Vadászat
Majdnem megvalósult álom
Szögi Tibor vadászlevelei
Szia kedves Barátom!
Úhhhh! ………….
Majdnem sikerült! Majdnem valóra vált a régi álmom! Úgy élhettem volna pár hétig, mint egy igazi alaszkai trapper (prémvadász). No nem, nem jutottam birtokába egy nagyobb vagyonnak. Nem szándékoztam a Yukon partjára, az egyik előző életem színhelyére utazni. Történt inkább az, hogy a sarkvidék költözött ide hozzánk, a Vajdaságba egy pár hétre 2012 februárjában. A sarkvidéki szél méteres havat hozott, a dermesztő hideg mindent csonttá fagyasztott. A nappalok minusz tizenöt, az éjszakák többször minusz húsz alá is tudták szorítani a hőmérő higanyszálát. Készülődtem is lázasan, hogy átmegyek Padéra és bevetem magam a Yukon, akarom mondani a Tisza-parti rengetegbe. Izgalommal töltött el a lehetőség, a férfias kihívás.
Február lévén még szabad vadászni kacsára, libára, disznóra és rókára. A Tisza most még nincs teljesen befagyva, az örvényekben a víz még dacol a faggyal, de az állóvizek viszont már fenékig fagytak. Ezért az itt rekedt libák és kacsák mind a Tiszára szorulnak. Százával lepik el az ilyen kis oázisokat. Kik a vízben, mások a jég szélén bóbiskolnak. Ezekből szeretném az étrendemet is igazi prémvadászossá tenni (amit lövök, azt eszek).
Még egy utolsó ellenőrzés, megvan-e minden szükséges kellék a kalandhoz: Gyapjú zokni (zlatibori szerbijánac, igazi kézzel fonott gyapjú, kézzel kötött fuszekli), jégeralsó, katonaing, katonapulóver, termo nadrág, termo kabát, gyapjú sapka (zöld is meg fehér is), Hújj, a macskaprém kesztyűm majdnem itthon maradt. A puskáim közül, a Merkel drillingre esett a választásom. Jó, ha kéznél van a sima és a huzagolt cső is. A lőszerek is a hátizsákba. Felőlem kezdődhet az Élet!
Utazás előtt felhívom a Nagy Tibit, hogy írja ki a szükséges papírokat (ezekből mostanság egész paksaméta kell, fél óráig tart mire kitöltik mindet). Lelkesen üdvözlöm barátomat, viccelődni is próbálok „olvad-e a hájuk a vadőröknek ebben a rekkenő hőségben”, majd elmondom neki, hogy mik a szándékaim.
Hát mit mondjak, befagyott a mosoly az arcomon, elment a kedvem a viccelődéstől, attól, amit a Tibitől megtudtam. „Betiltották a vadászatot egész Szerbia területén”. A kegyetlen időjárásra való tekintettel nem szabad a vadat zaklatni. Az eszem azt mondja nagyon helyes, de a szívem majd megszakad, annyira beleéltem magam.
Megbeszéltük, ahogy megérkezik a „depesa”, megszűnik a tilalom, rám csörög.
Állandóan figyeltem az előrejelzést. Próbáltam kedves lenni a meteorológusokhoz: Meghajoltam Német Lajos előtt, dicsértem Silvia ruhakölteményeit, Noémi új szilikonjait, de ez mit sem segített. Nem jósoltak javulást. A fagy szorítása kitartott még hetekig. A tilalom maradt!
Mígnem február végén hirtelen, mint ahogy jött, vége is lett az én „álmomnak”. Éjszakánként még fagyott valamelyest, de nappalonta már szikrázóan sütött a nap. A hó szinte szemlátomást fogyott. Mire megjött barátom telefonhívása, már feketedett a szántások háta. Csak a napárnyékban és a vastag hófúvásoknál maradt nyoma az elmúlt heteknek.
Február 27-én már kora reggel Padén voltam. Valamivel hét óra után járt az idő, amikor odatámasztottam a bicajom a barnaháti téglagyár abrakjának eresze alá. Ilyenkor reggelente még jócskán hideg van. Nem valami kellemes a bicajozás, főleg úgy, hogy elfelejtettem kesztyűt húzni. A pörceim majd lefagytak. Cserélgettem én a kezem, hol az egyiket, hol a másikat gyugtam a kabát alatt a hónam alá. Most már azért sokkal jobb. Így gyalogosan fölmelegszik az ember. No, meg két korty fagyállót is töltöttem a rendszerbe (finom, saját készítésű nedűt).
Lassan ballagok a barnaháti partszakadás felső élén. A terep változatos, kisebb-nagyobb hófoltok tarkítják a szántások fekete hátát. Mellettem kanyarog, a távolba előre fut a szakadást benövő kökény és vadszilvafák fekete, a nád barna foltjaival tarkított ostora. Tőlem jobbra lent, hét-nyolc méterrel alacsonyabban a Grédó-láp mozaikszerű kis parcellái. Hát én is megpróbáltam hasonlóan öltözni, hogy beleolvadjak a tájba. Dohányszínű termo csizma, szürkészöldes vadásznadrág, fehér álcázó kabát és zöld fülvédős termomici. A lényeget majd kifelejtettem, a hátamon átkanyarintva a kis billenő csövű .223 Rem. golyós gavallérpuskám.
Lassan ballagok. Nem sietek sehova. Az éjszakai fagy még kitart. A fagyos hó hangosan ropog a talpam alatt. Nem szeretném megtörni ezt a fenséges csendet, ezért inkább kerülgetem a fehér foltokat és az elolvadt csapákon járok. Most még nem ragad ez a híres padéi sár. Habár tudom, nem sokáig lesz ez így, mert Szaján felől már leselkedik, szégyenlősen megsimogatja kipirult arcomat sugaraival a felkelő Nap.
Csak úgy megyek. Teli tüdővel, tágra nyílt szemekkel, teljes énemmel habzsolom a gyönyört. Úgy érzem én is ide tartozom. Beleillek ebbe a képbe. Itt a helyem a cserregő szarkák, a vadrózsa bogyóin lakmározó léprigók, az eget szántó két egerészölyv és a magukat illegető-billegető cinegemadarak között. El is feledkeztem arról, hogy én most valójában vadászni indultam. Ez azonban nem egészen így van. Belül ott lapul az ösztön. Ott lapul, láthatatlan, de ugrásra kész. És amikor a szemem sarkában megesik egy gyanús mozdulat, már ugrik is. És az ártatlan emberkéből ragadozó, egyből Vadász lesz.
