Keressen minket

Vadászat

Vadászünnep

Közzétéve:

Feltöltő:

Régen leültem már a számítógép elé, de nehezen megy az írás: a figyelmemet érdekes illat vonja el, mindig meg kell szagolnom miatta a kezemet. Bármit is teszek, érzem, hiába próbáltam lemosni… Tulajdonképpen nem is értem, hogy miért akarok szabadulni tőle, hiszen az illat kellemes, engem arra emlékeztet, mintha jóféle, padláson szárított diót daráltam volna édesanyám konyhájában az ünnepi süteménybe – de hát ez valami teljesen más és története van…

Kora reggel, bár sütött a nap a keleti égbolt alján, jó hideg volt, igazi téli napra virradtunk. Mínusz hét fokot mutatott a hőmérő, a pocsolyák ujjnyi vastagon befagytak, az erős szélben pedig az utolsó, halott falevelek lassú pörgéssel hullottak a földre, hogy visszatérve a természet körforgásába tápanyaggá váljanak. Idegér felé siettemben láttam néhány terepjárós embert, sőt, egy céges autóból jól megbámult négy vadászforma kolléga. Hiába, a puskatok, a kalap és a hátizsák messziről árulkodik – de hát nem baj, büszke vagyok én mind a háromra!

Bandi bátyámmal jó fél óra múlva már a gyülekezőhelyen vagyunk, a Szánasalja Vadásztársaság karancslejtősi vadászházánál. Sok autó, még több ember, legalább tucatnyi kutya. Beiratkozunk, néhány szót váltunk régi és újabb ismerősökkel. Kellemetlen, mert kalapot emelve bemutatkozom két vadásztársnak, akik barátságosan közlik, hogy már találkoztunk. Romlik az arcmemóriám, vagy már most kezd kitörni rajtam a vadászláz? Talán mind a kettő.

Némi várakozás után köszöntés, kürtszó és eligazítás – külön is felhívják a figyelmet a Lupi nevű kutyára, de persze nem a kiváló képességei miatt. Ránézésre schnauzer korcs, méretei és sötétszürke bundája miatt nagyjából úgy néz ki, mint egy minden tekintetben átlagos süldő. Szóval, vigyázzunk rá. Valaki megjegyzi, hogyha meg találnánk lőni, gyorsan kaparjuk el az avar alá, nehogy kártérítést követeljen a gazdája. Van benne valami… Aligha akadna olyan gondatlan ügynök, amelyik így, hajtást előtt életbiztosítást kötne rá.

A gondosan megtervezett hajtás haditervét, amit a hivatásos vadász ismertet térképpel a kezében, helyismeret híján nem értem. Megpróbálom betájolni a völgyeket, a dűlőket, a terület- és az erdőrészeket, de semmi értelme. Nincs más lehetőség, Bandi bátyámra bízom a dolgot, majdcsak kapok valahol valami lőállást, a többi meg úgyis Szent Hubertusz dolga…

A vadászháztól irány a Kőkúti-erdő, Kishartyán és a Zsidó-hegy között. Valamikor gyerekkoromban voltam itt vagy kétszer gombázni, azóta ezerszer is elmentem mellette, de nem jártam benne. Micsoda mulasztás! No, most majd pótoljuk a dolgot. Tudom jól, hogy a disznó elejtéséhez sok szerencse kell, de most talán emlékezetesebb eredmény adódik, mint az a hatalmas vargánya, ami immár évtizedek távolából most hirtelen felködlik a lelki szemeim előtt…

Felállítják a puskás sort. Mire sikerül elhelyezkednem, azaz elkaparni az avart és lerakni a holmimat, meg a kopott 7,62-est megtöltenem az első helyemen, szólnak, hogy vagy negyven métert mindenki menjen feljebb. Bandi bátyám, aki eddig bal kéz felől volt a szomszédom, szól, hogy cseréljünk helyet, mert feljebb jobbak az esélyek. Rendes tőle: ha úgy adódik, puskázzak én, ő már elég disznót lőtt…

