2002 januárjában eljött a vaddisznóhajtásokat szokásosan lezáró „házi” vadászat.

A szezon vége felé minden évben megrendeztük ezt az egynapos hajtást, amellyel méltóképpen fejeztük be a hosszú és fárdaságos, ám annál eredményesebb és élvezetesebb vaddisznó-hajtóvadászatokat. Öt év kemény mukája állt mögöttünk, amelynek során az utolsó két év novemberétől januárig 500–500 db vaddisznót ejtettek el vendégeink.

Ja, persze, gondolhatnánk. Két-három nagy terítékű kerti disznómészárlás, és meg is van. Ám nem erről volt szó. Vadásztunk ugyan disznóskertben, de napi 40–50 db-nál soha nem engedtem, és nem is lőttünk többet, valamint az egész szezonban mindössze három napot rendeztünk a disznóskertben. Tehát az összteríték harminc százaléka származott a kertből. Mivel ott sem hemzsegett a disznó, nem voltak emberhez szoktatva, mert a vad zöme a nagyobb külső területekről került befogásra, így szép sportos vadászatot kínált a vendégek számára.

Nagyüzem volt ám akkoriban az erdészetnél, évente huszonnégy nap vaddisznóhajtást rendeztünk, ahol az összterítékre számolva a napi átlag 22 db vaddisznó volt, köztük 20–30% kan. Elfáradtunk hát mi is – mármint a személyzet – és a vad is január végére. De az eredmények méltán tettek büszkévé mindannyiunkat, a vendégek Európa szerte megismerték területünket, és bizony sorban álltak, hogy beférjenek egy-két napra a vaddisznóhajtásra váró csoportok közé. Fáradságunkra pedig a legjobb gyógyír a helycsere, mármint, hogy a vadászat munkás oldaláról átálltunk erre az egy napra az örömtelibb „vendég” oldalra.

Vadászterületünk északi és déli oldalán volt egy-egy területünk, amelyeket nem tudtunk vendégekkel vadászni, mert az átlagos 8–12 fős csoportlétszám kevésnek bizonyult, hogy eredményesen elkaphassuk az egész szezonban ott összegyűlt és nyugodt vaddisznókat. A sok vendégvadászat során nem jutott ugyanis időnk arra, hogy velük foglalkozzunk. Na de minden vendég hazamegy egyszer, és végre eljött a mi időnk is.

Fagyos, de hó nélküli januári nap volt, amikor az iroda udvarán kezdtek gyülekezni a résztvevők. Ilyenkor a személyzeten kívül az erdőgazdaság központjából néhányan, valamint az év során a cégnek segítők, üzleti partnerek kaptak meghívást a szezonzáró vadászatra. Szokás szerint egy kis reggelivel, kávéval vártuk a vendégeket, miközben eszembe jutott, hogy régen nem lőttem már a jó öreg szolgálati fegyveremmel, és legutóbb olyan érzésem támadt, hogy egy kicsit magasat lő.

„Marci! Megkérlek tegyél már egy próbalövést a puskámmal, mert úgy érzem, elállítódott a távcsöve!” Szóltam hivatásos vadászomnak, hiszen én már nem tudtam erre időt áldozni, mert a vendégeimet illett személyesen fogadni, ő pedig mindig sokat adott arra, hogy fegyverei hajszál pontosan lőjenek.

Könnyen megesett nálunk a céltávcső elállítódása, hiszen közepes minőségű szolgálati felszereléssel kellett dolgoznunk, na meg a fegyvereink nem dédelgetett ölebek voltak, hanem mindennapos munkaeszközök, amelyek egész évben szolgálatban voltak, ütődtek, rázódtak a terepjárókban naphosszat.

Kollégám kelletlenül ballagott el a telep felé Mauseremmel. Aztán hamar eltelt az idő a köszöntéssel, eligazítással, sorszámok húzásával és az adminisztrációval. Indulás előtt meggyőződtem róla, hogy mindenki bent ül az autókban, gyorsan átvettem Marcitól a puskámat, majd beszállás közben megkérdeztem, hogy sikerült-e jól belőni. „Nem kell ezzel semmit csinálni, András! Tökéletes, ötven méterről tíz centit lő fölé, az száz méteren pont jó!” Hangzott a válasz, de ezt már csak fél füllel, a kocsi ajtó becsukása közben hallottam.

A több éves vadászatrendezői tapasztalat ellenére minden alkalommal egy egészséges lámpaláz vesz ilyenkor erőt rajtam. Vajon mindent jól előkészítettünk-e, nem lesz-e gond a vadászat lebonyolításával, el tudjuk-e kapni a disznók frakkját stb. Ezek járnak ilyenkor az eszemben, és ez csak akkor kezd oldódni, amikor felhangzanak az első lövések a hajtásban.

