Volt nekem egy magaslesem, a hozzá tartozó lápával együtt – az, hogy mifene a lápa, talán némi magyarázatra szorul: a palócföldön a hegy- és domboldalakat hullámossá tevő kisebb hajlatokat, völgyeket, néhol akár a szélesebb vízmosásokat hívják így. A láphoz tehát semmi köze, a régies vápa, azaz mélyedés szóból származik és ismerik Honttól Borsodig, Nógrádtól Hevesig, persze a határ túloldalán is, mindenütt, ahol magyarok élnek. Lehet, hogy másfelé is, de arról én nem tudok.

A lényeg, hogy volt nekem egy magaslesem, a hozzá tartozó lápával együtt – az elképzelhető legrosszabb helyen, dombtetőn, a közelben nagy, bekerített kertészettel – ezt kellett volna megvédeni a kártevő vadtól. Nagy hátránya volt a lesnek, hogy még vegetációs időszakban is igen erősen felhallatszott az útról a forgalom zaja. A közeli város és egy egész völgynyi falunép, kilenc község lakossága használja azt az aszfaltcsíkot, persze legnagyobb lelkesedéssel épp’ azon órákban, amikor a disznót, meg az őzet várja a szegény vadászember. Rossz helyen volt a les azért is, mert nem egészen negyedkört lehetett volna biztonságosan belőni róla a domb gerince alatt, azt is csak úgy negyven–hatvan méteres távolságon belül, ami az egyébként is igen csekély lehetőségeket tovább szűkítette. A legnagyobb baj azonban mégis az volt, hogy a szél folyton az erdő felé húz azon a részen, felfelé a hajlatban. Ez többnyire figyelmeztette azt a pár, kellőképpen elgondolkodva közeledő vadat is, amelyik még lővilágnál váltott volna ki az erdőből.

Mondom, az esély csekély volt itt – mégis gyorsan és nagyon megszerettem ezt a lest! Jól el lehetett üldögélni és elmélkedni rajta, vagy háromszáz méterre a főúttól, három kilométerre, azaz pár percre a lakásomtól. Alkalmas távolságra kiirtottam egy jó darabon a bozótot és megszórtam kukoricával heti két-három alkalommal – inkább csak disznódesszertnek, az esti táplálkozó túra étvágycsinálójának, mint rendes etetés céljából. Lövés persze alig esett a már említett okok miatt, de hát mi lenne velünk, ha csak a vad elejtéséről szólna a vadászat? Mindenesetre a nem túl rózsás esélyek miatt elneveztem a helyet Rosszleslápának.

Legelőször tavasz közepén, április 19-én mentem ki ide, akkor még nem is volt készen a les. Szemerkélt az eső, virágzott a kökény és bimbózott a vadkörte, szólt a kakukk – gyönyörű hajnal volt. Már akkor egészen közelről a láttam egy visszarakott trófeát viselő bakot. Riasztva közeledett a galagonyacserjék között, ezért gyorsan leguggoltam egy vaddisznótúrásba, onnan figyeltem leendő zsákmányomat. A bak tíz méterre, ha volt tőlem, amikor megállt. Észre is vett, mert nagyon nézett, de még közelebb lépett vagy kettőt – jó volt a szél, nem ismert fel. Az agancsa, bár már letisztította addigra, éretlennek tűnt, egyik szár mintha még véres is lett volna. Pár percig ott kaparta előttem egy vadrózsabokor tövét, lett volna esély lőni, de úgy gondoltam akkor: nagy hiba lenne a legelső kimenetelre elejteni az egész esztendőre rendelt egyetlen bakomat.

Négy nappal voltunk az idény kezdete után. Mi marad akkor későbbre? Úgyhogy elengedtem a kissé túlterpesztett, szinte gyöngytelen agancsot viselő daliát, de egy fotót azért elugortában készítettem róla. Azt már észrevette, amikor a fényképezőgépet előkotortam a hátizsákból, érces hangon világgá is kiabálta, hogy jól megijesztettem. Kora reggel volt még, sötét, borult, csepergős idő, életlen lett a kép – mégis, egy ideig ez volt a kedvenc fotóm.