Nem is láttam, inkább csak éreztem ezt a mozdulatot. Tőlem négy-ötszáz méterre, lent alattam a Grédó-láp kilencedik dűlőjének vadszilvás-kökényes árokpartjából kivált egy karcsú fekete pont. Térdre ereszkedtem egy kökénybokor takarásában. Óvatosan kilesek egy nyiladékon. Semmi kétség, Ő az, a koma, az én komám, a róka komám. Egerészni indult, egy még behavazott heretáblán. Néha megáll. Kapar. Tesz-vesz. Megnyalom jobb tenyerem, csücsöritek, nekiszorítom ajkaim a nedves bőrnek, erőteljesen beszívom a levegőt és felhangzik a keserves, kétségbeesett nyúlsírás. A róka megmerevedik. Felém figyel. Várnom kellett volna még, hogy elinduljon valamerre. De nem, én türelmetlen voltam. Újból csérogni kezdtem. A róka minden idegszálával az előző hang irányába figyelt és észrevette a csalást. Ahelyett, hogy idejött volna a finom nyúlpecsenyére, visszasomfordált a bozótosba.
Először azt hittem – mert volt már rá példa –, hogy a koma visszamegy a takarásba, annak oltalmában eljön a szakadásig a sűrűben a pecsenyéhez. Vártam is egy darabig, de semmi. Egyszer csak arra leszek figyelmes (egy jó húsz perc múlva), hogy két szarka valamit nagyon pöröl a bozótos túloldalán. Ahhoz hogy oda belássak, előre kell mennem úgy háromszáz métert. Óvatosan, csendesen megyek. A szántás már kezd ragadós lenni. De azért mégis inkább azt választom, mert a hó még mindig nagyon zajos, ropogós. A vége felé, ahol a kilencedik dűlő bozótosa találkozik a szakadással, már nagyon óvatosan lépkedek. Lapulva, a takarás oltalmában kilesek.
Elönt a melegség. A siker jóleső érzése tölti el testemet. Leülök egy száraz fűcsomóra. A fényképező gépemért nyúlok a hátizsákba, de a félliteres üveg akad a kezembe. Hát, ha már itt van… Egészségünkre!!! No meg a komáéra. Egyelőre! Próbálok tenni pár képet. De nagyon messze, van vagy 150–160 méterre. Visszarakom a fényképezőgépet a hátizsákba. Leveszem a hátamról a puskám. Akárhogy próbálkozok, mindig valami útban van. Vagy egy nádszál, vagy egy fűcsomó. Óvatosan előre megyek. Úgy huszonöt méternyire odébb találok egy ideális helyet. Egy száraz fűvel borított padkán ülök le. A két térdemre támasztott könyökömön biztos kézben fekszik a puska. Semmi sincs a golyóm útjában. A róka teljesen belefeledkezett az egerészésbe. Nem megy el. Nem kell kapkodnom. Egy picit odébb ment, de nem számit, lőtávolon belül van. Kivárom a kellő pillanatot, és amikor megmerevedik, oldalát mutatja, visszafogom a lélegzetem – talán a szívem is megáll egy pillanatra –, elgörbül a jobb mutatóujjam. Ez a kis puska is nagyot szól ám az ilyen síri csöndben. De a mennydörgés gyorsan elül, visszaáll az előző csend, a nyugalom. Csak egy égnek meredő fehér bojtos, vörös rókafarok int még egy párat búcsúzóul ennek a világnak…
Lemászok a szakadék aljára. Megindulok a róka felé és közben számolom méteresre nyújtott lépteim: Egy, kettő, három… százhatvanhárom, százhatvannégy és itt megállok. Ott fekszik előttem, asztalnyi fehér hófolton egy gyönyörű rókakisasszony ünneplő ruhában. A vörös bunda, a koronaszőrök kormos vége szinte izzik a szikrázó napsütésben. Egy darabig csak állok fölötte. Szememmel simogatom, gyönyörködöm benne. Megdicsérem magam a szép találatért. Bevallom, jólesik a dicséret, szívet melengető és őszinte. Kár hogy más nem látta csak én, no meg Barátom, most Te.
Készítettem egy pár fotót, majd visszaballagtam és fölmásztam a szakadás fölső élére. Gólyasziget felé vettem az irányt. Most már inkább a fehér foltokat keresem, mert a megolvadt sár mindjobban belekapaszkodik a csizmámba. A távolban erről is, arról is, kisebb-nagyobb libacsapatok mozogtak. Egyértelmű, hogy nem vonulnak, nem nyílegyenest haladnak, nem rendezettek a soraik, inkább csak úgy kavarognak, lejjebb-följebb emelkednek. Legelőt keresnek. Nagyon valószínű, hogy ezt túl Gólyaszigeten, a morotvai hatalmas legelők gyöpén fogják megtalálni. Hát akkor én is oda igyekszek a mielőbbi viszontlátás reményében.
Fura ez az Élet. Néha fukar, semmit se ád. Néha meg két kézzel szórja a kegyeit. Ez is egy olyan nap volt, amikor kegyes volt hozzám a sors. A szakadás szélén végigérek a lápi út végéhez, fölkapaszkodok a dombon és ránézek Gólyaszigetre. Fönt a domb tetején, mint a király, végignézek a birodalmamon, az én Gólyaszigetemen. Mindig közel állt a szívemhez. Szidtak is érte a kollégáim. Habár a vadászterületünk egyik legtávolabbik csücske, de ha megkérdezték, én mégis azt akartam, hogy ott vadásszunk. Most még szebbnek tűnt, mint valaha. Szikrázott a reggeli napsütésben a tengernyi nádas. Mint ezernyi szeplő kandikált ki a zsombékok feje a megcsappant hótakaró alól. Fölötte a kék égen hatalmas libacsapatok kavarogtak. Kedvem lett volna, meg a hangulatom is olyan volt, csatlakozni hozzájuk.
Önkívületben, hogy a gyönyört még fokozzam, a hátizsákomban a flaska után kutatok. Egy-két korty. Nem is tudom, hogy miért nem mindig ilyen az élet? Lassan azért visszatérek a földre. El kéne indulni. És amikor az ember elindul, illik a lába elé nézni. Lábam elé nézek, földbe is gyökerezik abban a minutumban. Szoborrá merevedek. A Gólyasziget bejáratát, a hídon, egy vörös csuhás vitéz, egy őzbak őrzi. Agancsának hathegyű dárdája most az ég felé áll, inkább a szemével szúr. Úgy érzem a szemem közé néz. Nem mozdulok. Ki bírja tovább. Az én tekintetem nem szúrós, inkább simogató. Megérzi, hogy nincs veszély. Egy kis idő után leengedi a fejét és valamit lent matat. Nem látom, hogy mit, elég messze van, van vagy százméternyire tőlem.
