Hó, hó, mindenütt. Gyönyörű szűz hó, lágy és bársonyos, puhán süppedő. Mintha a tél ezer nyáj bárányfelhőt nyírt volna meg s annak a gyapját hintette volna szét erdőn-mezőn.

*

Ember, rabember, aki robotmunkád mellett folyton szabadságért esengsz s korláttalanságot sóvárogsz: most nézz szét idekint. Előtted az egész szabad világ, fagyosan, megdermedve. Lásd meg most a szabad természet fiainak a szenvedését, amivel a korláttalanság gyönyörét meg kell fizetniök!

*

Négy hosszú téli hónap, aminek hossza-vége nincsen, ez következik most odakint. Teljes négy hónapja a hazátlan bolyongásnak, a sivár bizonytalanságnak, a máról-holnapra tengődésnek — a folytonos nyomornak. S íme, esik a hó!…

*

Valami megmozdul a hóban a ballagó ember lába előtt. — Nyúl ugrik fel a vackából s ijedten rúgtat el, toronyiránt. Most legjobb az egyenes. Bújni se’ itt nem lehet, se’ ott. Hisz’ még a hó se’ volt elég jó!… Az ember megáll s megnézi a hóba mélyedő lyukat, ahol a hosszú fülű elszállásolta magát. Ez bizony egyszerű. — Egyszerűbb már alig is lehetne. Semmi egyéb, csak egy hosszúkás lyuk, amelynek az oldalfala is hó, a feneke is hó. — Meleg hó. Hogyne volna meleg, mikor sem a vetést nem engedi megfagyni, sem a nyulat!

*

Egy pár vajú károg a bús fákon, s a varjúkárogás messzire elhallatszik; messzebbre, mint amennyiről ezt a gyászos madarat meglátni. Nem itt kell megnézni ilyenkor a varjút, hanem a tanyák táján. Ahol százával gunnyaszt.Egyik a földön, a másik a háztetőn, a harmadik a kazlak valamelyikén, a negyedik a házra hajló akácfa ágán. Hol egyenkint, hol sokan együtt. És mind olyan püffedt, felfújt, mintha fekete gombóc volna. Olyan halálra vált, kiéhezett, elsanyarodott. Azt is alig tudja már mondani: kár! kár!… Így elhagyni magát csak a fekete varjú tudja. A szürke nem. Az szemtelenebb is, szívósabb is.

*

Itt a nagy hó. És hideg az éjszaka. Ezt sejteti a hold is, amint kétségbeejtő fényességgel kezdi kidugni kísértetarcát a keleti ég alján. A tél csudálatos halottarcú holdja!… Nem igaz, hogy a hold nyáron is csak ilyen. Nyáron szelíd, jókedvű, ábrándos, szinte pajkos. A bárányfelhőkkel milyen bohó játékot játszik néha. Reszketve bújkál köztök, mintha félne, hogy elfogják, könyű palástjokkal leborítják, rabbá teszik, többé szabadon nem engedik. A hold ilyenkor csupa kívánatosság, csupa szépség. De télen egészen más. Télen a hold halott. Mozdulatlan, fagyos. Valaki, aki láthatatlan, felfelé tolja az égen; előre-előre! De azt ő nem tudja, nem is akarja; nem is bánja.

*

Tessék ezt elképzelni ott, ahol farkas van. Farkas már sok helyütt nincs, ahol nagy erdők kínálkoznának neki. De Máramaros még a farkasok igazi hazája; és a legszebb szarvasok is onnan valók. Tessék elképzelni a máramarosi telet, négy-öt hónapon keresztül, egyvégben, súlyosbítva a farkasok hadával. Amelyik szarvas ezt túléli és túléli mindaddig, amíg az erdők királyának méltó dísze nem ékesíti fejét: az megérdemel egy — golyót.

*

Ott kint, a síkon, sötét árnyék lapul a hóhoz, úgy csúszik rajt, hasmánt, hogy ahhoz a fekete folthoz közelítsen, amely a hómezőn mozdulatlanul várja az éj múlását. A lopódzó árnyék egy vadászó róka, s a fekete folt egy falka fogoly, amely fejjel befelé fordulva, sűrűn egymáshoz simulva melegszik, annyi helyen, hogy egy jókora szakajtókosárral az egészet be lehetne födni.
A rókát finom szaglása csalja erre a sima-puha havon, amelyen a legcsekélyebb zaj nélkül közeledhet. Csakhogy van Isten, aki az ártatlanokat védi. A vörösbundás hóhér elől egy megriadt nyúl vágtat egyenesen neki a gyanútalan fogolyfalkának s rémült ugrással úgy toppan közéje, hogy ahány, annyifelé kap szárnyra, s ijedt csirregéssel rebben széjjel.

*

A fák közt valami csillog messziről. Mintha a Szent János bogarak közt is akadna már kísértetutat járó. Fénylik valami, meg eltűnik a gyenge csillanás. Azután megint jobban, mind közelebbről látszik. Egyszer csak megvakkan egy éber házőrző, az erdő közepén.
— Itthon vagyunk — mondja a határjáró vadőr, és füttyent a kutyájának. Bizalmasan enyelegve egymással közelednek. Az ajtó nyitva; a tűzhelyen hatalmas hasábfa ég, ropog. Az asszony ott áll az ajtóban s erős, szálas, szinte férfias alakjának sötét körvonala látszik ahogy nekitámaszkodik a falnak. Az arcából semmit se’ látni, minthogy háttal van a tűznek. De a hangja fiatal és meleg, amikor köszönti az urát.

*

Odabent nemsokára virágos tavasz, meleg nyár van.

Részlet Bársony István: Az én világom című könyvéből (1925)