddisznóból 211-nél mutatták ki az afrikai sertéspestis vírusát.

A korai felismerést az ország egész területére kiterjedő passzív felügyelet biztosította. A fertőzött térséget különböző kockázati zónákra osztották. A magas kockázatú terület egy részét kerítéssel határolták le, és ott külön kiképzett, a biológiai biztonsági előírásokat ismerő hivatásos lövészek végezték az állomány csökkentését. A fertőzött térséget egy 8500 négyzetkilométeres intenzív vadászati terület övezte.

A sikerhez a kockázati zónák pontos kijelölése, az elhullott vaddisznók rendszeres keresése és eltávolítása, a hajtóvadászat tilalma, a vadászok pénzügyi ösztönzése, a vadászat és mintavétel során alkalmazott magas szintű biológiai biztonság, valamint a vadászok, állatorvosok és a lakosság képzése egyaránt hozzájárult.

A történeti tapasztalatok legfontosabb tanulságai

A vizsgált országokban a felszámolás időtartama rendkívül eltérő volt. Egyes helyeken néhány hónap alatt sikerült megszüntetni a fertőzést, míg Spanyolországban és Portugáliában több mint három évtizedig tartott a folyamat. A különbséget elsősorban a járvány korai felismerése, a fertőzés földrajzi kiterjedése, az állattartás szerkezete, a biológiai biztonság szintje, a kullancsvektorok jelenléte, valamint az emberi, gazdasági és kulturális tényezők határozták meg.

A klasszikus járványvédelmi intézkedések a technológiai eszközök korlátozottabb elérhetősége mellett is eredményesnek bizonyultak. Ide tartozott:

  • a korai felismerést szolgáló aktív és passzív felügyelet;
  • a klinikailag gyanús és elhullott állatok vizsgálata;
  • a járványügyi nyomozás és az állatok nyomon követése;
  • a fertőzött telepek állományának leölése;
  • a karantén és az állatmozgatási korlátozások;
  • a sertések és sertéstermékek ellenőrzése;
  • a telepek, járművek és eszközök tisztítása és fertőtlenítése;
  • az állattartók megfelelő kártalanítása;
  • a laboratóriumi és állategészségügyi hálózatok együttműködése;
  • a szakemberek, állattartók, vadászok és a lakosság tájékoztatása.

A vaddisznóállományokban a passzív felügyeletet és az elhullott állatok felkutatását tekintették a korai felismerés egyik leghatékonyabb módszerének. A fertőzött tetemek gyors eltávolítása azért különösen fontos, mert a vírus hosszú időn keresztül fennmaradhat bennük, így a tetemek az élőhely tartós fertőzési forrásává válhatnak. A tanulmányban ismertetett szakértői értékelés szerint a vaddisznótetemek eltávolítása az egyik leghatékonyabb, ugyanakkor gyakorlati szempontból az egyik legnehezebben végrehajtható intézkedés.

A tanulmány központi megállapítása szerint az emberi tényezőt sokáig alábecsülték. A globalizáció, az emberek utazása, a kereskedelem, az illegális állat- és termékmozgatás, a fertőzött élelmiszer-hulladékok, valamint a hagyományos állattartási gyakorlatok egyaránt elősegíthetik a vírus nagy távolságokra történő továbbítását. A szerzők szerint az emberi viselkedés, valamint a társadalmi, kulturális és történeti körülmények megértése nélkül nem tervezhető hatékony megelőzési és felszámolási program. Ezért a biológiai és állategészségügyi ismeretek mellett a társadalomtudományi megközelítések bevonását is szükségesnek tartották.

A sikeres felszámolás másik alapvető feltétele az intézmények közötti együttműködés volt. Brazíliában, Kubában, a Dominikai Köztársaságban, Haitin, Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban a hatóságok, laboratóriumok, minisztériumok, szakmai szervezetek és nemzetközi intézmények összehangolt munkája még korlátozottabb gazdasági lehetőségek között is eredményre vezetett. A jól meghatározott feladatkörök, a szakértői munkacsoportok és az adott korszak lehetőségeihez igazodó kommunikáció szintén nélkülözhetetlenek voltak.

Adatgyűjtés és információmegosztás

A szerzők szerint a korszerű védekezés egyik gyenge pontja az adatok széttagoltsága. A járványkitörésekre, a laboratóriumi eredményekre, a felügyeleti programokra, az állatállományokra és a kórokozó tulajdonságaira vonatkozó információkat gyakran különböző szervezetek, eltérő rendszerekben kezelik. Ez megnehezíti a betegség térbeli és időbeli változásainak értékelését, valamint a megfelelő beavatkozások megtervezését.

A házi sertésállományok létszámáról, sűrűségéről és földrajzi elhelyezkedéséről általában rendezett adatbázisok állnak rendelkezésre, a vadon élő fogékony fajok állományairól azonban az egyes országok eltérő módszerek szerint gyűjtenek adatokat. A szerzők ezért harmonizált európai adatgyűjtési és információmegosztási rendszer kialakítását szorgalmazták. Egy egységes rendszer megfelelőbb kockázatelemzést, célzottabb felügyeletet és eredményesebb felszámolási programokat tenne lehetővé.

