Szögi Tibor vadászlevelei
Szia kedves Barátom!
Tegnapelőtt (szombaton) Győrmezőben jártam. A disznószezonnak vége, de libát, kacsát, rókát még szabad lőni. No, ezeket szeretném én luk iránt látni. Reggel fél nyolc felé parkoltam le a Wartburgomat a barnaháti téglagyár udvarán. Lili és Pamacs türelmetlenül ugrál körülöttem, amíg én a leltárt csinálom: Deréköv a papírokkal, a Buck bicskámmal, puska, patronok, golyók, fényképezőgép, kenyér, szalonna, lila hagyma, víz és három deci „róka könnye”. Minden a helyén. Mehetünk. Drillingem jobb csövébe 3,5 mm-es, a bal csövébe 4 mm-es sörétes patront csúsztatok, alulra meg egy 11,2 gr-os Sellier-Bellot golyót. Most már mindenre föl vagyok készülve, közelre-távolra, kicsire-nagyra. Jöjjön, amit ma nekem szánt Diana. Állok elibe!
A ludasi kanálishoz igyekszek (kataháti csatorna). A szivattyú utáni hídnál szeretnék átmenni a túloldalra és az új halastó környékét kivallatni. Már ott járok úgy száz méternyire a csatornától, amikor kutyáim két őzet ugrasztanak föl egy ritkás nádfoltbol. Az őzek fejvesztve rohannak át a hídon, neki az Arankának. Közben fölriasztanak három libát a búzatábláról a csatorna túloldalán. Félreugrok, lehúzódok a ritkás nádfolt takarásába, de már késő. A libák észrevesznek. Tanácstalanul, lomhán leírnak egy fél kört és elmennek a halastó felé. Azon méltatlankodok, hogy miért is voltak itt az őzek, miért pont arra menekültek, miért…, miért… Lehet, hogy a töltés takarását kihasználva lövéshez is juthattam volna.
Közben odaérek a töltéslábhoz. Nem figyeltem eléggé. Nem követtem kutyáim mozgását. Egy kicsit elméláztam. Csak akkor tértem vissza a valóságba, amikor egy csapat kacsa nagy robajjal, sápogva, szitkozódva, pörölve kutyáim előtt fölszállt egy tisztás vízszakaszról, tőlem harminc méternyire. Egy szép zöld nyakú gácsér egy kicsit lemaradt a többiektől. Odakapom, dörren a puskám. No, ez most már nem is éri utol a többieket ebben az életben. Szárnyaszegetten csapódik vissza a gyékényes túlsó partnak.
De ebben a pillanatban megnyílik előttem a föld. Csobogás, rivatt sápogás, szárnysuhogás. Minden felé kácsa. Jobbról is, balról is, a lábam alól is kelnek a kacsák csapatostól. Kapkodom a fejem, a puskám, melyiket lőjem. A bőség zavarában elfog a kapzsiság. Nem egyet veszek célba, bele a sűrejébe, hadd kaszáljon a sörétnyaláb.
Kaszált ám! Meg esett! De nem a kacsa, hanem az én állam. És úgy maradt tátva a szám a csodálkozástól. Hát ezt hogy csináltam? Szinte lehetetlen. Ennyi kacsa és még a tolluk se görbült.
Lili kutyám csobogása hoz vissza az ámulatból. Lilit nem hozta zavarba az a sok kácsa, ő csak arra az egyre figyelt, csak az az egy szárnyaszegett érdekelte. Rövid kergetőzés, bújocska után a macska, azaz a kutya tűnt ügyesebbnek. A sekély vízben beszorította a gácsérkomát a gyékénytorzsa közé. Megdicsérem. Biztatom, hogy hozd ide, hozd ide! De Lili jobbnak látja inkább a túlsó partra vinni a zsákmányt. Leteszi. Megrázkódik. Finom selymes szőréből csillogva szállnak szét a gyöngysugarak. Tövig kurtított farkahelyén az elázott szőrtincs úgy kunkorodik, mint a gácsér farkatolla.
Megmosolygom. LIli most új fogást tesz és megindul a híd felé. Gazdinak az okos kutyája. Nagyon megdicsérem és én is elindulok a híd felé. Fölemelt fejjel, büszkén kocog át a téglahídon. Amikor hozzám ér leültetem, és úgy kacsástól magamhoz ölelem.
A nagy boldogságtól teljesen megfeledkezünk Pamacsról, aki kétségbeesve, értetlenül forgolódik körülöttünk. No, mi van most? Engem senki se szeret? Én nem vagyok okos meg szép?…. Fölkapom Pamacsot is és magamhoz szorítom. Most már szent a béke. Mindenki örül. Mindenki boldog. És ha már ki kell oldani a hátizsákot, hogy beletegyem a zsákmányt, akkor egy nyitással kiveszem az elemózsiát és a flaskót. Mindenkinek jól esik az a „pár falat”, a gazdinak még az a pár korty is, mielőtt tovább megyünk.
Fölmentem az új halastó töltésére, hátha meglátom azt a három libát. De semmi. Teljesen üres a víztükör. Úgy látszik a lövöldözésem elriasztott minden kacsát-libát a környékről. Fölmentem egészen a szajáni határig. Átnéztem minden nádast, benéztem minden bokor alá, de semmi. Pár tapsifüles, egy-két csapat őz amivel találkoztunk.
