Szögi Tibor vadászlevelei

Szia Kedves Barátom!

Meghívást kaptam egy zentai kollégától, Atlagity Dejántól rókalesre. Délelött hallottuk egymást és megbeszéltük a délután négykori találkozót. A helyszin a Körösztös mögötti nádas. Az aszfalt út végénél leparkoljuk a kocsit, majd húsz percnyi gyaloglás a megdagadt latyakos sárban. Az én leshelyemhez érünk először. Itt egy kis keskeny, víz nélküli árok merölegesen fut be a nádasba. A rókák leginkább ennek az ároknak a partján jönnek ki a nádrengetegből.

Deján tovább megy olyan hét-nyolcszáz méternyit. A fűzfás magaslesére szándékozik fölülni. A szél keletről, a nádas felől fúj. Először a nádas szélétől olyan negyven méternyire, a kis árok partján fészkelődök egy vadrózsabokor tövében. Kicsit errébb, kicsit arrább, már a negyedik helyet próbálom, de sehogyan sem tetszik. A rózsabokrokon nincs levél. Átlát rajtuk az éles rókaszem. Habár jó az álcám. Fehér kötött sapka, fehér fölső rész, zöld bársonynadrág, dohánysárga csizma. Imitt-amott még megmaradt flekkekben a hó. Éppenséggel egy ilyen foltnak is gondolhatna a koma, vagy hóembernek.

De nem, nem tetszik és kész. Fogom a székem és elmegyek egésszen a nádas széléig. Bebújok egy öreg vadringló lelógó ágai alá. Leülök a tövébe és a derékvastagságú törzsnek támasztom a hátam. Letörök egy pár vékony ágat körülöttem. Jobbról-balról a törzs körül sűrű vadhajtás. Van köztük ceruza-, de félkarnyi vastagságú is. No ez igen. Ezt már szeretem. Háttal a nádasnak, előttem a vadrózsabokrokkal tarkított legelő. Én mindent látok, de engem csak az láthat aki belém botlik.

Belémbotlik? Hát mindenre számitottam, de erre nem. Mégis bekövetkezett. Sokszor megtörtént már, hogy a koma odajött a magaslesem alá. Még a létrára is fölágaskodott. Volt, hogy megjelölte az egyik oszlopot. No de hogy a földön ülve a róka belém botoljon!

Egyszer volt, hol nem volt. Ha hiszik, ha nem. Az én rókám, nagy peckesen kilép bal oldalt a nádasból, tőlem alig hét-nyolc méterre. Ásit. Nyújtózkodik egyet. Felém fordul. Moccani se merek. Pislantani sem. A szemem közé néz. Szinte szúr a tekintete. A puskám körösztbe az ölemben fekszik. Nincs esély. Fölemelni se tudnám. Nem is próbálkozok. Élvezem ezt a pillanatot. Hisz mindjárt megperdül és eltűnik a nádban. De nem, az én rókám megindul felém. Hol jobbra, hol balra billenti fejét. De egy pillanatra se veszi le rólam kíváncsi tekintetét.

Nem igaz, hogy nem ismert föl. Világos nappal van még, öt óra körül. Látom a nedves fekete orrát, minden szál bajuszát, a csillogó vörös koronaszőrök fekete végét. Hiszen itt van már előttem három-négy méterre. Nem tudom mit higgyek. Lehet, hogy ő is pont igy van ezzel. Mert látott ő már vadászt, nem is egyet, de olyant még biztos nem, aki előtt elsétálhat és az nem kapkod a puskája után.

Az én rókám egyszer csak visszahököl. Nyilván egy kis szagfoszlányt az orrához dörzsölt a lengedező szél. Tétován megfordul és elindul visszafelé. Nagyot hibáztam. Továbbra is mozdulatlanul kellett volna maradnom. Megvárni, hogy elmenjen úgy harminc méternyire tőlem és akkor óvatosan fölemelnem a puskát és… De nem, én fölkaptam a puskát az ölemből, előrehajoltam, de a vállamhoz se tudtam szorítani, a róka megérezte a mozdulatot és mint a villám ugrott be a nádba.

Egy kicsit dühös vagyok magamra. De csak egy nagyon kicsit, mert még mindig a bűvöletében tart az előző pillanat… Gyorsan fogom a cókmókom. Óvatosan, amilyen csöndben csak lehet, kis kerülővel egy száz méternyivel előrébb megyek, bal oldalt a nádas mellé. Ha én róka lennék, ravaszdi róka, biztos nem próbálkoznék ugyanott kijönni a búvóhelyemről, ahol a jóelőbb majdnem ráfáztam.

Most olyan húsz méternyire ültem le a nád szélétől egy vadszilvabokor mögé. Elmúlt egy húsz perc. Lassan kezd sötétedni. Már kezdtem azt gondolni, hogy mégsem egy rugón jár az agyunk a komával, amikor előttem, úgy negyven-negyvenöt méternyire egy szürke árny oson el egy rózsabokor mögött. Óvatosan ráemelem a puskám, és amikor kilép a bokor mögül elhúzom a ravaszt.

A dörrenésre fájdalmas sikoly a válasz. Fölpattanok. Rohanok, a nádas felől közelítem a vonagló testet. Már itt van előttem. Dühösen harapja a bal hátsó combját. De hiába, az csak nem akar engedelmeskedi, nem akarja elrepíteni a gazgáját minél messzeb ettől a szörnyű fájdalomtól. A róka is belátja, hasztalan noszogatni. Rémülten néz rám. Most megint találkozik a tekintetünk. Csak most egészen mást olvasok ki belőle: Fájdalmat és szemrehányást. Bevallom, egy kicsit elszégyelltem magam.

Zenta, Vajdaság