Egyébként igaza van a helyet illetően, nagyobb részt látok be a szemközti cseres szálerdőből, de ennek ellenére sem túlságosan ígéretes a hely. Magam előtt úgy harminc méternyi szélességben és vagy hatvan lépésnyi hosszúságban van kilövésem, utána a meredeken oldalban horpadás következik, ami elrejtené az esetleg felém tartó vadat. Mindezek tetejébe a napkorong is felkúszik a domb gerince fölé, és éppen a szemembe süt! Ez egyáltalán nem hiányzott.

Elkaparom az avart az erdei kocsiútról vagy hat-hét lépésnyi hosszúságban, s ezen araszolok jobbra-balra, úgy, hogy a vaskosabb fatörzsek lehetőség szerint takarják előlem a napot. Így még látni is lehet valamit… Egyébként erős, sokszor viharos nyugati szél fúj, hajlítgatja a fatörzseket, cibálja a kopasz gallyakat, zörgeti az avart, – igyekszik betömni az ember fülét. Nem hallani így a közeledő vadat!

Némi várakozás után aztán puskalövés jelzi a hajtás indulását. Megnézem az órámat: fél tíz van már, jól elment az idő, no, de figyeljünk. Messze jár a hajtósor, ezért néha hátrafordulok. Kimondottan kellemes a változatosság, mert nem kell a napsugarak elől bujkálni… Akác- és gyertyánfákkal sűrűn benőtt, nagyon mély vízmosás húzódik alattam, esős időben, hóolvadáskor alighanem patak is csörgedezik az aljában. Az oldala szinte függőleges, nincs az a vad, amelyik szívesen menekülne erre…

Telnek a percek, néha vacog a fogam a hidegtől – amikor reggel a mínusz hét fokban az utcán siettem, még a víz is folyt rólam. Most jóval melegebb van, de a mindössze pár lépésnyi mozgási lehetőség miatt mégis egyre jobban fázom.

Csuszka kiabál néha a vízmosást szegélyező fákon, a nagy szélben az akácok összesúrlódó törzsei meg-megnyikordulnak, s egyszer-kétszer mintha holló korrogna valahol.

Aztán, vagy órányi várakozás után eldördülnek az első lövések – s egyszeriben egy pillanat alatt elmúlik a hideg! Figyelem feszültem a horpadáson túli szálerdőt, de a vánszorgó negyedórák alatt nem jön semmi. Aztán a jobb kéz felé eső bozótban, számomra láthatatlanul, a szomszédaim előtt elcsörtet valami. őz lehet, mert egyikük sem kap a puskája után. Várunk hát tovább, közben az égen megjelenik egy-két kis fehér felhő – bár lenne már belőlük annyi, hogy a szemembe tűző napot eltakarnák!

Ismét eltelik egy félóra, amikor azt látom, hogy Bandi bátyám int a dombtető felé. Nemsokára már látom is a két őzet, amint megriadva, hosszú szökkenésekkel a völgy alja felé igyekeznek, éppen a domb gerincén. A következő pillanatban, talán még szívdobbanásnyi idő sem telik el, egy disznó követi őket! Olyan, mint egy szürke villanás: az egyik pillanatban még ott szalad a dombélen – a másikban már nincs sehol. Mintha csak az őzeket kergette volna.

Eltelik pár másodperc, aztán lövés hangja morajlik végig az erdőn. Vajon megvan-e? Aztán ismét csak várunk, várunk, várunk… A csuszkák is másfelé járnak, cinegét még csak nem is láttam, vad nem jön itt, bezzeg a domb aljában, a cserjés részeken, áll a bál! Arrafelé elment már vagy harminc-negyven lövés, persze gondolom egy részük rókára. Nem is könnyű a ravaszdit futtában, golyóval meglőni.