Már jócskán elhagytuk a falut, amikor merengésemből fölocsúdva eszembe jutottak emberem puskámmal kapcsolatos „megnyugtató” szavai. „50 m-en 10 cm-t lő fölé, az 100 m-en pont jó!” Jó a fenét! – hasít belém a felismerés – hiszen száz méterig emelkedik a lövedék, azaz száz méteren húsz centi körül lő fölé a fegyver.

Na megállj, Marci! Majd adok én neked „pont jót”! Megint sikerült a könnyebbik végét megfognod a dolognak, mint annyiszor, amikor olyat kell elvégezned, amihez nem fűlik éppen a fogad. És nem volt időm leellenőrizni a munkádat, ahogyan egyébként normálisan szoktam, és kellett is mindig. Ennek köszönhetően tudtunk évekig együtt dolgozni, mert ilyenforma felügyelettel azért haladt a munka a kerületében. Egyébként pedig kedveltem ezt a csibész, bohém, minden hájjal megkent hivatásos vadászt, csak sok utána járást és ellenőrzést igényelt.

Mire végére értem a gondolataimnak, feltűnt előttünk Farkaslyuk. Így neveztük a mai napra rendelt két hosszú gerincből, és a közöttük lévő völgyből álló vegyes korú és összetételű erdődarabot, amely a hozzá kapcsolódó földekkel együtt vagy háromszáz hektárt tett ki a vadászterület északi határán. A Jászság felé ez volt az utolsó nagyobb erdőtömb, amelyben télre összesűrűsödött az ősszel a kukoricákon kihízott környékbeli vaddisznók nagy része. 15–20 puska is kellett a Farkaslyuk hajtásához, ezen kívül a fiatalabb kollégák – akik a hajtást vezették – is lőhették a disznót menet közben.

A vendégek fölállítása gyorsan haladt, hiszen szokás szerint mindent előre megterveztünk. A két felvezető (az egyik én voltam) sorban leállította a vadászokat, megmutatta a hajtás irányát és már ment is tovább a következő lőállás felé. A lőirányokkal nálunk nem kellett sokat bajlódni, mert minden puskás úgy helyezkedett, hogy még véletlenül se lőhetett össze a másik vadásszal. Több szervezést, több gondolkodást igényelt ez a rendszer, de a biztonság az mindennél előbbre való. Egy dologra kellett csak ügyelni, hogy a hajtók irányába ne tegyen veszélyes lövést. Nem is történt öt év alatt soha egyetlen veszélyeztetés sem.

Letettem én is puskásaimat, majd legvégül a hajtás közepén, az egyik széles gerincen kialakított új lőálláson foglaltam el helyemet. Nem akartam addig mást odaállítani, amíg meg nem győződtem róla, hogy beválik. Két jó vadsűrűvel bírt a farkaslyuki erdő, amelyben a disznók zöme tanyázni szokott. Standom az egyik ilyen fiatalos fölött, attól ötven méterre a szálasban volt. Másik irányban pedig körülbelül száz méteres kilövés a középkorú szálas cseresben, a ritkás cserjék között. Előre és hátra is hasonló terep, amely jó esélyekkel kecsegtetett.

A hajtás elindulás után kezdtek pattanni a lövések, egyelőre csak előttem. Pár perc múlva tőlem jobbra látom ám, hogy egy kisebb konda, úgy nyolcvan méterre a fák között iparkodik előre a hajtók elől. Rövid célzás után az egyik süldő füle tövére elengedem a 8×57-es nehéz lövedékét, de mintha mi sem történ volna, a disznók kocognak tovább. Idegesen ismétlek, megint pontos célzás valamelyik következőre, lövés, megint semmi. A fegyvert leeresztve értetlenül állok, mint akit leforráztak. Hát ezt hogy csináltam?

Ekkor jut eszembe, hiszen nem jó a céltávcsövem, magasat lő a puska. Hogy én akkor milyen jelzőkkel illettem Marci kollégámat, azt most nem írom le, de hogy megbotlott és csuklott egyet-kettőt a hajtásban, abban biztos vagyok. Mérgemben lecsavartam a céltávcső állító csavarjának kupakját, és csak úgy vaktában, az irányt sem nézve tekertem egy jó nagyot rajta. Lesz ami lesz, vagy jó vagy még magasabbat lő. Most már úgy is mindegy, elmentek a disznók.

Még el sem szállt a mérgem, amikor balról a fiatalosból erős zörgést hallok, és már ki is dugja fejét egy nagy fekete disznó egy kisebb cser mögül. Kapásból fültövön lőttem, csak lerogyott. De lett erre nagy riadalom, vagy nyolc-tíz disznó ugrott szét minden felé előttem a cseresben, hirtelen azt sem tudtam, melyikre lőjek. Egy kisebb koca megállt egy pillanatra, hamar oda a golyót, de lépett is abban a pillanatban, így a lövés hátra csúszott, a gerincet érte, így a disznó a hátulját húzva igyekezett takarásba.

