Ott kezdeném a történetet, hogy ilyenkor, a búza érésekor nagyon szeretek vaddisznóra vadászni. Mert egy vadászember az tudja, milyen az, amikor a sárga, ringó búzatáblában meglátja az éhes sertevadat. Több alkalommal jártam már sikerrel ilyenkor, de ami az elmúlt napokban megesett velem, az azt hiszem nem felejthető.

A kömlői földtulajdonosok vadásztársasága területén történt a két sikeres vadászat. Már napok óta figyeltem egy toklász nélküli búzatáblát, mivel a szóró most nem tartozik a menübe. Kedves feleségem egyik nap elkísért, amikor csak szétnézni mentem ki, és magyarázom neki, hogy mit keresek a búzában. Mondanom sem kell hogy a “bagózás” nyomait már itt-ott lehetett látni. A tábla alsó részét egy kanális választotta el a mögötte elterülő napraforgótól, ami ember magasságúra nyújtózkodott, biztosítva ezáltal a vadak számára a tökéletes búvóhelyet. A kanálisban a tavalyi víznek már a nyomát sem látni, de a nád megmaradt, és próbál a búzában is foltokban teret nyerni.

Ami nagyon fontos, van itt egy korhadt fűzfa, háromfelé ágazik a törzse. Eldöntöttem, hogy erre csinálok egy ülőkét és majd innen lepem meg a disznókat. Barátomnak megemlítettem a dolgot, neki van ács szaktudása. Június 20-án már mentünk is csinálni a lest. A feleségem azt mondta, nem vagyok normális, de ez már megszokott dolog nálunk. A barátom is megjegyezte, hogy ebben a határban ez a legkorhadtabb fa, miért pont ezt választottam? Elmondtam neki is mi a tervem, ő már megértőbb volt.

Másnap este indultam is, vittem magammal egy kömlöi barátom kisfiát, mert már régen megígértem neki, hogy kiviszem magammal vaddisznólesre. Amikor fel pakoltunk a lesre, megjelentek a zivatarfelhők, cikáztak a villámok. Villanyszerelő lévén tudom, hogy milyen veszélyt jelent. Mondtam is, gyerek, mehetünk le, vége van, mehetünk haza. Ahogy beültünk a Nivába már szakadt az eső ahogy csak bírt. Elindultam.

Nagyon beszürkült minden, de amikor a dűlőutat elértük, mintha csendesedett volna. Ránézek a kissrácra. Visszamegyünk? Bólogatott, hogy vissza bizony.

Tudom, hogy a vadak ilyenkor jobban mozognak és én is nagy ambícióval indultam vissza. Gyors fölpakolás, elhelyezkedés, mivel az ülőke elég jól elázott. Balra előttünk 100 m-re 10 m szélesen nyúlt el a búzatábla, a nagyobb része jobbra húzódott és elég tiszta, gyommentes, dicsérve legyen a gazda. 9 óra már elmúlt, fölszereltem a fegyverlámpát, fölkészülve, hogy ha kell, bár nem terveztem hogy sötétben is maradok. Gergő kis barátom a távcsövemmel kémlelte az előttünk elterülő rónát. Meg is láttunk egy bakot, amint a búzában keresztben átvágott. Ekkor valami azt sugallta, hogy nézzek balra. Látom amint egy nagy disznó a nádból kijőve kocog a búza szélében, nagy szürke orrát az égnek tartva szűrte az emberi szagot. Megállt, majd lassan csipegette a kalászt.

Ezt már nem tűrhetjük, gondoltam, elvégre vadkárelhárításra jöttünk. A fegyvert a kezembe vettem, a céltávcsőben látom, hogy kan, igaz az agyarát nem látom, de a testtartásából fölismertem. Mert az a legfontosabb, mielőtt az ember elindítja a lövedéket. Nem szerettem volna malacot vezető kocát lőni. Igaz, a törvény nem tiltja, de ezt hagyjuk. A disznó nem fogott szagot, nyugodt volt, eszegetett, én meg méregettem, hogy hová helyezzem a távcső bajor tüskéjét. Végül úgy döntöttem, jó magasan a blattjára. Hatalmas becsapódás, egy visítás és tűzben rogyott össze. A kiskölök örömujjongásba kezdett. Miki bátyja ez szép volt — jegyezte meg. Na, most van baj, mit csinálunk ketten a nagy disznóval — mondom neki -, telefonálj apádnak, hogy jöjjön ki segíteni bevinni.