Jártam én ezután, már május elejétől a bak után, de bizony nem volt vele szerencsém. Láttam viszont a lápában és körülötte az elejthető fajok közül szarvastehenet, mezei nyulat, fácánt, örvös galambot, szajkót, berepült egyszer a fővölgy felett egy errefelé igen ritka dolmányos varjú. Elgázolva találtam az út mellett nyestet és rókát – lévén utóbbi halálának helyszíne a vadászható területrész csücskében, annak a résznek a szép Rókaveszejtő-sarok nevet adtam – de a bak, az bizony eltűnt. Riasztást ugyan gyakran hallottam az erdőből, szinte mindig láttam egy sutát, meg egyszer egy fiatalka, villás bakot értem kinn a lápában – az öregedő dalia azonban úgy eltűnt, mintha sosem járt volna arra.

Disznót is csak július végén láttam először, vagy három hónappal az első vadászat után, pedig nyom volt bőven, mindig együtt láttam egy kisebb és egy nagyobb példányét. Azon a délutánon elég nagy kerülővel cserkeltem ki a Rosszleslápára, amikor messziről észrevettem egy disznó hátát: a villanypásztában turkált, jó négyszáz méterre. Nemsokára azonban eltűnt a szemem elől, de azért jó darabig vártam lenn, hátha éppen felém vonul le a konda a domboldalból. Nem jöttek azonban, így a lesen vártam ki a sötétedés utáni egy órát.

Pár nap múlva a Rosszleslápán tanyázó két koca malacait is láttam, éppen a les feljárója alatt futottak át. Csak a fű hullámzása árulta el őket, amíg egyikük egy régebbi túrás helyét nem keresztezte. Ott egy szemvillanásra láttam a tengerimalacnyi, későn született csíkost.

Július utolsó napjaiban többször cserkeltem a Rosszleslápa alatt, a keskeny völgy túloldalán. Egyszer egy délutáni eső után mentem ki és az útszéli bokrok között álltam meg, mert hallottam, hogy jobb kéz felől közeledik valami a cseresből, ami viszont már nem az én revíremhez tartozott.

Egy vízelvezető árok húzódott előttem az erdő alatt. Eltömődött az évek során, állt benne a víz, aminek tükrén egyszer csak egy fekete árny vetődött át… A következő pillanatban előttem az úton megállt egy óriási, már vedlésnek indult koca. Száz kiló körül lehetett annak ellenére, hogy szemmel láthatóan megviselte a gyermeknevelés nehéz munkája. Húsz méterre, ha volt. Nem mozdultam, a koca nem fogott szagot, így nem is ismert fel. A következő pillanatban újra árnyék villant a víztükrön, majd jött a második, a harmadik… Már csíkjaikat vesztett, borzas üstökű, jól kinőtt malacok álltak meg az árok túloldalán. Utánuk, a negyediktől a nyolcadikig azonban már fejletlenebb csíkosok érkeztek, egyre kisebbek.

A konda eleje közben beváltott az út túloldalán kezdődő magaskórósba, a malacok pedig egyenként követték a társaság elejét. Mivel több árnyék már nem villant az árok vizén, úgy döntöttem, hogy a legutolsó, nyolcadikként érkező, hitvány malacot meglövöm. Nem volt messze, talán húsz lépésre álldogált és ez volt a baj: szabadkézből sikeresen fölé lőttem. Kerestem azért egy darabig – nem is annyira a malacot, mint inkább a golyó vágta nyomot a növényzetben. A dörrenés után a koca még morgott egyet, aztán a nyolc aprósággal együtt elképesztő gyorsasággal tűnt el a sűrű gazosban – egy-két halk nesz, mozgott pár szál keserűfű a völgy aljában – azután csend lett.

Keresgélés közben viszont az árok túloldaláról, a sűrű kökénybokorból morgást hallottam – egy koca jelzett a malacainak! Akkor jöttem rá, hogy a nyolc apróság valószínűleg nem egy alomból származott, hanem két vaddisznóbarátnő állt össze gyereket nevelni.
Az én kocám legfeljebb öt-hat méterről morgott és fújt jó nagyokat. Puskával a vállamon, jobbra-balra hajlongva próbáltam belátni a kökényesbe – sikertelenül. Később gondoltam csak bele, hogy a koca és malacai közé kerültem, ami azért a vadászálomfejtés alaptételei szerint nem jelez különösebben egészséges állapotot. Viszont ezzel a kis kalanddal végre túljutottam az első rosszleslápai lövésen.

