Egy számomra örökké tanulságos esetet szeretnék elmesélni, mely egészen másképp is végződhetett volna, ha annyiszor nem verik a fejembe a fegyver kezelésének vastörvényeit.

A budaörsi koronglövő lőtéren történt az eset, nyári melegben, vastag bőrmellényben izzadtunk, készültünk valamelyik közeli versenyre, amikor Igaly Jóska bátyánkat elszólította a kötelesség egy rövid időre az edzésről. Velünk maradt egykori sporttársa – aki jó 15 évvel volt idősebb nálunk –, aki viszont kicsit rugalmasan kezelte megbízott lőtérfelügyelői tevékenységét, és emlékeim szerint nem különösebben tiltakozott a felettünk elhúzó galambcsapatok gyérítése ellen. Ami egyébként szigorúan tilos volt, több mint tízéves pályafutásom alatt csak néhány esetben fordult elő eme regula megszegése.

Ám akkor éppen úgy adódott, hogy hiába állt be a egyikünk a lőállásba, olyan kívánatos mennyiségű és sebességű galambcsapatok érkeztek fölénk a legjobb lőtávolságra, hogy egyszer csak huszonéves sporttársam minden teketória nélkül a korong helyett közéjük duplázott. Ezt mintegy jelként felfogva néhányan puskát ragadtunk és csatlakoztunk a minden lőtérszabályzatot megszegő eljáráshoz. Úgy emlékszem, magam is lőttem egy toronygalambot, ám mivel a skeetsörét 14-es méretű, a csapatok meg magasan jártak, csak igen hosszú gondolkodás után esett le zsákmányom.

Kicsit mámorosan lövöldöztünk a tiltott vadászat lehetőségétől megrészegülten, és nem vettük észre a hegy mögül hirtelen érkező zivatart. Mindenesetre annyi időnk nem volt az égi csatornák megnyílása előtt, hogy a mintegy száz méterre lévő klubházba érjünk, ezért beugrottunk egyik sporttársunk közelben leállított, vadonatúj, háromhetes autójába.

Én is bevágódtam a hátsó ülésre, de eszembe villant a puskaállványon hagyott fegyverem, amelyet galambok híján néhány percre magára hagytam. A szakadó esőben kiugrottam a drága sportfegyverért, és szaladtam vissza az autóhoz, ahol lábaim közé véve csővel felfelé irányozva visszakucorodtam helyemre.

Közben eszembe jutott, hogy talán – bár biztos üres –, de az ürítés és kinyitás folytán felhúzva maradhatott a fegyverem, ami nem tesz jót az elsütőrugónak, legjobb lesz, ha elcsettintem.

Valahogy azonban mégsem vitt rá a lélek, hogy ott az autóban ezt az egyszerű fesztelenítést megtegyem. Hiába, azt verték belénk nap mint nap: zárt helyen, pláne ember felé soha, semmilyen körülmények között nem szabad a puskát elsütni. Jó néhány tehetséges lövőt tanácsoltak el már az első hetekben eme vastörvények megszegése miatt.

A fegyver kinyitására helyhiány miatt nem volt lehetőség, nem tudtam ellenőrizni, ezért úgy döntöttem, hogy bármennyire is szakad az eső, résnyire kinyitom a kocsi ajtaját, és a puskacsövet kidugva csettentem el fegyveremet. Kicsit nevetségesnek is éreztem magam, hisz tudtam, úgyis üres.

De nem volt az. Csak marokra fogva a fegyver nyakát az égnek irányozva egyszerűen belenyúltam az elsütőbillentyűbe, mire a puska akkorát dörrent, hogy a beszélgetésnek azonnal vége szakadt. Rövid, kínos csend után rosszalló megjegyzések fokoztak igen nagy zavaromat. Mivel nem történt baj, a megbízott lőtérvezetőnk elütötte a kínos helyzetet azzal, hogy legalább nem lett szép, szabályos lyuk új autója tetején, de én igen megrettent állapotomban nem tudtam napirendre térni az eset felett.

Emlékeim szerint üresen tettem le a fegyvert. De hát kit érdekel az, hogy vajon jól emlékszem-e? Még engem sem!

