Szögi Tibor vadászlevelei

Szia egy szem Barátom!

Mi van veled, hogy nem jelentkezel?
Vagy nagyon jól megy sorod és nem gondolsz a szegény barátodra, vagy nagyon rosszul, és kisebb gondod is nagyobb annál, minthogy velem foglalkozz. Vagy netán tönkrement a géped és a címem odaveszett?

No, de nem akarok szemrehányóskodni. Beszéljünk inkább a szép dolgokról. Most nálunk gyönyörű napsütéses idő van. Tizenkét-tizenhárom fokos nappali és valamivel nulla alatti éjszakai hőmérséklettel. Érzem már a tavasz illatát. És ha tavasz, akkor itt a nagy szabadság eljövetele. Május 15-én elmegyek évi szabadságra és már nem is megyek vissza dolgozni, csak a búcsú bulira. És majd élem a gondtalan nyugdíjas éveket. Remélem, akkor majd sokkal több időt tudok szentelni a vadászatra és horgászatra. Remélem így lesz!

Mert az idén is azt terveztem, hogy többet vadászok, úgy mint a régi szép időkben, de mégsem lett belőle semmi. Mindig közbejött valami. Mentem, mentem eleget, de mindig csak bejártam a területet, cserkeltem, nyomoztam, de nem találtam alkalmas helyet, ígéretes csapát, ahova érdemes lett volna kiülni lesbe. Úgyhogy egész szezonban egyszer se voltam disznó- vagy rókalesen. Az idéntől megváltozott a vadásztörvény. A kant és a süldőt egész évben lehet vadászni, úgy mint régen. Csak a kocára és a malacokra van tilalom január 1-jétől június 30-ig.

Január utolsó hétvégéjén, péntek-szombaton Padén voltam. Nagyokat csavarogtam két négylábú társammal, Lilivel és Pamaccsal. Pénteken: Rogácsásút, Jézda-kanális, Morotva, Mumper, Csikóstanya, Gólya-sziget. Itt az etetőm mellett megebédeltem (finom császárszalonna, lila hagyma, szentmiklósi ropogós házi cipó, no meg, hogy ez az egész könnyebben lecsússzon, meglocsoltam egy kis jófajta nedűvel). Nem sok izgalomban volt részem. Rengeteg őz, pár nyúl, fácán és egy öttagú fogolycsapattal találkoztam. Fönt a magasban hatalmas libacsapatok utaztak délnek.

Úgy terveztem, hogy hazafelé, a jézdai kanális nádasa mellett megállok egy kicsit leskelődni. Délután négy óra körül járt az idő, amikor közeledtem a jézdai nádas felé. Ballagok az úton, már majdnem odaérek a lucai kanális hídjához. Az út mellett jobbra, tudod ott van az a mély árok, a partja benőve akác és vadszilva surjával. Az árok alján alig másfél méter széles, térdig érő vízzel.

A szemem jobb sarkával inkább sejtem, mint meglátom a mozdulatot. Alig hallható vízcsobbanás. A puska repül le a vállamról. Most már a célzósín fölött kutatom az árok alját, hogy képzelet volt-e vagy valóság az előző moccanás. Vízipocokra gondoltam. De már eresztem is le a puskám csövét. Egy hatalmas barna test csúszik tovább, mint egy árnyék, mint egy képzelet. Se csobogás, se surranás. Vidra. Ezt nem szabad bántani. Védett. Nagyon kevés van belőlük.

No de… Villámgyorsan fölkapom a puskám, és úgy hat-hét méterről tarkón lövöm. Ugyanis ahogy a jószág tovább haladt a résen, ahol átláttam a sűrű bokrok között, a karcsú vidratest helyett egy zömök nagy fenék, majd egy henger alakú farok jelent meg. Egy hatalmas, tíz kiló körüli hódpatkány (nutria). Nem volt időm gondolkodni. Nagyot hibáztam. Habár a hódpatkány nem őshonos, szabad rá vadászni, de nekem nincs szükségem rá. Se a bőrére, se a húsára. De most már késő.

Kivágtam a Buck bicskámmal egy félkar vastagságú akácfát és a kampós végével kihalásztam a zsákmányt. Most mi a fenét csináljak? Ha már lelőttem, nem illik itt hagyni. Fölhívom a Nagy Tibit, kell-e neki. Nem kellett! Ekkor eszembe jutott egy Elektrovojvodinás munkatársam, aki nem vadász, de gyűjti a különleges bőröket. Azt is fölhívtam. Neki kellett. Nagyon megörült neki.

Most kezdődött az én kálváriám. Másfél-két óra gyaloglás hazáig. Fehér maszkír ruhába voltam öltözve. A hódprém véres-vizes. Ha nem akarom összekenyni magam, szállítás közben jól el kell tartanom a kezem. Eleinte ez nem is volt olyan nagy gond. De ahogy múlt az idő, a zsákmány egyre súlyosabb lett. Végül már azt hittem leszakad a karom. Percenként cseréltem kezet, de így is csupa vérfoltos lett a lábam szára mire hazaértem. Mérges voltam magamra a meggondolatlanságom miatt. Nemcsak hogy kifáradtam, de elmaradt a rókales is. Pedig útközben többször is hallottam rókaugatást a jézdai és a plyostinai nádasból. Megkezdődött a párzás. No de majd holnap…

* * *

De aztán másnap se lett semmi. Pedig gyönyörű, libázásra való ködös idő volt. Reggel hétkor indultam. Végig a pöcéri kacsató bal oldali töltésén, végig a bátkai „hóttisza” mellett, majd föl a nagytöltésre. Még tizenegy órakor is csak 50–60 méterig lehetett látni. Egy megveszett liba vagy kacsa nem szállt fölém, de másfelé se nagyon, mert nem hallottam a hangjukat sem. Pedig nagyon reménykedtem. A csónakból kicsit-kicsit szólt a puska, reméltem, hogy egyes csapatok kifordulnak a töltés fölé. De nem – mind a Tisza fölött maradt.

A Komanov körtése és az akácerdő közti kukoricást (ahonnan fácánvadászatkor fölugrottak a disznók) is átjártam. De semmi friss nyom vagy fekvés. Nincs mit tenni. Visszamentem a töltésre és lelógó orral megindultam hazafelé.

Zenta, Vajdaság