Óvatosan leguggolok. Habár semmi takarás nincs a közelemben, de így mégse vagyok olyan föltűnő. Leveszem a hátizsákom. Kikeresem a fényképezőgépet. A tízes optikai zoom sokat számit, de csodát nem tesz. Azért csinálok pár képet, hátha nem enged közelebb magához. Megindulok. Lassan, mint egy lassított film. Tizenöt, húsz lépés után megint fényképezek. Lopakodom, majd fényképezek. Egyenest felé tartok, semmi takarás a közelemben. Óvatosan lépek egyet-kettőt, de a szemem le nem veszem róla. Néha fölkapja a fejét, olyankor szoborrá válok, néha még fél mozdulatban is. Legalább húsz-huszonöt percbe telik, amíg megteszem a féltávot. Megszoktuk egymást. Csak föltekint rám néha, és már folytatja is a dolgát. Most már látom is, hogy miben serénykedik. Egy befagyott víztócsa jegét nyalogatja, így enyhíti szomját. Fölbátorodok. Mind bátrabban lépkedek előre. Közben „kattogtatom” a gépem (digitális, nem kell spórolnom a filmet).
Bolond ez az őz vagy nagyon is okos. Ösztöne súgja, nem jelentek veszélyt, most nem vagyok vadász, csak egy elkábult kukkoló, aki közelebbről szeretné látni az ő világát. Hát, ha szeretné, nézze. Neki nincs kifogása ellene. De most már tényleg kezd hihetetlenné válni a dolog. Ott vagyok húsz méterre tőle. Néha rám néz. De nem ám úgy idegesen kapkodva, nem, teljes bizalommal, nyugodtan, majd folytatja a dolgát. Csináltam szép képeket. Különböző pózban. Úgy vagyok vele, most már nem baj, ha elugrik. Megyek bátran. Hát ez nem igaz! Semmi takarás, még egy fűszál se. Semmi, a kitaposott kocsiút. Csak megyek. Tizenöt, tíz. Fényképeznék, de a tízes zoomra állított lencsébe nem fér bele a legény, állítanom kell a nagyításon. Merthogy legény, nem egy érett férfiú, azt régóta tudom. Habár a férfiassághoz megvan mindene. Az agancs, habár még nincs letisztítva, nagyon is férfias. Hatágú, vastag. A fülénél legalább tizenöt centivel hosszabb. Tehát minden derék őznek becsületére válna. De a nyaka, a tartása, az egész lénye, egy kamaszra vall. Fényképeztem, gyönyörködtem.
Közel kerültünk egymáshoz
Nem bírom tovább, hangosan elnevetem magam. Fölemeli a fejét, rám néz. Semmi félelmet nem látok azokban a gyönyörű, értelmes szemekben. A fekete nedves orra mintha fintorogva azt kérdezné, no mi van, van valami baj? És nem tágít, ott áll velem szemben. Na eredj már! Ha így viselkedsz, megjárhatod! Nem mindenki ilyen jó ember. Mindezt kedvesen, de hangosan közöltem vele. Kelletlenül – akarom is, meg nem is –, megfordult és elballagott a nádas felé. Mielőtt eltűnt, visszafordult. Nekem úgy tűnt, biccentett. Majd találkozunk!
Igaz, jártam egyet Gólyasziget körül, de már nem emlékszem semmi másra. Még hosszú ideig varázsában tartott a bűvölet. Hogy ez nem csak álom volt, bizonyítja a fotó.
* * *
De ha hiszed, ha nem Barátom, ezzel még nincs vége a napnak. Az ember azt hinné, ennél már több nem lehet, nem férhet bele már több. Igen ám, de ott volt még a délután. Ebéd után még egy kis lustálkodás is belefért. Ahogy kint állok a gangoszlopnak támaszkodva, a hasamat simogatva, amelyben bent feszült egy szalonnás babkonzerv és egy marhagulyás konzerv teljes tartalma, kiengedem egy lukkal a nadrágszíjam, közben az eget kémlelem. Megpróbálom megszámolni az össze-visszakóválygó libacsapatokat. Már harmadszor kezdem újra, de mindig összezavarodok. Ah, hagyjuk ezt a fenébe! Nem számolni, lőni kéne közülük egy párat. Nem vagyok már húsz éves. Az indiánok nyarakban számolják az idő múlását, én inkább azt mondom hatvankét téllel a hátamon, elég volt az a huszonpár kilométer délelőtt.
De csak az indulás volt nehéz. Ahogy kiértem a falu szélére, át az árkon, ki a Pöcér gyöpére, már nem is voltak olyan nehezek azok a csizmák. Vagy csak nem figyeltem rájuk, elvonta a figyelmem az a rengeteg kacsa és liba a pöcéri kacsató fölött. Sajnáltam, hogy a fényképezőgépem otthon felejtettem. Visszafordulni nem lehet, akkor nem lesz szerencsém. Pedig most lesz, lennie kell. Még sose éreztem ilyen biztosan. Egy ilyen napon csak úgy lehet. Szedtem is a lábam, egyenest a kacsató végén álló nagytöltésnek. Csak odáig eljussak észrevétlenül, utána már lovon vagyok. A kacsató nyugati oldalán végighúzódó magas töltés takarásában könnyedén becserkészhetem a legelésző libacsapatokat. Most is a kis .223-as billenő csövű golyós puskámat hoztam magammal. Ezzel, ha fölfekszek a töltés tetejére, kitámasztott könyékkel akár 200–250 méterről is ki tudom venni a vámot egyik-másik legelésző csapatból.
Óvatosan kilesek a nagytöltés fölött. Fölgyorsul a szívem, repes a lelkem a gyönyörtől, ami a szemem elé tárul. Zajlik az élet a tavon. Szinte megmozdulnak, élnek a zsombékok. Majd mindegyik tetejében, tövében, mellette ül vagy úszik valamilyen madár. A legtöbb a tőkés, de van ott cigányréce, fütyülő, csörgő, meg mindenféle. Szárcsák csapatostul a nyílt vízen. Szürke gémek meg kócsagok a partközelben ágaskodnak. De mi a fene az ott? Vitorlás a kacsatavon?
