Resztelt máj reggelire
A tiszalöki Nimród Vadásztársaság szatmári származású elnöke, dr. Erdélyi Béla kedves invitálására többször részt vettem a vadászok emelkedettebb és könnyedebb eseményein vadász és rádiós mivoltomból adódóan. Ebből következik az a történet is, amit – nincs olyan reggel, hogy meg ne fogadjam, ma megírom – most végre papírra vetek. Talán azért volt a halogatás, mert minden mozzanata élénken él benne.

– Hajnali öt órára gyere a vadászházhoz – szólt a verdikt –, Péter és Laci várnak. A két pelyhedző állú fiatalember hivatásos vadászként teszi a dolgát szakszerűen és szerelemből. A Tisza felé zötykölődésünk közben – vigyázva arra, hogy a nyelvünket el ne harapjuk – megbeszéltük, munka-e az, amit az ember fáradtságot nem ismerve végez.

Közben azért a bakokat is figyeltük, de nem mutatkoztak. Na, majd a kazettákban, biztatott Péter és Suzukimmal a valamikori nagyüzemi gazdálkodás szarvasmarháinak kialakított – a villanypásztort akkor még nem ismerték – gyalogakáccal elválasztott legelői felé vettük az irányt. Az üde, harmatos fű igazi csemege lehet még a legpákosztosabb őzbak számára is, okoskodtunk vadászként.

Az első gyalogakác sor előtt megálltunk és gyalogosan folytattuk a cserkelést, és az akácok takarását kihasználva kétszáz méterenként lestünk be a legelőkre. Sehol egy agancsos. Péter és Laci egymás után sorolták mikor, melyikük látott ebben és ebben a kazettában lőhető, nekem való bakot. Hiába minden igyekezetük, a bakok eltűntek. Egy azért mégis megmutatta magát az egyik legelő közepén.

–– Ez a különleges –– szólal meg Péter. Nem is nekem mondja, hanem társának, Lacinak, de az is lehet, hogy lelke mélyén abban reménykedett, hogy felkelti az érdeklődésemet. Közben én is távcsövezem, és meg is előztem kísérőimet.
–– Nekem tetszik –– mondtam.
–– Van vagy kétszáz méterre tőlünk –– aggályoskodott Laci. Mivel már hét óra is elmúlt, más lőhető bakot nem láttunk, vállaltam a lövést, a torz agancsú bakocska helyben maradt. Péter elment a kocsiért, mi pedig a bakhoz lépdeltünk levett kalappal. A GPS azt mutatta, hogy 230 méterről adtam le a lövést, de azt csak hitelesség kedvért írtam ide.

Rendellenes bakom

A vadászház udvarán a zsigerelés és a nyúzás közben kérdeztem a fiúkat, szoktak e főzni maguknak. De még mennyire…! Péter olyan körömpörköltet készít az elejtett vaddisznók megperzselt körméből, hogy híre van a Tisza két partján. Nem részletezem tovább, a friss májból olyan finom reggelit készítettek, hogy tanítani kellene. De azért Vajtó Péter és Drótár Laci ne áruljatok el minden főzési titkot -… Köszönöm a vadászatot!

Vajtó Péter és Drótár László hivatásos vadászok

* * *

Esti cserkelés
Én már nem tudok kibújni a bőrömből, ha rajtam múlik, biztosan korábban érkezem a megbeszélt időponttól. Így történt ez a közelmúltban is, amikor Kovács István barátom Kálmánházára invitált tavaszi őzbakvadászatra.
–– Gyere most –– biztatott–, ne hagyjuk üzekedésre a vadászatot, bármennyire is élményt adóbb. Nem szeretném, ha a lőni való bakok örökítenének!

Ezt nem lehet megcáfolni csak tudomásul venni, és segíteni a vadászbarát vadgazdálkodási erőfeszítését. Mivel az őzek mozgását ismerve korán érkeztem, így korán is indultunk el cserkelni, ami az első körben meg is látszott, hiszen csak egy-egy agancságvég és fülmozgás árulkodott arról, hogy van élet a búzatáblában, illetve a gyümölcsös árnyat adó fái alatt. Ezért aztán nem is erőltettük az iramot. A hajdúdorogi határszéltől már megtettünk vagy két kilométert, amikor a szépen zöldellő vetésen István megszólalt:
–– Ő az, amelyiket neked szántam.

Gyors helyzetértékelést tartottunk, honnan, melyik fasor takarásából tudjuk megközelíteni a bakot, amely – talán érezte a veszélyhelyzetet – a nyílt terepen csipegetett, de gyakran emelte fel a fejét és hosszan nézegetett hol jobbra, hol balra. Megnyugtatott bennünket, hogy nem felén figyel. Mozgásunkat az evéséhez igazítottuk, de volt egy pont, amikor már nem volt tovább.
–– Innen kell lőnöd! –– mondta István.

Lövés előtt magam is igyekszem megsaccolni a távolságot, de kísérőimet is megkérdezem minden esetben, ők milyen távolságot tippelnek. Így volt ez most is.
–– Úgy 170-–180 méterre lehet –– hangzott a halk válasz. Magam megnyugtatása már csak az agyamban játszódott le, ekkor már a célzásra koncentráltam, amelynek eredményeként helyben maradt az ághiányos agancsot viselő bak.

