Debreceni Egyetem: A Debreceni Egyetem Természettudományi és Technológiai Kar szakemberei mintegy 200 szalamandrafaj utódgondozási viselkedését tanulmányozták egy nemzetközi kutatásban. A vizsgálat eredményeit összefoglaló publikáció a napokban jelent meg egy rangos tudományos folyóiratban.

Fotó: Debreceni Egyetem

A nemzetközi kutatásban az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat és a Debreceni Egyetem szakemberei is részt vettek, Vági Balázs tudományos munkatárs mellett Székely Tamás, az Evolúciós Állattani és Humánbiológiai Tanszék professzora és Végvári Zsolt, a Vízi Ökológiai Intézet igazgatója, aki az egyetemen is oktat. A vizsgálat eredményeit ismertető cikk október 5-én jelent meg a Scientific Reports című nemzetközi tudományos folyóiratban.

Vági Balázs, a DE TTK Biológiai és Ökológiai Intézet Evolúciós Állattani és Humánbiológiai Tanszék tudományos munkatársa. Fotó: Debreceni Egyetem

– A kétéltűek közül valószínűleg mindenkinek a békák ugranak be elsőként, pedig a farkos kétéltűek, a gőték és a szalamandrák is ehhez az osztályhoz tartoznak. Mivel a gőte és a szalamandra elnevezés csak életmódbeli és nem rendszertani különbséget takar, vizsgálatunkban a szalamandra név alatt az összes farkos kétéltűt értjük. Bár fajszámuk csak mintegy tizede a békákénak, és viselkedésük is kevésbé változatos, pont ez az egyszerűség teszi őket jó modellcsoporttá, például az utódgondozás eredetének tanulmányozásához – ismertette Vági Balázs, a DE TTK Biológiai és Ökológiai Intézet Evolúciós Állattani és Humánbiológiai Tanszék tudományos munkatársa, a tanulmány vezető szerzője.

Fotó: Debreceni Egyetem

Két fajszegény evolúciós ágat kivéve, ahol kialakult az elevenszülés (egyikbe tartozik a Magyarországon is élő foltos szalamandra), a szalamandráknál a gondozás abban nyilvánul meg, hogy őrzik a petéket. A két fő kérdés, amire a kutatók kíváncsiak voltak, hogy milyen feltételek esetén és melyik szülő teszi ezt.

Fotó: Debreceni Egyetem

– Az utóbbi kérdésre egyszerű a válasz. A szalamandrák törzsfejlődése során a halakéhoz hasonló, külső megtermékenyítés átalakult belsővé: a hímek egy spermatokot raknak a talajra vagy a vízfenékre, amit a nőstény a kloákájával felszippant. A ma is élő ősibb, külső megtermékenyítésű családokban, ha van gondozás, akkor az apa őrzi a petéket, míg a szalamandrák nagyobb részét kitevő belső megtermékenyítésűeknél az anya. Valószínűleg azért alakult így, mert az őrző egyed biztosabb abban, hogy csakugyan szülője az utódoknak – mondta Vági Balázs. 

Székely Tamás, az Evolúciós Állattani és Humánbiológiai Tanszék professzora. Fotó: Debreceni Egyetem

Az őrző apák nagyok, erősek és sokszor területet védenek a vetélytársaktól, ahová több nőstény is lerakhatja petéit: így biztosítják, hogy minél több petét maguk termékenyítsenek meg, míg az őrző anyák a saját testükön belül biztosítják a megtermékenyülést. Eközben a másik szülő, mivel előbb szabadult meg az ivarsejtjeitől, továbbállhat, újabb párt kereshet. A belső megtermékenyülés még azzal az előnnyel is jár, hogy a nőstény a párzás helyétől távol is lerakhatja a petéket, akár szárazföldi környezetben is. Viszont a szárazföldön nagy szükség van a gondozásra: a nőstény szalamandrák csak ilyen módon tudják megóvni a petéket a ragadozóktól és a fertőzésektől. Ezért a szárazföldön petéző szalamandrák többnyire őrzik a fészekaljat, sőt maga a gondozás tette lehetővé a szárazföldre való petézést.

– Azt várnánk, hogy a gondozás akár a mostoha éghajlattól is véd, ez azonban nem így van: mivel az anyaállat maga is érzékeny a túlhevülésre és kiszáradásra, a szárazföldi petézés és gondozás csak olyan környezetben alakult ki, ami a szalamandrák igényeinek megfelelően hűvös és csapadékos. Ilyen helyeken viszont evolúciósan igen sikeres: a nagyrészt szárazföldön szaporodó tüdőtlenszalamandra-félék (Plethodontidae) teszik ki a jelenleg élő fajok több mint kétharmadát, és éppúgy meghódították Szardínia mészkőbarlangjait, mint az amazóniai esőerdő lombkoronáját – emelte ki Székely Tamás, az Evolúciós Állattani és Humánbiológiai Tanszék professzora.

A szalamandrák rejtetten élnek, ritkán láthatók és viselkedésük kevéssé ismert, ennek ellenére ökológiai és evolúciós szempontból jelentős csoportról van szó, melynek mindent meg kell tenni a megőrzéséért.

– A gerinces állatok törzsfejlődése az evolúció egyik nagy rejtélye. Hogyan lett egy vízhez kötött jószágból teljesen szárazföldi állat, amiből végeredményben az emberiség is származott. A cikkünk ennek megoldásához ad egy új támpontot azzal, hogy a belső megtermékenyítés es a nősténygondozás közötti kapcsolatot fedezett fel egy ősi gerinces állatcsoportban, a szalamandráknál – tette hozzá Székely Tamás.
Vági Balázs, Daniel Marsh, Katona Gergely, Végvári Zsolt, Robert P. Freckleton, Liker András, Székely Tamás: The evolution of parental care in salamanders című publikációja itt olvasható.

Forrás: Debreceni Egyetem