Késő délután történt ez és a napnak még nem volt vége! Nem sokkal később, a les alatti oldalban másodszor láttam az áprilisban lefotózott bakot. Egy galagonyabokor mögül érkezett és lassan, csipegetve ballagott fel a dombtetőre. Jó száz méterre lehetett és végig a tükrét mutatva távolodott. Megcéloztam, de nem fordult oldalt, igaz, szabadkézből ekkora távolságra nem is vállaltam volna a lövést. Nem sokkal később kiért a domb gerincére. Két nagy keserűfűfolt között álltam éppen, amikor a bakot észrevettem és nem volt hová támasztani a puskát. El is határoztam, hogy – mivel a völgy aljából a domboldal jól belátható – innen fogok lesni rá ezentúl.

Amíg be nem sötétedett, addig figyeltem az útról, hogy nem mutatja-e meg magát újra az én reménybeli zsákmányom. A teljes sötétség beállta előtt nem sokkal egy fekete árnyékot láttam meg, amint éppen felém fut a földúton. A szemem sarkából követtem és először kutyára gondoltam, de aztán láttam ám, hogy egy kisebb, úgy negyven kilós süldő – mire azonban a puskával felé fordultam, beugrott a bokrok közé.

Másnap hoztam egy százas szöget és egy árokparton talált kővel bevertem egy akácfa törzsébe az út mellet. Úgy gondoltam, hogy erre támasztva a puskát – amit persze a szivacsos szíjra fektettem volna fel – biztonságosan át tudok lőni a keskeny mellékvölgy túloldalába. Több estén is lestem innen a bakot, mindannyiszor eredménytelenül. Helyette egy kis sutát minden alkalommal láttam, a disznók is neszeztek néha a völgy alján, a sűrűségben, de ők sem mutatták meg magukat.

Üzekedés kezdetén a bakra várva és a szórót felkereső disznóban reménykedve egy éjszakát kinn töltöttem a magaslesen. Este nem jött ki semmi, bár benn az akácosban igen erősen mozgolódtak a disznók. A nehezen átvirrasztott éjszakai órák után pedig, pirkadatkor, megláttam a kis sutát, amint éppen átgyűri magát a közeli kertészet kerítése alatt!

A következő pillanatban az én bakom követte, átpréselve magát a szakadozott drótháló alatt, azután együtt futottak végig a fekete ribizli bokrok között, végül a dombgerincen túl, legfeljebb ötven méterre tőlem, eltűntek a szemem elől. Ez volt a harmadik találkozás a bakommal. Olyan gyorsan történt minden, hogy a sarokba támasztott puskát épp’, hogy fel tudtam támasztani a palánkra, de célzásról már szó sem lehetett. Zsebemben volt a síp, gidahanggal próbálkoztam ezután, hátha a suta visszatér és magával hozza a lovagját. Nem mozdult azonban semmi. (Később próbaképpen többször is megszólaltattam a sípot, amikor a sutát láttam. Nem lehetett azonban gidája, mert legfeljebb nézett egy kicsit a hang irányába, azután minden alkalommal szépen, nyugodtan tovább csipegetett.)

Ugyanazon a hajnalon, úgy félórával később, egy disznót is megláttam egy termését hullató –– már elnézést – fosóka szilva alatt. Mifelénk bizony csak így ismerik ezt az apró, gömbölyű gyümölcsöt termő, nyár közepén érő szilvafajtát.

Ami a disznót illeti, kicsiny, egérszürke koca volt. Két jól kinőtt süldő jött vele – majdnem akkorák voltak, mint ő. Utóbbiak közül az egyiket meg akartam lőni, de a koca észrevette, amikor a puskát felfektettem a palánkra – nem csoda, nem voltak negyven méterre sem. A koca morgott egyet, azután még pár roppanást hallottam, a három disznó pedig – lehetett persze több is – nyomtalanul eltűnt.

