Horgászat
Már 7000 éve halakat telepítettek a norvég hegyvidéki tavakba
A legújabb norvégiai kutatások szerint már Kr. e. 5000 körül halakat telepítettek a magashegyi tavakba.
A tanulmány a norvégiai Jotunheimen hegységben található Tesse-tónál feltárt kőkorszaki halcsapdákat vizsgálja. A kutatók szerint a leletek arra utalnak, hogy a mezolitikus vadász-halász-gyűjtögető közösségek már Kr. e. 5000 körül tudatosan telepítettek halakat, mindenekelőtt sebes pisztrángot a korábban hal nélküli magashegyi tavakba. Ez az emberi környezetalakítás és erőforrás-gazdálkodás egyik rendkívül korai példája lehet.

A norvégiai Jotunheimen hegység. Fotó: Google
A jégkorszak végét követően, körülbelül Kr. e. 8000-re Norvégia középső hegyvidéki területei jégmentessé váltak. A magashegyi vízrendszereket azonban meredek folyószakaszok és vízesések választották el az alacsonyabban fekvő vizektől, ezért a halak természetes úton nem tudtak feljutni ezekbe a tavakba. A Tesse-tó 854 méterrel a tengerszint felett fekszik, és kifolyója, a Tessa folyó több olyan akadályt tartalmazott, amely megakadályozta a halak természetes vándorlását.
A tó medrében 2022-ben négy állandó halcsapda maradványait tárták fel. A szerkezeteket főként vékony erdeifenyő-, kisebb részben nyír- és fűzkarókból építették. A karókon vágásnyomokat, hasításokat és lehetséges kötözési nyomokat azonosítottak. A legjobb állapotban fennmaradt csapda egy körülbelül 3,5 méter átmérőjű kamrából, valamint a halakat abba terelő vezetőkerítésből állhatott. A függőleges karók valószínűleg fonott vagy rácsos falat tartottak, a ferdén levert karók pedig a szerkezet megerősítését szolgálták.
A radiokarbonos és dendrokronológiai vizsgálatok alapján a legrégebbi csapdák Kr. e. 5000 körül készültek. Egy másik csapdát Kr. e. 3850-re, egy továbbit pedig Kr. e. 2700 körülre kelteztek. Bizonyos karókat mintegy tizenkét év különbséggel vágtak ki, ami azt jelzi, hogy a halászati létesítményeket rendszeresen javították és karbantartották. A csapdák használata tehát legalább 2300 éven keresztül folytatódhatott.
A kutatók több érvvel támasztják alá, hogy a pisztrángokat emberek telepítették a hegyi tavakba. A természetes felvándorlást vízesések akadályozták, a madarak általi ikraszállításra pedig nincs meggyőző bizonyíték. Emellett a magashegyi tavakban szinte kizárólag sebes pisztráng fordult elő, miközben az alacsonyabban fekvő vizek jóval fajgazdagabbak voltak. A szerzők szerint ezt az egységes elterjedési mintázatot leginkább a tudatos emberi betelepítés magyarázza.
A halakat feltehetően a folyórendszereken belül, fokozatosan szállították egyre magasabbra. Élő példányaik kifogására a csapdák is alkalmasak lehettek, szállításukhoz pedig állatbőrből készült tömlőket használhattak. A tanulmány hangsúlyozza, hogy a telepítés komoly ökológiai ismereteket és hosszú távú tervezést igényelt: az új állományoknak akár több évtizedre is szükségük lehetett ahhoz, hogy jelentős mennyiségben halászhatóvá váljanak.
A haltelepítés gyakorlati célja valószínűleg az volt, hogy biztonságos és kiszámítható élelmiszerforrást hozzanak létre a hegyvidéki vadászterületeken. A rénszarvas- és jávorszarvasvadászat eredményessége bizonytalan volt, míg a halak friss, tápláló és viszonylag könnyen megszerezhető táplálékot biztosítottak. Ez lehetővé tehette, hogy nagyobb közösségek hosszabb ideig tartózkodjanak a hegyekben, és közben más nyersanyagokat, például prémeket és kőeszközök készítésére alkalmas anyagokat is gyűjtsenek.
A tanulmány legfontosabb következtetése, hogy a mezolitikus vadász-halász-gyűjtögetők nem csupán alkalmazkodtak a természethez, hanem tudatosan és tartósan át is alakították környezetüket. A sebes pisztráng betelepítése a szerzők szerint akár az élelmiszer-termelés egyik korai formájának is tekinthető. A felfedezés ezért megkérdőjelezi azt az egyszerű felosztást, amely szerint csak a földművelő társadalmak voltak képesek összetett erőforrás-gazdálkodásra, míg a vadászó-gyűjtögető közösségek pusztán a természetben rendelkezésre álló javakat használták fel.
Összességében a Tesse-tó halcsapdái és a környező magashegyi lelőhelyeken talált halcsontok egy jól megtervezett, hosszú távú ökológiai beavatkozás bizonyítékai. A kőkorszaki közösségek korábban hal nélküli tavakba telepítették be a pisztrángot, majd tartós halászati rendszereket alakítottak ki az állomány hasznosítására.
A magyar nyelvű összefoglaló az eredeti tudományos közlemény alapján készült. A tanulmány itt érhető el:
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Horgászat
Így horgászom én az Élő Dunán, avagy a 20+-os ponty története.
A Szigetszentmiklósi Járási Ügyészség közfeladatot ellátó személy elleni erőszak bűntette miatt emelt vádat azzal a férfival szemben, aki a munkájukat végző halőrökkel szemben lépett fel agresszíven.