Te jó ég, egy hatalmas hattyú! Fölfuvalkodott gőggel tetszeti magát szíve hölgyének, a mellette eltörpülő hattyúkisasszonynak. Szárnyait kissé megemelve, tollait fölborzolva, a lemenő nap fényében fehéren csillogva, tényleg hatalmasnak tűnik. Ritkán van alkalmam ilyet látni. Ritka tél végi vendég ő mifelénk. Majdnem késve veszem észre a hatalmas libacsapatot, amely épp leszállni készül. Szerencsére elég hangos a társaság, így idejében sikerül lebújnom. Pár kört tesznek még a tó fölött, mind alacsonyabban és alacsonyabban, mígnem rászánják magukat a leszállásra. A tó keleti partján, a Betlehem felőli oldalon szállnak le, tőlem olyan egy kilométernyire. A céltávcsövön keresztül figyelem őket. Rengetegen vannak. Két futballpályányi területet foglalnak el. A legközelebbjei olyan 50–60 méterre lehetnek a tó túlsó szélétől.
Tehát, ha a nyugati part mentén (mert csak erről van töltés), a töltés takarásában irányukba tudok jutni, akkor olyan 150–160 méterről próbálkozhatok lövéshez jutni. Nincs nehéz dolgom, a kétésfél-három méter magas „hegyvonulat” takarásában egykettőre ott vagyok. Előtte azonban egy párszor kilesek, ott vannak-e, mit csinálnak az én libáim. Nyugodt a társaság. Nyilván hosszabb útról jöhettek, legtöbbjük bóbiskolt, némelyik csipegetett, de azért néhány libanyak mindig az égnek meredt, éberen figyelt. Amikor úgy láttam, hogy jó helyen vagyok, kiválasztottam egy megfelelő dombocskát, ami körül nem volt semmilyen nagyobb gaz, ami a golyóm útjába esne. Kényelmesen nekihasaltam. Mindkét könyököm jól beágyaztam, a puskatus a vállamnak szorul. Kiválasztottam egy legközelebb álló, tollászkodó libát. Van időm, nem kell kapkodni. Mindenre odafigyelek, átgondolok minden mozdulatot. A célkereszt szálkája függőleges, az objektív világa szép kerek, nem ovális. Visszatartom a lélegzetem. Még egy pici igazítás, a kereszt a szárnya tövén.
A mutatóujjam már görbülni készül, amikor közvetlen-közelről egy rekedt trombitahang a kórságot hozza rám. Ijedtemben majdnem elsütöttem a puskám. A következő pillanatban már tudtam, hogy miről van szó, vagyis hogy kiről, no de az az előző pillanat, az vérfagyasztó volt. Az történt, hogy nem vettem észre az alattam tollászkodó libapárt. Szerencsére ők se láthattak engem, esetleg csak a kiálló puskám csövét. Ezért nem kaptak rögtön szárnyra, inkább a harcias gúnár, mély, férfias hangján, megpróbálta elriasztani azt a fekete piszkafaszerűséget, aki az ő asszonysága körül leselkedik. Mondott még valamit, nyugtatta a lúdasszonyságot vagy csak méltatlankodott, pörölte a betolakodót – nem tudom. De hallottam, amint tocsogva beindulnak a tó közepe felé. A hangokból ítélve olyan harmincméternyire lehettek tőlem. Nem sok időm volt a gondolkodásra.
Térdre emelkedtem és kapásból meglőttem az egyik libát. Legnagyobb meglepetésemre mindkét liba vergődni kezdett. Meglepődtem, merthogy a libák nem voltak egy vonalban, inkább keresztben a golyó röppályához képest. A nagy örömben majdnem végzetes hibát tettem. A puskám fönt hagytam a hátizsákomra téve a töltés tetején. Ahogy csobogva beindultam, a libáim magukhoz tértek. Egyik erre, a másik arra. Nem is tudtam, mit csináljak. Zargassam azt, amelyik a part menti sásba igyekezett elbújni, vagy szaladjak vissza a puskámért és lőjem azt, ami már hatvanméternyire a sík vízen menekül. Az utóbbit választottam. Föltámasztott puskával meglőttem a tó közepe felé tartó libát.
Az innensővel már nem volt gond. Még élt, amikor megtaláltam, de menekülésre már nem volt ereje. A másikért azért megszenvedtem. Sokat kellett kerülgetnem, zsombékok tetején egyensúlyoznom, hogy ne merüljön meg a csizmám. De végül aztán sikerült. Kint feküdt egymás mellett egy gyönyörű nyárilúd-pár. Életemben először lőttem két libát egy napon. Feszítettem is nagyon, ahogy beértem a faluba. Annak drukkoltam, hogy találkozzak valamelyik vadászkollégával, had vigyék a hírt „a Szögi két libát lőtt”. De nem, nem találkoztam senkivel. Közben jócskán be is sötétedett. De azért így is szép volt. Meg a másnap délelőtt készített fotókat is sokan látták. Most te is láthatod, s az örömömben is osztozhatsz.
Sokszor csókol barátod, Tibi.
Zenta, Vajdaság
A szerencse ludai
Vadászat
Erdei vadhatás-monitoringon alapuló vadkárcsökkentés lehetőségei – szakmai konferencia az erdők jövőjéért
„Hogyan védhetjük meg erdeinket a klímaváltozás és a vadkár kettős nyomása alatt?” címmel konferenciát szerveztek.
„Hogyan védhetjük meg erdeinket a klímaváltozás és a vadkár kettős nyomása alatt?” – erre a kérdésre igyekezett válaszokat adni a 2025. november 26-án megrendezett szakmai konferencia az Erdészeti Információs Központban.
A rendezvényt a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara keretében működő KAP-hálózat Zöld Támogató Egység és a NAK Erdészeti Szakértői Hálózat szervezte, témájában kapcsolódik az Erdészeti Klímaadaptációs Fórum tevékenységéhez. A rendezvénnyel a szervezők további lendületet kívántak adni a Fórum érintett munkacsoportjában megkezdett, az erdei vadkár és az erdészeti klímaadaptáció összefüggéseiről, valamint az erdei vadkár csökkentésének lehetőségeiről szóló párbeszédnek.
Az ábra Dr. Jánoska Ferencnek, a SOE Erdőmérnöki Kar Vadgazdálkodási és Vadbiológiai Intézet igazgatójának előadásából származik. Forrás: NAK
A konferenciát Mocz András, az Agrárminisztérium erdőkért felelős helyettes államtitkára nyitotta meg, hangsúlyozva, hogy a vad és az erdő kapcsolata a klímaadaptációs kihívások közepette kulcsfontosságú. Kiemelte, hogy a nagyvadállomány hatása az erdőfelújításokra és az erdei élőhelyekre egyre jelentősebb, ezért a vad által okozott erdőkár érdemi mérséklését eredményező vadállomány-szabályozás elengedhetetlen. A megoldás alapja lehet a tudományosan megalapozott vadhatás-monitoringon nyugvó, valósághoz közeli vadkárbecslés, amely lehetővé teszi a felelős állományszabályozást, és így kulcsfontosságú eszközt jelent a klímaadaptációs törekvések megvalósítása során.
