–– Attila! Legközelebb a Birtoktáblára menj vadkárt elhárítani, mert az őz dézsmálja napraforgót! –– mondja a telefonban a vadásztársaságunk elnöke.
–– Rendben, elnök úr ––, és miközben kimondom e szavakat azon gondolkodom, vajon tényleg komolyan gondolták-e, hogy íjjal menjek vadkárelhárításra?

Június végéhez közeledünk és ezidáig nem mutatta meg a nyár az igazi, meleg arcát. Esős, szeles napok jártak errefelé. Aznap is rendesen fújt az északi szél. A legjobb idő a vadászatra, mert a szél által keltett természetes zajok elnyomják az általam keltetteket.

Három hektáros forgónak a bal felső sarkába vetettem be magamat este 6 órakor. A stratégia az volt, hogy itt lesz a bázisom, majd innen kiindulva fogok cserkelni a méteresre nőtt forgóban. Miután térdepelve szépen elhelyezkedtem a zöld tengerben, arra lettem figyelmes, hogy a fiatal, akácos felőli részét megették az őzek. A térdepelés nem a legkényelmesebb testhelyzet, de máshogy nem volt jó. Ugyanis ha ülök, akkor nagyon sok mozgással jár a feltérdepelés és csak így tudok lőni. Illetve akkor is, ha állok, de akkor egyből kiszúrnak.

Másfél óra gubbasztás után mögöttem egy kis neszre lettem figyelmes. Szép lassan kúszni kezdtem a hang irányába. Megpillantottam egy sutát, ahogy csipegeti a friss zöld hajtást. Gondoltam, ha megriasztom, akkor mehetek haza. Így visszamásztam a helyemre. Kis idő múlva meghallottam, hogy egy bak tisztítja az agancsát a napraforgószáron. Mennyei hang volt a füleimnek! A térdepelésből felálltam, hogy lássam, pontosan hol van és milyen. Páratlan hatos, úgy látom, nem is fiatal. Lőhető. Visszaereszkedem térdepelésbe és legrosszabb történt. Riasztott!
–– Hogy az a… nem igaz… észrevett –– ebadtáztam magamban.

Kis idő elteltével megint hallottam, hogy újra itt van a környékemen, de most picit messzebbről jött a hang. Úgy látszik nem vett észre, csak gyanús volt neki valami. Elkezdtem a tábla széléhez kúszni, mikor észrevettem, hogy a korábban kiszúrt suta tíz méterre eszeget és felém tart.
–– Ha ez észrevesz, akkor elriasztja a bakot is!

Picit fel kellett egyenesednem, hogy tudjam, pontosan hol van a bak, és már vettem is az irányt felé. Csendben, lopakodva. Fél óra múlva úgy éreztem, hogy elég közel vagyok és újból kinyújtóztam. Nem láttam a bakot, várnom kellett.

9 óra. Már nem éreztem a lábaimat. Teljesen elzsibbadtak, de hajtott a vadászláz. Pici neszre lettem figyelmes, felegyenesedtem és lám, ott volt a bak! Pontosan előttem és a lehető legrosszabb pozícióból közelített: szemből. Így nem lőhettem. Erősen sötétedett, ezért nem vártam, kockáztatva, hogy meghall vagy meglát, csak mentem elébe és bíztam a szerencsémben, hogy oldalra fordul.

Rettentően zakatolt a szívem. Megálltam, picit felegyenesedtem, ott rágta a leveleket előttem. Nem várhattam tovább. Szép lassan felálltam, illetve csak akartam, de a lábam úgy elmacskásodott, hogy nem tudtam neki parancsolni. Erőt vettem magamon, remegő lábbal szép lassan felemelkedtem. Nagy megkönnyebbülésemre a bak oldalra kilépett és ezzel megpecsételte a sorsát. Kihúztam lassan az íjat és útjára engedtem a vesszőt, amely halkan átrepült a vad testén.

A természet némaságát tíz méteres halálvágta robaja törte meg, majd elfeküdt az őz és csendesen álomba ringatta a zöld tenger. Én elcsigázottan a földre huppantam és majd kicsordult a könny a szememből. Összeszorított ököllel halkan mormogtam: sikerült! Birtokba vettem a vadat és megadtam neki a végtisztességet. Hasonló élményeket kívánok vadásztársaimnak!