November a Dunán

Gondoltam egy merészet. Méghozzá nem mást, mint hogy szokásomhoz híven, előre készülök a horgászatra. Ez nem tart másból, hogy megálmodom a halfogással kapcsolatos teendőket. Megnézem mekkora a vízállás, apad-e vagy esetleg árad. Mert nem mindegy a parti pecánál, hogy mekkora is a folyó szélessége, sok a befolyásoló tényező. Jöhet a luxushajó, a nyakig megpakolt bárka, a harmincmillió kilométeres sebességgel száguldozó jetskys. És ha nem éber a horgász, akkor könnyen elúszik a fél felszerelés a hullámokkal együtt.

Örömmel konstatálom, hogy szeretett folyónk, a Duna, lassú áradással igyekszik megöntözni az ártéren ragadt mocsaras világot. Pár napja, még rekord alacsony volt a víz, néztem is, hogy majdnem visszafelé folyik a folyó. Ősszel, azért ez nem ritka. Most novembert kapargatja a naptár, de még mindig tart az indián nyár. Mondjuk az igaz, hogy derék meteorológusaink mondogatták, hogy jön egy viharciklon, ami a briteket és Észak-Franciaországot telibe veri. Hozzánk már a lazábbik fele érkezik meg, de ez a ciklon szívja magával a déli meleget, Afrika felől. A déli szél nem a legjobb a halaknak, ezt a harmincvalahány év óta tartó horgászataim alatt eleget hallgattam a Duna horgászveteránjaitól. Mondjuk én nem nagyon hiszem el, mert sok szép zsákmányt fogtam már viharos afrikai szélben is. És a holnapi nap is csak erre vár, hogy fújjon, amennyire csak bír, Kálmán, a szélmester.

Tehát a készülődés. Mondtam nejemnek, aki nélkül nem szeretek menni pecázni, hogy vegyük komolyra a dolgot, mert valószínűleg esznek már part közelben a márnák. Erről a halfajtáról azt illik tudni, hogy fenéklakó hal, vastag, erős szájával úgy fel tudja kapni az eledelt, mintha egy elefántormány tépne ki a földből egy fatörzset, amin harminc darab makákó majom heverészik, tíz kiló banán megebédelése után. Mondom is a feleségnek, hogy szedjük le a fonott dobó előkéket, kössünk inkább minden botra monofilból harmincas kanócot. Ő egyetértően bólogat és már nyisszantom is a kínai damilt módszeresen le, minden orsóról. A sikeres fonott zsinóros műtétek után, az úgynevezettet uni-to uni kötéssel repül fel a monofil a botokra. Négy féderre és kettő picker pecára. Erősen biztattam a pickereket, hogy ezt a vastag zsinórt kényelmesen bírják el, mert ezek a pár grammos botok nem igazán kedvelik a vastag drótkötelet. De voltam én katona és bátran rátekertem a harmincast. Aztán jött a végszerelések megszerkesztése. A világhálón milliónyi trükköt mutatnak a profik, hogy mi jó a halaknak. Aztán, ha a horgász végignézi a havas, téli estéken ezeket a filmeket, kedvet is kap a kipróbálásához. Aztán amikor már ki lehet ülni a vizekre, mert téltábornok olvasztja a parti kövekről a folyó vizét, máris dobja be az új kötési technikát. Aztán ha arra téved a tavasz első bodorkája, boldogan használja élete végéig az új végszerelék adta lehetőséget.

Évekig nekem is ez volt. Közös találmány a haverokkal. Aztán a neten is fent van már ez a módszer. Persze, nem mi készítettünk róla videót, hanem egy olyan horgász, akitől nagyon sok mindent lehet tanulni. Ez a módszer, a nagyvéghurkos végszerelék néven vált ismerté. Én már nem használom. Többek között azért sem, mert method módszerrel kergetem a fehér halak sokaságát, és ha nem pelletezem, akkor külön kötök egy olyan véget, ami úgy néz ki, hogy: vágni kell egy méter körüli huszonötös vagy harmincas monofil zsinórt. Az egyik végére fel kell aggatni a forgó kapcsot, aztán egy úszórögzítőt, majd egy gumigyöngyöt, majd mehet rá a forgókapocs, az alá egy úszórögzítő, egy gumigyöngy, majd a végére ismét forgókapocs. A forgóba külön kötni kell egy maximum hatvan centis előkezsineget, rajta egy akkora horoggal, hogy lehessen használni keszegek megfogásához is. A zsinóron fityegő forgóba kell beleakasztani a kosarat, ami lehet feeder kosár, bordás kosár is. De ha nincs etetőanyagunk, akkor az ólom is jó helyen van ezen a helyen.

A szerelékek elkészítése után arra gondoltam, hogy most otthon, a lakásunkban klipszeljük ki a zsinórokat.

Nekünk hat méteres előszobánk van, ott aggasztjuk ki huszonnégy méterre a távolságra mért zsinegeket. Tudom, hogy most arra gondol a kedves olvasó, amire én is gondoltam, hogy miért nem a helyszínen tettük ezt meg? A válaszom az, hogy azért, mert a halak húsz és harminc méteren kóvályognak, ilyenkor ősszel. Aztán, amikor kora hajnalban a helyhez autózunk, még sötét is van. Aztán azzal is elmegy húsz perc, amire minden botot összemérünk.

Dunaújvárosnál 17 centimétert mutat a vízmérce. Ez a tuti klipsz távolság. Bízom benne erősen, hogy vakon is eltaláljuk a pontos távolságot.

Azért legyen néhány szó az etetőanyagról is. Regények, videók, tapasztalotok sokasága tanítja a vízi embert arra, hogy melyik az a varázsszer, amivel minden esetben rekordlista közeli bálnákat és roskadásig púposodó, hallal teli szákot sikerült fogni.

Na, ezt most hagyjuk, inkább lepötyögöm azt, amit most mi kavartunk a halak étvágyának növelésére.