Dr. Bleier Norbert, a NAK Erdő- és Vadgazdálkodási Országos Osztályának elnöke köszöntőjében az erdő- és a vadgazdálkodás összehangolásának szükségességén túl kiemelte, mindannyiunk közös érdeke, hogy a megváltozott környezeti feltételek mellett az erdők minél nagyobb része, minél jobb, ellenállóbb- és alkalmazkodásra kész állapotban fennmaradjon. Ennek azonban sok egyéb mellett az is előfeltétele, hogy célirányos- és eredményes nagyvadállomány-szabályozással a vadgazdálkodók is támogassák ezt a folyamatot. Ez a nagyvadállomány hosszú távú érdeke is. A közelmúlt aszályos évei és az erdőpusztulások miatt mind az erdőfelújításokban, mind pedig az erdőtelepítésekben a nagyvadállomány negatív hatása egyre jelentősebb tényezővé vált. Mértékének megítélésében, kezelésében a vadhatás-monitoring egy hatékony szakmai eszköz, amely így kulcsfontosságú lehet a klímaalkalmazkodási törekvések megvalósítása kapcsán is.
A konferencia alapvető célja az volt, hogy bemutassa a vadhatás-monitoring módszertanával kapcsolatos aktuális megfontolásokat, és megvitassa a monitoring eredményein alapuló döntéstámogató rendszerek szerepét az erdei vadkár mérséklésében. A megnyitót követően az előadók az erdő- és vadgazdálkodás harmonizációjának gyakorlati tapasztalatait, a vadkárok gazdasági hatásait, valamint a tolerálható nagyvadlétszám és a döntéstámogató rendszerek szükségességét ismertették.
Dr. Csépányi Péter, a Pilisi Parkerdő Zrt. erdőgazdálkodási és természetvédelmi vezérigazgató-helyettese „Erdő- és vadgazdálkodás harmonizációja” címmel tartott előadást.
Az előadás központi üzenete, hogy az erdő és a vadgazdálkodás érdekei hosszú távon csak ökológiai alapú megközelítéssel egyeztethetők össze. A klasszikus, becslésen alapuló vadgazdálkodási modell helyett olyan rendszerre van szükség, amely a vadhatás-monitoring eredményeit használja a vadlétszám-szabályozás tervezéséhez. A vadhatás-monitoring központi eleme a rendszeres felmérések és indikátorok kialakítása, amelyek a rágás mértékét, a felújítás sikerességét és az erdő regenerációs képességét mérik. Ezek az adatok alapul szolgálnak a vadászati tervekhez, a vadhatás (rágottsági index) értékelése a kilövési tervek meghatározásához szükséges bemeneti adatok egyik fontos elemét jelenti.
Külföldi példák (Németország, Ausztria) igazolják, hogy a monitoring adatokra épülő intézkedések csökkentik a kerítések szükségességét, és elősegítik a változatos, klímaadaptív erdők kialakulását.
Dr. Schiberna Endre, a SOE ERTI Ökonómiai Osztály tudományos osztályvezető előadásában „A vadkár gazdasági hatásai” -ról beszélt.
Az előadás rávilágított arra, hogy a vadkár nem csupán természetvédelmi és szakmai, hanem komoly gazdasági kérdést is jelent. Az erdei és mezőgazdasági vadkárkifizetések, valamint a védekezési költségek (kerítések, pótlások az erdősítésekben stb.) milliárdos nagyságrendű terhet rónak az erdészeti ágazatra. A vadkár aránya országosan a vadgazdálkodási kiadások 7–10%-át teszi ki, de egyes régiókban elérheti a 20%-ot is.
Dr. Jánoska Ferenc, a SOE EK Vadgazdálkodási és Vadbiológiai Intézet igazgatója előadásának címe a „Tolerálható nagyvadlétszám és döntéstámogató rendszer”.
Előadásában kiemelte, az erdőgazdálkodás-vadgazdálkodás konfliktus esetében alapvetően egy bonyolult érdekhálózatról van szó, amely messze túlmutat az általában egyedüliként tárgyalt „elfogadhatatlan vadkár – több elejtés” szempontján.
Mivel nincs olyan költséghatékony becslési módszer, ami országos léptékű, pontos állománylétszámot képes nyújtani, a vadlétszám-szabályozás új alapokra helyezését látja indokoltnak. A létszámbecslés helyett olyan országos vadhatás monitoringot javasol, ami nem a vadkár/vadhatás megállapítására, hanem döntéstámogatásként, a vadhatás időbeli változására koncentrál. Az új megközelítés tehát nem közvetlenül a vadállomány nagyságát, hanem az erdőre gyakorolt hatást mérné – az erdő állapotának folyamatos nyomon követésével – egy országos, hiteles és manipulálhatatlan rendszerben, amit mindkét oldal elfogad.
Az előadásokat irányított kerekasztal-beszélgetés, majd a jelenlévő mintegy 50 fő és az online csatlakozott, mintegy 300 fő szakember részvételével fórum követte, helyet és lehetőséget adva a széles körű szakmai eszmecserének. Ennek során fontos információként elhangzott, hogy egy folyamatban lévő törvénymódosítás eredményeként a vadászati hatóságnak az éves kilövési tervek jóváhagyása során – egyelőre csak kiegészítő szempontként – a vadállomány által okozott hatásokat is figyelembe kell majd vennie.
Az elhangzott előadásokról készült felvétel visszanézhető (videó)
Az előadások anyaga letölthető:
- Csépányi Péter előadása „Erdő- és vadgazdálkodás harmonizációja”
- Schiberna Endre előadása „A vadkár gazdasági hatásai”
- Jánoska Ferenc előadása „Tolerálható nagyvadlétszám és döntéstámogató rendszer”
A téma a KAP-hálózat Zöld Támogató Egysége számára is kiemelt jelentőséggel bír, hiszen a fenntartható erdőgazdálkodás, a biodiverzitás megőrzése és a klímaadaptáció előmozdítása alapvető célkitűzései közé tartozik. A vadhatás-monitoring alkalmazása hozzájárul a természeti erőforrások védelméhez és a KAP környezeti céljainak hatékony megvalósításához. A rendezvény személyesen és online is követhető volt, és akkreditált szakmai képzésként szolgált az erdészeti szakszemélyzet és szaktanácsadók számára.