De volt valami, ami izgatóvá tette ezt a cserkelést. Lépten-nyomon keresztezte az utamat egy jókora disznó lábnyoma. A nyomak nagyon frissek, egy-két naposnál nem idősebbek. Tudom, hogy nem lőhetem meg, pár napja már tilalom van, a fekete csuhások összes nemzedéke védelem alatt áll. De azért izgalmas lenne vele a találkozás. Próbára tehetném ügyességem, rátermettségem. Kipróbálhatnám a kani tűrőképességét, mennyire enged magához közel. Láthatnám a kutyáim viselkedését egy ilyen meleg helyzetben. Mindent végig csinálnák, mintha valóban disznóra vadásznák, csak éppen a végére nem tennék pontot, nem görbíteném meg a jobb mutatóujjam. Ha netán még lencsevégre is kaphatnám…. Minden egyes nádfoltnál, ahol ott volt a kani lába nyoma, újra meg újra hatalmába kerített ez az érzés.
A nap nagyon gyorsan elszaladt. Bejártam Győrmező összes zeg-zugát. Most már torony azaz kémény irányt veszem az utam. Megyek a kocsim felé, de teszek még egy kis kitérőt. Bal felől van egy kis árok. Víz alig van benne, helyből át tudom ugrani, de mindkét partját tizenöt-húsz méter széles ritkás nádas szegélyezi.
Egy vadcsapáson haladok lassan előre, a nedves, kitaposott talajon csendben esik a járás. A szél szembe fúj, tehát nagy az esélye annak, hogy sikerül meglepnem egy vörös frakkos gavallért, aki későn ért haza az éjszakai dorbézolásból, és most kicsit mélyebben alszik a kelleténél. Kutyáim teszik a dolgukat. Teljes szélességében átjárják a nádast. Pamacs most épp egy nyúlcsapát vallat. Elindul a szántáson, de tíz méter után visszajön a nádasba.
Lili itt van előttem. Valami izgalmat látok a mozgásában. Hopp, már meg is állt. Teste megmerevedik. Előre nyújtott feje, kissé jobbra, egy térdig érő száraz fűfolt felé mutat. De valami most mégis más, mint a megszokott. Amikor a fácánt állja még a szempillája se rezzen. Olyan mozdulatlan, mintha bronzba lenne öntve. Most meg időközönként felém fordítja tekintetét. Mintha tőlem kérne tanácsot vagy várna segítséget.
Lövésre készen lassan megindulok a kutyám felé. Egy nádszál elroppan a csizmám talpa alatt. Abban a pillanatban megugrik valami. A száraz fű szétnyílik majd bezárul a rohanás után, mint amikor valami nagy halat megugrasztanak a sekély vízben, az általa keltett hullám ott szalad, de magát a halat nem látjuk. No, így voltam ezzel én is. Valami ott rohan, de csak sejtettem, hogy róka. A mozgása gyors és egyenletes. Talán csak egy vadmalacé hasonló ehhez. De mit keresne itt egy vadmalac egyedül egymagában? Csakis róka lehet!
Ezek a gondolatok szaladnak végig az agyamban. Közben a rézgömböcske a célzósínem végén ott nyargal a szétnyíló fűszálak elején. Most egy pillanatra, egy kis tisztás közepén megvillan a sárga, semmivel össze nem téveszthető bunda. Abban a pillanatban begörbül a jobb mutató ujjam, magától, csak úgy, anélkül, hogy mondtam volna neki. A koma belebukfencezik a dörrenésbe. A lendülettől hanyatt esik be a tisztás túloldalán lévő fűbe. Eltűnik a szemem elől. De hát ott van. Hol lehetne.
Megindulok felé. Közben kiveszem a kilőtt patront és egy újat csúsztatok a jobb csőbe. Fölkapom a fejem. Újból zizeg a nád, hajlik a fű. Fölkapom a puskám, de nyomban visszaeresztem. Az a valami nem egyedül rohan. Ott van a nyomában még két valaki. Ekkor fölhangzik Pamacs szinte fület sértő sivalkodása. Most kikanyarodik az egész rohanó társaság a gyöpre. Lili ebben a pillanatban utoléri a rókát. Belemar a hátuljába. Az visszafordul és összegabajodnak. Nem lehet kinézni, ki kinek a füle-farka. Lili fájdalmassan följajdul. A koma a szántáson próbál kereket oldani. De Lili már megint beérte.
Most sokkal óvatosabb. Nem ront ajtóstól a házba. Körbetáncolja, csipkedi. Közben a rövid tacskólábak is odaérnek. Most már két oldalról villognak a fogak. Innen is, onnan is belenyilall a fájdalom a koma inába. A róka pörög, vonaglik, mint egy kigyó. De csak nem bír a túlerővel. Kivédi a támadást jobbról, elkapják balról. Minden figyelmét lekötik a kutyák. Rám se hederit. Pedig már pár perce én is ott ugrálok körülötte. A kellő alkalomra várok.
No most! És odalépek a koma gallérjára a 43-as csizmámmal. Hagyom kutyáim, hadd élvezkedjenek. Hadd csupálják még egy kicsit azt az amúgy is siralmas állapotban lévő bundát. A róka farkán alig van szőr. A fara is tiszta kopasz. A rüh megcsúfolta ezt a gyönyörű jószágot (az idén nagyon sok társával egyetemben).
Most a bal lábammal a mellkasára lépek és teljes súlyommal kiszorítom belőle az életet. Előveszem a gépem és fényképezek. De miért is nem jutott ez az eszembe egy pár percnek előtte. Fantasztikus képeket készíthettem volna a küzdő felekről alig egy méternyi távolságról.
Levágom a róka farkát és elindulok a kocsi felé. Pamacsot a hónam alá veszem, mert önszántából nem hajlandó otthagyni a küzdőteret. Főleg, hogy most már egyértelműen ő kerekedett felül.
Hát így történt.
Zenta, Vajdaság
Lili és Pamacs az elejtett rókával
You must be logged in to post a comment Login