Márka nevet nem szeretnék írni, csak azt, hogy sajtot is tartalmazó etetőanyagot vett a nejem a pecaboltban, meg fél liter csontit. Én pedig ledaráltam egy kb. negyven deka saját sütésű kenyeret, meg a gyerekem által meghagyott sajtos pattogatott kukoricát. Ez a fáin kaja, bele a vödörbe, majd ehhez az egészhez ment másfél kiló folyóvízi sajtos. Van nekem is keverőszáram, mondjuk ez tényleg remek ötlet, befogtam a csavarozóba, majd a tízéves fiam kezébe adtam. Ő keverte, én meg adogattam hozzá a vizet. Pontosan hét deci csapvíz került a keverékbe. Majd három marék süllyedő morzsa színesítette a palettát. Aztán a kicsit később ismét átkevertük, aztán mehet pihenni.

Másnap hajnalban, kisfiam vigyorogva fogyasztotta a reggelijét, én meg döbbenten bámultam a boldog arcát. Azt mondja, hogy ma megfogja élete első márnáját. Úgy legyen, konyult le a szám széle. Nem fogtam, már vagy tíz éve, egyet sem. Na, de fő az optimizmus. Ha a kölök azt mondja, akkor az úgy is lesz!

A vízparton már azért nem volt annyira sötét, amire a helyszínre értünk. Ember sem, tehát oda tudtunk pakolni, ahová terveztük is. A part homokos, kicsit meredek. Kavics is van valamennyi, igazi parti pecás hely. Kocsival majdnem oda is lehet állni a helyszínre. A vízbe benyúló kőgátak elég messze vannak tőlünk. Pedig elméletben arra gondolok, hogy lehet, oda kéne kiülni, de a déli szél olyan erővel jön az arcunkba, hogy a szám a fülemig púposodik. Nyomtam is a fejemre a sapkát, ez miatt hamar letettem a kőgátvégi horgászat ötletéről. Nézem is a telefonon, tíz a Celsius. A gyerek medve bundányi ruhában pislog, feleségem Heni, pedig majdnem vastagabb öltözetben sertepertél a felszerelésekkel, mint a kiscsávó.

A bottartó rod-podok a helyükön, pecák összerakva, irány a kimért távolság. A keszegnek szánt motyó ment be első körben. Mind a hárman csontikat csúsztatunk horgainkra, és gyí!! Jónak tűnik a kimért huszonnégy méter. Van vízmélység. Kettő és fél méteresre tippelek. Zsinór kihúz egyenesre, bot beállítva a támasztékra és indulok, hogy Norbi ágasán alvó picker botját bedobjam a klipszig. De nem megyek, mert már üti is valami a csontikat, valakik, akik lent a homokos, agyagos talajban próbálnak megszabadulni a szájukban lévő horogtól. Be is kell vágni, annyira húzza a spiccet az ismeretlen támadó. Hopp! Nincs meg. Pedig arany gyerekem már ott ugrál mellettem. De csak van valami a horgon! Kiállt a kisfiú. Igen tényleg. Egy aranyos felpillantó küllőnek nevezett védett hal. Mutatom is, mint derék Attila vezér a kardját, hadd nézzék meg élőben is eme apróságot a családom horgásztagjai. Norbi teli vigyorral engedi útjára a kis csontifalót, majd közli velem hanyag eleganciával, hogy ő is ilyen halakat szeretne fogni. Elmagyarázom, hogy szigorúan tilos védett halfajra célzottan horgászni, tehát te nem fogsz, így apa a király küllő fogásban. Na, majd meglátod, vágta rá a kis horgász.

Bedobtam a végszerelékét szintén csontival, majd mondtam neki, hogy pislogja a spiccet. Aztán, ha akkora hal lesz rajta, amit ő nem tud partra tekerni, nyugodtan szóljon. Azonnal kapása lett. Bevágott, majd ordítva közli: ez megvaaaaan! Ez bizony meg. Küllő. Norbi vigyorog, én már nem annyira. Közben Heni is fogott vagy hármat a felpillantók családjából.

Dobjunk akkorát, amekkorát enged a sodrás. Ezt jól megbeszéltük. Ki is akasztottuk a klipszeket. Bent a messzi -messzi galaxisban, olyan harmincöt méteres távolságban, már három méter feletti vízoszlop is van, szerencsére az ötvenes feeder kosarak még ott is ügyesen kapaszkodnak a talajba, mint a kopasz ember a parókájába.

Telt, múlt az idő. Már a methodosok is bent várták a csodát, amikor eszembe jutott, hogy előző este vágtam tizenegy darab sajtkockát, aztán beküldtem őket a fagyasztóba, hogy ha lesz kedvem, meg ha semmi ennivaló se kell a halaknak, csalizok velük párat. Itt volt az alkalom. Method feeder kicsévél, végszerelék a fa tövébe lerakva, az otthon megkötött motyó meg fel a monofilra. Olyan voltam, mint a balatoni bojlis, előkére tettem a sajtkockát, a horogra meg négy darab légylárvát. Aztán a kosarat is megtömtem, tettem bele pár szem csontit is, aztán irány a meder. Persze a klipsz ezen a boton nem lett kiakasztva, le is esett azon a bizonyos huszonnégy méteren. Jó lesz ez itt is, gondoltam. Én ki nem tekerem azért, hogy hét méterrel beljebb dobjam. Lehuppanok a fotelba, iszok egy korty kávét és látom ám, hogy az előbb felcsalizott halkergetőre akkora kapás van, hogy nyekken a bot.

Én talán életemben ekkorát még nem ugrottam. Ha látta volna valamelyik sportegyesület, hogy micsoda reflexxel kaptam el a botom végét, már igazolna is le szenior kapusnak.

De nem látták. Én sem, hogy miért nem tudok adni zsinórt a hal húzásának. Pedig a nyelető nyitva van, az első fék is működne, ha tudna. Persze, a klipsz!