A vádirat szerint a férfi 2025 októberében egy dunavarsányi stégen horgászott. A halőri feladatokat ellátó sértettek a horgászásra vonatkozó szabályok betartását ellenőrizték, ezért a férfitől elkérték a fogási naplót. Észlelték, hogy a napló üres, azonban a vádlotthoz közeli szákban két ponty volt, és a halfogó eszköz ismét a vízben volt. A közfeladatot ellátó személyek kérdőre vonták a férfit, amely miatt közöttük vita alakult ki.
A vádlott egyre agresszívebb lett, majd a sértetteket fenyegetni és lökdösni kezdte. A férfi az egyik halőrt a ruháját megragadva rángatni kezdte azért, hogy az igazolványát a sértett adja neki vissza. A férfi időközben magához vett egy vasdarabot és azzal a sértettek irányába ütött.
A halőrök rendőrt hívtak a helyszínre, mivel a férfi a jogszerű eljárásukban akadályozta őket, velük szemben erőszakosan lépett fel. A vádlott a rendőrök kiérkezése előtt a helyszínről távozott.
A Szigetszentmiklósi Járási Ügyészség férfit közfeladatot ellátó személy elleni erőszak bűntettével vádolja. A vádlott bűnösségéről a Szigetszentmiklósi Járásbíróság fog dönteni.
Forrás: Ügyészség
Horgászat
Védett fajokat veszélyeztetnek az elhagyott és használatban lévő horgászeszközök
A vizekben elveszített, elhagyott vagy eldobott horgász- és halászeszközök világszerte komoly terhelést jelentenek az élővilág számára. Nemcsak a vízszennyezés miatt okoznak problémát: gyakran olyan állatok is horogra akadnak, belegabalyodnak a zsinórokba vagy csapdába esnek, amelyek nem a horgászat célpontjai. Ezt a jelenséget nevezik járulékos fogásnak (angolul bycatch), amely a biológiai sokféleség csökkenésének egyik kevéssé ismert, de jelentős tényezője lehet bolygónkon.

Fotó: HUN-REN
Bár a horgászfelszerelések élővilágra gyakorolt hatását világszerte kutatják az elmúlt években, az édesvízi élőhelyekre kisebb fókusz összpontosul a tengerekkel szemben. Annak érdekében, hogy hazánkban is elkészüljön az első átfogó leltár arról, mely élőlénycsoportokra jelenthetnek természetvédelmi kockázatot az elveszített vagy aktívan használt horgászfelszerelések, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Vizes Élőhelyek Funkcionális Ökológiai Kutatócsoportjának vezetésével a kutatók egy összesen negyven évet felölelő médiaelemzést végeztek. Az eredményeket bemutató tanulmány a közelmúltban jelent meg a brit Scientific Reports nemzetközi tudományos folyóiratban.

Fotó: HUN-REN
„Ökológusként vagy természetjáróként ugyan alkalmanként belefut az ember egy-egy horgászfelszerelés által csapdába esett, esetleg elpusztult élőlénybe, de az érintett élőlényekkel kapcsolatos adatgyűjtést nehezíti, hogy tematikus terepi kutatások a témában kifejezetten nehezen tervezhetőek, megvalósíthatóak. Szerencsére a közelmúltban már több ízben is bebizonyosodott, hogy a közösségi és egyéb médiafelületekre feltöltött tartalmak között tudatosan tallózva, a kutatók viszonylag kis erőfeszítéssel gyűjthetnek releváns adatsorokat, többek között az elveszített vagy a használatban lévő horgászfelszerelések vizekre és élővilágra gyakorolt hatásait illetően is” – nyilatkozta Dr. Löki Viktor, a kutatás ötletgazdája.
A projekt során a résztvevő kutatók összesen négy médiaplatformra támaszkodó kutatást végeztek az országban: munkájuk során 1984 és 2024 között összesen 200 olyan esetet dokumentáltak, amikor horgászeszközök halakon kívül egyéb állatokkal kerültek kölcsönhatásba. Az adatgyűjtés során rögzítették az érintett fajokat, egyedszámaikat, valamint ha az a feltöltött tartalomból kiolvasható volt, az események helyszíneit is.