Következtetések

A történeti tapasztalatok azt mutatják, hogy az afrikai sertéspestis rendkívül nehezen felszámolható betegség, amely megfelelő ellenőrzés hiányában könnyen endémiássá válhat. Az első, földrajzilag korlátozott járványkitörések ugyanakkor gyors és szigorú intézkedésekkel még elfogadható időn belül megfékezhetők. A Cseh Köztársaság és Belgium tapasztalatai a szerzők szerint arra utalnak, hogy a korai felismerés és a határozott védekezés a jelenlegi járványügyi környezetben is eredményes lehet.

A tanulmány alapján a felszámolás alapját továbbra is a klasszikus járványvédelmi módszerek jelentik: a megfelelő felügyelet, a járványügyi vizsgálat, a fertőzött állatok és telepek nyomon követése, az érintett állományok leölése, a szigorú karantén, a biológiai biztonság és az állatmozgatás ellenőrzése. A sikerhez azonban ezek következetes végrehajtása mellett gyors hatósági reagálásra, megbízható laboratóriumi háttérre, megfelelő kártalanításra, pontos adatgyűjtésre és az érintett társadalmi csoportok együttműködésére is szükség van.

Forrás:  Danzetta, M. L., Marenzoni, M. L., Iannetti, S., Tizzani, P., Calistri, P. és Feliziani, F. (2020): African Swine Fever: Lessons to Learn From Past Eradication Experiences. A Systematic Review. Frontiers in Veterinary Science, 7:296.

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Tovább olvasom

Mezőgazdaság

A magyar földek termőképessége drasztikusan romlani fog 2100-ra egy nemzetközi kutatócsoport szerint

A CADI-modell készítői előrejelezték, milyen jövő várhat a magyar mezőgazdaságra 2100-ra.

Published

on

Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.

A klímaváltozás a mezőgazdaságban már ma is mérhető változásokat okoz. A Climate-Driven Agricultural Decline Index (CADI) kutatói most először próbálták globális térképen megmutatni, hogy a felmelegedő bolygó hol és milyen mértékben csökkenti a földek természetes termőképességét.

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

Az ipari forradalom kezdete óta szinte minden nemzedéknek megvolt a maga világvége-jóslata. A 19. század végén sokan attól tartottak, hogy a rohamosan növekvő szénfogyasztás miatt néhány évtized alatt kimerülnek az energiahordozók. A londoni honatyák arra figyelmeztettek, hogy ha nem tiltják ki a lovaskocsikat, akkor a folyamatos gazdagodás miatt a brit főváros bele fog fulladni a lótrágyába. A 20. század közepén a tudósok és politikusok egy része a túlnépesedéstől és az elkerülhetetlen éhínségektől félt. Az 1970-es években a savas esők, az ózonlyuk és az olajválság árnyékában sokan a modern civilizáció összeomlását vizionálták, miközben ugyanebben az időszakban még olyan hangok is akadtak, amelyek egy közelgő új jégkorszak lehetőségét vetették fel.

Később a globális felmelegedés és az éghajlatváltozás vált a közbeszéd központi témájává, és ismét megjelentek azok a jóslatok, amelyek szerint az emberiség már csak néhány évre vagy évtizedre van a visszafordíthatatlan katasztrófától. Így nem meglepő, hogy az emberek már sokszor a fülük botját sam mozdítják, ha egy ilyen előrejelzést hallanak.

Ez nem bizonytalan és nem is a jövő

Csakhogy a Spanyol Nemzeti Kutatási Tanács és a Barcelona School of Economics szakemberei meghaladták az eddigi mérési technikákat. Nem a kristálygömbjükből adtak jóslatot, hanem egy eddig teljesen új – gigantikus mintából dolgozó – modellt állítottak fel.

A Climate-Driven Agricultural Decline Index névre keresztelt kutatás eredményeit ráadásul térképre is rakták, amihez bárki hozzáférhet.

Change from 1981–2000 to 2001–2020 CADI Ábra: Euronews

Ennek lényege, hogy egy világtérképen megnézhetjük, mennyiben romlott egy adott térség mezőgazdasági termelékenysége 1980 és 2020 között, illetve hogyan fog alakulni 2100-ig.

Bár a világtérképen az látszik, hogy a legnagyobb kataklizma Dél-Ázsiában és Közép-Afrikában várható, mi itt, a Kárpát-medencében sem lehetünk teljesen nyugodtak. Európában 60 év múlva Dél-Magyarországnál csak a Vajdaságot fogja jobban sújtani a termékenységromlás.

2080-2100 előrekelzés CADI

A képek alján szereplő számok azonban nem százalékot mutatnak, az elemzés pedig nem csak a búzára koncentrál. Akkor mégis mit érdemes kiolvasni a mostani jelentésből?

Miben különleges az új modell?