Éppen javában reszketek a hidegtől, amikor a jobb oldali harmadik szomszéd felől lövés hallatszik, aztán látom ám, hogy Bandi bátyám is emeli a puskáját… Disznó jön!

Hideg? Miféle hideg? Ki érzi azt ilyenkor?

Aztán lő a második szomszéd, pár másodperc múlva pedig már Bandi bátyám előtt mozdul valami a sűrűn álló tölgycsemeték között, aztán szól az ő puskája is… A következő pillanatban pedig – hihetetlen – már előttem van a disznó, úgy negyven méternyire, a sűrűn álló, ember magasságú gyertyáncsemeték között! Kibiztosított, vállhoz emelt puskával várom…

Amint feltűnik a tölgycsemeték között, tenyérnyit elé fogva megcélzom a szívét, aztán durran az öreg 7,62-es. Úgy érzem, hogy talált a lövés, mert a disznó olyan mozdulatot tesz, mintha oldalba taszították volna, egy kicsit meggörbíti a hátát is, de szalad tovább, mintha semmi baja nem lenne… Újabb lőszert ismétlek a tárba, elé célzok egy tenyérnyit, lövök… A vad megy tovább, ismételni kell, gyorsan a harmadik lőszert! Talán lesz még rá idő…

Egy-két lépést tesz a disznó és felbukik! Látom, hogy a földön fekve emeli nagy, nyitott szájú fejét… Mire nyílt irányzékkal a teste közepére ültetem a célgömböt, lehanyatlik a feje, s már csak a két hátsó lába rúgja a levegőt. Célra tartok még néhány másodpercig, de nincs szükség újabb lövésre. Még néhány rándulás, és a disznó elcsendesedik.

Bandi bátyám felém fordulva megemeli a kalapját. No, ez a gesztus azért már jelent valamit!

Közben pedig magamban lemondok a vadról. Sebzetten futhatott ki elém, hiszen az én első lövésem is már legalább a negyedik volt, ami elment rá. Egyébként meg nem tudom levenni a szememet a két fa között fekvő, nagy, szürke testről! Előveszem a keresőtávcsövemet, megnézem azzal is, de a sűrű csemeték és cserjék között azzal sem látni többet. Egyébként nincs messzebb negyven-negyvenöt méternél, de hát a hajtás szigorú fegyelme nem engedi meg, hogy oda menjek megnézni.

Újra rám ön a vacogás, de ezt most nem a hideg teszi, hanem a vadászláz. Szerencsére csak most tör ki rajtam, amikor a két lövést elengedtem, csak a vadra, a fegyverre és a célzásra figyeltem. De hát most már jöhet az izgalom, második disznóra úgysincs itt kilátás… Eltelik pár perc, s érezni kezdem a hideget is. Csak a szél ne fújna… Egyszerre reszketni kívülről a fagyos fuvallatoktól és belülről a vadászláztól? No igen, ha már a golyólövést megdupláztam, a vacogás is jöhet párosával…

Aztán, ahogy telik az idő, mégiscsak megfordul a fejemben, hogy én lőttem meg azt a disznót, nem a szomszédok – s percről percre biztosabb vagyok a dologban. Most már csak az kell, hogy kan legyen, de bizony a szőre egészen világosnak, ezüstszürkének tűnt, a háta is eléggé laposnak. No, majd meglátjuk. Csak érne már véget ez az irdatlanul hosszú hajtás!