Amire kiszerencsétlenkedem a damilt a szorítóból, addigra a hal elnyargalt. Horgommal a szájába. Egy null – nem ide. Kisfiam azonnal sajtkockára vágyott. Mondom is neki, hogy már teszem is fel, adja ide a horgát. A kezembe adta, és csaliztam is neki a kis keszegező hosszúszárú horgára. Irány a víz, bot az ágasára. Norbert, mint egy komoly horgász, rá se nézett a botjára. Ült a székében és bámulta a telefonján a videókat. Éppen szólni akartam, hogy tegye el a készüléket, mert vagy horgászik, vagy nem.  De csak annyit szóltam, szóltam? Kiabáltam! Viszi a botod a hal! Hirtelen azt se tudta, hol van. Odaugrottam és a picker botot megmarkoltam. Éreztem a halon, hogy ez nem egy kismiska küllő, hanem egy dunai márna! Norbinak a kezébe adtam a pecáját és különböző faladatokkal láttam el, tanácsként. Ügyesen kormányozta kifelé a halat, de aztán csak megtörtént az, amit nem szeretnek a horgászok. A bot kiegyenesedett és a fék se nyikorgott tovább. A dunai szörny kereket oldott. Na, mondom, elszakadt a huszonötös előke. De nem. A parton vettem észre, hogy a hosszúszárú horog úgy kinyúlt, hogy fel lehetett volna rá fűzni egy fél nadálycsokrot.

Ebből elég. Nem keszegezünk, mert már kettő nulla a halaknak.

Tegyünk fel egy nagy horgot, majd arra a fagyasztott sajtot! – javasoltam. Norbi bólogatott és az ő, valamint az én végszerelékeinken előkét és nagy horgot kötöttem. A saját botomat dobtam be elsőnek, már harmincas monó előkével, meg akkora horoggal, hogy rá fért nyolc darab csemegekukorica. Ezzel, már harcsázni szoktam.

Kiscsávónak egy számmal kisebb és vékonyabb előkét tettem fel a forgókapcsára. Az ugye csak picker. A botokat ismét a folyó felé irányítottuk, majd vártuk a kapást. Sokat nem kellett unatkozni, mert az én botomon hatalmas húzás jelentkezett. Ismét márna lesz! – suttogom csakúgy magamnak. Bevágnom nem is kell, mert a nagy kampó azonnal az éhes hal kemény szájába kapaszkodott. Szólok a fiamnak és át is adom a pecát a kezébe. A gyerek tátott szájjal fárasztja élete első márnáját. Vigyorog, izgul, vörösödik. Feleségem megy is a szákkal, én meg magyarázok, ki mit csináljon, mert a dunai márna nem egy tavi ponty, ami akkor is kijön a kocka tóból, ha hátrafelé tekeri az ember az orsó karját és közben újságot is olvas.

A márna csak izomból áll. Erős farok és mellúszokkal nyargal a sodrás erős vizeiben. Egész életében a mederfenék az élettere.

Örökké árral szemben úszik, hogy minél több oldott oxigént juttasson a kopoltyújába. Szóval a folyók vagány erő- és úszóbajnoka. A halcserkésző családom, közben már a merítés határán vannak, amikor is Norbika egy óvatos húzással a merítőszák felé húzza a Duna gyönyörűségét. Heni pedig kiemelte a vízből a két kilósnak tippelt, bajuszos szájú márnát. Gyorsan a halpaplanra teszik a zsákmányt, én pedig kiszabadítottam a sárga horgot a hal szája közepéből.

Norbi olyan, de olyan boldog, mint egy kisember szent karácsony estéjén, amikor látja a fenyőfa alatt a milliónyi ajándékdobozt és egy kosarat, amiben lehet, hogy benne pihen a várva várt kiskutya.

Ahogy telik az idő, mert a vízparton bizony másképp forog az a bizonyos kerék, a halak más hová mentek a parti sáv homokos, agyagos mederfenéktől. Hiába csaliztunk különbféle haleledeleket, legyen az valamilyen pellet, csontkukac, vagy sajt, de még a vastag gilisztacsokor se érdekelte őkegyelmüket.

Aztán már azt hallottuk, hogy a hartai templomban lévő harang ütemesen zengi a déli időt. Éhesek is lettünk közben.

Az én drága feleségem, igazából felkészült mindenre, ami az hasnak az ürességét megnyugtatja. Sütött még tegnap friss ropogós vajas zsemlét, fasírozottat, virslis papucsos, szalámis buktát. Akkora adag élelem volt ez hármunkra, hogy egy hétig is el lettünk volna itt, ha bármilyen okból nem lett volna nyitva semmiféle bevásárló központ a környéken.

Elfogyasztottuk az ebédet, persze ilyenkor mindig jobb lenne a parázs felett sült szalonnát kolbásszal és hagymával enni, de a mai falatozásunk, ezek nélkül is pazar volt.

A Duna halai továbbra se mutattak semmi féle érdeklődést. Még egy beleúszást sem jelzett az öt bot valamelyik spicce. Norbi meg is unta hamar a tétlenkedést. Elment egy uszadékfa segítségévél lejátszani a normandiai partraszállást. Ellenség a csónakos utazók, a túloldalon lévő kis épület és mindenki, aki erre felé jár. Még a darvak is.

Hihetetlen, hogy mekkora darabszámú darumadár jött a keleti országrész felől a Duna irányába és átrepülve a folyó felett, nagy köröket leírva mentek tovább nyugatra.

Nejem fényképez, én vigyorgok, Norbi harcol. Jó itt. Békesség van, jó idő (a szelet leszámítva) és rajtunk kívül egy kolléga vallatja a vizet csak a környéken.

Szegény ember sokat szenved. Olyan helyen horgászik, hogy szinte lehetetlen. Nem azért, mert kényelmetlen a hely, hanem mert ebéd után annyi ember jött ott le családostól megbámulni a vizet, mintha a budapesti híres-neves Váci utcában lennénk.