A gratuláció és a töret átvétele után fegyveremet üres állapotában fesztelenítettem és megköszöntem a gyönyörű vadászatot. Ekkor ért a meglepetés, István közölte, még nincs vége. A Centrális nevű, több évtizedes, magas törzsű almásban is van egy ághiányos öreg bak. Ne örökítsen tovább, szólt verdikt. Én nem vagyok semmi rossznak az elrontója, akkor vadásszunk tovább, ha ő ezt akarja…

Ekkor már este hét óra körül járt az idő, kívánni sem lehetett volna ideálisabb időjárást a vadászathoz. Szél nem mozdult, a gyümölcsös ózondús levegője, a serkedő sarjú terülj asztalkámként kínálta a legfinomabb falatokat az őzeknek. Éltek is a lehetőséggel, szinte minden sorban láttunk sutát, gidák, többet is. A gyümölcsös vége felé jártunk, István homlokán már láttam némi felhőt, ami párosult azzal a ki nem mondott mondattal: „Itt szokott lenni”.

Még két vagy három sor volt hátra, amikor földbe gyökerezett a lába. Ott van. De a biztonság kedvéért megvárta, amíg felemelte a fejét és meggyőződött arról, amit már számtalanszor látott. Lőheted, kaptam a jelzést.

A lövés pillanatában az őzek robajától volt hangos a gyümölcsös, csak egy nem tudott elfutni. Az öreglegénynek kijáró tisztelettel közelítettük meg, hogy végtisztességbe részesítsük. István, hogy megelőzze az előző szituációt, mármint, hogy ne tekintsem befejezettnek a vadászatot, mondta, hogy a közeli lucernásban is vár bennünket egy bak…

Valóban ott volt. Gyanútlan eszegetését használtuk ki becserkelésére. Nem részletezem tovább, lövésem nyomán egy közeli fácánkakas ijedt kakatolása adta tudtára a környék minden vadjának, hogy a görbe ágú terítékre került.

Időközben ránk is esteledett, a felejthetetlen vadászat után a teríték készítése szinte a vacsoracsillag megjelenésével egy időben készült el. Kálmánháza felett még sohasem volt ilyen szép a tavaszi csillagos ég, mint ezen az estén. Ezért a legtöbbet Kovács István barátom tette barátom. Köszönöm szépen!

Kovács István barátommal

* * *

Újra Anarcson
Nem tudom, ki, hogyan van vele, de én nem minden község határában tudok eredményesen vadászni. A kisvárdai Rákóczi Vadásztársaság területéhez tartozik Szabolcsbáka határa is az anarcsival, meg még jó néhány község határával együtt. Járhatok én itt a lucernásra, a régi elvadult – valamikor szebb napokat is látott – szőlőbe, fohászkodhatom a több mint ötszáz éves hársfához és a több száz éves hajtásaihoz, nem és nem.

Legutóbb Papp Ferenc hivatásos vadászbarátommal végigjártuk az általa ismert bakok helyét, láttuk is őket, csak éppen nem jutottam lövéshez, illetve ha mégis – egyetlenegy alkalommal – akkor pedig kiderült, a Jóisten nem engem részesít az elejtés örömében. Értek én a jelekből drága jó Istenem, nem is megyek többé a bákai határba.

–– Sebaj – mondta Feri––, gyerünk az Anarcsra!
–– Az óra fél hetet mutat, a lőhető bakok közül valamelyik csak megmutatja lapockáját – dörmögtem magamban.
–– Hármat is tudok –– szólt reménykeltően Feri halk, andantéban megkomponált megjegyzése.

Egy nyárfás szélén hagytuk a terepjárót és elindultunk a valamikori szekérúton. A reggeli és a több napja folyamatosan szakadó eső után csak a szélre kellett figyelnünk, illetve arra, hogy csizmánk meg ne merüljön. Ennek ellenére a rucák hangos hápogással adták tudtára a világnak, puskás jár a határban. Több se kellett a szajkónak, kiabálásával kiverte az álmot az alig ébredező őzek szeméből, akik ugyan semmit sem láttak, de méltatlankodva adtak hangot nemtetszésüknek.

Ennyi árulkodó jel ellenére is követtem Ferit, aki a nyárfasorokat egyre alaposabban távcsövezte, amire szükség is volt a magasra növő fűben. Most állt fel, de már látom én is, de az agancsát még egyikünk sem látja tisztán. Végre eljött a pillanat, ő az. Lőheted. Igen ám, csak ennyi idő alatt a nyárfa takarásába húzódott, csak a tükrös tomporát mutatta felénk. Vártunk, merre mozdul. Szerencsére megfordult és az én oldalam felé lépett egyet, ami éppen elég volt a jó 170 méterre álló bak megcélzásához.

Lövés után én csak azt láttam, hogy nem futott el egyik irányba sem, Feri viszont határozottan nyújtotta felém jobbját gratulációra. Te tudod, te láttad, de már indultunk is. Ő a terepjáróhoz, én pedig az újabb anarcsi bakomhoz igyekeztem, amely a találat helyén várta kalapemelős végtisztességemet. Természetesen nem maradt el sem az utolsó falat, sem a töret, amelyet már sokadszor nyújt át az anarcsi határban.

Reggeli bakom