A klímaváltozásról szóló hírekben gyakran találkozunk olyan állításokkal, hogy a század végére visszaeshet a búza terméshozama, gyakoribbá válhatnak az aszályok, vagy akár emberek százmilliói is élelmiszerhiánnyal nézhetnek szembe. Ezek az előrejelzések azonban rendszerint egy-egy növényre, egy adott országra vagy egyetlen éghajlati jelenségre összpontosítanak. A globális kép ennél sokkal összetettebb. Egyetlen térségben sem kizárólag a hőmérséklet határozza meg, mennyi élelmiszer teremhet meg: ugyanilyen fontos a csapadék eloszlása, a talaj tulajdonságai, a napsütéses órák száma, a párolgás mértéke vagy éppen az, hogy egy növény fejlődési ciklusa miként illeszkedik az adott éghajlathoz.

Éppen ezért a klímakutatók hosszú ideje kerestek egy olyan mérőszámot, amely nem egyetlen növény vagy ország teljesítményét méri, hanem azt próbálja számszerűsíteni, hogyan változik a Föld mezőgazdasági termőképessége pusztán azért, mert megváltozik az éghajlat. Ennek a törekvésnek az eredménye a Climate-Driven Agricultural Decline Index, vagy röviden CADI, amelyet 2026-ban mutattak be. Az index mögött álló kutatócsoport célja nem az volt, hogy újabb drámai előrejelzéseket készítsen, hanem hogy létrehozzon egy olyan, tudományosan egységes mérőeszközt, amely megmutatja: hol veszít már ma is termőképességéből a mezőgazdaság, hol maradt változatlan, és mely térségek profitálhatnak átmenetileg a melegebb éghajlatból.

A CADI egyik legfontosabb sajátossága, hogy nem a gazdálkodók teljesítményét vizsgálja. Nem azt méri, hogy egy országban mennyi búzát takarítanak be, vagy hogy milyen fejlett a mezőgazdasági technológia. Ehelyett azt próbálja megbecsülni, hogy ugyanaz a földterület, ugyanazzal a talajjal és domborzattal, kizárólag az éghajlat változása miatt ma mekkora termésre lenne képes, illetve mekkorára lesz képes a jövőben. Ez alapvetően más megközelítés, mint amelyet a legtöbb mezőgazdasági statisztika alkalmaz.

Ennek megértéséhez fontos különbséget tenni a tényleges terméshozam és az úgynevezett elérhető terméshozam között. A gazdaságok által betakarított termést számtalan tényező befolyásolja: a műtrágya használata, a vetőmag minősége, az öntözés, a gépesítés, a támogatási rendszer vagy akár egy háború is. A CADI ezek közül egyiket sem veszi figyelembe. A kutatók abból indultak ki, hogy létezik egy biológiai maximum, amelyet az adott terület természeti adottságai lehetővé tesznek. Ha ezek az adottságok megváltoznak – például hosszabbá válik az aszályos időszak, emelkedik az átlaghőmérséklet vagy csökken a talaj vízellátottsága –, akkor ez a biológiai maximum is módosul. Az index ezt a változást próbálja mérni, szóval azt mutatja meg, hogy a ma ismert technológiák valóban kihúznának-e minket a csávából egy klímakatasztrófa esetén.

Minden eddiginél nagyobb mintából dolgoztak

A kutatás hátterében több évtizednyi nemzetközi adatgyűjtés áll. A számítások alapját a FAO és az International Institute for Applied Systems Analysis által fejlesztett Global Agro-Ecological Zones, vagyis a GAEZ legfrissebb modellje adta. A GAEZ a világ egyik legösszetettebb agroökológiai adatbázisa. Nem egyszerűen országokat hasonlít össze, hanem a Föld teljes mezőgazdasági területét nagyjából tízszer tíz kilométeres rácsokra osztja fel. Minden egyes cellánál külön számolja ki, hogy az ottani talaj, domborzat, éghajlat, napsugárzás, vízellátottság és egyéb környezeti tényezők alapján milyen terméspotenciál várható különböző növények esetében.

Ehhez kapcsolták az Európai Unió Copernicus programjának AgERA5 meteorológiai adatbázisát, amely napi bontásban tartalmazza a hőmérsékletet, a csapadékot, a napsugárzást, a szélviszonyokat és a párolgási adatokat gyakorlatilag az egész bolygóra. Ez lehetővé tette, hogy a kutatók ne csupán átlaghőmérsékletekkel dolgozzanak, hanem figyelembe vegyék azokat az időjárási szélsőségeket is, amelyek egy-egy termőterület sikerességét döntően befolyásolják.

Még így is lehet remény

A CADI készítői ugyanakkor tudatosan hoztak egy olyan módszertani döntést, amely várhatóan a legtöbb vitát fogja kiváltani. A számítások során ugyanis abból indultak ki, hogy a gazdálkodók nem alkalmazkodnak a változó éghajlathoz. Ez az úgynevezett no adaptation forgatókönyv. A modellben a termelők nem térnek át más növényfajtákra, nem változtatják meg a vetés idejét, nem építenek új öntözőrendszereket, és nem használnak új, szárazságtűrő hibrideket. Első pillantásra ez irreális feltételezésnek tűnhet, hiszen a mezőgazdaság története valójában folyamatos alkalmazkodásról szól. A kutatók azonban hangsúlyozzák, hogy nem azt akarták megjósolni, miként reagálnak majd az emberek, hanem kizárólag azt kívánták elkülöníteni, milyen irányba változtatja meg a természeti adottságokat maga a klímaváltozás.