Évekkel később mertem elmesélni Jóska bátyánknak az esetet – bár szinte biztos, hogy aznap megtudta –, mire ő még hajmeresztőbb történetet mondott el.

Hasonló nagy zápor lepte meg őket is a lőtéren, sok-sok évvel azelőtt a 70-es években, ezért beugrottak a nagytoronyba – magas toronynak is mondják –, amelynek aljában öt-hat ember már csak összezsúfolódva fér el. Mindenki szorongatta drága fegyverét, és Jóska bátyánk is hozzám hasonló dilemma elé került különleges, Y-villás MC-8-asának rugóját illetőleg. Olyan rugót életemben egyszer csináltam Diána nevű lányának egy nemzetközi versenyre, mert szinte lehetetlen volt beszerezni.

Szóval mindenképpen le szerette volna csettenteni fegyverét, ám felette tartózkodott a gépkezelő, ezért addig furakodott a szűk helyen, míg a fal felé tudta fordítani a csövet. A billentyű elhúzásának eredménye óriási füstfelhő, dobhártyaszaggató dörrenés volt, a sóskúti kőből épült torony falában pedig öklömnyi lyuk képződött.

* * *

És hogy sose árt vigyázni, emlékembe idéződik még néhány kevésbé szerencsés esemény is. Egyszer hibás orosz automatát javítottam, és próbaképpen lementem a lőpincébe, hogy ellenőrizzem a javítás sikerességét. Ám a billentyű elhúzására mind az öt töltény sorozatban elsült, és természetesen az ötödik már a lámpába ment, mert egy ilyen vadul lövöldöző fegyvert nem lehet megtartani. Máskor a Kis Karcsinak, a fegyverműhely vezetőjének sült el a kezében egy dupla csövű elefántpuska mindkét csöve egyszerre, mire a drága fegyver jobbra nagy ívben hagyta el az elsütő kezét, és méterekre landolt a hanyatt esett céllövőtől.

Arról a rendőrről pedig csak mosolyogva lehetett beszélni, aki pisztolya erejét próbálgatva földre fektetett fagerendát lődözött keresztül, és hogy ne billegjen, lábfejével alulról megtámasztotta. Ezek után következő lövésével saját lábfejét is keresztüllőtte. Külön monda keringett egy cowboy-hajlamú rendészeti közegről, ki azt gyakorolta, hogy fegyverét zsebéből előrántva azonnal tüzeljen, mindaddig, míg egyszer el nem akadt kézifegyvere a ruha és a zseb ráncaiban, és egész egyszerűen a lendülettől vezérelve – már bocsánat – „tökön lőtte” magát.

* * *

De vadászbalesetet nem csak fegyver okozhat. Igaly Jóska bátyám bal halántékán hófehér ősz tincs mutatkozott a ritkuló, de egyébként sötét hajban. Egyszer szóba került ennek története.

Néhány évvel korábban rókakotorékokat keresett mentorom – már akkor nagy szenvedélye volt a rókavadászat. Cetka motorját leállítva egy frissen felfedezett és lakottnak tűnő kotoréknál megpróbált belesni a lyuk szájadékán, sőt Isten tudja milyen szándéktól vezérelve, hason előre be is kúszott felsőtestével. Ám a lejtős, befelé szűkülő kotorék csapdába ejtette. Mikor a terepszemle után kifelé akart kecmeregni, minden mozdulatra csak beljebb csúszott ráadásul tüdejét egyre jobban összeszorította a tölcsérszerűen lefelé szűkülő járat.

Fogyott a levegő és Jóska bátyám rövidesen belátta, kár küszködnie, eljött a vég. Nem mozdult, ez volt a legtöbb, amit tehetett, felkészült végórájára. Hosszú idő telt el így, amikor egyik vadászcimborája arrafelé tekeregve észrevette az erdei úton magára hagyott, ismerős motort. Szólongatni kezdte vadásztársát, de az szorult helyzetéből semmilyen jelt nem volt képes már adni.

A vadásztárs azonban nem adta fel a keresést, és megtalálva a kilógó lábakat kihúzta a rókalyukból a megszorult cimborát.