Ami nem baj. Az emberek szeretnek a vízparton eltölteni egy két órát. Jó is az. Ha nem zavarják a szerencsétlen horgászt, miközben a pecás egybe szeretne olvadni a természettel.

Most is jött egy família. Köszönni, persze senkinek sem köszöntek. Minek is? Voltak vagy nyolcan. Az egyéves gyerektől a hetvenéves mamáig. És mi az első? A gyerekek futnak a vízhez. A pecás ember mellé. Kézben a féltégla, és dobás a botok mellett a vízbe.

Sajnálom a sporttársat. Morgok még én is. Az öreg csak áll, tekeri ki az akadóba dobott végszerelék nélküli damilját és nem mer szólni.

Aztán a család elvonult onnan. Messze nem mentek el tőle, csak felfelé sétáltak, aztán amint elmentek húsz méterre, már megint kőzáporral ünnepelték a megérkezésüket. Még jó, hogy Fifikét nem hozták magukkal.

Nálunk kapás továbbra sincs. A háborúnak sincs még vége, bármerre nézek, mindenhol fegyvereket látok ágakból, kavicsból. Igy csak megnyerjük ezt a partraszállásos háborút.

A Nap átért a folyó másik oldalára. Mi is az árnyékban ülünk. Ősszel, amikor a levelek már nem úgy zöldülnek, mint amikor tavasz van, hanem barnás színt öltenek, néha meg-megzizegve, némán lehullanak a folyó homokos partjára. A napnak a sugarai is gyorsabban veszítenek nappali fényességükből. Hajnalban pedig olyan lassan ébredezik, mint egy kisgyermek, amikor a szüleik ébresztgetik, mert menni kell az óvodába.

A november hónap álmos. Az éjszakák hidegek, ködösek. Néha, a falu felől, szénszaggal kevert füst illata is van a levegőnek. A nappalok esősek, szelesek. Az év utolsó előtti hava, a halakat is a mélyebb gödrök felé készteti.  Rabol még a balin, fröccsen a süllő elől a szélhajtó küsz is olykor-olykor.

Apropó balin. Feleségem kukoricával fűzi meg a tízes horgát, majd be is dobja a vízbe a csalit. Negyedórás áztatás után, hatalmas botspicc görbülés. Megjött a ponty! Örvendeztünk. Novemberi pontynak párja nincsen, szokták mondani a pecások.

Az ismeretlen jobbra és balra úszik. Próbál szabadnak maradni. A nejem ezt nem hagyja, pedig folyamatosan mondja a halnak, hogy elengedlek, ne félj.

Norbert nyugodtan tartja a kezében a háromméteres merítő nyelet. Az ő feladata, a szákolás és a fotózás utáni halvisszaengedés. Egész profin teszi a dolgát. Igaz, alig bírja el a nehéz merítőt, de piszkosul igyekszik.

Most is a Duna vonalánál áll, lábán a harminchetes gumicsizmával és reszkető izgalommal érdeklődik, hogy ez milyen hal is lesz? Biztos ponty, vagy amur, vagy dévér, vagy karika. Elmélkedik hangosan.

És akkor láttuk meg, hogy egy kukorica evő, kettő és fél kilós ragadozó őn, azaz egy csodaszép balin van a horgon. A hal már fáradt. Oldalazva siklik a víz tetején, amiként feleségem komótosan húzza a merítő nyele felé.

Hamarosan már a part szélén elfektetett halmatracon fényképezzük az ősz balinját. Norbert, mint örökös halvisszaengedő egy cuppantós halorr puszi után, vizes kezével integetett a ragadozónak, aki egy pillanat alatt el is úszott a sodrás felé.

Ha vadászruházat, akkor -> EWIDENT

Aztán a keszegek is megérkeztek. Méghozzá a nagyobbja. Azok az igazi lapátoknak csúfolt, vén dunai dévérkeszegek. Vastag trágyagiliszta az a csali, amit megkívántak. Hármat fogtam egymásutánban, a bandavezér majdnem verte a három kilót. Hely, micsoda haltepertőt lehet készíteni belőlük. A recept nem túl bonyolult és nem is kell hozzá sok alkatrész.

A keszeget, éles késsel ki kell filézni. A filéket két- három milliméterenként be kell vágni, hadd törjön el a szálka.

Jól be is kell sózni, aki szereti, csévélhet rá fekete borsot is. Jó kis hűvös helyre kell tenni őket, és hagyni a hal darabokat aggódni a sóban. Egy-két óra elég is a sózásra, elvégre nem sonkát pácolunk. A filézett halhús nem vastag, hamar áteszi a só.

Aztán össze kell keverni fokhagymaport búzaliszttel és fűszerpaprikával. Amint eme lisztes keverék elkészül, mehet az egész egy nejlonzacskóba. Abba bele a sós halfilét, és óvatos zacskó rázással tapasszuk a húsra a keverékünket.

Olajat a serpenyőbe, és amikor már serceg, süthetjük is a falatokat. Egy-két percet hagyjuk a halakat pirulni. Aztán mehet a forgatás. Legjobb a teflon bevonatú halsütő, abban biztos nem ragad le a keszegfilé, ha figyelünk a sütésre. Aztán, amikor ropogósra sült az élelem, kivesszük az olajból a néhai dévérdarabokat és lecsepegtetjük az olajat róluk.  Lilahagyma kell mellé, és egy jó vastag cipó. Lehetőleg friss legyen a kenyér és fehér.

Ismét egy botvivős kapás következett. Most Norbi horgán lévő sajtcsalira éhezett meg egy másfeles márna, majd azonnyomban az én sajtomat szívta fel egy erőmű. Ráadásul a háromharmincas pickerbotomon lévőre. Vitte rod-poddal együtt a pecámat a hal. A fék szerencsére működött és a botot is el tudtam kapni.

Időközben a szomszéd hazapakolta felszerelését, már csak mi vallattuk a vizet.

Bánhatja, hogy abbahagyta a horgászatot. A márnák kijöttek a mederből és éhesen kutakodtak a mederfenék aljzatán.