Az átvirrasztott éjszaka után azért nem hagyott teljesen zsákmány nélkül Szent Hubertus: a kocsi felé tartva találtam egy rekord méretű, harminc centi kalapátmérőjű csiperkét. Este nyomát sem láttam ugyanitt és otthon az is kiderült, hogy tekintélyes mérete ellenére egyetlen kukac sem lakik benne. Csiperke esetében ez van olyan ritkaság, mint a nyolcas bak. No jó, legyen páratlan nyolcas…

Így jött el az üzekedés java! Estefelé vágtam neki a dombnak, éppen hét óra volt. Azzal a nemes szándékkal mentem ki, hogy viszek pár maroknyi kukoricát a szóróra és nézelődök sötétedésig a rosszleslápai magaslesről, azután hazamegyek. Megszokásból azért beiratkoztam, ha pedig már ez is megvolt, vittem a puskát, inkább csak úgy mit lehet tudni alapon, semmint a vadlövés reményében.

Amint a dombtetőre értem, akkor jutott eszembe, hogy elkövettem egy hibát: mivel nem akartam sokáig maradni, a kabátomat, zsebében az összes papírommal, a kocsiban hagytam. Először vissza akartam fordulni, de, mivel már majdnem a szórónál jártam, előbb leraktam a kukoricát, aztán úgyis a les alatt ballagtam el, hát felültem egy kicsit. Nem is vadászni, csak úgy gondolkodni. Most már így, utólag, el nem tudom képzelni, hogy min? Szép és jó idők jártak, édesapám betegségéről semmit nem tudtunk, nekem volt mindenem, még szakmai sikereim is, nem sokkal korábban jöttünk meg egy kéthetes észak-afrikai családi nyaralásból… Viszont akkor sem voltam elégedettebb ember mint most, amikor visszagondolok az elmúlt időkre.

Azt azonban frissiben feljegyeztem a vadásznaplómba, hogy magamban szorítottam: nehogy éppen most törjék fel a kocsimat, azután a szokott módon ajánlottam a napi vadászatot Szent Hubertus oltalmába, azaz nehogy kárt tegyek valakiben vagy valamiben, nehogy kárt tegyen valaki vagy valami bennem, illetve, hogy végre sikerüljön már lőni valamit, amikor néhány gallyroppanást hallottam bal kéz felől, az akácosból.

„Disznó” – gondoltam az elmúlt időszak tapasztalatai alapján, azután hallgattam az örvösgalambok rekedt turbékolását, a szajkók riasztásait, egy barátposzáta csettegését. Pár perc múlva a gallyroppanások megismétlődtek, utána pedig hangos lihegést is hallottam – mégiscsak őzek kergetődztek valahol az aljban! Viszont a síp is a kabátom zsebében pihent, a kocsi csomagtartójában….

Vártam azért, valamiféle csodában reménykedve, mert anélkül nem lehet vadászni, azután a már napok óta errefelé vadászó karvalynak intettem búcsút, amikor került egyet a lesnél, majd eltűnt az akácos felett.
Ismét hallottam néhány ágroppanást, egyre közelebbről érkezett a hang a hátam mögül… Aztán valami siránkozásféle ütötte meg a fülemet, ami, akárcsak a lábdobbanások és az ágroppanások, gyorsan közeledett…

Az erdő felé fordulva két vöröses árnyat láttam, a következő pillanatban pedig a les alatt megtorpant két őz! Egészen biztos, hogy észrevettek, hiszen három-négy méterre, ha voltak. Az én bakom kergette a sutát, megismertem fején a vékony, hegyesre fent agancspárt, amit a legelső itteni cserkelésemen, még áprilisban, tíz méterről láttam…