Fotó: HUN-REN
„A tartalomelemzés során kiderült, hogy hazánkban összesen legalább 64 különböző állatfaj képviselői bizonyíthatóan érintettek a járulékos és aktív horgászfelszerelések által bekövetkező nem szándékolt fogásban: a leggyakrabban madarak estek csapdába, őket követték a hüllők, míg más állatcsoportok együttesen az esetek kicsit több mint 10 %-át tették ki. A leggyakoribb áldozat 32 esettel a madarak közül a bütykös hattyú (Cygnus olor) volt, míg a hüllők közül a mocsári teknős (Emys orbicularis) esett legtöbbször (18 alkalommal) bajba, általában a horogra szúrt horgászpellet bekapása, lenyelése következtében. Az összesen érintett 226 egyed többsége, több mint 70 %-a olyan élőlénycsoporthoz tartozott, amely Magyarországon jogi védelem alatt áll. Hogy összehasonlítsam ezt a leltárt egy nemzetközi példával: Gunasekaran és munkatársai 2024-ben egy egész Indiát átfogó hasonló médiaelemzés során mindössze 90 esetet dokumentáltak, 35 állatfaj összesen 144 csapdába esett vagy elhullott példányát. Mivel a tanulmányuk az elveszített halászeszközök természetvédelmi kockázatára összpontosított, a mi kutatásunk jól megvilágítja, hogy a horgászfelszerelések természetvédelmi kockázata nem lebecsülendő még egy Indiánál jóval kisebb országban sem” – összegezte Dr. Löki Viktor.
Az esetek túlnyomó többsége mindössze kétféle eszközhöz kapcsolódott: horgászzsinórhoz és/vagy horoghoz. Az elvesztett horgászeszközök okozták az esetek többségét, ugyanakkor az aktívan használt felszerelések is hasonló nagyságrendben voltak felelősek az érintett esetekért. A kutatás során összesen 132 esetben volt azonosítható az érintett élőhely típusa. Ezek részletes elemzése során az is kiderült, hogy a járulékos fogásokkal kapcsolatos esetek nagyobb arányban származtak természetes vízi élőhelyekről, mint mesterségesekről: az azonosított élőhelytípusok közül a járulékos fogás által érintett állatokat leggyakrabban folyók mentén találták, ezt követték a természetes tavak, a horgásztavak, a mesterséges tavak és a bányatavak.

Fotó: HUN-REN
A szerzők a kutatás során a járulékos fogás által érintett egyedek kevesebb mint 10%-át jegyezték fel elhullottként. Bár ez az arány alacsonynak tűnhet, valószínűleg alábecsüli a tényleges pusztulási rátát, mivel a megfigyelők vélhetően gyakran kiszabadították a belegabalyodott állatokat, és nem történt utánkövetés annak megállapítására, hogy azok hosszú távon életben maradtak-e. A fel nem ismert járulékos fogások esetében – különösen a távoli vagy kevésbé ellenőrzött területeken – a túlélési arány feltehetően jóval alacsonyabb. Emellett a késleltetett elhullás vagy a nem halálos, de káros következmények, például a sérülések, a mozgásképesség romlása vagy a ragadozóknak való fokozott kitettség sem jelennek meg az adatokban.
„A témát feltétlenül érdemes tovább vizsgálni, ugyanis a legtöbb horgásznak van hasonló élménye, amelyről nem minden esetben készül dokumentáció, vagy ha készül is, legtöbbször nem elérhető online. Amikor a tanulmány illusztrálása kapcsán felvettem a kapcsolatot az egyik újsághírben szereplő horgásszal, megosztotta velem, hogy a cikkben érintett, lefényképezett fajt, a kercerécét egy évvel később ugyanott megfogta bojlival, ezt elmondása szerint a tárgyévben több példány szárcsa is követte. A tanulmány logikus folytatása így egy, a témában készített online kérdőív lenne, ahol a horgászok válaszait és elküldött offline tartalmait értékelve még közelebb juthatnánk ahhoz, hogy a halakon kívül a hazai élővilág mely tagjai és milyen mértékben vannak kitéve ennek a természetvédelmi kockázatnak” – hangsúlyozta Dr. Löki Viktor.
Forrás: HUN-REN