De vissza a halamhoz. A márna, húzta a zsinórt lefelé a dobról, úgy, hogy majdnem kitépte a könnyű bot spiccét a kezemből. A peca karikában, én pedig álltam a sarat. Engedtem, amikor menni akart, húztam, ha a hal erőt gyűjtött. Közben feleségem bekapcsolta videófelvevőt a telefonján, hogy megmaradjon digitális formában is a küzdelem. Norbert szaladgált a merítővel, amivel kétszer hasba is vágott, pedig behúztam az úszógumim, az már biztos.

Amint Heni narrátorkodik a kezében lévő telefonnak, felsikít. És már szalad is el. Norbi is. Itt mindenki csak futkos.

A halam harminc méterre, a fiam, a szákoló nélkül hagy, a rólam készülő Mezei Fishing Family filmje úgy készül, hogy annyit látni, hogy a homok felett himbálózik a kép. Vagy éppen a fa teteje látszik. Persze, élő videóban vannak ilyen bakik, főleg, ha egy tíz méterre elhagyott készségen, kapás van. Ez is márna volt. Igaz, hogy ő éppen csak kijárta a harmadik b-ét, de fárasztása is élményszámba menő történet.

Én még mindig harcolok. Szegény márna nem nagyon akar megismerni minket. Családom visszatért, videó megint forog, Norbi ismét a helyén. Még vagy öt percet nyaggattuk a halat, hogy beleúszon a nagy merítő fejébe. Igazán szép hal volt.

A súlya három kiló nyolcvanhat dekagramm volt. Úgy elfáradt, hogy nem akart magához térni, pedig a fényképezés után azonnal elengedtük. Hiába próbáltunk minden féle csíziót elkövetni, nem akart elúszni.

Aztán a hátára feküdt. Norbi majdnem sírva fakadt. Lekonyuló szájával azt mondta, hogy nem szerette volna, ha elpusztul a márnánk. Én sem örültem neki. De ismerem ezt a halfajtát. Olyan, mint a béka a parton. Képes megjátszani azt, hogy nem él.

Láttam olyat már a Fűzvölgyi csatornán, hogy jött a gólya, aztán a Breki észrevette. Fölakadt a szeme és hátára vágta magát. Talán még hullaszínt is váltott. Aztán, amikor Kele elvitorlázott, a béka várt egy percet, visszahúzta gülledt szemeit a helyére és kuruttyolt tovább.

A márna is hajlamos ilyen trükköt elkövetni. Amint elengedtük és a sodrás elvitte a meder felé, hasra vágta magát, talán még nevetett is és fejjel lefelé leúszott a mélybe.

Halőrzési ellenőrzést is kaptunk, két szolgálatban lévő őr kérte el a papírjainkat. Norbitól meg is kérdezték, hogy mit is fogott a mai napon? Ő azonnal válaszolta: a márnát. Rendben találtak mindent és már mentek is tovább.

Illedelmesen elköszöntünk egymástól, mi pedig pecáztunk még egy pár órát.

Összeségében tizenegy darab márna jött ezen a napon, nyolc kiló karika és dévér keszeg, pár darab leánykoncér, meg vagy harminc küllőcske. A keszegeket elhoztunk, de csak annyit, amennyit meg is eszünk. A többiek mentek telelni, mert közeleg az év utolsó hónapja, hadd pihenjék ők is ki a 2023-as év nehézségeit, örömeit.

Írta és fényképezte: Mezei Norbert

 

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu

A Győri Járási Ügyészség vádat emelt egy férfival szemben, aki szigonnyal lőtt magának halat a Mosoni-Dunában.

A vádirati tényállás szerint az 58 éves férfi 2023 augusztusában, délben megjelent a Mosoni-Duna győri szakaszán. Itt búvárpipával, búvárszemüveggel és békatalppal merült a vízbe. Órákon át tartó kutatás után végül a nála lévő szigonypuskával elejtett egy közel három kg-os pontyot, amit ezután szemeteszsákba tett, és távozni akart a helyszínről. Ekkor azonban a cselekményét végig nyomon követő hivatásos halőrök feltartóztatták, és értesítették a rendőrséget.

A terhelt tiltott halfogási eszközzel ejtette el a több mint 65 000 forint halgazdálkodási értéket képviselő pontyot.

Az ügyészség a többszörösen büntetett előéletű, különös visszaesőnek minősülő férfit orvhalászattal és lopás vétségével vádolta meg. A büntetési tétel a halmazati és a visszaesésre vonatkozó szabályokra figyelemmel négy és fél évig terjedő szabadságvesztés.

A nyomozást a Győri Rendőrkapitányság munkatársai folytatták le, míg az érdemi döntést várhatóan a Győri Járásbíróság fogja meghozni az ügyben.

Forrás: Ügyészség

A Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár, folytatva azon kezdeményezését, amelynek keretében állományának régi darabjai közül bemutat néhány olyan művet, amelyek a vadászat és halászat hazai fejlődésében fontos előrelépést jelentenek, ezúttal egy olyan könyvet választott, amely egyaránt gazdagítja a halászat, horgászat, néprajz és gazdaságtörténet irodalmát: a 19. század végének egyik legnagyobb magyar természettudósa, Herman Ottó (1835–1914) írását, A magyar halászat könyvét.

A szerzőt aligha kell bárkinek is bemutatni, hiszen egy igazi polihisztorról van szó, akit ma is a magyar tudománytörténet jelentős alakjaként tartanak számon. Annak ellenére van ez így, hogy Herman Ottó szepességi szász-cipszer családból származott, és gyermekkorában kizárólag németül beszélt. Hamar kiderült azonban, hogy sem a hazafiasság, sem a nemes eszmék iránti elkötelezettség nem hiányzik belőle: bár még csak tizenhárom éves volt, 1848-ban megpróbált jelentkezni a hadseregbe (sikertelenül), később pedig az olasz és lengyel mozgalmakban szolgálta a szabadság ügyét. Idősebb korában kevésbé kalandos, de talán hatékonyabb lehetősége nyílt elvei képviseletére: 1879-ben Szeged város – Kossuth Lajos személyes ajánlására – beválasztotta az Alsóházba a Függetlenségi Párt színeiben induló Hermant, aki onnantól kezdve folyamatosan részt vett a közéletben, minden fontosabb kérdésben hallatva szavát.