Forrás: NAK
Vadászat
Egy harang születése a közösség és a jóakarú emberek összefogásából!
A harangszentelési ünnepség a tamási Szent Hubertus kápolnánál és az eucharisztikus emlékkeresztnél a Miklósvári parkerdőben
Kattints a képre és kedveld a WILD Hungary Facebook oldalát is!
A harangszentelési ünnepség a tamási Szent Hubertus kápolnánál és az eucharisztikus emlékkeresztnél a Miklósvári parkerdőben 2025. december 11-én 10 órakor kezdődött.
Az ünnepség köszöntőkkel és beszédekkel kezdődött. A következők mondtak beszédet:
Fotó: Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zrt.
Gőbölös Péter a Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zrt. vezérigazgatója,
Prof. dr. Kovács Levente, a Magyar Bankszövetség főtitkára, a Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zrt. felügyelőbizottságának elnöke,
Mocz András, az Agrárminisztérium erdőkért és földügyekért felelős helyettes államtitkára,
Dr. Kovács Zoltán, a Miniszterelnöki Kabinetiroda nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkára.
Adventi üdvözlő gondolatait elmondta dr. Vejkey Imre országgyűlési képviselő, a Magyar Parlamenti Imacsoport vezetője. A harangszentelés katolikus egyház szerinti szertartását végezték:
Főtisztelendő dr. Mészáros István prépost-kanonok,
Főtisztelendő Csibi Imre tamási esperes-plébános,
Sch.P. Sárközi Sándor piarista szerzetes, tanár.
Fotó: Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zrt.
Vonatkozó részlet Gőbölös Péter vezérigazgató (Gyulaj Zrt.) köszöntő beszédéből:
„Egy nagyon különleges alkalomból állunk most itt, az erdészek és a vadászok védőszentjének, Szent Hubertus tiszteletére épített kápolna mellett, ebben a festői völgyben! Ez a mai, egy olyan alkalom, amely egy átlagos ember életében ritkán, a legtöbbek esetében soha nem fordul elő, nevezetesen hogy egy frissen létrehozott harang szentelésén és megáldásán vehessen részt. Itt Tamásiban ilyen esemény utoljára közel 100 éve, 1927-ben volt. Olyan, hogy ez az egyházi ünnepi szertartás egy szántóterületen történő erdőtelepítés, egy új erdő létrehozásának az ünnepségével kapcsolódjon össze, nem tudom, hogy volt-e már Magyarország történelmében valaha, magam nem bukkantam írásos nyomára. Az, hogy mindez a karácsonyi várakozásunkban, az adventben történik, nagyon különleges érzéseket kelt az emberben. Egy ilyen alkalommal elkerülhetetlen, hogy megkeressük, mi a közös ebben a mai, két ünnepelt eseményben. A közös pont pedig az emberek, a közösségek összefogása, a közös alkotás és annak sikerének az öröme, melyet vegyük sorjában.
A Szent Hubertus erdei kápolna 57 kg-os, B hangolású, elegáns kivitelű, és hibátlan rezgéssel szóló harangját 2025. április 15-én Őrbottyánban, Gombos Miklós aranykoszorús harangöntő és fia Ferenc harangöntő mesterek öntödéjében készítették. Az öntésénél személyesen ott lehettünk, együtt örülhettünk az öntészekkel a sikeres munka után. A most megszentelendő erdei harangnak a hangja, a keresztelőkön, esküvőkön, ünnepeken, gyász megemlékezéseken szép és méltóságteljes hanggal szólal majd meg ebben a festői erdei völgyben. A hangja a Miklósvári-tó víztükrén tova futva, a történelmi, sok évszázados léptékekben is nemzetközi hírű, a mellettünk lévő Gyulaji vadászterület öreg fái visszhangozzák majd vissza.
Fotó: Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zrt.
Hálásan és nagyrabecsüléssel köszönjük ezúton is Prof. dr. Kovács Leventének a Magyar Bankszövetség főtitkárának, a Gyulaj Zrt. Felügyelőbizottsága elnökének és Dr. Ugron Gáspárnak a Gyulaj Zrt. FB tagjának a két magánszemélyi főtámogatóknak az adományát, akik ketten ezt a szép harangkészítési kezdeményezést jólelkű nagyvonalúságukkal pénzügyileg megfinanszírozták! Az ötlet mögött egy páratlan, lelkes közösségi összefogás is létrejött, hiszen a meghirdetésünkre a tamási plébániai közösségéből, és a Tamási város lokálpatriótái közül sokan adományoztak használaton kívüli fémpénzeket beolvasztásra. Mindemellett a Gyulaj Zrt. szakszemélyzete, a fenntartható vadgazdálkodásunk során kilőtt töltények összegyűjtött hüvelyeiből, egy kisebb mennyiségét is jelképesen beleolvasztottunk a harangba. A nagyobb hányad fémfelvásárlási árából denevérodúkat vásároltunk és az erdőterületeinken helyeztük ki, a denevéreket megsegítve.
Öröm és boldogság, hogy egy ilyen aktív és jószívű közösségben élünk!
Nagyon szépen köszönjük, a kedves, jószívű emberek támogatását! (…)”
Idézet dr. Mészáros István prépost-kanonok bevezető gondolataiból:
„(…) Mielőtt bármi mást mondanék, megköszönöm Gőbölös Péter úrnak, a Gyulaj Zrt. vezérigazgatójának a meghívást. Csibi Imre esperes-plébános úrral és Sárközi Sándor piarista atyával együtt örömmel teszünk eleget annak a felkérésnek, hogy itt a Miklósvári-parkerdőben harangot szenteljünk. Mindhárman kifejezzük az adományozók felé nagyrabecsülésünket is, legyen jutalmuk Isten bőséges áldása.
Amikor a 21. században, a technika vívmányainak köszönhetően szinte bármilyen hang képes megszólalni akár a zsebünkben lévő telefonról is, mi mégis harangot szentelünk. Vajon van még létjogosultsága egy ilyen régi, több ezer éves hagyománynak: elkészíttetjük a harangot, felvitetjük a toronyba, és egyszer csak meghúzzuk?
Hallatszik-e a mai világ emberei között, ahogy a bronzos csengésű hangja megszólal a kápolna tornyán? Mennyire jut majd erről az emberek eszébe, hogy az imádság ideje van?
