Szeptember elején melyik vadásznak nem jut eszébe a szarvasbőgés. Hívott is barátom, Kovács István, és azzal a jó hírrel szolgált, hogy a múlt évvel ellentétben bőgnek a zempléni bikák.

Hej, István, mennék én, de kötelességem Erdélybe szólít, de nem Bikafalvára és környékére, hanem a városi forgatagba. Szeptember 21-én délelőtt indulok hozzátok, remélem, a tehenek tesznek róla, hogy a bikák kívánják őket – volt a válaszom. Visszaútban alig hagytam el Kolozsvárt, hívtam Istvánt, bőgnek-e bikák – érdeklődtem. A válasz a fülemnek is kellemes volt, de egész lényem beleborzongott. A patakparton, a Bekerítettnél, a sziklás alatt, különösen a Bodnár kútnál nagy az egymásnak felelgetés.

Pénteken délután ott vagyok. Délelőtt „olló kezemmel” gyorsan megvágtam egy riportot és a déli harangszó már a terepjárómban hirdette a nándorfehérvári diadalt. Mogyoróskára nem is érkezhettem volna jobbkor, éppen a vaddisznó pörköltes tányért nyalogatták társaim, akikhez én is csatlakoztam és a falatozás végén mind a tíz ujjamat megnyalva, „elmosogatva” adtam vissza tányért.

Népes társaság, állapítottam meg a gyors bemutatkozás után, majd Pisti – István nagyobbik fia – ismertette a délutáni, napnyugtáig tartó vadászat rendjét, menetét.

Gyönyörű, verőfényes délután volt, szerencsére előtte két nappal – több hónapos késéssel – érkezett egy kis eső, ami megkönnyítette a cserkelést, miután kiszálltunk a terepjáróból. Pisti engem választott, mint legidősebb vadászt, Gábor testvére önállóan cserkelte a megbeszélt területet, a zalai vendéget – Szili Gábort – pedig Géza, a vadőr próbálta lövéshez juttatni.

A hatalmas bükkös az eső hatására olyan ózondús levegővel ajándékozott meg bennünket, hogy a lefelé vezető cserkelő úton egyre-másra nagyokat szippantottunk a semmivel sem szennyezett zempléni levegőből. Könnyűszerrel tettük, mert a szikláig csak könnyű sétánk volt, amit meg-megállva, hallgatózva tettünk meg. A mozdulatlan, titkokat rejtő erdőben semmi sem mozdult, a bikák sem akarták egymást párbajra hívni.

Csöndben elértük a sziklákat, ahonnan a szemközti, jól belátható hegyoldalt könnyen távcsövezhettük. Egymást megelőzve, követve emelgettük kukkerünket a szemünkhöz, de a fülünk is fogékony volt minden neszre, zajra, ágroppanásra, kőgurulatra. Pisti nem bírta tovább, kürtjét szájához emelte és kihívóan, tehénre éhesen megszólaltatta kürtjét. Több se kellett a háremúrnak. A szemközti oldalról tudtunkra is adta az úr, vele nem lehet szórakozni. Akkora erővel tört fel belőle a harci vágy, hogy zengett a Bekerített nevű rész feletti erdő.

Ő az, érte jöttünk, csak az a kérdés megmozdul-e. Jön. Majd csönd. Egy helyben áll, állapítottuk meg a következő bőgéskor. Sőt, mintha azt mondta volna: „Gyere, ha mersz.” S ez így ment hosszú perceken át, de nem mozdult, sőt határozottan állítottuk magunknak, távolodóban van. Semmi kétség, vele ma nem találkozunk.

Pisti tudta, hogy a cserjés és a szálerdő találkozásánál ebben az időben szarvasok váltanak át a hegygerincen. Ha szerencsénk van, és a tehenek tartják megszokott útvonalukat, talán egy-két bikát is magukkal hoznak.

Gyerünk, kíséreljük meg a sziklákon való átjutást. Mily könnyű ezt kimondani és alig hatvan kilóval megtenni, mint a hatvan és a hetven felezőjén, közel száz kilóval. Le kell fogyni, állapítottam meg két kapkodó levegővétel közben. Na, végre megálltunk, két egy tőről fakadó bükk kellő takarást ígért. Mögülük pedig kellőképpen ellenőrizni tudtuk a feltételezett útvonalat. Ha lent az aljban, a már említett Bekerített melletti lénián haladnak akkor is, ha pedig lefelé jönnek, még jobban látjuk őket a szálerdőben.

Elhelyezkedtünk, csönd borult az erdőre. Én távcsövezek, pedig semmi értelme, mindent látnánk, ha volna mit. Pisti is ezt tenné, de nincs mivel. Távcsöve a sziklákon maradt. Biztatásomra visszamegy, hiszen csönd van, csak két szajkó veszekszik egymással valami finom falaton, vagy ki tudja min, de az biztos, nem a többi vad figyelmeztetésével vannak elfoglalva.

De mi ez? Zajt hallok az aljból, amely egyre erősödik. Már látom is a két tehenet és az ünőt. Ott jönnek, ahol Pisti feltételezte. De ott jön tíz-tizenöt méterre mögöttük egy bika is. Nem idős, de szabad szemmel is látom mindkét szára ághiányos. Sőt, a bal szárán a középág fölött csak egy harminc centis dárdát látok. A jobb szárát nem is látom tisztán, de nekem a bal szár is elegendő a döntéshez. A tehenek már túl is mentek rajtam, a bikát fától fáig követem fegyveremmel. Ezt nem szabad hagyni, hogy örökítsen. Döntök és lövök.

A bika jelzi a találatot. Tíz méter után egy bükkfának csapódik, fekszik. Még a hüvelyt sem vettem ki a csőből, amikor azt láttam, hogy áll fel. Még egy lövést teszek, de mint később kiderült az első is halálos sebeket ejtett, mivel nemes belső szerveit találta a lövedék.

Pisti a lövések hallatára szélvészként érkezik a hegy oldalán kissé lejjebb csúszott gímhez. Én pedig hideg verítékben úszok az izgalomtól és attól a felismeréstől, hogy jól döntöttem-e.

–– Gratulálok! –– kaptam a biztatást és a töretet.
Ilyen nincs, jutott eszembe amikor megkaptam a töretet és megsimogattam agancsát –. még hat óra sincs és terítéken a zempléni gímbikám. Hálafélét rebegtem Dianának és Szent Hubertusznak, majd elindultunk mind a ketten a hegy lábánál csörgedező patakhoz, amely a Bodnár kútból fakad, hogy oltsuk szomjunkat, lemossuk izzadságunkat.

Ekkor vettem észre, hogy az egész vadászat alatt érzett kínzó gyomorégésem is elmúlt a patakvíztől. De az is lehet, hogy bensőm érezte, nem akármilyen izgalomban és szerencsében lesz részem, csak én nem tudtam róla.

Köszönöm Nektek, István, Pisti és Gábor.