Miközben vártuk, hogy megjöjjön a segítség, egy pár fotót készítettünk és megvizsgáltam a lövést, ami pontosan oda ment, ahová a bajor tüske mutatott. Ami igazán meglepett, nem volt agyara, még csak a foga látszódott, pedig a termete meghaladta az egy mázsát mint később kiderült.

Eltelt egy hét, és egy fárasztó nap után elfáradtan néztem az esti híradót, majd látva az időjárásjelentést gyors elhatározásra jutottam. Még ma kimegyek, mert utána jönnek az esős és viharos napok. Összekaptam magam és már indultam is, most a kissrácot nem hívtam — ki is kaptam érte –, szóval fölpakoltam a lesre, mondanom sem kell, ugyanoda a fűzfára.

Szép csendes nyári este, a levegő sem mozdult. A lucernaföldön egy fehér gólya szedegette a fiókáinak a vacsorát, a mezei nyulak kergetőztek, de őt ez mit sem zavarta, nyugodtan válogatott a békák és az egerek között. A kereső távcsővel figyelgettem őket, majd a búzában is láttam hullámzóan ugrabugráló nyuszi párokat. Örömmel nyugtáztam, hogy szépen szaporodnak, ami a tavalyi évhez képest jó érzéssel tölt el.

De nincs idő tovább elmélkedni, mert ott, ahol a múltkor, most is megjelent egy disznó. Az idő negyed tíz lehetett, még világos volt és nagyon jól lehetett látni. Megdöbbentem. Futott egy kört a száját kitátva, és a kalászok úgy szakadtak, mintha kombájnnal aratnák, majd megállt a szélében kb. három méterre, de tőlem vagy nyolcvanra, orrát a magasban tartva kereste a veszélyes illatot.

Ekkor már a puska a kezemben és a céltávcsőben figyeltem hatalmas termetét, ami rémisztő volt. Még hagyott időt gondolkozni, mintha azt mondaná, hogy „úgy lőj, ha túlélem, utána én jövök!” Megcéloztam tehát a lapockát, egy kicsit haránt állt a fejével előre. Nem teketóriáztam tovább, elindítottam a 7×64-es lövedéket. Abban a pillanatban megtántorodott és kibukfencezett a búzából és a hátsó lábával rúgta is a haláltusát — ahogy vadászbarátom Veréb Jóska szokta mondani. Szeretném itt őt megemlíteni, mivel felajánlotta kutyás segítségét, ha netán a vadat keresni kell. Ő e nemes vadászatban profi és a kutyáit tekintve is eredményesen dolgoznak.

De visszatérve a disznóhoz, a csőbe új töltény, és rajta tartva figyeltem, ahogy egyre csak gyengült a mozgása Elkezdtem csomagolni. Megvillant az agyamban, hogy mit is csináljak? Egy telefon a vadőr barátomnak, gyere, de hozzál magaddal még két embert, mert nagyon nagy disznót kell bevinnünk.

Kétkedve fogadta a tanácsomat és csak a kis sógorát hozta magával. Amíg ők megérkeztek odamentem, hogy megnézzem a disznót, és ekkor nagyon meglepődtem. Hatalmas, kopasz teste csupa izom, ránézésre két mázsa — gondoltam magamban. Az agyara mint egy fehér kard, úgy világított ki a szájából .Majd elájultam a látványtól.

Amikor megérkezett a segítség nagy volt a meglepetés, mert ők sem gondolták komolyan, amit mondtam, gondolták csak viccelek. Hát ez nem tréfa , a vadőr barátom átadta a töretet és mindketten gratuláltak, majd fényképezkedtünk és megpróbáltuk fölrakni a platóra. Nem ment, ezért ott a helyszínen ki kellet zsigerelnünk, hogy könnyítsünk a helyzeten. A testet Besenyőtelek Tepélypuszta Fauna Zrt.-nek a hűtőkamrájába adtuk átvételre, zsigerelve a súlya 138 kg volt, ebből következtetve élő súlya meghaladta a 170 kg-ot. Az agyarakat a vadőrünk elbíráltatta, a nagy agyarak 20 és 19,5 cm, a kicsi 6,8 cm. Az éremről két mm hiányában maradt alul, de nekem az elsők között fog szerepelni az eddigi két trófeámat háttérbe szorítva.