Ezzel lényegében létrehoztak egy olyan referenciaállapotot, amelyhez később hozzá lehet adni az emberi alkalmazkodás különböző forgatókönyveit. Ha például egy régióban a CADI szerint húsz százalékkal romlik a természeti terméspotenciál, de a gazdálkodók fejlett öntözéssel ennek felét képesek ellensúlyozni, akkor a két eredmény összevethetővé válik. Az index tehát nem azt állítja, hogy ennyivel biztosan csökken majd a termés, hanem azt, hogy ennyivel romlanának a természetes feltételek alkalmazkodás nélkül.A kutatás egyik legérdekesebb újítása az volt, hogy a különböző növények eredményeit közös nevezőre hozták. A világ mezőgazdaságában ugyanis nehéz összehasonlítani a búzát, a kukoricát, a rizst vagy a burgonyát, hiszen mindegyik más mértékegységben, más energiatartalommal és más felhasználási céllal jelenik meg. A CADI ezért nem tonnákban vagy hektáronkénti hozamban gondolkodik, hanem kalóriában. Minden kiszámított terméshozamot átváltanak arra, hogy az mennyi ember éves energiaigényét lenne képes fedezni. Ebből született meg az úgynevezett People Fed per Year mutató, amely sokkal közérthetőbbé teszi az eredményeket. Egy térség esetében így nem csupán azt lehet megmondani, hogy tíz százalékkal romlott a terméspotenciál, hanem azt is, hogy ugyanaz a földterület évente hány emberrel kevesebb ellátására elegendő élelmiszert tudna biztosítani.

Az első eredmények azt mutatják, hogy a változások már napjainkban is mérhetők.

A legnagyobb veszteségek a trópusi és szubtrópusi övezetben rajzolódnak ki, különösen Afrika, Dél-Ázsia és Közép-Amerika több térségében.

Ezek azok a régiók, ahol a mezőgazdaság már ma is a hőmérsékleti optimum közelében működik, így néhány fokos melegedés is jelentős terméscsökkenést okozhat. Ezzel szemben a magasabb szélességi körökön, például Kanada, Észak-Európa vagy Oroszország egyes vidékein átmenetileg javulhatnak a termesztési feltételek, mivel hosszabbá válik a vegetációs időszak, és enyhébbé válnak a telek.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a térségek hosszú távon a klímaváltozás nyertesei lesznek. A kutatók hangsúlyozzák, hogy a kedvezőbb hőmérsékletet más tényezők – például a gyakoribb szélsőséges időjárás, a kártevők terjedése vagy a vízhiány – idővel ellensúlyozhatják.

Mit jelent mindez Magyarország számára?

A CADI legfontosabb üzenete Magyarország szempontjából az, hogy a klímaváltozás nem feltétlenül egyik évről a másikra okoz látványos összeomlást. A folyamat sokkal lassabb és alattomosabb: ugyanaz a termőföld fokozatosan veszít abból a természetes képességéből, hogy stabil hozamokat biztosítson. A problémát nem egyszerűen az jelenti, hogy egyre melegebbek lesznek a nyarak, hanem az, hogy a teljes éghajlati rendszer változik.

A magyar mezőgazdaság számára az egyik legnagyobb kihívást a víz jelenti. Magyarország ugyan jelentős folyókkal és nagy kiterjedésű termőterületekkel rendelkezik, mégis egyre gyakrabban szembesül azzal az ellentmondással, hogy egyszerre van túl sok és túl kevés víz. A tavaszi és nyári időszakban egyre gyakoribbá válhatnak a hosszú, csapadékmentes periódusok, miközben a hirtelen lezúduló nagy mennyiségű esővíz sokszor gyorsan elfolyik, és nem tudja megfelelően feltölteni a talaj vízkészleteit.

Ez különösen érzékenyen érinti a kukoricát, amely Magyarország egyik legfontosabb szántóföldi növénye. A kukorica magas vízigényű kultúra, és fejlődésének kritikus szakasza egybeesik a nyári hónapokkal, amikor a hőhullámok és az aszályok egyre gyakoribbak. Az elmúlt években több alkalommal is rekordközeli terméskieséseket okozott a szárazság, különösen az Alföldön. A CADI logikája szerint ezek nem elszigetelt időjárási események, hanem egy hosszabb távú változás jelei: a növénytermesztés számára kedvező éghajlati feltételek fokozatosan eltolódnak.