Most látom csak, hogy az út szélén egy fiatal tölgyfáról tenyérnyi helyen hiányzik a kéreg, a törzsön pedig golyóütötte lyuk látszik. Valamelyik lövésem a fát találta el, amit az ólomhegyű lövedék úgy kisarasznyi hosszúságban át is ütött, szépen látni a be- és a kimeneti nyílást. No, nem is igen talált az a lövedék, legfeljebb megcsiklandozta a vadat…

A disznót valahogy fél egy körül lőttem meg, egy órakor pedig meg kellett fordulni, mert akkor meg a mögöttünk lévő erdőrész hajtása kezdődött. Itt már alig esett lövés, hatot-hetet hallottunk legfeljebb, a legérdekesebb látnivaló pedig egy szép téli bundát viselő mezei nyúl volt. A tapsi a vízmosásból jövet éppen közöttem és Bandi bátyám között váltott át az először hajtott erdőrészbe. Olyan pimasz nyugalommal, minden sietség nélkül baktatott, mintha csak a nyulak közismert gyávaságát akarta volna megcáfolni.

Nem hiszem, hogy más annyira várná a hajtás végét, mint én, de hát az még odébb van. Most, hogy hátat fordítottunk a napnak, sűrű, szürke felhők kúsznak fel az égre… Nemsokára hódara kezd permetezni, de pár perc után eláll. Változékony az időjárás, csak a hideg és a szél állandó. Úgy percenként fordulok hátra megnézni, hogy ott fekszik-e még a két fa között a nagy, szürke test. Szent Hubertusznak hála, megvan még mindig…

Aztán végtelennek tűnő egy órányi várakozás után végre vége! Fényképezőgéppel sietek a disznóhoz, akármilyen lehetetlen helyen fekszik is, csak lekattintom. Bizony, koca… Bandi bátyám is mellém ér, a nyomokat vizsgálgatja, töretet ad, együtt örülünk, aztán alaposabban is megnézzük a disznót.

Enyém bizony! A két lövés közül az egyik olyan jó helyre ment, hogy az már csak véletlen lehet: pontosan szíven találta a kocát. A lövedék úgy megrongálta az élet motorját, s olyan sebet ütött, hogy a vad fektében teljesen kivérzett. Láttam már átlőtt szívű kocát több száz méternyire elszaladni, úgy, hogy két oldalra pumpálták ki a vért az utolsó szívdobbanások. Az enyém azonban legfeljebb pár lépést tett – szerencsére.

Lehúzzuk a disznót az útra. Nem könnyű a sűrűben, még a töret is kiesik a kalapom mellől a sűrű facsemeték között. Nem találom, pótolom azért a hiányt, egy olyan tölgylevéllel, amit maga a disznó vérezett be szánkázás közben. Jönnek a szomszédok, mind a ketten azt mondják, akárcsak harmadikként Bandi bátyám, hogy ők nem találták el a kocát. Ha ők mondják, akkor biztosan úgy is van: szóval most már egészen biztos, hogy én vagyok az elejtő!

Az úton fényképezkedünk szorgalmasan, néhány messziről jött, alföldi vendég is mögé guggol puskával a kezében, mondván, legyen mit mutogatni a kocsmában…

A mi puskás sorunkban még hét disznó esett, egy húsz-huszonöt kilós süldőcske kivételével mind koca. Bizony, így van ez: a hajtásban gyakran kerülnek puskavégre nőivarú egyedek. Aztán a vadászház udvarán összeállított, két máglya megvilágította, fenyőgallyakkal körberakott terítéken egy róka és tizenhat disznó fekszik, – közöttük hét nagy koca. Az enyém a legnagyobb, hozzáértők szerint olyan hetvenöt-nyolcvan kiló lehet. Nem teszi szóvá senki, hogy kocát lőttem, de egy kicsit rosszul érzem magamat miatta. Egy süldőnek jobban örültem volna.

