Nem akarok senkit megijeszteni sem elbátortalanítani a természettől, de meg kell értenie annak, aki bemerészkedik az erdők világába, és fel kel legyen készülve arra az esetre, hogy nagy valószínűséggel találkozhat medvével. És nem csak azért mert köztudottan az erdő a vadállatok élővilága, hanem azért is, mert az erdők egyre fogynak országszerte, a medvék viszont a fogyáshoz képest szaporodnak.

Forrás: origo.hu

A medvék nem szeretik az urbanizációt, nem csoda, mert az emberek közül sem mindenik kedveli. A szakemberek pontosan tudják, hogy hány négyzetkilométer szükségeltetik egyetlen egyednek a megélhetéséhez. A medve-ember incidensek legfőbb oka tehát a területféltés, a terület védése. Ami nem jelenti azt, hogy meggyőző magyarázatul szolgáljon, sok száz embernek a megsebesülésére vagy erőszakos halálára. Ezért volna égetően nagy szükség arra, hogy a vadállomány számát tudományosan szabályozzák az erdősített területek függvényében. Amit nálunk valamilyen oknál fogva nem alkalmaznak, sőt az ország összes szemetes konténerek körül portyázó, emberekhez szokott medvéit is Székelyföldön engedik szélnek a legnagyobb felelőtlenséggel.

Már harminc éve lakom Szeltersz völgyében kisebb megszakításokkal. Úgy ismerem a környéket, mint a tenyeremet. Járom az erdőket, mezőket, hegyeket, völgyeket, télen, nyáron. Már nem is tudom számon tartani hány medvét, láttam életemben, a legtöbbet tisztes távolságról. Párat közelről is szemrevételezhettem de nem annyira közelről, hogy bajom származna belőle. Mostanig.

Ha igazságos akarok lenni, be kell vallanom, ez is az én hibámból adódott. Voltak ugyanis előjelek, ami a veszélyre utaltak, csupán én nem tulajdonítottam nekik kellő fontosságot, átsiklottam fölöttük. Egy olyan kétszáz méterre az otthonomtól a fenyvessel borított oldalban bóklásztam a magyar vizslámmal. Az egész erdős terület két, háromszáz méter széles sávon terül el, de nem több ötszáznál, amit keletről a töltött út, nyaralók sora és az ezekkel párhuzamosan szaladó Vargyas folyó határol. Nyugatról pedig a fennsík, amelyet legelő gyanánt használják.

Ismertem, hogy ezen a környéken medvebarlang létezik, azt is tudtam, hogy telente ott húzzák meg magukat, és tavaszra ott szülik meg bocsaikat és most tavasz van. Többször is jártam arra de soha nem közelítettem meg annyira, mint az esemény idején. Egyszerűen belebambultam az erdő világába, saját gondolataimba és a rég várt tavaszi ébredésbe, és nem tartottam számon hol, merre járok. Kutyám előttem haladt a földet szimatolva én meg utána baktattam és eleinte fel sem tűnt, hogy a medve csapásán haladok a barlang fele. Egy adott pillanatban azt is észrevettem, hogy nagyon beleadta magát a szimatolásba, hátsó fele reszketni kezdett mintha hideg rázná.

Ekkor figyeltem fel, hogy a medvecsapásán járok. Ezt a felfedezést egybevetve a kutya szokatlan viselkedésével azonnal el kellett volna kerülnöm a helyet széles ívben. De még akkor sem indult be a veszélyérzetem, gondtalanul és magabiztosan tovább folytattam utamat. Kis híján ez lett az utolsó tévedésem. Ugyanis amikor a barlang irányába érkeztünk elől a vizsla és utána én, az anyamedve vérfagyasztó ordítással támadt a kutyára mivel elsőnek őt vette észre.

Reakciója természetes volt, hiszen a barlangban rejtőzködtek bocsai miközben, megjelenik itt hajléka előtt egy veszedelmes állat, abból a fajtából, amely kitudja mennyi kellemetlenséget okozott neki. A szerencsétlen állat szélsebesen kereket oldott, nem neheztelek rá, amiért életét mentette, hiszen genetikája vadnyúl elfogására van beállítva nem medveölésre.

A feldühödött fenevad figyelmének központjában ezután én kerültem mivel nem volt nagy távolság közöttünk. Áldott szerencsémre ott azon a helyen ahol összetalálkoztunk egy vállamig érő kő állott közöttünk. Ahogy harciasan két lábra emelkedett jóval a kő fölé, és fölém magasodott.