A búzatermesztés helyzete valamivel összetettebb. Magyarország hagyományosan erős búzatermelő ország, és a búza bizonyos mértékig jobban alkalmazkodik a szárazabb körülményekhez, különösen megfelelő fajtaválasztás mellett. Ugyanakkor a melegebb telek, a szélsőséges tavaszi időjárás és a virágzás idején jelentkező hőstressz szintén veszélyeztetheti a stabil terméshozamokat. A kérdés így nem az, hogy lehet-e még búzát vagy kukoricát termelni Magyarországon, hanem az, hogy ugyanazzal a biztonsággal és kiszámíthatósággal lehet-e majd, mint korábban.

A CADI egyik fontos tanulsága, hogy a klímaváltozás nem feltétlenül a teljes mezőgazdaság eltűnését jelenti, hanem a megszokott mezőgazdasági modell átalakulását. Egyes növények háttérbe szorulhatnak, mások jelentősége nőhet. Magyarországon például hosszabb távon felértékelődhetnek a szárazságtűrőbb kultúrák, az őszi vetésű növények, illetve olyan technológiák, amelyek hatékonyabban őrzik meg a talaj nedvességtartalmát.

A legnagyobb kihívás valószínűleg az alkalmazkodás lesz. A CADI ugyanis egy olyan forgatókönyvet vizsgál, amelyben nincs jelentős alkalmazkodás. A valóságban azonban Magyarország előtt több lehetőség is áll: a korszerűbb öntözési rendszerek fejlesztése, a talaj vízmegtartó képességének javítása, a high-tech mezőgazdaság elterjesztése, valamint a jobb növényválasztás mind mérsékelheti a veszteségeket.

Ugyanakkor az alkalmazkodásnak is vannak korlátai. Az öntözés például nem jelent egyszerű megoldást egy olyan országban, ahol a vízkészletek maguk is egyre nagyobb nyomás alatt vannak. Ráadásul nem minden gazdaság rendelkezik azokkal a pénzügyi lehetőségekkel, amelyek szükségesek az új technológiák bevezetéséhez. A klímaváltozás ezért nemcsak természeti, hanem társadalmi kérdéssé is válik: azok a gazdálkodók kerülhetnek nehezebb helyzetbe, akiknek nincs elegendő tőkéjük az alkalmazkodáshoz.

Magyarország számára a CADI legfontosabb üzenete talán az, hogy a Kárpát-medence mezőgazdasági előnyei nem tűnnek el egyik napról a másikra, de már nem tekinthetők magától értetődőnek. A 20. században kialakult gazdálkodási rendszer egy olyan éghajlatra épült, amely ma már változóban van. A jövő mezőgazdasága ezért valószínűleg nem egyszerűen a jelenlegi rendszer fenntartásáról szól majd, hanem arról, hogy mennyire gyorsan és hatékonyan tud alkalmazkodni egy új éghajlati korszakhoz.

Forrás: Euronews

Tovább olvasom

Tudomány

Az afrikai sertéspestis vírusának patogenitása és virulenciája

Ruedas-Torres és munkatársai 2024-ben cikket közöltek az afrikai sertéspestis vírusának patogenitásáról és virulenciájáról.

Published

on

Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.

Ruedas-Torres és munkatársai 2024-ben cikket közöltek az afrikai sertéspestis vírusának patogenitásáról és virulenciájáról:

Az afrikai sertéspestis, rövidítve ASP, a sertésfélék súlyos, fertőző vírusos betegsége, amely világszerte jelentős veszélyt jelent a házisertés-állományokra, a sertéshús-előállításra és az élelmiszer-biztonságra. Az afrikai sertéspestis lefolyása a vírusizolátum virulenciájától függően jelentősen eltérhet. A magas virulenciájú izolátumok okozta heveny forma esetén az elhullás aránya akár a 100 százalékot is elérheti, míg egyes alacsony virulenciájú izolátumok enyhébb vagy idült lefolyású fertőzést idézhetnek elő.

A fénykép illusztráció. A vaddisznót Bakos László hozta terítékre 2023-ban,Várdombi Hubertus Vadásztársaság területén. Fotó: Bakos László – Agro Jager News

A lefolyást elsősorban a vírustörzs virulenciája, a fertőzési dózis és út, valamint az állat egyedi tulajdonságai és immunállapota határozza meg. A vírustörzseket ennek alapján magas, közepes vagy alacsony virulenciájú csoportokba sorolják.

A betegség terjedése és világméretű megjelenése

Az afrikai sertéspestis első leírása a XX. század elején, a mai Kenya területén történt. A betegséget kezdetben a klasszikus sertéspestis különösen súlyos formájának vélték, később azonban bebizonyosodott, hogy eltérő kórokozó idézi elő. Az ASP hosszú ideig Afrikára korlátozódott, majd 1957-ben fertőzött sertéshúst tartalmazó élelmiszer-hulladék közvetítésével Portugáliában is megjelent. Az 1960-as újbóli behurcolást követően elterjedt az Ibériai-félszigeten, majd több európai országban is kitöréseket okozott.