Fő működési területe azonban a tudomány volt. Tanulmányai ugyan nem ilyen irányba mutattak (a bécsi politechnikumba járt, a szülei mérnöknek szánták), de hamar nyilvánvalóvá vált a természet világa iránti olthatatlan érdeklődése. Ennek jegyében alakult – képviselősége előtt – a karrierje is: a kolozsvári Erdélyi Múzeum, majd a Természettudományi Társulat munkatársa volt, utána a Nemzeti Múzeumban kapott állást. Noha ezek nem voltak túl jövedelmező pozíciók, lehetőséget nyújtottak Herman számára a természettudományos kutatásokhoz és eredményei publikálásához. Megjelenő írásai a szakmai elismerésen túl a népszerűséget is meghozták a számára, mivel nem csupán a szó szoros értelmében vett szakmunkák kerültek ki a tolla alól, hanem tehetségesnek bizonyult a tudományos ismeretterjesztő irodalom terén is.

Herman Ottó első jelentős írása a magyarországi pókokról szólt, később pedig ornitológusként vált híressé, ez utóbbi témában jelent meg a legtöbb műve is. Arról, hogy miért és hogyan került kapcsolatba a halászattal, ő maga számolt be:

Egy szegény magyar rajongva szerette a természetet s érezte, hogy nemzetének szüksége van a természet ismeretére, mely nélkül igazi szellemi fejlődés lehetetlen; de érezte azt is, hogy a tudománynak, annak a nagy egyetemnek … szüksége van arra is, a mit magyar föld termel, rejteget. A feladat nagy, szép és nemes volt s az a szegény magyar rászánta életét. … Czélja az volt, hogy megírja majdan a magyar állatvilág természethistóriáját.

Ez a „szegény magyar” a század jeles természettudósa, Petényi Salamon János volt, aki tervbe vette egy monográfia megírását Magyarország gerinces állatairól. Sajnos munkásságának valóban hányattatott sors jutott osztályrészül, mivel ez és számos másik műve kéziratban maradt, vagy egyenesen megsemmisült. Amikor azonban a megmaradt jegyzetek Herman kezébe kerültek, a halfaunáról szóló rész megihlette őt. Kezdetben csak a Petényi-kéziratok kiadására gondolt, ám később megfogant benne egy sokkal grandiózusabb terv: elhatározta, hogy ő maga fogja felkeresni Magyarország valamennyi halászvidékét, és pontos leírást készít nem csupán magukról a halakról, hanem a halászat mesterségéről is, beleértve a különböző halfogási módszereket, eszközöket, a halászok életének hagyományait és szokásait, feljegyezve az összes ezzel kapcsolatos népi kifejezést. Arra a következtetésre jutott ugyanis, hogy „a halászat az emberiség ősfoglalkozása, hogy szerszáma, fogása a népismeret, az ősrégészet szempontjából legalább is érdekes lehet: mert hiszen az ősfoglalkozások terén a nép szívósan ragaszkodik mindenhez, ami ősi, hátha egy-egy nyom elvezet oda is, ahol az írott történet eddig néma?” A halászélet kutatásától tehát néprajzi felfedezéseket is remélt.

a magyar népi halászati eszközei és szerszámai

Herman Ottó egy széles körű, zoológiai, néprajzi és nyelvi szempontokat egyaránt felölelő kutatást folytatott. 1883 és 1886 között bejárta gyakorlatilag az egész országot, és minden vidéken, ahol foglalkoztak halászattal, részletes leírást készített az ott látott módszerekről, eszközökről, továbbá magukról a halfajokról is. Munkáját nagyban megkönnyítették személyes adottságai: „sok az összeköttetésem, szeretem a népet, foglalkozását s tudok vele bánni.” Ennek bizonyítéka néhány regénybe illő jelenet a könyvben:

 

Egyáltalában mondható a magyar emberről s így a magyar halászról is, hogy mihelyt észreveszi, hogy valaki megbecsüli a dolgát, sőt ért is hozzá, tartózkodása legott eltűnik s a közlékenység szállja meg. Különösen a tudás töri meg a jeget. Egy körösmenti öreg halászt, ki sehogysem akarta ereszteni a szót, egy véletlen kérdéssel nyertem meg. Észrevettem ugyanis, hogy hálójának úszófái a vörösfűz fájából valók s azt kérdeztem:

– Hát öregem, maga is vörösfűzből faragja a párát?

Az öreg erősen megnézett, igazított a kalapján, azután így szólt:

– No már, kérem alássan, hetvenöt esztendőt értem meg; Örzsébet napján ülöm mög a feleségömmel az aranylakodalmat; mög is öttem már a java kinyeremet, de még olyan úri embör nem járt erre, a ki mögmondta vóna, hogy az a para vörösfűzből való – pedig abból való a!

Hagyományos halászati formák: a “kullogó” és a “pöndörös”

Miután az anyaggyűjtést befejezte, Herman nekifogott az összegzés és a szerkesztés munkájának. A kész mű, A magyar halászat könyve 1887-ben látott napvilágot, összesen 860 oldalon, háromszáz ábrával, tizenkét műlappal és kilenc kőnyomatú táblával illusztrálva. A képeket személyes tapasztalatai alapján maga a szerző készítette, aki intellektuális képességei mellett rajztehetséggel is meg volt áldva. A művet két részre osztotta: az első a magyarországi halászat történetével, hagyományaival és szokásaival foglalkozik, részletesen bemutatja a különböző vidékeken használt módszereket és eszközöket, a halászok mindennapi életét, természetét. A második rész „természethistória”, vagyis a tulajdonképpeni zoológiai leírás, az országban honos halfajok részletes (és szintén illusztrált) bemutatása. A művet a „mesterszavak”, a halászattal kapcsolatos népi kifejezések szótára zárja.