Talán már sokkal inkább a telefon emlékeztetőjében állítjuk be, ha valamire emlékezni akarunk. Mit mond a harang nekünk, mai keresztényeknek, akik egyesek szemében anakronisztikus maradványai vagyunk a múltnak.
Nem is tudjuk, mekkora dolog, amihez hozzáfogtunk. Ennek a harangnak a megérkezése „isteni válasz” korunk társadalmi kihívására.
Vannak országok – nem is olyan távol tőlünk – ahol a harang hangját már rég nem hallják meg az emberek. Ezért ott, ahol a fülek nyitottak még erre, még tudatosabban kell imádkozni. Ez a harang jelzi felelősségünket, hogy itt, Kelet-Európában őriznünk kell a tüzet, ami Európa kereszténységét jelenti. Rendkívül aktuális ez most. A tűz őrzői lettünk. Küldetésünk, imaéletünk nemcsak saját életünkért, családunkért, nemzetünkért szól, de a többiekért is, akik jó úton haladnak afelé, hogy elkallódjanak. Így fogunk most hozzá a harang megáldásához.”
Forrás: Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zrt.
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
A Védegylet szalonkás konferenciájáról
„17. éves az Országos Szalonka Monitoring Program” címmel szervezett tanácskozást az Országos Magyar Vadászati Védegylet Gödöllőn
Kattints a képre és kedveld a WILD Hungary Facebook oldalát is!
„17. éves az Országos Szalonka Monitoring Program” címmel szervezett tanácskozást az Országos Magyar Vadászati Védegylet a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Intézetével közösen. A rendezvényen, amelynek az egyetem Tudástranszfer Központja adott otthont december 4-én, az aktív közreműködők foglalták össze a program bő másfél évtizedes tapasztalatait, amelyek alapján egyértelműek kimondható: a nemzetközi szinten is kivételes kezdeményezésnek a jövőben is folytatódnia kell.
Fotó: Országos Magyar Vadászati Védegylet
A megjelenteket – száznál is több embert, köztük mások mellett a vadászati érdekképviseletek munkatársait, a program vármegyei koordinátorait, illetve a vadászati hatóság képviselőit – házigazdaként prof. dr. Heltai Miklós, az Intézet igazgatója köszöntötte, egyben átadva prof. dr. Gyuricza Csaba, az egyetem rektorának, illetve az esemény védnökének üdvözletét is. Miután néhány szóval bemutatta az általa vezetett intézményt, annak főbb eredményeit az elmúlt évekből, hangsúlyozta a tudomány-gazdálkodás-hasznosítás hármas egységének fontosságát. A különböző érdekelt felek megfelelő együttműködésére jó példa a monitoring program.
Pechtol János, a Védegylet ügyvezető elnöke megnyitó beszédében tolmácsolta dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a konferencia fővédnökének üzenetét, miszerint a monitoring program folytatása a jövőben is feltétlenül szükséges. Felidézte a kezdeményezés másfél évtizeddel ezelőtti indulásának okait és körülményeit, amikor is az Európai Unióhoz való csatlakozást követően, az így hazánkra is vonatkozó Madárvédelmi Irányelv rendelkezései miatt megszűnt az erdei szalonka tavaszi húzáskor történő vadászata. Az érdekképviseleti vezető megköszönte minden közreműködő – külön a jelenlévők – munkáját, amely révén az elhivatott magyar vadászoknak lehetőségük nyílik az erdei szalonka tavaszi elejtésére. Külön köszönetet mondott a program tudományos hátterének biztosításáért a kezdetekben bekapcsolódó Soproni Egyetem, illetve a monitoring ezen részét mindmáig koordináló MATE érintett munkatársainak. Hangsúlyozta: munkájuknak köszönhetően mostanra egy különösen értékes anyag gyűlt össze az erdei szalonkáról, amelyeknek hála meg lehet védeni az Európai Unió előtt a tavaszi elejtéseket, hiszen egyértelműen látszik: azok nem befolyásolják a faj állományát.
Az első előadást prof.dr. Csányi Sándor, az Egyetem Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Intézete Vadbiológiai és Vadgazdálkodási Tanszékének vezetője tartotta, „A vadmadarakra való vadászat korlátai és a derogáció lehetőségei az Európai Unióban, különös tekintettel az erdei szalonka kérdéskörére” címmel. Miután ismertette a véleménye szerint számos bizonytalanságot tartalmazó EU-s jogszabályi hátteret, rámutatott: Magyarországon az erdei szalonka tavaszi elejtése a Madárvédelmi Irányelv előírásaival összhangban oly módon történhet (tehát úgy vonatkozhat rá derogáció), ha nincs más megfelelő megoldás, az elejtés pedig szigorúan szabályozott feltételek mellett és szelektív alapon, kis számban történik. Alternatíva a hazai szakmai szervezetek álláspontja szerint nincs, lévén az őszi húzáson történő vadászat teljesen más körülményeket jelentene. A szabályozott feltételeket Magyarországon a jogszabályi környezet szavatolja, ami pedig a szelektivitást és a teríték nagyságágát illeti, ezen feltételek bizonyítását, igazolását szolgálja a tudományosan megalapozott monitoring program, amely biztosítja, hogy az elejtések ne veszélyeztessék az állományt, illetve ha a faj természetvédelmi helyzete kedvezőtlenül változik, be lehessen avatkozni. A professzor felhívta a figyelmet egy lehetőségre is: az Irányelv szövege azonos szinten említi az ökológiai, a tudományos és a kulturális követelmények különösen fontos figyelembevételét, amely utóbbi a tavaszi szalonkázás szempontjából az elsődleges szempont, amikor a hagyomány megőrzéséről van szó. Ezt az érvet jelentősen erősítené, ha a tavaszi szalonkavadászat felkerülne az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség listájára (amelynek magyar elemei között szerepel a solymászat – a szerk.). A prof. dr. Csányi Sándor által javasolt cselekvési terv első lépéseként ezt a vadászati hagyományunkat fel kellene venni a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére (ebben 2010 óta szerepel a magyar solymászat, 2018 óta pedig a magyar vadászati hagyományok – a szerk.), amely munkába be lehetne vonni a hatvani Széchenyi Zsigmond Kárpát-medencei Vadászati Múzeumot és a Vadászati Kulturális Egyesületet (VKE).