A betegséget a XX. század végére Európa legtöbb területéről felszámolták, Szardínia szigetén azonban tartósan fennmaradt. Az ASP 2007-ben ismét megjelent Európa közelében, amikor a Georgia 2007/1 elnevezésű, magas virulenciájú vírustörzset kimutatták Grúziában. A fertőzés innen gyorsan továbbterjedt a környező országokba, majd 2014 és 2018 között az Európai Unió keleti tagállamaiba, később Magyarországra, Csehországba és Romániába is eljutott.

Ázsiában 2018-ban igazolták először az ASP jelenlétét. A vírus rövid idő alatt több mint tizenhat országban jelent meg, különösen súlyos következményeket okozva Kínában és Vietnámban. Vietnámban a járvány következtében közel hatmillió sertés pusztult el vagy került leölésre, ami az ország sertésállományának több mint húsz százalékát jelentette. Az ASP később Óceániában, valamint a Dominikai Köztársaságban és Haitin is megjelent. A tanulmány szerint a betegséget az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen kimutatták.

A vírus felépítése és szaporodása

Az afrikai sertéspestis vírusa egy nagyméretű, kettős szálú DNS-t tartalmazó vírus. Az Asfivirus nemzetség és az Asfarviridae család egyetlen ismert tagja. Genomja megközelítőleg 170–190 ezer bázispár hosszúságú, és vírustörzstől függően mintegy 150–200 fehérjét kódol. Ezek között legalább 68 szerkezeti és több mint száz nem szerkezeti fehérje található. Számos vírusfehérje pontos működése azonban még nem ismert, ami a hatékony és biztonságos vakcinák fejlesztését is megnehezíti.

A vírusrészecske többrétegű szerkezetű. Külső burkolatból, ikozaéderes kapszidból, belső membránból, fehérjeburokból és a vírus genetikai állományát tartalmazó központi nukleoidból épül fel. A p72 nevű fehérje a kapszid egyik legfontosabb alkotóeleme, és a vírustörzsek genetikai osztályozásában is szerepet játszik. A CD2v néven is ismert pEP402R fehérje hozzájárul a vörösvértestek vírushoz kötődéséhez, az immunrendszer befolyásolásához és a virulencia fokozásához.

A vírus elsősorban a monocitákat és makrofágokat fertőzi, de kisebb mértékben más sejtekben, például endotélsejtekben, fibroblasztokban, neutrofil granulocitákban, máj- és vesesejtekben is képes szaporodni. A gazdasejtbe jutás pontos mechanizmusa még nem teljesen tisztázott. Több lehetséges sejtfelszíni receptor, valamint különböző felvételi útvonalak szerepét is vizsgálják. A genetikai állomány szaporodásának egy korai szakasza valószínűleg a sejtmagban történik, majd a folyamat a citoplazmában, a sejtmag körüli úgynevezett vírusgyárakban folytatódik. Az új vírusrészecskék itt állnak össze, majd exocitózissal, sejtbimbózással vagy apoptotikus testekkel távozhatnak a sejtből. A folyamatot a tanulmány 3. oldalán található ábra szemlélteti.

Genetikai változatosság és virulencia

Az ASP-vírus izolátumait hagyományosan a p72 fehérjét kódoló B646L gén részleges szekvenálása alapján genotípusokba sorolták. A korábbi rendszer huszonöt genotípust különített el, egy újabb javaslat azonban hat p72-csoportot határoz meg. A tanulmány szerint az egyetlen gén alapján történő osztályozás korlátozott lehet, ezért a teljes genomot vagy több genetikai régiót figyelembe vevő módszerek pontosabb képet adhatnak.

Az Afrikán kívüli jelenlegi világjárványért túlnyomórészt a II-es genotípus felelős. Az I-es genotípus korábban főként az első európai és amerikai megjelenésekben játszott szerepet. Kínában azonban az I-es és II-es genotípus tulajdonságait egyesítő rekombináns vírusokat is azonosítottak. Ezek megjelenése új kihívást jelent a járványvédelem és a vakcinák fejlesztése szempontjából, mert a II-es genotípus ellen kialakított védelem nem feltétlenül hatásos a rekombináns változatokkal szemben.

A vírus virulenciáját számos gén és fehérje befolyásolja. A többgénes családokhoz tartozó MGF360- és MGF505-gének, továbbá többek között az I73R, MGF360-9L, F317L és I267L gének részt vesznek a veleszületett immunválasz gátlásában, a vírus szaporodásának támogatásában és a gazdaszervezet védekezésének kijátszásában. Egyes gének eltávolítása mérsékelheti a vírus virulenciáját, ezért a génhiányos változatokat élő, attenuált vakcinajelöltként vizsgálják.

A fertőzés epidemiológiai ciklusai

A tanulmány három alapvető epidemiológiai ciklust különít el: az erdei vagy szilvatikus ciklust, a kullancs–sertés ciklust és a házisertésekhez kapcsolódó ciklust.