Magyarországi halfajok ábrázolása

Herman a könyv előszavában azt állítja, „Ezt a könyvet nem irta tudós ember tudósok– a szó czéhes értelmében – kielégítésére, hanem írta egyszerű magyar ember magyar emberek okulására, általános műveltséggel bíró emberek tudásvágyának kielégítésére.” A könyv tartalmát tekintve ez meglehetősen félrevezető, hiszen gondos kutatómunkán alapuló, tudományos igénnyel megírt monográfiáról van szó. Mindamellett Herman valóban ügyelt arra, hogy műve azok számára is érthető, sőt élvezhető legyen, akik nem tartoznak a szűkebb szakmai közönséghez. Már nagy tapasztalatra tett szert tudományos ismeretterjesztő munkák megírásában, és ez A magyar halászat könyvén is megmutatkozik. A szöveg ízes és gazdag magyarsággal megírt, olvasmányos munka, a szórakoztatva tanítás kiváló példája; az egyes fejezetek novellisztikus jellegűek, önálló írásként is megállják a helyüket.

Az érzékletes leírásokra álljon itt egy példa, a halászok táltalános jelleméről:

A magyar halász majdnem kivétel nélkül az, a mit a „jóra való magyar ember” alatt értünk. Nyugodtlelkű, becsületes; jobbadán hallgatag, de a mellett nyílt, vendégszerető; kiválóan mértékletes; munkában serény és kitartó. Legtöbbször bámulatos a megfigvelő tehetsége, mely mindent felölel, a mi a vízben s a víz körű van; hozzá példásan rendszerető, ki sohasem pihen le addig, a míg szerszámját rendbe nem rakta.”

Hangulatos életkép-leírás a halászok mulatságának az ismertetése:

De mikor beüt a jó szerencse, vagy vendég vetődik közéjök, akkor erősebben lüktet a bokor mulatozása; a kisbiró sűrűn jár a kancsóval a pinczébe s járja a felköszöntés, meg a tréfás szó is; és ha ügyes a vendég, kicsalja azt a magyar természetet, mely akkor nyilatkozik a maga zamatosságában, a mikor a kulcsos, poharat ragadva, a szoba közepére áll s a bokor tagjai körbefogják; kiki tele pohárral.

Ekkor rákezdi a kisbiró:

 

“Én vagyok a halászlegény,

Én járok a viz tetején;

Én fogom az aranyhalat

A tihanyi hegyek alatt.

 

Könnyű apró halat fogni,

De nehéz megtisztogatni;

Könnyű szeretőt tartani,

De nehéz tőle megválni.

 

Megváltam én szeretőmtől,

Mint a zöld ág levelétől;

Messzire estem szegénytől,

Hirét sem hallom senkitől.”

Leginkább csak az első versszakot éneklik; a kulcsos csöndesen, a legénység élénken bokázik; közben-közben hol az egyik, hol a másik magasra ugrik s nagy erővel összecsapja a levegőben a két lábát; az a nehéz, kemény halászsaru ilyenkor akkorát szól, mint valami kölyökágyú. Ez a halászverbunk. Semmi kicsapongó sincsen benne; sőt, inkább komoly, mint víg.

A halászat egyes formáinak ismertetése során is hű marad önmagához Herman, és nagyon olvasmányosan fogalmaz. A horgászatot például így vezeti be:

 

„A halászat őstörténete reátanított, hogy a horogéul való halászat a legősibb halászati módok között foglal helyet … Azt is láttuk, hogy a mai legmagasabb fokon álló horgászat, amely a mesterséges csalira épít. alapelve szerint az őskorból származik. … Mindezeken kívül a horgászat az, a mely a halásztól a legtöbb tudást kívánja. Ismernie kell a halas víz természetét, a benne élő halaknak e természethez való alkalmazkodását, a halak táplálékát, sőt még a módot is, hogyan ragadják meg azt. Ismernie kell az évszak, az időjárás, sőt az éj és nap szakának befolyását is a halak életmódjára. Végre ismernie kell szerszámának tulajdonságait s innen a fogást. Csak a midőn ezekkel tisztában van, csak akkor foghatja meg azt a halat, a melyre szüksége van s épen ebben a biztosságban rejlik a horgász művészete.

Nem hiányzik a leírásából a hazafiasság és a nép iránti szeretet sem:

Ki merem mondani, hogy az oly tökéletességre fejlődött angol horgászat a magyar népiesnek csak finomított képmása: de még az is áll. hogy a magyar népies horgászatnak vannak oly részei is, a melyek az ún. sportszerű horgászaton túltesznek. A magyar népies horgászatnak legjellemzőbb vonása az, hogy a horgász tudatosan azon van, hogy szerszámjának minden része, külsője szerint, minél természetesebb legyen: evvel pedig biztosabban éri el azt az eredményt, a melyre a sportember szerszámjának finomsságával törekszik.

Leliismeretes íróként és tudósként azonban a negatívumokat sem hallgatja el, kapcsolódjanak akár magához a halászati tevékenységhez, akár az emberi jellem árnyoldalaihoz. A halak felbontásáról szóló leírásánál például az olvasó alighanem elbizonytalanodik, hogy örülnie kell-e Herman érzékletes stílusának, részletes ábrázolásmódjának:

A halhasítás roppant mocskos egy mesterség; ebben fölötte áll még a timárságnak is. A halak nyálkája ezerszeres rétegben egymásra szárad s mindent ellep, a mihez a hal teste, a hasító keze hozzányúl; asztal, kosár, kád, késnyél, a hasítok keze, köténye barna kéreggel van bevonva, a melybe a hal pénze belészárad. S már e kéreg is erős bűzöket fejt ki, a melyek a száradó halak, az elszórt apróság s a halzsírüst gőzével, bűzével összeházasodva, oly légkört teremtenek, a mely a purgatórium illető osztályában is megtenné puhító hatását még a legmegrögzöttebb lelkekre is.