Én a legtöbb medvét, amit életemben volt szerencsém látni mindeniket nyurgának, hosszú orrúnak, és idomtalannak ítéltem meg. Ez egészen más volt, jól kifejlett, hatalmas, kerek fejű, rövid orrú, szép egyed. Akkora szájat tátott, hogy ha akarja, könnyedén befalhatta volna fejemet! Ordítása olyan hangosan és félelmetesen hatott, mint egy hajókürt hangja, abban a pillanatban én is elordítottam magam, minden bizonnyal félelmemben.

Vagy kétszer összeordítottunk, mint két vadállat, az egyik, figyelmeztető fenyegetéssel, a másik reménytelen kétségbeeséssel! A következő pillanatban két kézre emeltem a nálam lévő fejszét és nem tudom elképzelni mi adott erőt arra, talán a halálfélelem, hogy a feje felé sújtsak vele. Ütésem lehet, hogy talált, lehet, hogy nem talált, de egy bizonyos, a szerszám úgy kirepült a kezemből, mint egy nádszál. És mintha azzal vágtam volna el a borzasztó bőgést, hirtelen megszűnt. Abban a pillanatban, hogy odacsaptam, éreztem, ugyan karomon egy égető ütést, amiről azonnal meg is feledkeztem.

A támadó visszavonult, gyors ügetéssel tűnt el, nem bírtam szemmel követni, hogy merre. Ha akkor úgy dönt, hogy folytassa a támadást teljesen ki lettem, volna szolgáltatva neki. De nem így történt. Lehet, hogy isteni beavatkozás hatására hagyott ott, lehet, hogy az ütéstől megsebesült és megijedt.
Amikor reszkető inakkal később hazaérkeztem a szomszédom ott állt a kapu előtt és izgatottan rám kiáltott:
– Valakit megtámadott a medve, ide hallatszott az udvaromig, két medvebőgés és két emberi kiáltás!
– Én voltam az, az ember! – mondtam, és akkor éreztem meg, hogy jobb alsó karomon az ing lucskos a vértől.

Óvatosan felhúzta inge ujját és megmutatta még mindig duzzadt, két varrott sebét, amelyek arról árulkodtak, hogy nagyon mélyek lehettek. De látszottak még éppen gyógyulni kezdő karmok által vájt párhuzamos barázdák.
– Szerencsém volt, mindenki azt mondja és nekem is az a meggyőződésem – mondta fanyar mosollyal.

Hosszú ideig hallgattam és vártam, ismertem gyermekkori barátomat és azt is tudtam, hogy akkor sikeredik ki a legjobb sztori, ha nem ostromolom kérdésekkel az alanyt, hagyod beszélni!

– A fiamat megkeresték telefonon valamelyik újságtól, hogy közvetítsen, volna-e kedvem interjút adni a balesetem kapcsán? Nana, hogy elutasítottam, a feleségem is az én véleményemen van. Azt hiszik ezek a szenzációhajhász újságírók, hogyha pillanatnyi hírnevet szereznek nekem, akkor már bele is megyek egy újabb átélésbe! Mert hála ugyan az isteni gondviselésnek, hogy nem zabált fel a fenevad, azért egy ilyen visszaemlékezés nem jár ingyen. Azt mondtam a fiamnak, jöjjön el ide az újságíró úr, elkísérem én a barlang közelébe, de nem nagyon közel, addig ahonnan meg tudom mutatni a bejáratot. És ne felejtsen el egy magyar vizslát is magával hozni. Ha már elmegy oda, akkor a baltámat is hozza vissza, ha csak bele nem szorult a medve homlokába. Élje át mindazt, amit én átéltem és akkor az írása még hitelesebbé válik.

– Van egy az enyémnél még érdekesebb medvetörténet, egészen új csak a napokban hallottam hallgass meg elmondom neked, mert ilyent még nem hallottál. Felháborító, sőt tűrhetetlen állapotnak tartják azok az emberek, akik Málnavész-patakból fuvarozott, egyelőre mondjuk úgy, hogy kitermelt fával kereskednek. Mert addig, amíg a bíróság másként nem dönt becsületes kereskedőknek, számítanak. A bíróság pedig nem siet döntést hozni az ilyen ügyben, mivel jelen pillanatban, Romániában senkinek nem áll érdekében az erdők védelme. Akarom mondani majdnem senkinek, mert íme nem is olyan rég megjelent a térségben egy önjelölt erdővédő, aki egyúttal bocsait féltve őrző harcias anyamedve. Ha kell, kiáll az erdei útra, és ha ott akarnak elhaladni ama „becsületes fával kereskedő emberek”, hogy fenyőket döntsenek, és rönköket szállítsanak szekereiken. Tehát elállja az utat, és olyan erőfitogtatásba kezd, hogy visszhangzik az erdő rettenetes ordításától! Két hátsó lábára emelkedve, száját hatalmasra tátja és mancsaival félreérthetetlen jelzéseket ad, mintha azt mondaná:
– Takarodjatok, parazita népség, nem hagyom, hogy élőhelyemet elvegyétek! Oltalmazó fáimat letaroljátok, bocsaimat halálra rémítsétek!