Dr. Buzgó József, a Védegylet országos programkoordinátora a monitoring program történetét foglalta össze a kezdetektől napjainkig. Felidézte, hogy a kezdeményezés elindításához általános összefogás alakult ki az érintett szervezetek – a Védegylet, az Országos Magyar Vadászkamara, a VKE, a Soproni (akkor még Nyugat-magyarországi) Egyetem, a MATE (akkor még Szent István Egyetem), valamint az érintett tárcák (a Földművelési és Vidékfejlesztési, illetve a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium) – között. Kifejtve a derogáció részleteit, feltételeit és gyakorlati megvalósítását elmondta, hogy 2009-ben igen komoly feladatot jelentett a monitoringhálózat megtervezése. Bemutatta a program eddigi ciklusait, azok jelentőségét és sajátosságait is. Szólt egyebek között a rendszer finomhangolásairól és ezek okairól, a fejlesztésekről – így például a webes adatfeltöltő felület létrehozásáról –, az elejtéseket lehetővé tévő hatósági határozatok egységesítéséről. Megemlítette azt a GPS jeladós kutatást is, amelyet a Védegylet megbízásából, az Agrárminisztérium (AM) támogatásával végeznek a MATE kutatói a monitoring programtól függetlenül, de ahhoz szervezesen kapcsolódva. Az erdei szalonkák jelölése révén rengeteg új információt tudhattunk meg a faj vonulásáról (részletek a Védegylet honlapján, itt.) Ami a statisztikai adatokat illeti, dr. Buzgó József előadásából kiderült a többi között, hogy 2025-ben 546 vadgazdálkodási egység vett részt a monitoring programban, ezek területén 1366 standot jelöltek ki, amelyeken a vadászok 3243 mintát gyűjtöttek be. Ez utóbbi adat jelentősége, hogy tükrében jól látszik: a faj tavaszi becsült, egyébként stabil hazánkon átvonuló állományához képest (az elmúlt 15 év átlagában kb. 150-200 000 madár) az itt elejtett mennyiség elenyésző, így megfelel a kis számú hasznosítás feltételének.
Kovács Ferenc, az AM Vadgazdálkodási Főosztályának főosztályvezetője az államigazgatás szemszögéből mutatta be a programot. Miután részletesen ismertette az EU-s jogszabályi hátteret és annak hazai alkalmazását, bemutatta azt is, hogy a program során mely résztvevők között milyen kapcsolat van, kinek mik a feladatai. Külön szólt az Európai Bizottságnak (EB) évente leadott derogációs jelentésekről, azok összeállításának folyamatáról. Hangsúlyozta: ebben a vármegyei vadászati hatóságok a legfontosabb szereplők, ezért rendkívül fontos, hogy azok munkatársai pontos adatokat szolgáltassanak. A főosztályvezető aláhúzta: a program jövője a helyes adatszolgáltatáson múlik. Kitért arra is, hogy az EB felülvizsgálja a jelentéseket, és ha szükségesnek látja, kérdésekkel fordul Magyarországhoz, ezekre eddig mindig kielégítő válaszokkal tudtunk szolgálni.
Dr. Kemenszky Péter, a Somogy Megyei Vadászok Szövetségének fővadásza, az Országos Magyar Vadászkamara Somogy vármegyei Területi Szervezetének titkára a megyei koordinátorok szempontjából beszélt a programról. Mint elmondta, az erdei szalonka vadászatának megszűnése annak idején váratlanul érte a faj szerelemeseit, sőt az információhiány miatt felháborodás is követte a változást. Ebben a helyzetben a Védegylet lépett elő „mentőseregként”, kezdeményezve a monitoring programot. Felmerültek ugyan kezdeti anomáliák, de a rendszer kiheverte a gyermekbetegségeket. A szakember kiemelte azt is: a hálózat alapeleme az önkéntesség, amely pedig a szalonka, a szalonkázás iránti lelkesedésre épül. Nemcsak a résztvevő vadászok, de a koordinátorok is lelkes szalonkások. Az ilyen vadászok (megfogalmazása szerint: „szalonkaőrültek”) érdeme, hogy a program ennyi ideje sikeresen folytatódik, hiszen az ő munkájuk – a megfigyelés és a mintagyűjtés – révén keletkeznek a kiértékelhető adatok. Ezen munkára pedig szabadidejüket, saját anyagi forrásaikat fordítják. Külön is beszámolt a Somogy vármegyei munkáról és tapasztalatokról. Specialitásként említette meg, hogy évente tartanak egy értekezletet kimondottan a monitorzó vadászok részére, amely eseményen mindig hiánytalan a jelenlét. Ilyenkor minden fontosabb tudni- és tennivalót újra átvesznek a Védegylet, a MATE és a vármegyei vadászati hatóság képviselőinek közreműködésével.
A szalonkázás kulturális hátterével, történelmével, a magyar vadászok hagyományokban betöltött szerepével Feiszt Ottó, az Országos Magyar Vadászkamara korábbi elnöke, a Zalaerdő Zrt. nyugalmazott vezérigazgatója ismertette meg a konferencia résztvevőit. Előadását szakkifejezésekkel, szak- és vadászirodalmi idézetekkel, sőt a madárhoz kapcsolódó, kultuszára utaló mondásokkal is tarkította. Elragadtatva írt a tündérmadár vadászatáról – a teljesség igénye nélkül.
Forrás: Országos Magyar Vadászati Védegylet
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Erdei vadhatás-monitoringon alapuló vadkárcsökkentés lehetőségei – szakmai konferencia az erdők jövőjéért
Azonnal felfüggesztette egy vadfeldolgozó üzem működését a Nébih súlyos élelmiszerbiztonsági problémák miatt
Egy harang születése a közösség és a jóakarú emberek összefogásából!
A Nébih 2025-ben is célzott helyszíni ellenőrzésekkel támogatta a jogszerű hazai drónos növényvédelmet
Hitelmoratóriummal segíti a kormány a gazdákat
Rekordmárna a Dunából
A Védegylet szalonkás konferenciájáról
POLICE: Orvvadász rendőrkézen
A magyar solymászok hozták el a kupát Toszkánában
POLICE: Véletlenül lőtte meg ozmándbüki társát a vadász – vádat emeltek
Rapsic testvérpár bilincsben
Zergéket fotóztak Győr-Moson-Sopron vármegyében
Azonnal felfüggesztette egy vadfeldolgozó üzem működését a Nébih súlyos élelmiszerbiztonsági problémák miatt
Drog helyett tigriskölyköt találtak
Myxomatózissal kapcsolatos tájékoztatás
Túrázóra lőtt a gondatlan vendégvadász
Zergék Vas vármegyében
Afrikai sertéspestist azonosítottak elhullott vaddisznóban a Szentendrei-szigeten
Vadászati lehetőség: Nyúlvadászatot hirdet Biharnagybajom – MEGNÉZTÜK