Persze mi lett volna, ha a kocám mégiscsak sebzett, hiszen mielőtt elém ért volna, már hárman rálőttek, sőt, ha az őzek nyomában is ez a disznó futott végig a domb gerincén, akkor elment rá egy negyedik lövés is. Tulajdonképpen felhőtlenül is örülhetnék, hiszen a bal kéz felől való szomszéd magabiztosan állította: ha elmegy előttem, ő lövi meg…

* * *

Régen leültem már a számítógép elé, de most veszem csak észre, készen van az elbeszélés! Megszagolom azért a nagyujjamat, bár anélkül is érzem rajta az érdekes, a darált dióéra emlékeztető illatot. Mintha csak az édesanyám konyhájában lennék, ünnepi sütés-főzés előtt…

Persze ünnep a mai nap: a nemrég zsigerelt vaddisznókoca illata lengedezik körülöttem, az íróasztal sarkára tett kalapom karimáján ott a töret, a vad halálát okozó töltény üres rézhüvelyében pedig pár szál sörte emlékeztet a mai napi zsákmányra. Kinn már sötét van így nem látom, de tudom, hogy az ablakpárkányon lábosban áznak a kifőzésre váró kampók is. Tehát – ünnep van ma este. Igazi vadászünnep!

Vadászat

Őrizzük Geges István emlékét!

10 éve hunyt el Geges István fegyvermester

Published

on

“Kevesen vagyunk itt, akiknek valamelyik fegyvere ne viselné magán Pisti keze nyomát, legyen az javítás, szerelék felrakás, vagy pusztán csak belövés…őrizzük az ujjlenyomatot emlékünkben és mindig jusson eszünkbe majd, ha célzásra emeljük a tust.”

Így búcsúztunk Tőle egykor, hiszen már 10 éve, hogy nincsen közöttünk Geges István a mindig vidám, a lősportot és a vadászatot szerető és tisztelő családfő, vadásztárs és barát.

Fotó: Dr. Kemenszky Péter – OMVK

Ilyenkor, ősszel szerveztük mindig a Somogyi Vadászok Lőbajnoksága versenyeket – amelynek dolgos házigazdája is volt Pista -,  és amely versenyek a Geges család messzeföldön híres vendégszeretetéről, a barátságról, az együtt eltöltött kellemes emlékektől, vidám napokról voltak híresek.

„Elmegy lassan a berek, az erdő,
el a nádas, a tél, a nyár,
a hegy, a völgy, a nappal s az éjjel,
a szememlátta egész határ…

Elmegy? De talán mégsem egészen,
Meglátom tán az örök vizen,
Hiszen a szépség maga az Isten!
Lelkemben ott lesz, hiszem, hiszem!”

(Fekete István: Búcsú)

Őrizzük Geges István emlékét!

Forrás: Dr. Kemenszky Péter – OMVK

Tovább olvasom

Vadászat

A bronzérmes kan

Révész Zsolt élménybeszámolója:

Published

on

Révész Zsolt, a Csíkvölgyi Wass Albert Vadásztársaság területén egyéni vadászaton vett részt. Élményeiről beszámolt lapunknak:

Fotó: Révész Zsolt – Csíkvölgyi Wass Albert Vadásztársaság – Agro Jager News

Hát röviden, kissé hihetetlen, ahogy történt. Kiültem a múlt héten a társaság egyik szórós lesére. Általában az autó kesztyűtartójába több doboz cigi is szokott lenni, de ez most nem így volt. 21 óra körül jöttem le a lesről és akkor szembesültem azzal, hogy nincs egy szál cigarettám sem. Akkor pakoltam és mentem a közeli városba vásárolni.

Fotó: Révész Zsolt – Csíkvölgyi Wass Albert Vadásztársaság – Agro Jager News

Ahogy visszaértem a területre, a földes út kezdete után, 50 méterre megálltam és gondoltam elszívok egy cigit, ott, ahol egy gazos rész van. Kiszálltam a kocsiból és még a cigarettát meg sem tudtam gyújtani, már kamerán láttam, hogy tőlem nem messze turkálgat. Hátsó ajtó kinyit, lőbot felállít. Belenézek a kamerába, még mindig ott van. Oké. Majd puska betölt.

Fotó: Révész Zsolt – Csíkvölgyi Wass Albert Vadásztársaság – Agro Jager News

Útjára engedtem a lövedéket. A kan súlya, megközelítőleg 180 kilogramm lehetett. A hatósági bírálat bronzéremmel jutalmazta a trófeát.