Afrika keleti és déli részén a vírus fennmaradásában a varacskos disznók és az üregeikben élő Ornithodoros-óvantagok (úgynevezett lágykullancsok) játszanak központi szerepet. A varacskos disznók általában nem mutatnak klinikai tüneteket, de szöveteikben hosszú ideig fennmaradhat a vírus. A fiatal állatokban átmeneti virémia alakulhat ki, amely lehetővé teszi a kullancsok megfertőződését. A bozótdisznók és a vörös folyami disznók szintén tünetmentesen fertőződhetnek, de szerepük kisebbnek tekinthető.

Az Ornithodoros nembe tartozó óvantagok hónapokig vagy akár évekig hordozhatják a vírust, és szexuális úton vagy a petéken keresztül utódaiknak is továbbadhatják. A tanulmány hangsúlyozza, hogy az ASP-vírus az egyetlen ismert, ízeltlábúak által terjesztett DNS-vírus.

Európában és Ázsiában a vaddisznók kiemelkedő szerepet töltenek be a fertőzés fenntartásában és terjesztésében. A vaddisznók és házisertések közötti kapcsolat, valamint a nem megfelelő járványvédelmi intézkedések elősegíthetik a vírus bejutását az állattartó telepekre. A fertőzés közvetlen állat–állat érintkezéssel, vérrel, testváladékokkal, bélsárral, fertőzött tetemekkel, sertéshústermékekkel, illetve szennyezett tárgyakkal és járművekkel is terjedhet. Az élő állatok és sertéshústermékek illegális mozgatása különösen fontos szerepet játszik az új, egymástól távoli kitörések kialakulásában. A 6. oldalon található ábra ezeket a terjedési ciklusokat és kapcsolódásaikat foglalja össze.

Klinikai formák és kórbonctani elváltozások

Az ASP túlheveny, heveny, félheveny és idült formában jelentkezhet. A túlheveny lefolyást többnyire magas virulenciájú törzsek okozzák. Ilyenkor akár 42 Celsius-fokos láz, étvágytalanság és levertség figyelhető meg, de az állatok előzetes tünetek nélkül is hirtelen elpusztulhatnak.

A heveny forma során 40–42 Celsius-fokos láz, étvágytalanság, elesettség és az állatok összebújása jellemző. A füleken, végtagokon, orron, farkon, nemi szerveken és a has alsó részén kékes elszíneződés jelenhet meg. Gyakoriak a bőr pontszerű vagy nagyobb vérzései, a véres orrváladék, a nehézlégzés, a tüdőödéma, a hányás és a hasmenés. A megemésztett vér miatt a bélsár sötét színű lehet, a vemhes kocák pedig elvetélhetnek.

A boncolás során a heveny forma jellegzetes elváltozása a súlyosan megnagyobbodott, sötét, vérrel telt lép. Gyakori a nyirokcsomók vérzéses gyulladása, különösen a gyomor és a máj környéki, a vese körüli és a bélfodri nyirokcsomókban. Vérzések alakulhatnak ki a vesékben, a belek savóshártyáján, a szív külső felszínén és a húgyhólyagban is.

A félheveny forma tünetei hasonlóak, de rendszerint lassabban alakulnak ki. Az elhullás 30–70 százalék között változhat, és általában a fertőződést követő 7–20. napon következik be. A heveny formában az elhullás gyakran már a 3–7. napon bekövetkezik, és aránya elérheti a száz százalékot.

Az idült formát rendszerint alacsony virulenciájú vírustörzsek okozzák. Ízületgyulladás, bőrelváltozások, lesoványodás, fejlődésbeli visszamaradás és vetélés jellemezheti. A vírus által kiváltott immungyengülés miatt másodlagos bakteriális fertőzések, tüdőgyulladás, mandulaelhalás és több testüreget érintő savóshártya-gyulladás is kialakulhat. Az idült fertőzött állatok járványügyi szempontból különösen veszélyesek lehetnek, mert hosszú ideig hordozhatják a vírust.

A betegség kialakulása és az immunrendszer károsodása

A fertőzés rendszerint szájon és orron keresztül, vagy fertőzött óvantag csípésével következik be. A vírus kezdetben a mandulákban és a környéki nyirokcsomókban szaporodik, majd a nyirokkeringéssel és a vérrel más szervekbe is eljut. Legfontosabb célsejtjei a monociták és makrofágok.

A fertőzés kezdeti szakaszában a vírus gátolja a megfertőzött sejtek programozott sejthalálát, így elegendő időt biztosít saját szaporodásához. Később azonban apoptózist és nekrózist idéz elő a fertőzött, valamint a környezetükben található, közvetlenül nem fertőzött sejtekben is. A makrofágok nagy mennyiségű gyulladáskeltő citokint, többek között IL-1-et, IL-6-ot, IL-8-at és TNF-alfát termelnek. Ez az úgynevezett citokinvihar a limfociták tömeges pusztulását, súlyos nyirokszövet-károsodást és immunszuppressziót okoz.