A lovak ilyenkor megbokrosodnak, tapodtat sem mennek tovább, az emberek megrémülnek, semmi kedvük ujjat húzni a területét védő fenevaddal. Valahol az út közelében lehet a barlangja ahol a bocsait világra, hozta ösztönszerűen, védi a területet és ez által a környező erdőt is. Gyűlölik az állatot, de félnek is tőle, nincs mit tenniük, szerre megfordítják szekereiket és mennek, ha tudnak kevésbé kockázatos lelőhely után nézni.

– Derék medve ez a medve, le az összes kalapokkal előtte! Többre képes szál egyedül, mint negyed évszázad alatt az összes kormányok, erdészetek, (Ocol silvic), rendőrség és nem utolsó sorban a környezet és a természetvédelem együttvéve! Ezért értelmes dolog volna kihasználni a kedvező lehetőséget, szerintem még két anyamedvét kellene odatelepíteni bocsostól és akkor már három váltásban, tudnának őrködni. Hiszen időnként az állatnak is pihennie kell, meg aztán ráadásul anyai kötelességek is léteznek a világon, ha már család van!
Lábadozó embertől elvárható gyenge nevetést hallatott aztán megkérdezte:
– Jó történet mi?

Bólintottam, közben csodáltam barátomat, hogy nem táplál haragot támadója iránt. Mintha kitalálta volna gondolataimat levonta humánus következtetését az ügy kapcsán:
– Ha már mellettünk élnek nem tehetünk egyebet, mint tisztelnünk őket és megtartani közöttünk a kellő távolságot!

Ahogy elbúcsúztam barátomtól, és az események hatása alatt még mindig, a szelterszi töltött úton tapostam idejétmúlta orosz kerékpáromat, azon gondolkodtam, hogy ebben a medve-ember ügyben nagyon nehéz mind a két fél által elfogadott igazságos döntést hozni. Vajon kinek adna igazat egy elfogulatlan bíró, aki nem túlzott állatvédő, de nem is „én az ember” központú gondolkodású?

Ahogy a természet megnyugtató élőképei suhantak el mellettem baloldalt, a szálegyenes fenyők, hatalmasra dagadt zöldmohájú kövek és az éppen rügyeit bontó meztelen aljnövényzet bemutatásával. Nem is olyan messze az úttól diszkréten eldugott szemétkupacokat fedeztem fel kerékpárom ülésének magasságából.

Íme az ember belerondított a vadak szűkre szabott életterébe is! Az emberi szemétnek minden fajtáját felfedeztem ott elhaladtomban. Ezt a medvék nem hordták ide sem idegen földről érkezett emberek kikre, ráfoghatnánk! Ezeket a szelterszi völgyben lakó emberek halmozták fel, rosszindulatból vagy meggondolatlanságból, mert egyébként mivel magyarázható ez, az értelmetlen dolog, hiszen minden hónap első szombatján elhordják a szemetet csak össze, kell szedni és a kapu elé helyezni.

A Vargyas vize valamikor gazdag élővilágban bővelkedett, vize iható volt. Manapság is lehet horgászni, de halat is fogni már nagyon ritkán. Az ok egyszerű az ember ide is belerondított. Mert legtöbben, akik nyaralót építettek a nyaralóba fürdőszobát, modern konyhát és vécét rendeztek be elfelejtettek emésztőgödröt ásni. Így a vécé, konyha és a fürdőszoba minden terméke vegyszerestől, mindenestől egyenesen a patak vizébe csordogál. Nyári aszályok idején, amikor a vízhozam lecsökken olyan szagossá válik, mint egy pöcegödör. A patak uraim, a hegyi patakvize, amely értelemszerűen kristálytisztán kellene, csordogáljon medrében. Az erdők is egyre fogynak, de nem csak itt, hanem az egész világon.

Lássuk be, mi emberek mindenképpen azon vagyunk, hogy a környező élővilág rovására minél nagyobb életteret és kényelmet biztosítsunk magunknak. Ezt mi természetesnek tartjuk, és csak nagyon keveset beszélünk negatív következményeiről. Mi emberek mindenkit bánthatunk a vírusoktól egészen a medvékig és a bálnákig. De mi történik akkor, ha a természet bánt minket? Nem bírjuk elviselni, méltánytalannak tartjuk! Ez a mindenkori ember kettős mércéje:
– Én ember, bánthatok, de semmi esetre sem bántódhatom!

Sebők Mihály

erdely.ma