Mire az ismétléssel elkészülve kerestem a következő célt, a sebzett disznón akadt meg a szemem, és igyekeztem a lehető leghamarabb megváltani szenvedéseitől. Golyóm fültövön érte, el is feküdt, de akkorra a többiek már eltűntek a szálasban visszafelé a hajtás irányában, így több lövést nem tudtam tenni. Sebaj, kettő fekszik, s a többi is jó irányba ment, egyenesen a hajtók elé, legalább a többiek is kivehetik a vámot a kondából. Szólt is a puska most már mindenfelé rendesen.

Na, ezek szerint jó irányba történt a csavarintás a céltávcsövön. Az izgalmak elmúltával ráértem figyelni a vadászat folyását, hallgattam a most már minden irányból hangzó lövéseket, a hajtók közeledését. Lassan oda is értek hozzám, ki is húzták a két disznómat. Karcsi erdészem, a Farkaslyuk „gazdája” cinkos mosollyal nyújtja a töretet és gratulál. „Akkor bevált az új stand?” Bevált, mondom, és én is gratulálok neki, hiszen a stand az ő érdeme, ő jelölte és tisztította ki igen jó vadászszemmel és hozzáértéssel. Valamint oroszlánrésze van az egész hajtás előkészítésében és lebonyolításában is.

Már alig hallom a hajtók zaját, amikor „disznók hátra” kiabálás foszlányai érnek el hozzám. Na azért csak figyeljünk, még akármi is lehet. Néhány perc múlva hallom is már a jellegzetes kocogó, szöszmötölő hangot, amit a disznók lassú vonulásuk során keltenek, miután a hajtósoron visszatörve úgy gondolják, hogy kimenekültek a veszélyből.

Vagy száz méterre meg is látok három egyforma, tavalyi süldőt, ahogy kocogva, meg-megállva, kb. húsz méterenként igyekeznek visszafelé. Amint az egyik eleje szabadon van a cserfa mellett, fültövön lövöm. Nyekkenés nélkül terül el, a másik kettő megugrik, szaladnak egy keveset majd megállnak.

A következő megint úgy áll meg, hogy a feje szabadon van, hát gyorsan oda a golyót. A harmadik megindul, de el sem akarom hinni, pár méter után ez is megáll, próbál tájékozódni, közben szabad az út a lövésre. El is fekszik hangtalanul, mint az előző kettő.

Eddig nem is értem rá gondolkodni, izgulni, csak most tör ki rajtam a vadászláz. Reszket kezem-lábam, de kis idő múlva elmúlik és végtelen boldogság tölt el. Öt disznót lőttem egy hajtásban. Megtöltöm fegyveremet, hiszen van még egy darab a hajtásból, még jöhet vissza disznó. Jellegzetessége a Farkaslyuknak, hogy az erdő mindkét végén mezőgazdasági földek vannak, amire nem szívesen mennek a disznók, így amikor a hajtás vége felé megszorulnak, a legtöbbje visszatör és igyekszik vissza a sűrű fiatalosokba. Ennek következtében a teljes hosszban leállított vadászok kétszer is ki tudják venni közülük a vámot.

Egyre több lövés hangzik most már a visszatörő disznókra. Jobbra tőlem a völgyben szintén két lövés, és már hallom is a zörgést, de meglátnom nem sikerül a zaj forrását. Hirtelen vagy százhúsz méterre föltűnik egy borzas, tavalyi malac, amint igencsak sebes iramban szalad balra a sűrű felé. Reflexszerűen kapom föl a puskát a fák között meglehetős kicsi célt mutató malacra, és csak úgy, ahogy mondani szokták mintha nyúlra puskázna az ember, odadobom a lövést. Legnagyobb meglepetésemre a malacka mint a kupán lőtt nyúl bucskázik föl, és eltűnik a bokrok között.

Hamarosan vége a hajtásnak, jönnek már a hajtók, segítik összeszedni a disznókat. A három süldő a két koca mellé kerül, majd az utolsó szerencsésen gerincen talált malac is. Határtalanul boldog vagyok, hogy az előzmények ellenére hat disznót sikerült lőnöm egy lőállásból. A kapzsiság azonban motoszkál bennem, mi lett volna ha az első kettőt is meglövöm? De nem lehetek telhetetlen, hamar elhessegetem a gondolatát is magamtól, örülök a jól sikerült vadásznapnak.

Már nem emlékszem, hogy összesen hány disznó esett, de méltó terítékkel búcsúztunk a szezontól, mindenki elégedett volt. Én ezt akkor még nem tudtam, de nekem ez volt az utolsó vadászatom az erdészetnél. Méltó befejezése életem öt, talán legszebb vadászévének.