Forrás: Ruedas-Torres és munkatársai: Pathogenicity and virulence of African swine fever virus

A másik meghatározó kóroktani folyamat a vérzések kialakulása. A gyulladásos citokinek megváltoztatják az erek belső felszínét alkotó endotélsejtek működését, fokozzák az erek áteresztőképességét, és elősegítik a véralvadási rendszer kóros aktiválódását. Ennek következtében szétszórt érpályán belüli véralvadás, vérlemezkefogyás, szöveti ödéma és többszervi vérzés alakulhat ki. A folyamatot a tanulmány 9. oldalán szereplő ábra részletesen bemutatja.

Diagnosztika

Az ASP gyors és megbízható diagnosztikája alapvető fontosságú. A klinikai tünetek és kórbonctani elváltozások önmagukban nem tekinthetők elegendőnek, mert más betegségek, különösen a klasszikus sertéspestis és a súlyos sertés reprodukciós és légzőszervi szindróma, hasonló tüneteket, vérzéseket és magas elhullást okozhatnak.

A hemadszorpciós vizsgálat hosszú ideig alapvető módszernek számított, de speciális laboratóriumot és elsődleges sejttenyészeteket igényel, az eredményre pedig több mint egy hetet kell várni. Emellett egyes vírusváltozatok a CD2v fehérjét kódoló gén hiánya miatt nem okoznak hemadszorpciót.

A leggyakrabban alkalmazott módszerek ezért a vírus genetikai anyagát kimutató molekuláris vizsgálatok. A valós idejű PCR-t a vírus nukleinsavának kimutatásában arany standardnak tekintik. Terjednek az egyszerűbb, gyorsabb izoterm amplifikációs eljárások, így a LAMP-, RCA- és RPA-módszerek is. A CRISPR-alapú technológiák a következő generációs diagnosztikai eszközök ígéretes képviselői.

Az ellenanyagok ELISA-vizsgálattal vagy helyszínen használható gyorstesztekkel is kimutathatók. A heveny fertőzésben azonban az állatok gyakran még az ellenanyag-termelés megindulása előtt elpusztulnak, ezért ezek a vizsgálatok sok esetben kevésbé használhatók.

Védekezés és vakcinafejlesztés

Az ASP elleni védekezés legfontosabb eleme a vírus behurcolásának megelőzése. Ehhez a házi- és vaddisznóállományok rendszeres megfigyelése, a járványvédelmi intézkedések szigorú betartása, a gyors diagnosztika és az állatok, termékek, járművek, illetve eszközök mozgásának ellenőrzése szükséges. Kitörés esetén a fertőzött állatok felszámolása, a telepek fertőtlenítése és a forgalmi korlátozások együtt alkalmazandók. Az oltás önmagában nem helyettesítheti ezeket az intézkedéseket, hanem csak szervezett járványvédelmi program, utólagos ellenőrzés és megfelelő biológiai biztonság mellett használható.

Az inaktivált, alegység-, mRNS-, DNS- és vírusvektor-alapú vakcinajelöltek eddig nem nyújtottak következetes és megbízható védelmet. A legígéretesebb eredményeket az élő, attenuált vírusokon alapuló oltóanyagokkal érték el. Ezek egyszerre válthatnak ki sejtes és ellenanyagos immunválaszt, ugyanakkor biztonsági kockázatokat is hordoznak. Fennállhat a virulencia visszatérésének, a tartós fertőzés kialakulásának, valamint a különböző vírustörzsek közötti elégtelen keresztvédelemnek a veszélye.

Az I177L gén törlésével előállított attenuált vakcinajelölt kísérleti körülmények között erős védelmet és meghatározott dózisoknál steril immunitást biztosított az Eurázsiában keringő virulens törzsekkel szemben. Ezt, valamint egy MGF-géntörlést tartalmazó másik vakcinát Vietnámban engedélyezték. A nem megfelelően ellenőrzött, rossz minőségű oltóanyagok használata azonban súlyos kockázatot jelenthet, mert tartós vagy idült fertőzést okozhatnak, és a vad típusú vírusokkal rekombinálódva új változatokat hozhatnak létre.

Következtetések

A tanulmány szerint az afrikai sertéspestis továbbra is a világ sertéságazatának egyik legsúlyosabb fenyegetése. A vírus összetett felépítése, számos virulenciafaktora és az immunrendszert kijátszó mechanizmusai jelentősen megnehezítik a védekezést. Sok vírusfehérje működése, a védettség kialakulásának pontos mechanizmusa és a hatékony immunválasz feltételei továbbra sem teljesen ismertek.

A betegség hosszú távú visszaszorításához olyan biztonságos és hatékony vakcina szükséges, amelyhez nagy áteresztőképességű DIVA-diagnosztikai módszer kapcsolódik. Ez tenné lehetővé a fertőzött és a vakcinázott állatok elkülönítését. A vakcinázásnak ugyanakkor mindig átfogó járványvédelmi és felszámolási program részeként kell működnie, figyelembe véve az egyes térségek eltérő járványtani és társadalmi-gazdasági viszonyait.

A magyar nyelvű összefoglaló az eredeti tudományos közlemény alapján készült. A tanulmány itt érhető el:

Forrás: Ruedas-Torres és munkatársai: Pathogenicity and virulence of African swine fever virus

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Tovább olvasom