A menekülő suta ekkorra már abbahagyta a siránkozást. Nem állt meg a les alatt, csak lassított, de vitte tovább a lendület… Elszaladt mellettem, de azt, hogy merre, nem tudom. Már a bakot figyeltem, ami pár lépéssel távolabb megtorpant, majd visszafordulva ő is menekülőre fogta a dolgot. Alig láttam a lombok között, de már a céltávcsővel követtem. Kitekeredve, hátrafordulva töltöttem csőre… Megpróbáltam célozni… „Rá kell fütyülni, hogy megálljon!” – villant át az agyamon. Hang azonban nem jött ki az ajkaim közül, valahogy kiszáradt a szám a hirtelen jövő izgalomtól… Nem sikerült másodszorra sem… Végül harmadszorra elősüvített egy hitvány kis fütty, mire a távolodó bak háttal megállt és visszanézett. Nem sok idő volt gondolkodni, hiszen bármikor megugorhatott, ezért az egyetlen jól látható célpontra, a nyakára célozva meghúztam a ravaszt…

Az éles csattanásra eldőlt a bak, de a hátsó lábaival még erősen rugdalódzott – látni viszont nem láthattam a fű között. Tudtam, hogy megvan, éreztem, hogy már nem mehet el… Mégis új töltényt ismételtem és céloztam a gazost, ahol még mindig nem láttam semmit.

Hosszú ez így leírva, de hát valahogy így történt. A valóságban pedig talán három másodperc telt el azóta, hogy megpillantottam a két vöröses árnyat!

Most azonban irány a bak, még mindig nagyon rugdal, lehet, hogy kegyelemlövésre szorul… Nincs messze az akácos szélétől, egy kisebb, kanadai aranyvesszővel ritkásan benőtt tisztáson vergődik. Odaérve látom, hogy elhomályosult szemmel még mindig dobálja magát. Gyorsan a bicskát, meg kell váltani szenvedéseitől! Elkapom az agancsát és – életemben először teszek ilyet – tarkón szúrom. Elcsendesedik, már egyet sem rúg. A tarkózás teszi, vagy már kivérzett? Nem tudom. A lövedék valósággal elmetszette a torkát, nagy, vérző sebet hagyva, viszont csigolyát nem ért, azért vergődött még utolsó erejével. Megfogom a lábát, kihúzom a les mellé és a jobb oldalára fektetem. Most nézem csak meg a trófeát – igen, ő az, az április 19-én lefényképezett bak! Visszarakott, vékony agancsszárak, hegyesre fent, rövid, fehér ágak – nem mai gyerek volt már ez a testre nem túl erős vad.

A fényképezőgép! Az bizony még a kocsiban sincs, otthon maradt. Évtizedes tapasztalatom immár, hogy a fényképezőgép mindig akkor nincs kéznél, amikor a legjobb lehetőségek kínálkoznak a fotózásra.

Akkor kattintok majd róla a telefonnal, de előbb intézzük el a formaságokat, mert azok nélkül nem vadászat ám a – vadűzés! Igen, a Töretadófa! Itt van alig ötven lépésnyire, a szóró mellett! Azért hagytam meg ezt a kis cserfát, hogy alkalomadtán róla vegyem a töretet: májustól februárig fenn a lombja, éppen a legalkalmasabb erre a célra. Van a közelben egy pár erdei fenyő is, ami szintén kifogástalan töret, csakhogy nem őshonos a mi középhegységi vidékünkön, így inkább maradok a keménylombos fafajnál.

Odasietek, közben megnézem a mobilon, hogy nyolc óra két perc van. Olyan gyorsan történt minden, hogy talán csak pár másodperccel nyolc után vettem észre a két közeledő vadat!

A Töredadófáról szakítok egy leveles ágacskát – szőrös kis kupacs mutatja rajta, hol termett volna makkot – azután visszafelé menet arra gondolok, hogy lám, nem hiába hagytam meg ezt a csercsemetét, csak akadt végre dolga…

A vad erdősen vérzett nyaksebén keresztül, de máshová nem lőhettem, mert csak ezt a részt láttam belőle tisztán. Vastagon tapad a sötétvörös alvadt vér a szőrös kupacsokra és a levelekre, aztán a kalapom mellé kerül a töret. A vad sebére egy szál kanadai aranyvesszőt teszek – éppen odahajlott, amikor rátapostam a töretért indulva. A szájába utolsó falat dukál – mit szerethetett ez a szegény őz? Tényleg, vajon volt kedvenc csemegéje? Már mindegy, kap pár szál füvet.