Az orvhalászatot így vezeti be:

Hasonlatot keresve az orvhalász számára, csak a nyest juthat eszünkbe … A nyest nappal nem mozdul ki odvából; alszik, tehát ilyenkor ártatlan; de a mint a nap leáldozott s az első csillag felragyog az ég boltozatán, a nyest ébren van, rabolni, fojtogatni indul. …. Szakasztott ilyen az orvhalász is. Napközben a faluban „csöndes, jóravaló állampolgár”; nem vét a légynek sem; de a mint az esti csillag kiragyog, elindul „szétnézni” …

A bámulatos az, hogy a halász időjártával mégis észreveszi, hogy a szerszámját „feljárják”; mert bámulatos az a halászszem és – nem mondhatom másképpen – az a halászszimat; s ekkor magától kezdődik a magyar népet jellemző megtorlás, a melyhez képest az ángolszász „lynch”, vagy a m. kir. statárium csupa játék, mert ez a kettő kurtán végez, holott az a magyar megtorlás életfogytig; tart.

Herman olyan szempontokat is alkalmazott a könyvben, amelyek már a jövő felé mutatnak előre, és a fenntarthatóság, mai kifejezéssel élve, a dinamikus ökológiai egyensúly kérdéskörét érintik:

Megbízható távcsövet keresel? Távolságmérős távcsövek és minden, ami a megfigyeléshez kell – > FROMMER Fegyverbolt! Kattints a fényképre!

Mind apróbb szemre kötik a hálót, hogy még·azt az istenadta ujjnyi keszeget, süllőt, pontyot, csukát, őnhalat is a szárazra kerítse …Hát ezt csinálja az aprósággal s bámul, panaszkodik, hogy a nagy hal egyre ritkul; mintha nem tudná, hogy a ki minden csirkét megöl, nem lesz annak se tyúkja, se kakasa, se tojása.

Ezt a témát egyébként egy későbbi művében (A halgazdaság rövid foglalatja) bővebben is kifejtette, mintegy összekapcsolva az élővilágot megfigyelő tudós és az ország gazdasági-természeti értékeit megvédeni igyekvő államférfi szerepkörét.

A magyar halászat könyvének jelentőségét és hatását nehéz lenne eltúlozni. Egy olyan munkáról van szó, amelyhez foghatót azelőtt nemcsak Magyarországon nem csináltak soha, de még Európában sem nagyon. Összehasonlításként: a Petényi kézirataiban szereplő hatvanhét halfaj Herman könyvében négyszázhatvanra gyarapodott, a „mesterszavak” (halászati kifejezések) száma pedig százhetvenötről csaknem ezernyolcszázra.. Kulcsszerepet játszott az időzítés is: Herman Ottó még majdnem abban az állapotban tanulmányozhatta a halászatot, ahogyan az évszázadokon át virult. A nagy folyamszabályozási munkálatok és lecsapolások azonban ekkor már éreztették hatásukat, és pár évtized múlva az általa tapasztaltak egy része már csak az ő írásaiban maradt meg.

A  kiadványról olyan jelentős személyek nyilatkoztak osztatlan elismeréssel, mint Hunfalvy Pál akadémikus vagy éppen Kossuth Lajos. Többen sürgették Hermant, hogy a nemzetközi ismertség elősegítése érdekében adja ki németül is a művet. Egy ideig valóban foglalkoztatta a gondolat, bár a terv megvalósítása komoly nehézségekbe ütközött: “azt mondtam: nem lehet, mert a német nyelvben nincsen hozzá való mesterszó! Kiraktuk egymás ellenében s kisült, hogy igazam van: 200 és valami harminc német szóval nem lehet 2500 magyart forditani.” Az idegen nyelvű kiadás így végül nem valósult meg, de a szakmai elismerés külföldön sem maradt el. Itthon pedig korszakos jelentőségűnek bizonyult A magyar halászat könyve, amennyiben – Herman Ottó egyik életrajzírója szerint –  „lelkes buvárok egész raját termékenyitette meg és buzditotta a tárgyi néprajz müvelésére; és tény, hogy tárgyi néprajzunk ifju generációja ezen a munkán nevelkedett, ebből meritett buzditást, ebben talált irányt és ebből tanult mesterkéletlen rendszert.” A mű maradandó értékét pedig mi sem mutatja jobban, hogy többször is kiadták újra, 1991-ben és 2008-ban. Herman Ottót tehát méltán lehet a magyar tudománytörténet legnagyobb alakjai között emlegetni; könyvét pedig bizalommal kézbe veheti bárki, akit érdekel a magyarországi halászat és horgászat története, hagyományos eszközei és módszerei, s szeretne bepillantást nyerni egy olyan életbe, amely hazánkban a legősibb időktől kezdve egészen a modern korig szinte változatlan fomában fennmaradt.

Szabó Ádám

 

Felhasznált irodalom

Bíró Péter: „Herman Ottó és a magyar halászat”, Magyar Tudomány, 2005/2, 232.

Herman  Ottó: A magyar halászat könyve I-II.  Budapest: Kiadja a K. M. Természettudományi Társulat, 1887.

Kiss József: Herman Ottó élete és munkássága. a HOLOCÉN Természetvédelmi Egyesület, 2000.

Lambrecht Kálmán: Herman Ottó : Az utolsó magyar polihisztor élete és kora. Budapest: Biró Miklós, 1920.

Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár: Digitalizált múlt| Herman Ottó: A magyar halászat könyve. Online elérés: http://www.mezogazdasagikonyvtar.hu/hirek-esemenyek/konyvtari-hirek/digitalizalt-mult-herman-otto-a-magyar-halaszat-konyve

2023-09-19.

Székely Sándor: Herman Ottó. Budapest: Művelt Nép Könyvkiadó, 1955.