Írta és fényképezte: Révész Zsolt

 

Agro Jager News

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36 70 330 91 31

Tovább olvasom

Vadászat

Vadászjegyváltás – megszűnik az Ügyfélkapu!

Az OMVK cikket közölt a vadászjegyváltásról

Published

on

Az Országgyűlés a 2023. évi CIII törvény keretében elfogadta a digitális állampolgársági programot, amelynek elsődleges törekvése az állami szolgáltatások digitális térbe való költöztetése. A Vadászkamara online térben intézhető hatósági ügyeit is közvetlen befolyásolja a kormányzati rendszereket érintő változás.

Fotó: Agro Jager News

Megszűnik az Ügyfélkapu, amely jelenleg az online vadászjegy érvényesítést és a vadászati engedély igényléséhez szükséges bejelentkezési felületet is biztosítja. A rendszert pont a vadászjegy érvényesítési dömping kezdetével, 2025. január 16-án vezetik ki, és ideiglenesen az Ügyfélkapu+ lesz használható helyette, de az is csak 2025. december 31-ig. Az Ügyfélkapu+ lényegében a kétlépcsős azonosítás bevezetése, ami a felületekre történő bejelentkezéshez egy megerősítést (QR-kód beolvasását vagy egy generált 6 jegyű kódot) kér az általunk választott háromféle hitelesítő alkalmazáson keresztül. Ennek beállítása csupán pár percet vesz igénybe, a felhasználó egy videóból is segítséget kaphat, amely elérhető ide kattintva.

A másik azonosítási lehetőség a Digitális Állampolgárság (DÁP) mobilalkalmazás, a jövőben kizárólag ezt az azonosítási módot tudjuk majd igénybe venni. Ez egy jóval összetettebb szolgáltatáscsomagot kínál, amelynek csupán egy eleme az e-azonosítás.

Az eSzemélyi igazolvánnyal rendelkezők kényelmesen, az applikáción keresztül is tudnak regisztrálni abban az esetben, ha az igazolványuk a személyigazolvány PIN kódjával aktiválásra került. Azok, akik 2021. június 23-a előtt kiállított okmánnyal rendelkeznek, a regisztrációt Kormányablakon keresztül tudják megtenni. Az ügyintézéshez külön ügymenetet biztosítanak: ha előzetesen letöltöttük az alkalmazást, az ügyintéző által kinyomtatott QR-kódot beolvasva tudjuk azonosítani magunkat a rendszerben, tehát maga az ügyintézés csak néhány percet vesz igénybe.

Az állami alkalmazás segítségével történő bejelentkezés során csupán QR-kód beolvasására van szükség, vagyis nem kell minden alkalommal megadnunk a felhasználónevünket és a jelszavunkat, majd pedig a külön applikációban generált hitelesítő kódot, mint az Ügyfélkapu+ esetében.

Jó tudni: egy mobileszköz csak egy profilt tud kezelni, és a DÁP mobilalkalmazást sem tudja az összes mobiltelefon használni (technikai feltételeknek megfelelő okos készülék kell hozzá). Érdemes tehát elsősorban a DÁP mobilapplikációt preferálni, hiszen hosszútávon az azonosítás ezen keresztül fog történni, és a bejelentkezés folyamata is egyszerűbb, mint az ideiglenes Ügyfélkapu+ esetében.

Az egyéb igénybe vehető szolgáltatásokról érdemes bővebben tájékozódni, azonban kiemelten fontos, hogy az új azonosítást a vadászoknak minél hamarabb célszerű megtenni annak érdekében, hogy a Vadászkamara által biztosított ügymenetek gördülékenységét – így elsősorban január 17-étől a vadászjegy érvényesítését – a kormányzati azonosítási szolgáltatások változása ne akassza meg.

Forrás: OMVK

Agro Jager News

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36 70 330 91 31

Tovább olvasom