A mobillal készítek róla három képet, de nincs túl sok idő gyönyörködni, a nap már lebukott a látóhatár mögé, amíg látni, addig kell kizsigerelni. Csakhogy nálam sem papírok, sem krotália nincsen, azt is a kocsiban hagytam! Kihúzom a vadat egy nagy szolidágófolton keresztül a gyümölcsös kerítése mellé, ott kaszálták a füvet, könnyebb lesz cipekedni. A tetőn túl hajlat van, innen már látom a kocsit – ott van minden, ami a könyveléshez kell. A zsigerelés gyorsan megy – jó bicskát vettem a kisfiamnak, merthogy az van nálam. Előtte persze rendesen kölcsönkértem, bár az is igaz, hogy nem zsigerelés, hanem gombázás céljából.

A vad a fő ereket elszakító lövéstől kivérzett rendesen, de nem annyira, hogy a belseje ne teljen meg – miután már a lábait és a fejét is levágtam, egy galagonyabokorhoz támasztom, hogy a vér és a testnedvek kifolyhassanak. Addig szusszanásképpen felhívom Zsolti barátomat, hogy hová is kell vinni leadni a vadat? Sikerül szegényt vaddisznólesen megzavarnom. Nem győzök bocsánatot kérni emiatt, de az azért öröm, hogy éppen ő gratulál elsőként. A megfelelő információ birtokában a vadat lecipelem a kocsihoz, csánkjába krotália kerül és kitöltöm a vadászállító jegyet.

Egy rossz plédet terítek a csomagtartóba, arra kerül a vad, mellé egyik nejlonzacskóban a levágott fej, a másikban a belsőségek. A mindig a csomagtartóban hurcolt ásványvizes palackból nagyot iszom, a maradékkal pedig megmosom a kezemet, mielőtt a volán mögé ülnék.

Beindítom a kocsit, s innentől megszokott a mozdulat, hiszen számtalanszor mentem már el innen – zsákmány nélkül. Ez azonban nem csak az első, itt elejtett vadam ám! Abban is a dobogó legfelsőbb fokán áll, hogy teljesen egyedül „dolgoztam ki” és elejtettem el, tettem rendbe. Beleértve a hozzá tartozó papírmunkát is… Ez együtt pedig már majdnem akkora öröm, mint a legelső vad terítékre hozása!

Némi üröm az örömben, hogy nem sokkal később, Nagy Zoltán barátomnál vendégeskedve, egy magaslesen átvirrasztott éjszaka után, elvesztettem a mobiltelefonomat, a terítéken fekvő bak képeivel együtt. Maradt így róla az április 19-i fotóm, amelyiken riasztva megugrott előlem, meg egy másik, amit a trófea kifőzése előtt készített édesapám a kertünkben – ezen még a kalapom is látható, töretestől. Ez ugyan egy nappal később volt, amikor már nem illendő a töret viselése, de hát a fotó kedvéért ennyi rugalmasságot talán megenged ősi hagyományunk. Főleg, hogy nem is hordom a töretet, csak megmutatom a kalapon.

A szerény trófeán kívül még emlékeztet erre a hosszúra nyúlt vadászkalandra egy kilőtt töltényhüvely is, meg most már ez a kis írás. A Rosszleslápa aljában ma már más vadászik – nem használja ezt az esélytelen helyen lévő lest, épített magának másikat a völgy aljában. Ahogyan hallottam, lőtt is szépen disznót, de valahogy nem irigylem: harminc malac, süldő, koca lesről való elejtését együttvéve sem tartom annyira, mint egyetlen, – akár a leghitványabb – bakét….

Elugortában sikerült lefotózni a bakot,– sokáig ez volt kedvenc képem

Napkelte a Rosszleslápán

Nem hagyott zsákmány nélkül Szent Hubertus: otthon a rekord méretű csiperkével

A bak fejével és törettel ékes vadászkalapommal, a trófea kifőzése előtt

A rossz, de szeretett les az erdőszélen télen, előtérben a töret szakítására meghagyott cserfacsemete, ami a „Töretadófa” nevet kapta